°C
TIME DATE
Ma Alfréd nap van.

Úgy érzem

biztosúr, maga sosem volt rendőr

biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak és kizárólag reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól.   biztosúr! Szépen kérem, egyszerűen mondjon le, hagyja abba! Egyszerűen ez magának látványosan nem megy. Éreztem korábban én is, a saját bőrömön is: ez egy csodálatos hivatás, de olykor körömszaggatóan nehéz. biztosúr! Nagyon szépen kérem, mindenki érdekében szereljen le, fejezze be azt az egészet, amit elkezdett! Azért mert rengeteget árt. Ha folytatja, óriásit árt vele - szinte mindenkinek. Árt annak a rengeteg kollégájának, aki tiszta szívvel, őszinte meggyőződéssel végzi keserves munkáját, azoknak, akiknek gyermekkori álmuk vált valóra azáltal, hogy magukra ölthették ezt az oly sokszor megtépázott és leköpködött egyenruhát. Árt annak, akinek ez jelenti az életet, a karriert, az önmegvalósítást. Árt azoknak a gyerekeknek, akik Istennek nézik magukat, árt édesanyáknak, édesapáknak, testvéreknek, elöljáróknak, beosztottaknak. biztosúr! Maga nem alkalmas erre a munkára. Maga sokkal gusztustalanabbul viselkedett azoknál az állampolgároknál, akikkel szemben ön és a kollégái általában intézkedni kényszerülnek. Ez a viselkedés minősíthetetlen, alávaló, megmagyarázhatatlanul kretén. Nincs rá magyarázat, nincs az a kommunikációs tiszt, aki tisztára tudja mosni a maga becsületét. biztosúr, maga nem fog tudni sem tükörbe, sem az állampolgárok szemébe nézni többé. Nem is kell, kérem, még most hagyja abba! Egy rendőrtől teljesen mást várunk. Akár videózzák munka közben, akár nem. Egy rendőrtől határozott, tisztességes, korrekt helytállást várunk. Azt, hogy segítsen a bajbajutottakon, s csípje fülön a csirkefogókat. biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól, és szentül hiszem, hogy a magyar rendőrség nem ilyenekből áll, mint maga. Higgyen nekem: ebből még baj lesz, ha folytatja. Gondolja végig! Magánál eddig legalább napi 12 órán keresztül éles fegyver volt. Maga emberi életet vehetett el, s életet menthetett meg. Mégis egy macskának kinéző kutyuson adta ki a dühét… Szépen kérem, fejezze be, s ne erőltesse tovább. maga nem rendőr, sosem volt az, s már nem is lesz.     SKB Előzmény ITT.

Lukács 50: fura köszöntő

50 éve, 1968. február 19-én született Debrecenben Lukács László, a Tankcsapda együttes alapítója és énekese. Egy korábbi írásunk felelevenítésével születésnapozunk. Huszonöt évvel ezelőtt a főiskola kollégiumának folyosóján Vili haverommal komolyan hittük, hogy az élet a legjobb méreg. Bömböltettük a Tankcsapdát a leányszárnyban, mint az állat, jöttek a falusi tenyerestalpasok meg a cizellált úrilányok, visítottak, mint a disznó, hogy kapcsoljuk már ki ezt, mert nem bírják. Mondtam nekik, hogy tudok egy munkát, meg különben is, gyűrd össze a lepedőt velem. A többség nem gyűrte, de ettől még elvoltunk mi tankcsapdások ott, mint Johnny a mocsokban.   Azóta kiderült, hogy tényleg az élet a legjobb méreg, és kiderült, hogy egy rockzenekar is lehet filozofikus. Jól megöregedtünk azóta, a pisztoly még áll, de már nincs mindig csőretöltve. Az elmúlt húsz évben jöttek a férgek számolatlan, mindenfajta, féle, többféle színben, méretben. Egyikből sem lett pillangó. Azóta számtalanszor feltettük a kérdést szeretett Magyarországunk kapcsán, hogy ki csinál rendet, és egyáltalán, mi a fasz van veled. Választ nem kaptunk, de gyakran belenéztünk abba, hogy rohadt a hely. Hiába szóltam én is sokszor, hogy van ördög, van Isten, mindig csak az előbbit hallották meg. Nem, én sem vagyok szent: megrántottam a vállam, és csak annyit mondtam, akkor kapd be a horgot. Vitt előre a rock and roll rugója, érzelemtolulás is volt egy kicsikét, aztán kiderült, hogy múlik, mígnem rájöttem, mi az igazán fontos: a magzat a méhben. Néha persze azért elmereng az ember, micsoda idők voltak: fiúk ölébe lányok, szabadon, fordulj fel. Volt, hogy majdnem fel is fordultam. Néha üdvözöl a pokol most is, de most már tudom, hogy ez az a ház. A szextárgyból szerelmetes feleség lett, a fogadás ideje mindig péntek, az vagyok, akinek látsz, csak néha merül fel, hogy élni vagy égni, és bár néha be vagyok rúgva, azért most már van, ami örökké tart. Szappanopera az egész, gondolhatnánk, de nem így van: van kezdet és vég, van mennyország tourist, van föld és ég. Egyszerű dal ez, amely azért még nem lejárt lemez. Most már nem kell semmi, még egy kis orosz lány sem, de azért mégiscsak rock a nevem. Mármint ezen a földön. Tiszta fejjel a nyakamon és lopott könyvekkel az agyamban zúzom a napokat, és hallgatom Lukács Laci evangéliumát. Még mindig jönnek a tankok, az ember tervez. Adjon az ég, mindent. Aztán vigyetek haza. Addig is: számolj vissza.   Tóth Csaba Zsolt

A bunkón parkolók igaza

Védőnő után Anya beszaladt a boltba. Kértem, hogy gyors legyen, mert láttam, hogy repedezik a mécses. Anya berohant, én beültem a hátsó ülésre játszani, énekelni, ökörködni a fiammal, közös köznyugalmunk érdekében. Az egyik pillanatban megérkezett egy rozsdavert, sáros, koszos, b.zilila twingo. Amikor mellénk ért, a fiam már aludt. Meglátván a sofőrt, rossz érzésem támadt, szemet zavaróan nem fért el abban a konzervdobozban. Megérzésem igazolódott is: nyílt az ajtó, lábbal rúgta ki, a nyitás végpontja pedig szegény 10 éves, általam óriási becsben tartott autóm ajtaja volt. Amikor kiszállt, megértettem mindent: egy két lábon járó, rohadtul nagy disznó parkolt mellém. Tehetetlen voltam. Ütöttem, akár öltem is volna, rajtam alvó fiam azonban visszatartott, így beértem azzal, hogy a hájas kretén felemelte a kezét: ez valamiféle bocsánatkérés lehetett. Kicsordult a könnycsepp, fingom nem volt, hogy fekete autóm mostmár egy csíkban „b.zilila is-e”, de úgy voltam vele, hogy ez már így veszett, hagyom, hogy még több kaját vegyen magának a disznója, így legalább nem én végzek vele.       Teltek a percek, Anya sehol, a disznó viszont közelít. Jóhiszemű voltam, gondoltam, beszállásnál már óvatosabb lesz. A f.szt! Nagyobbat dübbentett, mint kiszálláskor, s már a kezét se tette fel. Gondolatban készítettem neki egy ciánteát, kevertem egy Molotovot, de álmában épp mosolygott egy szem fiam, s hagytam a disznót röfögni. Amikor kiszálltam, láttam, hogy semmi sem látszik, csakis a szívemen ejtett sebeket ez a vadállat.   Pár éve a Kishegyesin kicsit szűkebben parkolt mellém egy fekete qashqai, az érintkezési ponthoz -úriember módjára- odatettem a saját kezem, oda is csípte az ujjam az ajtónyitás, a Nissan kucsmás tulajdonosa pedig nagy anyázások közepette meg akart verni, amiért szerinte rányitottam az ajtót. Mondtam neki, hogy odatettem ujjam, csaknem eltörött, de ő azt mondta, hogy „a f.szomat tetted oda”. Ilyesmire nem emlékszem, nem tettem oda senkiét sem.   Ama régi és eme friss benyomások értékelése után kezdtem el megérteni a „bunkó parkolókat”, avagy „bunkón parkolókat”. Nyilvánvalóan nem tudok sorsközösséget vállalni a mozgássérültek, nagycsaládosok helyét arcátlanul elfoglalókkal.   DE!   Az alapvető probléma az, hogy a mostani parkolóhelyek (szinte bárhol) egy fél Trabant számára vannak méretezve. Ajtónyitásra annyi esélyed sincs, mint Salma Hayekkel vacsorázni a zsibis kínaiban. A másik gond az, hogy rosszindulatúak, előítéletesek vagyunk. Szemet szúr, telefont rántunk arra, ha egy 30 milliós Merci, BMW, Audi két helyet foglal el. Igazságérzetünk szerint az EGY hely, voltaképpen pedig egy FÉL, csak neki olyanja van, nekem meg egy 15 éves Swift, hogy rohadjon meg!   Csakhogy ez nem hozzáállás.   Ha 20-30 milliós autóval járnék, s kopasz is lennék, totál biztosan úgy parkolnék, hogy egyetlen twingós disznó se verhesse rá az autómra a rozsdás ajtaját. Tuti. Ha 20-30 milliós autóm lenne, akkor azt parkoltatnám 24 órában, aki ezeket a rohadtul kicsi helyeket kimérte. Harmadrészt pedig nem ez a fő gond a közlekedési morálunkkal: a bunkón parkolók helyett sokkal hamarabb büntetném a villogó, dudáló, szabálytalankodó, türelmetlen, agresszív barmokat. Az előbbiek csak bosszúságot okoznak. Utóbbiak viszont talán ölni is képesek lennének mérgükben.   SKB

Miért ünnepeljem a Valentin napot? Miért ne ünnepelném meg?

Sokszor hallom érvként Halloween és Valentin nap alkalmával ismerőseimtől, hogy ők nem ünneplik, nem tartják, mert nem magyar ünnep. Ühüm. Szigorúan nézve a karácsony sem az. Ebből kifolyólag a Húsvét sem. Amiből következik, hogy a Pünkösd sem és, a munka ünnepe, (ami valójában a munkások ünnepe volt, csak a volt szocialista országokban futott a munka ünnepe címmel) valamint a Mindenszentek sem (csak) magyar, tehát ne tartsuk! Illetve, miért ne tartanánk? Mindenki azt és úgy ünnepel, ahogy szeretné. A karácsony se a 130 centiméteres tévékről, a felesleges vásárlásról szól, ugye? Azaz, de. Ami szomorú a történetben, hogy mi tettük ilyenné. Ahogy mi tettük giccstengerré a Bálin napot is. Ki mondta, hogy millió rózsával, piros Mercedes ajándékozásával, plüssfigurákkal elhalmozva lehet ünnepelni a szerelmesek ünnepének kikiáltott napot? A hangsúly, mint más esetben is, a mértéken van. Nem szabad fullba nyomni a romantikát! Mert akkor giccsessé, görcsössé, szánalmassá válik. De semmi rossz nincs abban, ha a párok ezen a napon megtörik egy kicsit a szürke hétköznapok rutinját. Megfogják egymás kezét, a másik szemébe mondják – örülök, hogy vagy nekem. Sétálnak, egy cukrászdában elfogyasztanak egy krémest. Összebújva sorozatot nézni. Ilyenkor is! Ne csak erre a napra koncentrálódjanak a jó dolgok, de csak azért ne is lépjünk túl szó nélkül rajtuk, mert nem magyar ünnep! A baseball sapka, a farmernadrág és még sok minden más sem magyar, de attól még szeretjük. Nem leszel kevésbé magyar attól, ha kicsit nyitott vagy a világra. Nem kell ész nélkül mindent magunkra venni, mert elvész az egyéniség, de mindent makacsul tagadni se egészséges. Amíg a hálaadás nem kötelező minden országban, addig nincs komoly baj. Gombos Tibor

Az én kis falum: ez a ti kis falutok - kritika

Miután állítólag 2018 legnézettebb műsora a magyarországi tévék tekintetében Az én kis falum az RTL Klubon, jogosnak tűnt a felvetődés, nosza, tekintsük meg. Hát... Nem tudni, kinek a falujáról mintázták, dehogy nem lehetett könnyű gyermekkora, az biztos. Mondjuk ahhoz képest, hogy amolyan sitcom jellegű sorozat lenne ez, sikerült szinte mosoly nélkül, rezzenéstelen arccal végigszenvedni a reklámokkal 15 percenként szabdalt és lealázott epizódot, pedig nincs az a büdös bunkó a földkerekségen, aki ne szeretne nevetni, főleg, ha van rá oka. Nos, ebben Az én kis falumban nem volt min kacarászni. Pedig a színészek kiválóak (a hajdúnánási Csuja Imrét amúgy is mindig jó látni), ám barázdamély gond van azzal, hogy a koncepció szerint falun mindenki ekeegyszerűségű, primitív, szánalmasan kiszolgáltatott gyökérfajzat. Meg úgy nagyjából senki sem dolgozik, és ingyensörért az anyát is meghágná. Ez egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha a műfajhoz méltón felnagyítjuk a falusi lét hiányosságait. Ez akkor is egy sértő baromság. Ezt még az is tudja egyébiránt, aki mondjuk egy nagy faluban (például Debrecenben lakik), aki meg 5 percnél többet töltött valaha egy magyar községben, az saját maga tapasztalhatja: nincs arrafelé több surmó, mint Budapest bármely lelakott lakótelepén. Ez az Én is kis falum amúgy is olyan, mint egy végtelenül lebutított Üvegtigris. Csoki bácsi azt mondaná: hagyjad, leszarom. Tóth Csaba Zsolt

Irreleváns sorok egy megbolondult világból

Döbbenten írom-olvasom: csaknem 400 kamionnyi, 9300 tonnányi, 5,2 milliárd forint összértékű ételt mentett meg a kidobástól a Magyar Élelmiszerbank Egyesület tavaly (dicséretes!). Azt is írom-olvasom, hogy Franciahonban fennakadtak a -10 fok miatti hideg, illetve 10 centi hó miatt. Calais-ban pedig konténereket és két hangárt állítottak fel, ahol a Nagy-Britanniába átjutni próbáló több száz migráns töltheti az éjszakát. Székelyföldön meg huszonévesek szedtek mogyorót, s megtámadta őket egy medve, állítólag ki kéne lőni a vadállatokat, mert túl sokan vannak. "Bolond világ ez!" - mondaná nagyapám.   Nem fontos most itt a minősíthetetlenül színvonal alatti és gyűlölködő kampány kellős közepében ilyen publicisztikát karcolni, de engedtessék meg, hogy néha e bolond világ bolond dolgain olykor kiakadjon a szerkesztő is. Amikor erről a 400 kamionra való, 5,2 milliárd forint értékű élelemről olvasok, mindig eszembe jut drága nagyapám. Gyermekként sosem értettem, hogy miért nem válogat, miért eszik oly szerényen, keveset, s szinte csak abból, amit magának megtermel. Kit izgatna fel manapság a margarinos kenyér-tea „kombó”, a pörkölt után megmaradt „szaftos kenyér” medvesajttal, teával, vagy a lilahagyma szalonnával? Ott sosem volt pocséklás, ami kimaradt, megették a jószágok, a jószágokat pedig mi: csodaszép körforgás. Ha elmondhatnám neki ezeket a döbbenetes hírmorzsákat, biztosan óriásit csalódna és csodálkozna. Sosem tudnám megértetni vele, hogy miért bénulnak meg utak, autópályák, városok, országok mindössze 10 centi hóban, -10 fok hidegben. Azt sem értené, hogy miért kell határsértőknek hangárokat építeni, hogy meg ne fázzanak, hisz az ő idejében még egészen más bánásmódban részesítették az olyanokat. Nem értené azt sem, hogy miért kellene a székely medvéken bosszút állni azért, mert óvatlan emberek rosszkor merészkedtek az ő területükre. Vélhetőleg azt mondaná: ne háborgasd, hogy ne háborgasson!   Lehet, hogy túl egyszerű, "kétkezi parasztember" volt a nagyapám, az pedig biztos, hogy nem volt mindenben igaza. Abból a szempontból viszont szerencséje volt, hogy az ő világának minden nehézsége és mocskossága ellenére egy jobb korban élhetett. Mert ez a mostani nem igaz, s nem igaz embereknek való. SKB

Sz.ros havi nettó 2 millió: a lakás rezsije a fán nő?

Adott egy fiatalember, aki labdarúgó lett. A magyar átlagnál nem rosszabb vagy tehetségtelenebb, de nem is jobb. Adva van ugye egy ajánlat, egy 24 éves fiatalember számára, sz.ros nettó 2 millió forint havonta, autó használattal és lakással. A családja által kedvelt fiatalember erre az ajánlatra mondta azt, hogy – kösz, de nem, mert kevés. Hogy lehet egy ennyire tehetséges embert így megalázni? Két millió forint arra, hogy egész nap labdázzon? Mikor 40 forint alatt nincs tojás? És a kocsiba a benzint ki fizeti? A lakás rezsije a fán nő? Halkan szeretném jelezni, hogy amennyiben az ajánlat még él, én élni kívánok vele! Mit tudok kínálni cserébe? Kb. olyan rosszul játszok, mint bármelyik másik csapattag Tudok futni 40 percet egyfolytában, egy irányba, ezért vállalom azt, hogy a biztonsági őr megfordíthat és visszaküldhet a pályára, abban az esetben, ha leszaladnék róla. Nem érek a labdához. Ha kapus leszek, tudok a labdával ellentétes irányba vetődni, igaz nem túl vehemensen, mégiscsak 40 múltam. Be tudom zselézni a hajam! Jól mutatok indokolatlanul drága, nyitott prémiumautók volánja mögött. Tudok egyszerre több parkolóhelyet foglalni akár egy kerékpárral is. A gólörömben, már amennyiben szerzünk olyat valaha, kész vagyok részt venni. Tudok kifogást keresni, sőt találni is. Bármit megmagyarázok. Hülyén nézek ki rövidnadrágban 4 nyelven tudok káromkodni és verekedést provokálni. Amennyiben felkeltettem érdeklődésüket kérem, mielőbb jelezzenek, mert még a lottómat nem tettem meg, így arra fölöslegesen már nem áldoznék. Este is hívhatnak, számkijelzés nélkül, tényleg felveszem, e-mailre is válaszolok, még mielőtt megkapom. Megyek edzésre, meg minden, csak futni ne kelljen! Gombos Tibor  

Mit számít, ha egy emberrel kevesebb?

Debrecen, belváros. Hétfő, reggel. Jég, hideg. Kapualj, sarok. Boros, üveg. A földön egy hajléktalan-forma. Ember. Arra megy egy nő. Majd arra megy egy férfi. Nem kellene szólni neki? Kihűlhet - fordul a nő a férfihez. Az odamegy a hajléktalan-formához, szól neki, az üveget kidobja a kukába. Semmi. Sem. Történik. A földön fekvő földönfekvő marad. Azt mondja, hogy mit számít, ha egy emberrel kevesebb. Odamegy a nő: Keljen fel és menjen el egy melegedőbe. Adok egy szál cigit, ha feláll. A hajléktalan-forma erre feltápászkodik, úgy nyögi: Találkoztam Istennel. A nő komolyan, nagyon komolyan reagál: Elhiszem. De az nem tágít, ismétli: mit számít, ha egy emberrel kevesebb? A nő kissé megfeszül: de, igenis számít. Menjen majd be egy melegedőbe, és addig is sétáljon, hogy ne fagyjon meg. A hajléktalan-forma ember elfogadja a cigit, sőt, kap még egyet útravalóul. Hálás. Mosolyog. És elindul. Azon gondolkodik, számít-e, ha egy emberrel kevesebb. T. Cs. Zs.

Köszönjük, Anna!

Érkezett a bejelentés, miszerint Ráckevei Anna, a Csokonai Színház júliusban lejáró szerződésű igazgatónője nem pályázik a direktori posztra. Azt nem tudni, hogy a Jászai-díjas, Érdemes művészt milyen körülmények késztették erre a döntésre (ő maga azt mondta az önkormányzati hírportálnak, hogy inkább a családra és a színészi munkára akar koncentrálni), de bárhogy is van, egy szónak feltétlenül el kell hangzania: KÖSZÖNJÜK. Mint a szerelem, az élet és a halál tekintetében, úgy egy színház megítélésében is mindenkinek más és más a hozzáállása, a megítélése, így magam csak a saját véleményem tolmácsolhatom: az elmúlt 30 évben számomra a Ráckevei, Gemza-korszakban volt a leginkább élményt adó és katarzist jelentő a Csokonai Színház. Kiváló darabok tucatját lehetne egyenként felsorolni, de nem teszem, hiszen semmit és senkit nem szeretnék kihagyni. Inkább csak annyit akarok hangsúlyoztni: tiszteletteljes elismerés jár azért, hogy Ráckeveiék megcsinálták a szinte lehetetlent, vagyis megtalálták az egyensúlyt, a hajszálvékony mezsgyét a (poszt)modern és a hagyományos színház, a (poszt)modern és a hagyományos színházi nyelv között. Az előadások nem tűntek avíttnak, azonban nem zuhant le egy tonna trágya sem valamilyen rendezői rémálom miatt a színpad közepére: tisztességes és nagyon értékes színház (volt) a Csokonai az elmúlt években. A folytatás még bizonytalan, egyelőre nem tudni semmit, nem ismert, kik fognak pályázni a posztra. Egy azonban biztos: Ráckevei Annát köszönet nélkül elengedni bűn lenne. Tóth Csaba Zsolt  

Vajas-mézes, Te Drága...

Egyetlen kérdés merült fel bennem egy Facebook-poszt kapcsán, amely vélhetőleg nem tesz népszerűbbé. A DEBRECENBEN HALLOTTAM nevű csoportban megjelent pár fotó egy jó (vagy rossz) szelet vajas-mézes kenyérről, meg egy tányér ( valóban nem túl guszta) levesről a következő felütéssel: „7.osztályos lányom mai sulis menza leves adagja. És uzsi,fél kg-os kenyérből. A Káposztáskockát már fel sem teszem.”   Mindenekelőtt szögezzük le, hogy gyermekét "menzáztatós" ismerőseim többsége rendszerint elégedetlen, sőt, ki van akadva, hogy nem éppen ingyen, gyakorlatilag a moslékhoz hasonló ételeket kapnak gyermekeik. Mondok konkrét, étlapon nevesített példát is: a reszelt répával töltött répa, valóban –még hallva is- testidegen a magyar gasztronómia oly sokszor igazságtalanul szidott, ártó természetétől. Azt is elhiszem, amit a dietetikus ismerősöm mond. Eszerint nem a menzarendelet sz.r, hanem sz.rul készítik el az ételeket azok, akik megfőzik azokat. Azok, akik a menzareformot a spórolás és a meggazdagodás esthajnalcsillagjaként értelmezik az újításokat. Mindemellett azonban azt is meg kell jegyezzem, hogy gyakran tudnék itthon is olyan (néha gusztustalanul szétfőtt, nem túl étvágygerjesztő) ételfotókat készíteni, amelyekre azt mondaná Debrecen népe, hogy ez egy ehetetlen gané, közben pedig gasztronómiai orgia annak a szétfőtt kis zöldség- vagy pandúrlevesnek az elfogyasztása. De alakult már úgy is idehaza, hogy egy kicsit tovább főtt a káposztás kockának a kockája, s kiváló íze ellenére valóban nem illett volna egyetlen szakácskönyvbe sem. Tanulság: egy ételt lefotózni necces dolog: kinek így, kinek úgy. Harmadrészt ott van ennek a szerencsétlen vajas-mézes kenyérnek a kérdése. Még véletlenül sem szeretnék elveszni abban a nosztalgikus téveszmében, miszerint "mi még ilyeneket se kaptunk, s szó nélkül öblítettük le az ingyen sulitejjel a torkunkon", de azért meg kell álljak egy ásonyomnyira. Mert felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi a Jóisten haragjával kényezteti ebben a csodálatosan nyakatekert új világban a kedves szülő odahaza imádott gyermekét, ha ebédre egy húsgombócos, zöldséges ragut követő káposztáskocka sz.r, az uzsonnára tálalt vajas-mézes kenyér pedig közfelháborodást okoz? Értem én, hogy lehetne és kellene is(!) jobbat, finomabbat, többet, gusztusosabbat, egészségesebbet, de azért ne küldjük máglyára szegény vajas-mézes kenyeret! Volt ebben az országban jegyrendszer is, értek medvevadásszá főtt rizsen nevelkedett csecsemők is, s ma is kapnak anyatej vagy tápszer helyett cukros vizet az újszülött csecsemők, s olyan szintű nikotinfüggő csecsemőről is lehetett hallani, aki egészen addig nem hagyta abba a sírást, amíg anyja nem füstölte tele a szobát bagófüsttel. Ezekről még egyetlen posztot sem láttam, pedig létező jelenség valamennyi. Miért a hetedikesek elé tett vajas-mézes kenyér a közellenség? SKB          

Életem ajándékai

A laza hét nem jött össze. Rohangáltam, mint a lőtéri kutya, kétoldali munkaundoromat nem leplezve próbáltam úgy tenni, mint aki dolgozik; valójában azonban azon csodálkoztam, hogy minden küzdelmem ellenére sodródok az árral, s ugyanúgy viselkedem, mint az a sok (hétköznapokon egyébként egészen normálisnak tűnő) sorstársam, aki emberi mivoltából kivetkőzve próbál a piroson is átsurranni azon „szent” cél érdekében, hogy bejusson egy bevásárlóközpontba. Közben nyomasztott más is.  Elképesztően igyekeztem az év 51. hetét lazára venni. Nem akartam tolongani, furakodni, senkit letaposni, a kollektív megőrülésben részt venni. Nem akartam egy darab sz.rként hulla fáradtan csak beesni a fa alá vagy mellé. Ezt a karácsonyt normálisan meg akartam élni. Értik, mire gondolok, ugye? Egy kicsit megállni, egy kicsit lenyugodni, egy kicsit átszellemülni akartam, nem pedig 24-én este friss kenyérért rohanni. Mondanom sem kell, hogy a laza hét nem jött össze. Rohangáltam, mint a lőtéri kutya, kétoldali munkaundoromat nem leplezve próbáltam úgy tenni, mint aki dolgozik; valójában azonban azon csodálkoztam, hogy minden küzdelmem ellenére sodródok az árral, s ugyanúgy viselkedem, mint az a sok (hétköznapokon egyébként egészen normálisnak tűnő) sorstársam, aki emberi mivoltából kivetkőzve próbál a piroson is átsurranni azon „szent” cél érdekében, hogy bejusson egy bevásárlóközpontba. Közben nyomasztott más is. Zavart, hogy alig 2 hónapos gyönyörű gyermekem popsija karácsony előttre már-már vörösen langalt, s bizony sem végtelen gondoskodásunk, sem a méregdrága csodaszerek nem nagyon akarták csillapítani fájdalmát. S tudják, milyen ez, a szülőnek kétszeresen fáj… Napokon át esténként azért imádkoztam, hogy múljon a fájdalma, gyógyuljon a kis feneke. Semmi más kívánságom nem volt a Jézuskához, csak az, hogy a fiam meggyógyuljon, s ne sírjon oly keservesen. December 24-én csodálatosan haladtunk a sütéssel-főzéssel, mintha a Jóisten maga vezette volna a mozdulatainkat. A kora délutáni pelenkázáskor megkaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát: egy gyönyörűen, jókedvűen ébredő baba mosolyát, szinte teljesen gyógyult popsijával együtt. Elképesztően jó érzés volt, tudtam, hogy ebben Isten nyakig benne van, tudtam, hogy ilyesmi csak karácsonykor történhet meg.   *** Emlékeztem, hogy délelőtt, állatetetés után kiengedtem az alig egy hete nálunk lakó cicánkat a garázsból, s arra is, hogy rögtön összebújtak a lépcsőn a kutyánkkal, aki 1-2 nap duzzogás és hőbörgés után mostanra barátjának tekinti az "ősi ellenséget." Amikor kora délután fiam gyógyulása és a szenteste miatt örömittasan kiléptem a házból, már nem találtam sehol a macskát. Szólongattam, hívogattam, kirohantam az utcára is, de nem volt sehol. Eszeveszett keresésem egy óra elmúltával csalódottan feladtam, s nyugtáztam, hogy eltűnt, elment, elpártolt tőlünk. Rossz volt ezt megélni. Tudom jól, hogy a macska az „fogyó eszköz”, de azért mégis hiányzott a "kis dög" flegmasága, megkedveltem pár nap alatt sunyi kis egyéniségét, meg egyébként is, csak a mi cicánk... Kiábrándultan ledőltem a nappaliban, elhatároztam, hogy macska ide többé nem teszi be a lábát, s mikor felkeltem és kiszaladtam az udvarra a fenyőfáért, kicsit még bíztam a visszatérésében, de nem, nem tért vissza. Befaragtam, bevittem, beállítottam a nappaliba a fát, majd amikor indultam volna bezárni magam mögött a bejárati ajtót, a kanapé mögül egy félénk kis szempár nézett az enyémbe. Igen, bizony Micó volt az, vélhetőleg amíg én utána keseregtem órákon át, ő macskához méltóan besurrant a melegre, s órákon keresztül meg se nyikkant, élvezte a helyzetet a forró radiátor alatt. Megörültem, kitessékeltem, megetettem, megdögönyöztem, s rájöttem, hogy a feldíszítetlen fa alja máris csurig van ajándékokkal számomra. Csodákat rejtettek a dobozok is, de idén a legapróbbnak tűnők voltak a legnagyobbak, s ezeket nem is kell visszavigyem sehová, méretben is pont stimmelnek.   SKB

Miért Debrecen legyen Európa Kulturális Fővárosa?

Győr, Szombathely, Veszprém, Székesfehérvár, Gödöllő, Eger és Debrecen küldte be pályázatát a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címre. Közülük jövő év végére csak egy maradhat. Komolyan (?), próbáljuk bizonyítani hogy miért csak Debrecen lehet a győztes, miért nem jöhet szóba a többi. Mert: Győr: Mi van, ha kiönt a Duna? Az árvíz nem kulturális esemény. Különben is, ősszel úgy tűnt, még az NB II-es focicsapat focistáit sem tudják kifizetni. Szombathely: Ó, dicső Róma, dicső Savaria! Ó, de rossz emlékek: vélhetően az itteni keresztények elrettentését szolgálta Szent Quirinus sisciai püspök kivégzése, akit itt dobtak a megáradt Sibaris-patakba, malomkővel a nyakában. Itt szenvedett vértanúhalált két társával Szent Rutilus, Szent Iréneusz és sok más keresztény, akiknek nevét nem jegyezte fel a történelem. Veszprém: Ők arra hivatkoznak, hogy közel van a Balaton, összekötik a programokat. Nono: Balatonfüred 20 kilométerre van, Debrecentől sincs messzebb Hajdúszoboszló. Ráadásul Nagyvárad is csak 70, márpedig az a város is egy csoda. Székesfehérvár:  Királyi város? Az utolsó koronázás 1526-ban volt arrafelé... Gödöllő: A Grassalkovich-kastély szép, de a város olyan kicsi, hogy ha a kultvendégek vacsora után elmennek sétálni, 15 perc múlva a Gödöllői-dombságból kell őket összeszedni. Eger: Aki oda járt fősikolára, tudja, hogy állandóan felfelé kell menni.Megterhelő. Pláne a Szépasszony-völgyből... T. Cs. Zs.  

Ilyen még kormányablakban nem történt...

Már előre rettegtem az egésztől, s tudtam, hogy hiába töltök le, töltök ki minden papírt, valami tutira nem fog stimmelni, valami biztosan hiányozni fog, nem haladok, újra sorba kell állnom, biztosan hazaküldenek. Ismerős, ugye? Így vágtam neki a minap egyszerre két fontos ügy elintézésének. Tudom, hogy helytelen hozzáállás előre bevonzani a rosszat, de őszintén szólva eddig nem nagyon kényeztetett el ez az ország a rugalmas, várakozásmentes, ügyfélközpontú, humánus közigazgatási ügyintézéssel. Többnyire csak ideges, flegma, kekeckedő, türelmetlen, lekezelő, kioktató ügyintézőkkel volt dolgom az ablakok túloldalán. Félelmem, s a hozzám hasonlók félelme tehát bizonyos szempontból jogos. Félelmem sajnos igazolódott is. Tegyük hozzá, elsőre nem kellett sokat várni, a környezet is kellemes volt, az ügyintéző srác is normális volt, mégis hiányzott egy apróság az ügyintézéshez, egy másolat nem volt benne a gondosan összekészített papírhalomban, ezért elküldött. Már épp kezdtem azt gondolni, hogy megint az van, amire számítottam, millió papír, nehezen haladó ügyek, amit beadok papíron, azt egyből digitalizálják (minek a papír?), megint nem stimmel valami, ezek csak szívatnak. Egy órán belül megszereztem a hiányzó másolatot, újra húztam egy sorszámot, akkor már többet kellett várni, de sebaj, fontos ügyben jártam el, bele kellett férjen. Amikor újra sorra kerültem, kiderült, hogy hiányzik még valami, e hír hallatán már tényleg kivert a víz. Mosolyom már nem volt őszinte, ezt az ügyintéző is láthatta, mondtam, hogy e-mail-ben megvan minden, s ekkor megtörtént a magyar közigazgatás csodája.  Valami olyan, amit korábban sosem feltételeztem volna. Megnyitotta a srác a böngészőt, kifordította a saját monitorját, ideadta a billentyűzetét, és azt mondta, hogy lépjek be, töltsem le, itt meg kinyomtatjuk. Még most is olyannyira szürreálisnak tartom a dolgot, hogy ha nem velem történik meg, akkor el sem hiszem. Pedig igaz. Megtörtént valami, aminek rég és általánosan így kellene működnie. Egy kis humánumot, egy kis jóindulatot, egy kevés segíteni akarást kell vinni az egészbe. S ha ezt mindenki beleteszi, lehet, hogy a végén még ügyeket is fogunk intézni. KB  

45: a legboldogabb boldogtalan

Kutatások azt bizonyítják, hogy a férfiak 44-45 éves korukban a legboldogtalanabbak. A világon mindenütt, mindegy, hogy szegény vagy gazdag, szerencsés vagy szerencsétlen, diktatórikus avagy überdemokratikus tájakon járunk. Mindenütt így van. De miért is? Vélhetően azért, mert erre az életkorra jutva az ember már leszámol gyermekkori, ifjúkori álmaival, vágyaival, bizodalmaival. Nem rúg gólt a labdarúgó-világbajnokság döntőjében, nem lesz a világ legmenőbb rockzenekarának frontembere és/vagy gitárosa, nem is lesz Magyarország legelismertebb írója. Az ember ilyenkor már látja, mi NEM sikerült, látja, mire NEM volt képes, látja, milyen mély lett a szakadék egykori ábrándjai és a mostani rögvalóság között. Én mindmáig 45 évet éltem, de nem érzem magam boldogtalannak. Vagy legalábbis azt mondom, egy boldog boldogtalan vagyok. Nem lettem sztárfocista, nem lettem rockfélisten, és nem lettem zseniálisnak kikiáltott/tartott író sem. Látom, mi nem sikerült, de látom azt is, hogy mi az, ami IGEN. Gyermek-ifjúkoromban nem gondoltam volna, hogy évtizedeken át újságíróként dolgozhatom, ráadásul mindvégig kedvenc városomban, Debrecenben, ahol már dédapám is született.  Soha nem hittem volna, hogy ilyen szép családom lesz. Soha nem hittem volna, hogy ilyen sok ember fog többnyire szeretni, illetve ne legyünk nagyképűek: néha kedvelni. Soha nem hittem volna, hogy 45 éves koromra még élek egyáltalán, és azt sem, hogy egyetlen éjszakát sem töltök kórházban, betegágyon. Persze tudom, mi következik. Jönnek a nyavalyák, a betegségek, a szenvedés. A fiatal lányok már csókolommal köszönnek (brrrrrrrr.....), a test immár nem a lélek tükre, hanem annak szánalmas paródiája lesz. De jönni fog más is: unokák, ép család, megmaradt barátok. 30 évvel ezelőtt jóval többet vártam ettől az egésztől, és persze jóval kevesebbet is. Így lettem mára boldog boldogtalan: bizonyára valahogy így érzel te is, kedves olvasó. Tóth Csaba Zsolt

Viszkis: bűn és bűnhődés magyar módra

Sosem gondoltam volna, hogy a Viszkis 2017-ben újra ennyire fogja uralni a közbeszédet. Tényleg nem. Ambrus Attila figurája engem médiatörténeti és társadalmi kommunikációs szempontból kezdett érdekelni, de ma másról is kell vele kapcsolatban beszélnünk, mert érzésem szerint valami vihar van a biliben. Az általa ihletett magyar akciófilm kapcsán most (is) az értelmes gondolkodás, a józanság helyett whisky áztatta agyakat, gyűlöletet, kollektív megbélyegzést érzek. S a híresen etikus és bűntelen magyar társadalom erkölcscsőszei részéről nekem ez a viselkedés úgy esik, mintha holnap felszentelnék Ambrus Attilát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kifordul a belem ettől az álszent pálcatöréstől. Minden bizonnyal megváltoztunk. Már nem vagyunk lazák, már nagyon erkölcsösek, szigorúak, szívtelenek vagyunk. Sokak szerint nem készülhet a magyar kriminológia egyik egyénisége által ihletett közönségfilm, ne árulja a köcsögeit a debreceni vásárokon se, s különben is, vessék a népharag elé, dobáljuk meg kővel, üssük agyon nyilvánosan, bűnhődjön élete végéig, s még utána is. Döbbenetes ez az embertelenség ugyanabban az országban, ahol a magyar újságolvasók zöme egy emberként szorított annak idején a Viszkisnek, szívén viselte a sorsát, s szurkolt a magyar bűnüldöző szervek ellen, mondván, „csak el ne kapják már szerencsétlent.” Ne mondják, hogy nem így volt, mert ezt már volt szerencsém megélni és végignézni. Ez a jelenség is ritka, de egyetlen nagyon fontos körülmény eredményezhette mindezt: a Viszkis soha nem ölt. Kb. 140 millió forintot zsákmányolt azoktól a bankoktól, akik akkor és azóta is ennek többszörösét nyúzzák le a magyar emberekről legalizált keretek között. Ez az ember 13 hosszú évet ült rács mögött. Tegyük hozzá: emberölésért sem gyakran osztogatnak ennyi büntetést. Tanult, könyv született róla, szakmát szerzett, lediplomázott, szabadulása óta a légynek sem ártott. Könyörgöm! Ő az élő és nagyon ritka példa arra, hogy van értelme a BV-intézetek küzdelmes munkájának, van olyan, hogy valaki a sitt után újra hasznos tagja lesz ennek az erkölcsös társadalomnak; divatos kifejezéssel: sikerül integrálni. Miért menő a debreceni vásárban szelfizni vele, most meg azt mondani, hogy az ő történetéből nem szabad filmet készíteni, mert bűnöző, s az is marad? Nem értem. Ez megbélyegzés és kollektív gyűlölet, nem pedig értelmes gondolkodás. (Mellesleg Antal Nimród filmjének nem az az üzenete, hogy legyél te is rabló, pusztán egy jó sztoriból vélhetőleg jó filmet kreált.) S miféle újságírói attitűd az a Tvrtkoktotrvkrtkó részéről, hogy behívok valakit egy látszólag értelmes beszélgetésre, aztán valamiféle emelkedett stílusban elkezdem nyilvánosan alázni a vendéget??? Nem értem, s szerintem ez helytelen viselkedés egy olyan riportertől, aki eddig abszolút szolidáris volt a legmélyebb emberi tragédiákkal, sorsokkal szemben is. Végül pedig egyetlen ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. Amikor láttuk az Ocean’s-sorozat fergeteges kaszinófosztásait, kinek szurkoltunk? A Tolvajtempóban? A Fegyvernepperben? A magyar Bonnie és Clyde történetét feldolgozó filmnél? (Ők életveszélyesen meglőttek egy rendőrt!!!) A Ponyvaregényben gond volt a törvényen kívüliség? A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című kolosszális alkotásban ki volt szimpi? Soroljam? Ugye?! Véleményem szerint tehát arra a kérdésre, hogy készülhet-e magyar akciófilm a Viszkis története alapján, az a válaszom, hogy igen, miért ne? Hogy kötelező-e megnézni? Ezt egy ilyen messzemenően erkölcsös és tisztalelkű közönség el tudja dönteni. Hogy megbűnhődött-e a bűneiért a 13 év alatt? Szerintem igen. Akkor meg mifasz van? KB    

Debreceniek, legyünk aranypofák!

Na emberek, elkezdődött. Na nem a tél, meg nem a karácsonyi lázfelszökés, nem is a Végtelen szerelem című török sorozat második évada. Nem. A debreceni belváros egyirányúsítása kezdődött el, s hamarost be is fejeződik. Miként is álljunk hozzá? Kezdjük azzal, hogy ez a legnagyobb változás Debrecen mindennapi életében a főtér átadása óta, azaz az elmúlt csaknem két évtizedben. Ennek megfelelően uralja a közbeszédet, jönnek hangok, böffentések, bólintások, fejrázások innen is, onnan is. Lehet hallani ugyebár, hogy mi a grízes francnak is ez, meg hogy Uramatyám, most mi lesz, elindult a karambol-szám tippverseny is. Az önkormányzat becsülettel küzd, mint malac a jégen, tényleg minden lehetséges eszközzel és csatornán igyekszik a debreceniek fejébe aszfaltozni, hogy eztán mi lesz a közlekedési rend, hogyan is irányítsuk munkába magunkat az ólmos-álmos reggeleken. Abszolút nem az én dolgom (még pénzt se kapok érte), de javaslom, fontoljuk meg annak lehetőségét, hogy együttműködően állunk a NAGY ÁTVARIÁLÁS-hoz. Hogy miért is? Azért, kedves hozzám hasonlóan nehézfejű cívistársaim, mert vélhetően fájdalommentesebben és kevesebb vérnyomástolulással élhetjük át és túl a következő napokat, ha ez egyszer kivételesen partnerek leszünk. Persze, lesz meg nem értés, lesz(volt, van) dugó, lehet káoszjelleg is, de próbáljuk meg: kivételesen hagyjuk a folyamatos bazzegolást, legyünk aranypofák, alkalmazkodjunk az új rendhez, mint mongúz a tápláléklánchoz. Segítsünk be mi is, amiben tudunk, hátha sikerül a nagy kísérlet. Ha netán kudarcba fullad, még mindig káromkodhatunk eleget, akár joggal és fennhangon is. De addig minek? Tegyünk egy különleges próbát: húzzunk egy irányba. Tóth Csaba Zsolt  

A gond nélküli apa

Azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy szerencsére ez nagyon nem így van. Alig több mint két hete lettem egy gyönyörű kisfiú édesapja. Büszkeségemre, boldogságomra, hálám kifejezésére nincsenek szavak, fáradhatatlanságunk megkérdőjelezhetetlen: itt bizony új élet kezdődött. Nemcsak a számára, hanem számunkra is. Hosszú, csalódásokkal és könnyekkel teli utat jártunk végig az ő megérkezéséig, erre nem is szívesen emlékszem vissza… Mindezen előzmények tudatában talán valami egészen mást érzek, mint akinél elsőre minden klappol. Szeretetemben, odaadásomban, rajongásomban, csodálkozásomban, s a meghatottságtól gyakran szemembe szaladó könnyekben minden olyan érzelem benne van, melyet az idáig vezető úton éltem meg. Egyetlen érzésem viszont gondolatébresztő lehet a Kedves Olvasó számára is. Az elmúlt (alig) 9 hónapban kimondva vagy kimondatlanul szembesítettek azzal nők és férfiak, anyák, apák és gyermektelenek, hogy én férfiként ebben a történetben csak másodhegedűs vagyok. Mármint hogy az én szerepem teljesen és totálisan mellékes, hiszen „megcsinálni könnyű, sőt kellemes, a neheze már nem az én dolgom.” A fiunk megszületése után is sorra kapom a megerősítést a fentiekre vonatkozóan, kiegészítve azzal, hogy „te még most nem tudsz mit csinálni, majdhogynem fölösleges vagy, az anyja eteti, az anyja pelenkázza, az anyja rendezi.” Távol álljon tőlem, hogy ebben az überfeminista korban, a vajúdás minden pillanatát megélve, egy spontán apás szülés után bármilyen csodálatos érdemet elorozni merjek a hölgyektől, de a történet azért nem ennyire fekete és fehér. Azt gondolom ugyanis, hogy az az áldásos teher, ami alatt a fiatal srácból apává lettem, rendesen nyomta és nyomja az én vállamat is. A várandósság korai szakaszában mindentől igyekeztem megkímélni szeretett feleségem, nehogy baj legyen. Főztem a kedvenceit, hordtam a csokikat, süteményeket, bármit. Takarítottam, főztem, mostam, teregettem, s közben ezerrel dolgoztam, hogy fussa az orvosi vizsgálatokra, hálapénzre, mindenre. Közben költöztünk, építettünk, felújítottunk. Vérrel-verejtékkel dolgoztam azon, hogy őszre legyen hol fogadnunk szerelmünk gyümölcsét. Hordtam a csempét, kevertem az anyagot, festettem, cipeltem, veszekedtem a semmirekellő mesterek hadával. Segítségem alig volt, de megcsináltuk, október elejére otthonunk is lett. Októberben a feleségem már menni is alig tudott, az is teher volt, hogy megforduljon az ágyon, így egyértelműen nekem kellett még többet vállalni, még többet segíteni. November elején eljött a nagy nap, s úgy érzem, nagy hasznomat vette. Próbáltam nyugtatni, percekig tartó fájásai közepette húztam utána az infúziós gurulót a mosdóba, marhatta a kezem vajúdás közben, s igen, talán támasz voltam szülés közben s után is. Az első hetekben a házimunka, a kutya, a kert, a temérdek munkám mellett minden egyes pelenkázásnál segítek, ápoltam a pici kincsünk köldökét, segítek fürdetni, büfiztetni, altatni. Kelek az éjszaka közepén, melegítem a tejet, 2-3 naponta főzök magunkra, én járok bevásárolni, postára, ügyeket intézni, szerelőhöz hordani az autót. Mindemellett igyekszem lelki társ is lenni, igyekszem elhitetni egy –még- bizonytalan kismamával, hogy a világon ő a legjobb és leggondosabb anya, merthogy ez így is van. Kérem, ne értsenek félre, nem várok én ezért még egy vállba veregetést sem senkitől, bőven eleget kapok, amikor este két etetés közt átölel a feleségem, abban benne van minden, ami nekem kell. Férfi és immáron apa vagyok, „ez a dolgom.” Pusztán azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy nálunk szerencsére ez nagyon nem így van. Tudom jól, lehetnék igazi macsó, nem lenne muszáj ennyit vállalnom, de valahogy azt szeretném, ha ennek a csodálatos gyermeknek lenne apja. Apa nélkül ugyanis baromi rossz. Nekem szinte sosem volt, amikor szükségem lett volna rá.  Az én apám évekig azon munkálkodott, hogy hogyan vegyen el tőlem valamit, mindent, nem pedig azon, hogy minél többet adjon. Nem haragszom én rá, de én nem ilyen apa és férj akarok lenni. Ennyire egyszerű ez: helyt kell állni becsülettel. KB    

Embertelen az embertelenségben

Reggel 5-kor csörög a vekker. Kilopózok, odakészítek egy teát, a félhomályban gyorsan összekészülünk, s még egy szelet vajas-szalámis kenyeret is kapok a drágámtól mielőtt kimennék a 4 fokos szélbe. Egy közeli (8-tól már megfizethetetlen áron kínált, árfekvésileg kicsit sem családbarát parkolóból), 36 hetes, csodálatos pocakkal már-már hármasban érkezünk a legjobb indulattal sem fényességes „otiba”. Reggel 6 óra 42 perckor a csontig hatoló hideg szél picinyke segítséggel kitárja kitartó, éhgyomorral érkező asszonyom előtt az ajtót, majd a lépcső tetején megjelenik A Rém. Egy security-jelmezbe öltözött férfi, aki hangosan ránk is köszön: Jó reggelt kívánok! Kedvesen viszonoztuk köszönését, elvégre praktikus okokból sem voltunk beb.szva, nem akartunk lopni, s még csak szexelni sem a szutykos, szappan nélküli, qrvabüdös budiban. Becsípődött, túlterhelt derekú kedvesem fellép pocakjával az első lépcsőfokra, majd a szekus Rém megkérdezi, hogy hová megyünk? Válaszom: 7 órára laborvizsgálatra sietünk a második emeletre. Válasza 6 óra 43-kor: 6:45-től lehet csak bejönni, előtte nem. Várandós feleségem csalódottan visszalép az első lépcsőfokról (megszoktuk már, a múltkor egy egyetlen perccel lejárt parkolójegy miatt büntette hatezerre a cívisvárosi családbarát rendszer egyik réme), megállunk a lábtörlő környékén. Bevallom, tényleg nem akartunk kilépni az utcára a hideg szélben. A Rém azonban mérges lett, amiért az ajtón belül álltunk meg, s ránk is kiabált 6:44-kor: „Uram, nem érti meg, hogy nem lehet bejönni? Egyébként is rossz helyen áll, ott csekkolnak be a dolgozók! (Mondjuk nem a reptérre készültünk, de ez teljesen lényegtelen. Ha csekkolnak, akkor csekkoljanak. Bizonyára ebben a beteg világban erre veri valaki/mármint kártyát a falhoz/, hogy ki, s mikor érkezik a munkahelyére.) Mondatának végét szinte meg sem vártuk. Megfogtam a feleségem hideg ujjperceit, megmondtam az őrnek, hogy „oké, rendben, máris kiviszem a 36 hetes, veszélyeztetett terhes feleségem a hideg szélre”. Aztán valamikor visszamentünk. Akkor, amikor már álltunk odakinn vagy 2-3-4-5-6 percet (ki tudja, nála mikor van bűvös háromnegyed hét…). Visszamentünk 6:48 körül, s amikor meglátott a Rém, akkor már nem köszönt, csak fülét-farkát behúzva bebújt a lyukába, mint a seprűvel jól elvert kutya.   Jól tette mindezt, mert kutya volt, embertelen kutya. De még nagyobb kutya, aki ilyen embertelenül tartat be vele embertelen szabályokat. A legkutyább kutya az, aki a legelemibb emberséget mellőzve kihajít egy 36 hetes terhes, ártani kicsit sem akaró lányt a hajnali hideg szélre. Nem akarok én ennek a kutyául (sem) viselkedő, teljhatalmú Rémnek semmi rosszat. Tényleg nem venném a lelkemre, ha letolnák a főnökei. Vélhetőleg ma reggel élte át élete eddigi legnagyobb ejakulációját, s szívből azt kívánom, sose legyen nagyobban része. Egy kérdés azonban számomra még megválaszolatlan: nem maradt már egy fikarcnyi emberség sem ebben a beteg, embertelen, kutya világban? KB    

Me too - Csak mert a szerkesztőségben a férfiak nem fognak erről cikket írni...

Nézegetem pár napja, a közösségi média „me too” kampányát, és minden egyes kiírásnál elszorul a torkom. Nekem nem az a reakcióm, mint egyes férfiaknak: „Minden nőről kiderül, hogy zaklatták”, hanem az: vajon ki merünk-e állni? Van olyan ismerősöm, aki nem írta ki az üzenőfalára, hogy „me too” pedig tudom, hogy ez volt a válásának az oka. A férj miután elhidegültek egymástól, bár még kénytelenek voltak egy fedél alatt élni változatlanul igényt tartott a hálószobai házaséletre. Ő úgy gondolta joga van hozzá. Nem baj, hogy ő még nem tart ott, hogy ország-világnak ezt elmondja, de legalább el tudott válni. No de mi van azokkal a nőkkel, akikkel „csak úgy”megtörtént, de nem mertek/mernek lépni? Ők vajon mit éreznek, amikor meglátják a sok énisénis kiírást? Gondolhatják, hogy ”ja, az nem is volt zaklatás” vagy, hogy „én is hülye voltam, mert mindketten ittunk”, és ezt „magas sarkúban voltam, nem tudtam elfutni” ne adj isten azt: „először én is akartam” vagy a kedvencem: „persze, mert kihívóan öltöztem aznap”. Sajnos még mindig ilyen és ehhez hasonló klisék vannak ezzel a témával kapcsolatban a fejekben, és nem csak a férfiakéban, hanem a mienkben is. Fontos kérdés, hogy mit tartunk zaklatásnak. Zaklatás a nemi erőszak és annak minden meg nem valósult formája is. Igen az is zaklatás, ha a szórakozóhelyen a fenekedbe markolnak. Minden olyan mozdulat, amit te nem szeretnél, ami ellen a belsőd tiltakozik, az a zaklatás kategóriába sorolható, akkor is, ha ez a buszon történik és akkor is, ha otthon a négy fal között. Szerintem az ilyen és ehhez hasonló összefogással lehet segíteni azoknak a nőknek, akik áldozatok voltak, vagy lehetnek. Ki kell állnunk, és kikiabálni az ismeretlenbe, hogy gyere én is átéltem, és mégis itt vagyok! Ha már csak egy nőnek segítünk abban, hogy mérjen lépni, akkor is célt ért ez a fajta hangadás! Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy merjenek határozottan fellépni az iskolában, a buszon, az utcán sőt a baráti társaságban is, és igenis álljanak ki magukért, egymásért. Tudni kell mindenkinek betartani a határokat, legfőképpen a férfiaknak. Papp Csilla Már bocsánat, ha elfogultan írok a nőket ért zaklatásról, annak ellenére, hogy tudom, a férfiak esetében is ugyanúgy előfordul ez, és hogy ők még inkább elrejtőznek, de azt írja meg más… A nők elleni erőszak az ENSZ meghatározása szerint: “A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]” (Deklaráció a Nők Elleni Erőszak Megszüntetéséről, 1993)  

10 éves szilánkok

James Blunt 1973 című felvétele nagyon sokat jelent számomra. Szinte percre pontosan 10 évvel ezelőtt erre a dalra voltam képes először felkérni azt a csodálatos illatú lányt lassúzni, aki ma a feleségem, s csinos pocakkal a gyermekünket várja. Indokolatlanul lopok pár sort magunknak; remélem, nem haragszanak meg e „nyálas” történetért.   Hogy akartam-e? Sem őt, sem mást nem akartam 10 évvel ezelőtt. 20-21 éves koromban egy borzalmas csalódás után biztos pontot, pontokat kerestem az életben. Azt gondoltam, hogy a gyermekkori álmom (miszerint rendőrnek születtem) csodásan beteljesül, a párkapcsolatok kérdését pedig a hasonlóan laza, viszonylag könnyed felfogású, szívroppantástól mentes, ám (egyenruhában főleg) rendkívül könnyen becserkészhető, adott esetben totál agyatlan hölgyek áldozatkész hozzáállására bízom, oszt jó lesz az úgy is. Azt az életmódot egyébként se tolerálná senki-alapon. Aztán az élet izomból rácáfolt mindenre.   Rendőrség, gyermekkori álom ide vagy oda, a rádiózást, a médiát sosem tudtam teljesen eldobni. A régi-új Berettyó Rádiós csapat mindig rádiósként számított rám, rendőrként talán el sem tudtak képzelni. Biztos vagyok abban, hogy Györgyi sem rendőrként képzelt el. Azon a kerek 10 évvel ezelőtti estén egészen biztosan nem. Azon az októberi estén rohadt hideg volt. Buliztunk, sutyiban vörösboros kólát iszogattunk az épület egyik kihasználatlan szegletében. Az akkori legjobb barátom már hónapok óta viszonzatlan szerelmet érzett iránta, én meg észre sem vettem őt, elvoltam magammal. A sokadik pia után felmentem a stúdió mosdójába pisilni, utána pedig egy akkor elég jól prosperáló presszóba szállított minket az előbb említett barátom. Ettünk pizzát, nevettünk sokat, remekül összeszokott csapat volt akkor a mienk, büszke voltam és vagyok ezekre az azóta jócskán átalakult, de alapjaiban megmaradt kapcsolatokra.   Együtt röhögtünk mindenen négyesben, a huszonévesek minden könnyedségével, minden függetlenségével. Úgy éltünk és viselkedtünk, amin ma talán a szüleink megbotránkoznának. Györgyit azonban csak a buli vége felé kezdtem észrevenni.   Örök életemre beégett az a pillanat, amikor tánc közben egy sörösüveg szilánkjai arcunk előtt repültek el, s jártak fájdalmas örömtáncot. Ahogy megéreztem a sörös szilánkokat a levegőben, egyből megértettem, hogy a partner, akivel táncolok, az nemcsak egy csaj a megszokott bandából, hanem a legfontosabb dolog az életemben. A tánc, a zene megállt, a pulthoz húzódtunk, de már együtt. Furcsa volt. Felelősséget éreztem érte, értünk, a közös táncunkért, ami jó volt. A rendőrök kiérkezése előtt csak szorítottam a kezét, szorítottam magamhoz, s azt éreztem, hogy hihetetlenül jó az ő kezét szorítani. A köcsögöket kivitték a rendőrök, aztán jött James Blunt 1973 című dala, a végén pedig elcsattant köztünk az első csók is. Hogy reggel akartam-e még egy kapcsolatot, egy szerelmet? Hát… bizonytalan voltam, maradjunk ennyiben.   Az élet viszont szerencsére úgy hozta, hogy azóta is szoríthatom a kezét, azóta szorítjuk egymáshoz egymást, talán titkon tartva a szemünkbe szálló üvegszilánkoktól. Azóta sincs sem reggel, sem este ölelés és léleképítő puszik nélkül.   A többségi vélemény szerint 10 év kicseszettül hosszú idő. Visszagondolva valóban az. Rengeteg dolog változott a közös életünkben 10 év alatt. Csak mostanra találtuk meg a véglegesnek tűnő otthonunkat, a stabilnak tűnő munkahelyeink illúzióját, az életünk értelme, a szerelmünk gyümölcse pedig egy csodálatos pocakban éli boldog életét.   Nem lettem rendőr, a média és a szerelem volt az erősebb. Ráadásul mindketten újságírók lettünk. Viszont van, ami megmaradt. Ma este is egy James Blunt-dalt hallgattunk, ennek a dalnak OK a címe. És valóban OK. Mármint érdemes kitartani, küzdeni, alkalmazkodni, veszekedni, összecsiszolódni, megnősülni, gyermeket nemzeni. Ma vagyunk 10 évesek, s azt magabiztosan érzem, hogy ennek a 10 évnek minden egyes percét, a sörösüveg minden szilánkját meg kell köszönnöm neki. Nem formaságból, hanem azért, amiért embert csinált belőlem a közös életünk e 10 év alatt. Györgyi, KÖSZÖNÖM!          

Golgota

Hová, s mikor tűntek el a hazafiak? Ez a kérdés talán alapos indokkal vetődik fel bennem október 6-án. Azon gondolkodtam, hogy 1849-ben milyen szellemiség, micsoda elköteleződés, micsoda tettvágy, micsoda önfeláldozás uralta ezen HŐSÖK, MEGVÁLTÓK, IGAZ EMBEREK tetteit. Vajon hogyan állhatott a becsület, az igazságérzet, a tettvágy azon a fokon, hogy a magyarok mellett horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúk áldozták vérüket a magyarok szabadságáért? Nevet változtattak, szemléletet változtattak, átpártoltak, megharcoltak, s becsülettel meghaltak mindnyájan: Knezic Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, valamint Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk, Lenkey János, Ormai (Auffenberg) Norbert, s az első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos.   Neveiket gyermekként alig tudtuk kimondani, kötelező teher volt számunkra, s alig volt tanár, aki megértette velünk az ő jelentőségüket. Ma már totálisan megértem, hogy miért kellett kívülről fújni az aradi 13 névsorát. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy kik voltak az igazán nagyok, az óriások, a nagyjaink. Ma már fel sem merül bennünk, hogy egy dúsgazdag Széchenyi-féle pusztán hazaszeretetből, tettvágyból, magyarságtudatból hidat, akadémiát, millió értéket épít és patronál. Nincs Deákunk, aki a pokoli helyzetből boldog és soha vissza nem térő békeidőket teremtett. Nincs Kossuthunk, nincs Petőfink, nincs Batthyányunk. Vajon a maiak közül, kik ott ülnek, habzsolnak, dőzsölnek, hőbörögnek, s utána a büfében összeölelkeznek, hányan halnának meg a hazáért, a magyarságért, a népért? Hány milliárdos gázszerelő, kaszinós, tanár vagy miniszter áldozna Lánchíd-nagyságrendű vagyont a sajátjából a magyarok boldogulásáért? Vajon ma hány magyar honatya vállalná a golyó általi halált a hirtelen harácsolás helyett? Hányan szállnának véres, fegyveres harcba értünk? Hányan dobnák el a drága autók kulcsát, a finom falatokat, a finom hölgyek intim közeledését a közjó érdekében? Ők is, mi is tudjuk a választ. S a válasz lesújtó. Nyugodtan mondhatjuk, szégyenteljes. Nincs is összehasonlítási alapom. Akármilyen oldalra álltok, akármilyen színek, logók, maszlagok mögé bújtok, akár civil dúsgazdagok vagytok, akár politikusok, összességében sem érhettek egyikőjük lába nyomába sem. Merthogy ti „mostaniak” csak hatalmat, pénzt, befolyást, javat akartok magatoknak, egymást a tv-ben b.zizzátok, plakátokon g.cizitek, alázzátok, hitlerezitek, egymás plakátjait fújkáljátok, mint az óvodás hülyegyerekek. A nép meg ordítani sem mer kínjában. Hazafi, igazi aradi egy sincs köztetek, pedig várnánk (legalább) egyet. Kopányi Balázs      

Sok itt a gci

Előre is elnézést kérek, most sokak szemében én egy gci leszek. Nem tartom magam annak, de szentül hiszem, sokan annak fognak gondolni e jegyzet olvasása közben. Azt is teljes meggyőződéssel hiszem, hogy mindannyian tévednek, merthogy ezúttal sem a rosszindulat sugárzik soraimból, csupán egy jóindulatú felismerés: Magyarországon minden bűn, bűnözés, ártó szándék megszűnni látszik, s ez bizony nagyon megnyugtató. Az elmúlt hónapokban ugyanis szinte semmi nem szól olyanról, hogy hány öreg esik rablás, rablógyilkosság áldozatául, hogy helytelenül közlekedő társaink miatt családok halnak ki, hogy hetente potyognak ki kisgyermekek emeleti lakásokból, hogy néha hosszú a fájó várólista, hogy intézményesítve, legalizálva van a hálapénz rendszere, hogy lopják a tárcákat, a krumplit, a dísztárcsát, s mindent, amit találnak. Arról sem nagyon szólunk, hogy valójában ipari hulladékoknak álcázott moslékokkal mérgeznek minket a boltok, hogy drága a tankolás, hogy sokba kerül a fűtés, de még arról sem, hogy van rezsicsökkentés, s hogy milyen gyönyörűek is a magyar lányok. Egyszerűen valahogy kezdjük elfelejteni, hogy ez még mindig az az ország, ahol egy iszonyatosan széles tömeg számára - idegenektől függetlenül - kemény az élet, s épp azon gondolkodik, hogy fűtsön, vagy felöltözzön-e jobban. Egyet biztosan tudunk, s ez megnyugtat. Soros egy gci. Állítólag. Fingom nincs, ki ő, de azt mondják, azt tanultam róla, hogy most ő a főgci. Mindenesetre látens vagy nyílt törekvéseivel megoldott minden egyéb itteni problémát, mindent elfeledtetett mindenkivel. Olyan szinten, hogy kicsiny országunk túllépett a fentebb említett totálisan lényegtelen, demagóg problémákon. Most Soros a gci. Én is lehetek az. Csak egy nagy baj van szerintem: túl sok itt a gci.  KB

Feltétel nélkül

Önök szoktak adni? Csak úgy. Minden ok nélkül. Mert van fölösleg, mert van lom, mert valakinek az még jó lehet? Esetleg pénzt? Debrecen szinte összes forgalmas csomópontjában újra megjelentek az autók közt cikázó akárkik. Szokott adni nekik? Én sosem adok pénzt senkinek. Ma viszont adtam bőven. Nem pénzt, hanem számomra fölöslegeset.  Betyár jó volt.   A történet kiindulópontja, hogy egy költözés után a nyakamra maradt elég sok mindenféle tisztességesen, szép üvegbe eltett befőtt. Semmi bajuk, de mi valahogy babonából sem szerettük volna megenni ezeket. Lehet, hogy hülyének, finnyásnak, babonásnak gondolnak, s vállalom is ezen kritikákat. Mindenesetre több okból is úgy döntöttünk, hogy nem esszük meg szegénykéket. Kidobálni, elpocsékolni, elpusztítani nem akartam más munkáját, erőfeszítését, viszont kerülgetni sem. Barátilag minden nálunk előforduló barátra, haverra, mesterre próbáltam rásózni a szajrét, mégsem kellett a kutyának sem. Így hát döntöttem: elviszem olyanoknak az egészet, akik rászorulnak. Egyik rádiós munkatársam javaslatára a hajléktalanoknál kötöttem ki, a Dobozi utcán. Bejelentés nélkül érkeztem, teli csomagtartóval, éppen egymással balhézó, elcseszett sorsú emberek egyetlen mentsvárához. Csengettem, s kisvártatva kijött egy őr, mondtam, hogy mit szeretnék, majd arra lettem figyelmes, hogy másodpercek alatt megszabadultam valamitől, ami számomra teher volt, mások számára viszont öröm lett. Tudják, elképesztően jó volt ezt megélni. Döbbenetesen jó volt pénz nélkül segíteni. Egyszerűen tudom és érzem, hogy ma sokakkal tettem egy icipici jót. Úgy érzem, hogy sokaknak segítettem, sokaknak sokszor okozhatok így örömet az örökölt befőttjeimmel.  Láttam boldogságot, hálát, alázatot, őszinteséget, bánatot, szeretetet, veszekedést, pajzán udvarlást.  Láttam ma egy külön világot Debrecenben, éreztem iszonyatos büdöset, láttam konfliktust, láttam egy furcsa közösséget.   Furcsa, különálló közösség ez. Egyetlen körülmény tartja őket össze: a nyomor. Az a nyomor, amit szörnyű lehet átélni, szebbé tenni azonban csodálatos érzés. Próbálják ki nyugodtan, de kizárólag feltétel nélkül. Ígérem, jót lesz!      KB

A büdös lóf.sz után: Herczeg, a király

Ez egy büdös lóf.sz volt - írtuk júliusban a szánalmasra sikeredett bajnoki rajt (Loki-Mezőkövesd 1-2) után a DVSC labdarúgócsapatáról. A tisztesség úgy kívánja, hogy most szeptemberben meg azt írjuk, hogy ez már valami. Lokikánk ugyebár zsinórban négy mérkőzést nyert meg, és a kiesést jelentő helyeken való toporgás után immár a dobogót támadja. No persze ne veszítsük el a realitásérzékünket, ünnepelni annyira felesleges, mint spenótot árulni kisgyerekeknek: a csapat egyelőre még nem jutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, de még a selejtező előselejtezőjének selejtezőjébe se, ráadásul a 12 gárdás magyar bajnokságban 2 hét alatt vagy 8 helyet lehet zuhanni. Mindazonáltal meg kell jegyezni: mintha formát öltene a Loki játéka, ráadásul hétről-hétre hét debreceni kötődésű kezdőjátékossal áll fel, ami napjaink vegytisztán összemoslékolt világfutballját látva egyrészt dicséretes, másrészt a csoda határait feszegeti. Ha azt kutatjuk, mi lehet a minifeltámadás oka, kulcsa, magyarázata, egyetlen megoldásra juthatunk: Herczeg András. Ez az ember egyszerűen hihetetlen, a ránézésre legfingabb keretből is képes nagynak és fényesnek tűnő ugróvárat kreálni, olyat, amelyhez az ember szívesen odaengedi a gyerekeit is. Lehet, hogy sokakat kiakasztunk a következő állítással, de legyen harc, ha harc. Egész biztosak vagyunk benne, hogy a DVSC jelenlegi játékosanyagával maga José Mourinho vagy Pep Guardiola sem érne el jobb eredményt, sőt, vélhetően sírva menekülnének ki a hortobágyi pusztába, a semmibe üvöltve kilátástalan fájdalmukat. Herczeg András viszont csendes, nem üvöltözik. Dolgozik szépen, s ha így folytatódik, lassan átkeresztelhetjük Király Andrásra. Igaz, a következő fordulóban Pintér "Abíróvoltahibás" Attila csapata, a Felcsút következik, amely szintén négy meccset nyert egymás után: ha őket is legyőzik a debreceniek, ígérjük, soha többé nem emlegetjük szegény pacik nemi szervét. Egy ideig legalábbis. Tóth Csaba Zsolt Fotó: MTI, Czeglédi Zsolt

Nem félsz? Majd fogsz! Pennywise visszatért, és nagyon éhes

Először is, szögezzük le, a bohócoktól való félelem valódi jelenség. Coulrofóbiának hívják, és aminek már ilyen tudományos neve is van, nem szabad félvállról venni. Ott van például Ronald McDonald, aki barátságosnak kicsit sem mondható küllemével és ijesztő mosolyával kergeti az embereket elhízásba őrületbe. Azonban még nála is van egy sokkal, de sokkal félelmetesebb figura, még pedig a Stephen King által megteremtett gyerekevő gyilkos: Pennywise. A napokban mutatták be az 1990-es film remake-jét, a regényadaptációból megszületett igazi horror csemegét, az Azt. Mivel csupa jó kritikákat kapott a film, kíváncsiságommal és félni akarásommal egyetemben a mozi felé vettem az irányt. Mert valljuk be, milyen egy valamire való horror? Hát a besza’ behu’ kategória. És habár nem tudom, mennyire rendellenes, hogy az ember félni megy be egy filmvetítésre, én megtettem. A félelem valós volt, eleinte ugyanis attól rettegtem, nehogy valami magasabb emberpalánta üljön le elém, ugyanis alapos műgonddal választottam ki a helyet, a moziélmény minél magasabb minőségének megélése érdekében. Utána azonban jött a rettegés következő szintje. Az Azban is (ezt nagyon zavaros így írni, de hát ez van), mint minden horrorban, jönnek azok a klisék, amik az észszerűségnek teljesen ellent mondanak. Először is, miért megy ki egy kisfiú egyedül a szakadó esőben, és kezd el játszani, és miért nem veszi észre az édesanyja, aki egyébként egy totál letargikus zongoradarabot ad elő épp? Ja, meg előtte miért küldik le a pincébe, és a pincében miért nincs sose villany? És miért nem fut el fejvesztve egy csatornából leskelődő vérszomjas bohóc elől? Továbbá: miért megy mindenki a félelem irányába? Mert ha például előttem megnyílna egy ajtó maga mögött a végtelen univerzum teljes sötétségével, nem gondolnám, hogy igyekeznék befelé. Na, de akkor ugye nem is kapnánk igazi lélekrengető reszketést. A film cselekményében sorra tűnnek el a gyerekek, egy csapat fiatal pedig úgy dönt, hogy a vesztébe rohan kideríti, mi lehet a háttérben, rájuk összpontosul a film, nagy szerencsénkre. Az Az érdeme ugyanis egyértelműen a gyerekszereplők gárdájában leledzik, hiszen lenyűgöző színészi játékot mutat mindenki. Aki gonosz, nagyon gonosz, aki fél, tényleg fél, aki pedig az ügyeletes Móka Miki, tényleg vicces. A folyamatosan mindent elpoénkodó Richie például megment minket attól, hogy szívrohamot kapjunk, azonban pont ezért nem is igazán horror a horror. Richie karakterét egyébként Finn Wolfhard személyéhez köthetjük, aki nem mellesleg már a Stranger Things-ben is zseniálisat alakított. A film horror jellegét oldják a zenés jelenetek is, például van egy szürreális rész, amikor vidám zenei aláfestésre mosnak fel több száz liter vért a fiatalok egy fürdőszobában (de nem szpojlerezek). Mert vér az van, félelem is van, de persze kiszámíthatóság is. Pennywise karaktere egyébként tényleg félelmetes, a harapása pedig túlmutat a világ legveszélyesebb ragadozójának erején. A fogsora olyan, mint a Matrjoska baba, mindig felbukkan egy újabb és újabb részlete. A gyilkos bohócot megformáló Bill Skarsgård tényleg ijesztő, de azért hozzáteszem, összerezzenéseimet nem feltétlenül maga a karakter, hanem valaminek a hirtelen és hangos megjelenése idézte elő. (Mint a macskák rémülete, amikor a pirítóból felugrik egy kenyérszelet.) Mindenesetre a gyerekek bátran szembeszállnak a gyilkos bohóccal, és próbálják megfékezni annak vad ámokfutását. A félelmek vizuális megjelenítése semmiképp sem #noeffect, párhuzamosan mellette pedig láthatjuk a való világ gonoszságait is: egy apát, aki molesztálja a lányát; vagy a helyi menőket, akik verbálisan és fizikailag is zaklatják a lúzereket; vagy az édesanyát, aki folyamatosan lelki hadviseléssel lép fel fia ellen. Mindezt a ’80-as évek Amerikájának bájos hangulatában. Egy szó, mint száz, érdemes megnézni az Azt: 2in1, hátborzongató és szórakoztató egyszerre. Csak úgy, mint az a személy, aki végül előttem foglalt helyet: minden egyes gyilkosság után hangosan felnevetett… Vass Kata  

Az oszt igen! Ilyenek a debreceniek?

Íme, néhány dolog, ami (szerintem) bizonyítja, hogy az ereinkben cívis vér folyik.   Csak a Loki. Büszkén húzzuk ki magunkat, ha bárhol felcsendül egy Tankcsapda szám. Nincsenek folyóink, de előszeretettel hívjuk a felüljárókat hidaknak. A hegy szót sem gyerekkorunkban tanultuk meg. Számunkra nem volt furcsa, amikor még csak egy villamosvonal létezett, és az is be volt számozva. Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy csak egy van, pökhendien vágjuk oda, hogy már kettő (bocs’). Ha a Csokonaihoz beszélünk meg találkozót, elbizonytalanodunk, hogy nem a Csonkához beszéltük-e meg? Inkább mondjuk, hogy bemelegítő, minthogy melegítő- vagy szabadidőnadrág. Vagy egyszerűen csak mackó. Életünkben legalább életkorunk-5 virágkarnevált láttunk már. A Campus Fesztiválon minden második embert ismerünk. A közhiedelemmel ellentétben tyúkot vagy disznót mi is leginkább az üzletekben vagy a hentesnél látunk. Holtan. Darabokban. Azért néha kicsúszik a szánkon egy oszt (nem a matematikai művelet), vagy elnyújtunk néhány szóvégi óóóóut. Oszt akkor mi van? Mások szerint makacs emberek vagyunk. Ami egyébként nem igaz. Mondom, nem igaz! Vass Kata

Büdös a munka, avagy ki fog itt dolgozni?

Dolgozzon (itthon), akinek hat anyja van: ez lehet 2017 Magyarországának egyik legjellemzőbb szlogenje. Debrecent járva is kiüti a szemet a sok munkalehetőség(ecske), egész pontosan az elborzasztó munkaerőhiány. Büdös a munka, vagy mi van, fiatalok? Alig van olyan kiskereskedelmi üzlet, amelynek ajtajára nincs kifüggesztve: eladót/munkatársat keresünk. Alig van olyan vendéglátóipari egység, amely ne tudatná egyértelmű felirattal, pincért/pultost felvenne. Az építőiparban annyival több a munka, mint a munkás, hogy annak aránya lassan matematikailag kifejezhetetlen. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy a MEGFELELŐ munkaerő hiánya horrorisztikusan magasabb a NEM MEGFELELŐ munkaerő hiányánál, egész pontosan ha valaki talál is munkaerőt, az konkrétan nem megfelelő. Hát mi van itt, kérdezhetjük (ál)naiv rácsodálkozással? Senki nem akar dolgozni? Olyan jól élünk, vagy mi a túró? Vagy csak egyszerűen büdös a munka, az új generációk már nem foglalkoznak ilyesfajta baromságokkal? Ne legyünk lusták, próbáljunk meg válaszolni. Releváns indok lehet, hogy szerény a fizu (és ezen a minimálbér emelés sem segít, sőt). Végül is persze: a gaz főnökök kizsigerelhetik a kispénzért robotoló alkalmazottakat, akiknek a hónapos helytállás után sem jut annyi fizetés, hogy a csőd kockázata nélkül elutazhassanak párjukkal egy hosszú hétvégére. Ugyanakkor felsejlik a mai negyvenesekben a kép, hogyan, mennyiért is kezdték a saját szakmájukat 20-25 évvel ezelőtt: ha a pénzt nézték volna, maradnak mindannyian örökre otthon, a poros szőnyegen fakirakóst játszani. De nem azt nézték. De ugyebár más világ van. EU van, internet van, meg euro van (mármint odaát, nem nálunk). 1990 óta túl sokan látták a jó(léte)t, és nem tudnak a látványtól szabadulni. Olyan magas a fizetési igényük, mint egy egyetemi professzoré, pedig némelyikük még a nevét sem tudja helyesen leírni. És hát ez az. Olybá tűnik, hogy a dolgozni kész és akaró magyar 20-as és 30-asok nagy része fogta magát, és elment külföldre. Inkább vakarja egy svájci ürülékét egy hotel budijában, minthogy mondjuk Debrecenben mérje a sört hatodannyiért. Megkövezhetők-e a kitántorgók ezért? Aligha: boldogulni szeretnének, mint mi mindannyian. Csak azt ne meséljék nekünk, mennyire kemény odakint: Hofival szólva, akkor maradtál volna itthon. Hogy a munkamenet végére érjünk, érdemes tehát rögzíteni: aki dolgozni akar, kiment, aki itthon maradt, annak nemigen akaródzik dolgozni. Néhány éve a munkanélküliség miatt keseregtünk, most meg a munkaerőhiány miatt tördeljük a kezünket. Kész. Ez ma Magyarország, lassan nincs, aki dogozzon: Alekszej Grigorjevics Sztahanov, most segíts meg minket. Az emberfeletti munkateljesítmény legendája, a kommunista világ bálványa egy nap alatt állítólag 102 tonna szenet bányászott: ha nem lenne pontosan 40 éve halott, tarthatna néhány tréninget. Tóth Csaba Zsolt

Egy görögországi nyaralás margójára

Az idei nyaralásunk végállomása a festői szépségű Neos Marmaras volt. Csak ültem, és néztem a hatalmas kékséget, ami méltóságteljesen nyújtózott el addig, amíg a szem ellát. A hullámok hátán lovagolt a napfény, az egész olyannak tűnt, mintha lehulltak volna a csillagok az égről, és azok ragyogtak volna vissza. A tenger látványa mély megnyugvással töltött el, lenyűgözött a felfoghatatlan ereje és nagysága. Éreztem az energiáját, ami átjárta minden sejtemet. Nagyokat sóhajtottam, mintha ezzel magamba tudtam volna szippantani belőle egy darabot, és elcsomagolni azt ínségesebb időkre. „Alföldi gyerekként” különösen mély benyomást tett rám, hiszen a mi szomszédságunkban „csak” a puszta terül el, se hegyünk, se folyónk sincsen. Azon gondolkodtam, milyen érzés lehet a tenger mellett felnőni, milyen lehet, ha ez nem kuriózum, hanem egy teljesen megszokott dolog? Hogyan viszonyulhatnak hozzá azok, akik itt élnek születésük óta mellette, általa? Vajon számukra is megvan a varázsa? Vajon ők is nap mint nap elámulnak a kristálytiszta víz szépségén és a kék megannyi árnyalatán? A tenger felett repülő sirályokon? A hullámok alakította sziklák különleges formáin? A köveken masírozó rákokon? A minduntalan partot nyaldosó hullámok dallamán? Az eget és a tengert alkonyatkor rózsaszínre festő napkorongon? Vajon mennyire vannak a tudatában annak, hogy egy igazi ékszerdobozban élnek? Ahogyan ott ültem, és gyönyörködtem a tájban, eszembe jutott egy kisfiú, akit tavaly hallottam a Balaton partján egy bazársor mellett. Ezt kiabálta: „Anya, anya! Nem veszünk egy emléket?” Ezen akkor elmosolyodtam. Persze, bárhol járunk a világban, lehet venni szuveníreket, én is vettem. Készítettem megannyi fényképet, magamba szívtam minél több érdekességet a helyiekkel kapcsolatban, de a „tenger-érzést” a szívemben hoztam haza. Mert számomra a tenger a mindenséget jelentette: a békét, a lehetőséget, a reményt, az erőt, az alázatot, a hitet, az életet és az egész örökkévalóságot. Vass Kata

Én is megnéztem a Pappa Piát

Meg kell magyaráznom, hogy miért mentem el? Mert érdekelt. Szabó Kimmel Tamás szerintem az egyik legtehetségesebb fiatal színész, amit a Pappa Pia Tomijaként is bebizonyított. Nagyon élte a rosszfiú szerepet és nem gondolnám, hogy lehetett volna nála jobbat választani. Most, hogy a színészekkel kezdtem a filmről alkotott véleményemet a többi színészt is sorra veszem. Itt van például Nagy Feró – na ő pont nem színész – így nem is véleményezem. Annyit azért megjegyeznék, hogy huszonévesen nem hittem volna, hogy látom Ferót ilyen rock-ikonhoz méltatlan szerepben. Stohl Andrásról írtak már hideget-meleget, de azt leszögezem, hogy a profizmusa vagy a tehetsége, vagy mindkettő olyan magasságokba emeli a játékát, amivel szerintem nem lehet versenyre kelni. Egyszerűen zseniális. Egy valami hiányzott Stohltól, egy őt is megillető zeneszám. Amin mosolyogtam, az a névválasztás: Wizy, és ez hogy? Nem hajaz ez a sztori egy kicsit az elhíresült Vizoviczki László ügyeire? Csak halkan jegyzem meg, mintha ő is szórakozóhely tulajdonos lett volna. Ez eddig senkinek nem tűnt fel? Ez biztosan csak egy fatális véletlen. Bezzeg Vajna Timit mindenki felismerte az első percben a jetskin?! No de mit csodálkozok én ezen, hisz hamarosan jön a Viszkis rabló filmje. Ne lepődjünk meg, ha legközelebb Zuschlag János életének történetét követhetjük nyomon a filmvásznon (közpénzből). De térjünk vissza a színészekhez. Volt egy srác, akire már korábban felfigyeltem a Miraculous: Katicabogár és Fekete Macska kalandjai főcímdalában, ő Kocsis Dénes, azóta is várom, hogy lássam felvillanni valamilyen rá szabott szerepben. Ez nem az volt, de legalább egy 20 másodpercre hallható volt a hangja! No és a lányok! Mara – azaz Ostorházi Bernadett. Véleményem szerint nem ő volt a legjobb választás erre a szerepre, és nem azért mert nem jól játszik, hanem ebben a lányban több van, jóval több, mint amit itt meg tudott volna mutatni. Ebben a filmben azt kellett látnunk, hogy Mara és Tomi szerelmesek, és én elhittem nekik, hogy odáig vannak egymásért. Nekem tőlük ennyi elég is volt. Mara húgát alakító Kováts Vera viszont 10-es. Imádtam minden jelenetben. A filmről: Olvastam én is a sok lehúzó kritikát, vagy a feministák rosszalló véleményét, miszerint: „Elkeserítő, hogy a film főgonoszának (akit Stohl András alakít) rendszeres szexista megnyilvánulásai mennyire reflexió nélkül maradnak. Még ha épp azért szexista is, hogy negatív színben tűnjön fel, pontosan tudjuk, hogy a közönség egy része milyen élvezettel bólogat majd neki, milyen remekül szórakozik majd kulturálatlan, elmaradott, primitív megnyilvánulásain – amit senki sem tesz helyre a filmben.” (WMN Gyárfás Dorka) Mindezzel egyet tudok érteni, hisz az a fenékmustra vagy az arcról nem, de a hátsó feléről megismerjük a lányokat poén szerintem is gusztustalan, nálam is kiverte a biztosítékot. Azt is szeretném tudni, hogy Klárikának végül segítettek kikászálódni a vízből vagy még mindig a Dunában van? Az ilyen jelenetek, filmek nem sok jót sejtetnek, az tisztán látszik, hogy közpénzből nem a társadalmunk ez irányú formálását tűzték ki célul a döntéshozók. Ettől függetlenül éreztem az öniróniát a Wizy szerepében, aki melegként játssza a machót, az alfahímet. Némi disszonanciát vélek felfedezni, és nem is tudom komolyan venni, és haragudni sem tudok érte. Ez egy viszonylag egyszerű film, nem egy pszicho-dráma, ahol társadalmi problémákat akarnak megoldani. Minden mintha le lenne butítva benne, olyan filteres az egész. Amiért szerintem titkon sokaknak ütemre mozog a lába egy-egy zeneszám alatt, az azért van, mert mindenkinek társul valamilyen emléke ezekhez a dalokhoz. Nekem kifejezetten üdítő volt a számok zenei újragondolása. Nagy taps Rakonczai Viktornak. Csupán egy aprócska személyes megjegyzésem volna: bár a Kis Grofó szám kultikussá vált, én azt nem biztos, hogy beletettem volna. No de ez is jól fémjelzi a megcélozni kívánt közönséget. Ebben az egy számban (dalnak szándékosan nem nevezem) benne van minden, amilyennek ezt a filmet szánták. Szóval pozitívumok- negatívumok bőven fellelhetők ebben a filmben, azt biztosan nem lehet elvitatni tőle, hogy hatással van ránk. Amikor Tomi elkezdte énekelni, hogy „Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok..” hát bevallom lejjebb csúsztam a mozi széken és lehunytam a szemem. Összességében az a film szerintem nem rossz. Kövezzenek meg, de nekem tetszett. Lehetett volna, szebben, jobban, máshogyan, másokkal, de nekem így is tetszett. Kikapcsolódtam, és azt láttam, ami értékelendő, hogy bár olyan, amilyen, de semmivel nem akar több lenni, mint ami. Papp Csilla

Barcások, abba lehet hagyni a hisztit

Előrebocsátanám, hogy 1985, azaz 13 éves korom óta, vagyis 32 éve vagyok Barca-szurkoló. Csak megjegyzem, hogy Messi még meg sem született, a csapat BL/BEK-győzelmeinek száma pedig pontosan NULLA volt akkoriban. Az első nagyobb élményem mindjárt a román Steauával szemben elveszített BEK-döntő volt (majdnem hazai pályán, Sevillában játszották...), amely meccsen sikerült 0-0-ig, majd elbukott tizenegyesekig bénázniuk magukat a srácoknak. Az első komolyabb randi orgazmusmentessége ellenére beleszerettem a csapatba, és szeretni fogom, míg élek. Tudják, több mint egy klub. Hogy mivel több, azt most nem részletezném (ha valaki nem érti, itt van a Wikin), legyen elég annyi, hogy tisztelem a katalán emberek világlátását, nemzeti öntudatát és értékeit, amelyeket nagyon is féltek, ahogy nemrég finoman utaltam rá. A katalán érzéshalmaz mindenkori legeklatánsabb kifejezője nyilván az FC Barcelona, egész konkrétan pedig a labdarúgócsapat, amelyről most többet írnak, mint arról, miként kell élni, pedig ez utóbbinak ugyebár szinte mindenki a leges-leges legnagyobb tudója. Arról szólnak a cikkek ugye, hogy Neymar rekordösszegért eligazolt Párizsba, hogy Coutinhót meg Dembelét nem sikerül megszerezni, hogy Messi is elmegy, meg hogy gyenge a csapat, mint az átlagmagyar futballista önbizalma. A 32 éves szerelmi viszony okán csak reagálnék most már, annyi baromságot olvastam nevezett fennforgások kapcsán. Kezdjük Neymárral, az a legegyszerűbb. Ez a fickó olyan, mint a legszebb, legbecsesebb medálba foglalt drágakő, amelyet párunk legfeljebb évente kétszer visel magán és mutat meg a világnak (amely szemében persze zajos sikert arat), de amúgy semmi haszna sincs. Nem vágja le a füvet, nem neveli a gyereket, nem takarítja el a romokat buli után. Elvesztése fájó, azonban a napi életünkből maximum a csillogást veszi ki, a napi élvezeteket egyáltalán nem. Hiánya egészen könnyen viselhető, pláne, hogy miután lelépett, azt mutatja, nem érezte jól magát szerelmünk dekoltázsában, inkább egy fiatal ribancon szeretne lógni. Hát, legyen. Coutinho és Dembelé esete sem sokkal bonyolultabb: a fiúk a Barcában szeretnének játszani (ez dicséretes), a tulajuk le akarja húzni a klubot (ez a Neymar-biznisz után nem is meglepő), a Barcelona-vezérkar meg félig-meddig kényszerhelyzetben idétlenkedik (ez persze dühítő). De a lényeg: egyikőjük sem olyan futballista, aki komolyan és mélyen meghatározná a Barca következő öt-tíz évét, úgyhogy nem kell leugrani a Sagrada Familia tetejéről, ha mégsem csatlakoznak az együtteshez. Elleszünk nélkülük is, még ha ez az idény nem is a trófeákról fog szólni. A végére hagytam a legérzékenyebb problémát. Igen, Messi. Esküszöm az életemre, ő az én MESSIásom is, aki csaknem másfél évtizede hitet ad nekem napjaink ostoba robotfutballja közepette. Imádom, tisztelem, sőt, a rajongója vagyok (pedig nem vagyok az a rajongó típus, elhihetik). DE: azt mondom (és most nyugodtan köpködjenek, szidjanak, anyázzanak, stb), hogy ha menni akar, menjen. Hagyjuk már ezt a "hosszabbít, de még nem írta alá, bekövette a Cityt, stb." - hülyeséget, Lionel meg döntse el, mit szeretne. Nagyon sokat adott a Barcelonának (majdnem mindent), de a Barca is sokat adott neki (szinte mindent): kvittek a felek. Mehet nyugodtan, sok sikert. Persze, értem én, hogy Messi nélkül az FCB nem ugyanaz, de gondoljunk csak bele: a Géniusz elmúlt 30 éves, úgy mégis hány évig alapozhatunk még az ilyen színvonalú szolgálataira? Kettő? Három? Bármily megrázó, előbb-utóbb bekövetkezik, eljön a NO Messi-korszak: ha lelép a City-hez, legfeljebb kissé hamarabb. Szóval ez van, a Barca örök, lesz Messi meg Neymar nélkül is. Mint ahogy élt tovább Maradona, Cruyff, az igazi Ronaldo, Romario vagy Ronaldinho távozása után is. Úgyhogy barcások, abba lehet hagyni a hisztit: az elmúlt 25 évben megannyi fényes trófea mellett 5 BL-címet kaptunk ettől a csapattól, amely - és jöjjön a végére a szentségtörés - mostanra meg is érett az újjáépítésre. Pá Neymar. És lassan pá Messi, pá Piqué, pá Iniesta, pá Busquets. Csak a Barca marad, mindörökre. Tóth Csaba Zsolt