°C
TIME DATE
Ma Szilvia nap van.

Úgy érzem

Debrecen már kulturális főváros

Hivatalosan is döntött csütörtökön a debreceni közgyűlés, gyakorlatilag elkészült a cívisváros az Európa Kulturális Fővárosa 2023 címért benyújtandó pályázati anyaga. A hazai vetélytársak Győr és Veszprém, ám Debrecen mindenképp kulturális főváros, bármelyik település is nyeri el a címet. Rengeteg, rengeteg névtelen-ismeretlen debreceni hőse van Debrecen kulturális életének. Évtizedek óta helyiek ezrei kezdik újra minden reggel az értékteremtést, hol kedvező, hol kedvezőtlen körülmények között. Zenészek, képzőművészek, irodalmárok esküdtek fel önnön magukban arra, hogy valamit átadnak valakiknek, legyen az valamely mély hatású rétegtanulmány, vagy habkönnyű popzenei alkotás. Ismerek a Kardos utcai általános iskolából indult, Chicagóban és Isztambulban egyetemen tanító turkológust, a nagy semmiből feltört rocksztárt, látszólag csak tengő-lengő, szupergátlásos ifjúból országosan imádott művésszé váló színészt. Mind debreceniek. Örökre itt marad a cívis aurában velünk lélegezve Csokonai, Fazekas, Petőfi, Ady, Krúdy és a többiek hatása, szellemisége, tudós zsenik kutattak és kutatnak az egyetem, nincs olyan "királykategóriás" magyar művész, aki ne jönne szívesen Debrecenbe fellépni. A kultúrának sok-sok fővárosa lehet, de hogy Debrecen köztük van, azt kezelhetjük bizonyosságként. Most sokan sokat dolgoztak azért, hogy ez a bizonyos kulturális fővárosság hivatalosan is kimondassék. Éppen ideje: Európa nem távozik üres aggyal, kézzel, szívvel, ha eljön hozzánk. Tóth Csaba Zsolt  

Debrecen, 5 perc alatt lezúztál

Megállok a panelek alatti kisbolt előtt, ahol kiváló, friss, házi tejet árulnak már évek óta. Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy 5 perc alatt bőven beszerzem, amiért jöttem. Fizetős a parkoló, de tudom, hogy van 5 perc türelmi időm – hivatalosan is.   30 másodpercnél: nem nézelődök, nem tökölök, csak várom, hogy megszólítsanak, s kérjem a tejemet. 45 másodpercnél: észlelem, hogy a kasszánál valami totojázás van, többen is vannak előttem, de még tutira veszem, hogy így is beleférek az 5 percbe. 1 perc 35 másodpercnél: a sorban állva (tej nélkül) kiszúrom, hogy éppen egy szemfüles parkolóőr ólálkodik szegény kis autóm körül. 1 perc 40 másodpercnél: szólok a kasszásnak, hogy b.szki, mindjárt megbüntetnek. Feltépem az ajtót, tej sehol, rohanok kifelé. 1 perc 42 másodpercnél: nyitom a kocsit, szólok a csősznek, hogy máris elhúzok innen, egy bő perce érkeztem, csak tejet szerettem volna venni. 1 perc 44 másodpercnél: meglátom a csősz kezében azt a borzalmas készüléket, éppen fotóra készült, majd kétségbeesett mondataimat egy gúnyos vigyorral nyugtázva elhúz. 2 percnél: tej sehol, már le is sz.rom az egészet, a csősz még figyel a sarokról, hogy tényleg elhúzok-e. 2 perc 10 másodpercnél: elhúzok haza, tej nélkül.   2 perc 15-nél: azon gondolkodom, hogy ha ez a seggarc most megbüntet, akkor annyi pénzből egy tehenet is vehettem volna. 2 perc 30-nál: eszembe jut, hogy a legközelebbi automata oda-vissza, sietve 4 perc. Ennyi idő alatt lazán megbüntethetett volna, hiszen 1 perc után akart, fingja nincs, mióta állok ott. Ő akkor ért oda, s kapta is elő a gépet. 3 percnél: rettentően elkezd zavarni ez az embertelenség, ez a lesből, aljasul támadás, ez a lehúzás. Azon gondolkodom, hogy ezek módszeresen erre mennek-e rá. De ez hülyeség, nyilván csak a pillanatnyi indulat beszél belőlem. 4 percnél: eszembe jut, hogy már megint igazságtalanság ért, már megint védhetetlen helyzetbe hoztak, törölhetem a hátsómat az 5 perces türelmi időmmel, mehetek veszekedni az ügyfélszolgálatra, hogy én 5 percen belül voltam, én csak tejet akartam a családomnak, hogy tényleg nem nyomtam lejjebb a földet azzal, hogy a nyílt utcán egy bő percre megálltam. Mire lecsurgott volna a tej, addigra kaptam volna egy szép piros csomagot. 4 perc 45 másodpercnél: eszembe jut, hogy már megint porrá törte a lelkem Debrecen. Még mindig naiv kis parasztgyerek vagyok, aki egyébként tudná magát jól is érezni itt. És még mindig 5 percen belül vagyok. SKB

56 zászló a rengetegben

Amikor átlépem a határt Ártándnál, s folytatjuk utunkat a mostani Románia területén, egyre csak azt látom, hogy minden különösebb okot és alkalmat nélkülözve tódulnak elém a román zászlók - szinte minden településen. Akad olyan város is, ahol akkora lobog a főtéren, hogy a fél utcánkat be lehetne vele borítani. Van, ahol az utak mentén lévő lámpaoszlopokat kötik össze „nemzeti” színű dekorációk ünnepkor, nem ünnepkor, mindenkor. Ezeken felül pedig ott vannak a magánházak. Székelyföldön inkább székely vagy magyar, partiumi településeken sajnos látványosan nagyobb számban tesznek román zászlókat a házakra. Magyar emberként nem nagyon tudok örülni a román zászlók, lobogók látványának, mégis elgondolkodtat, hogy vajon micsoda vádak érnének bennünket, ha ennyire lobogtatnánk mi is a lobogóinkat? Ha 100 négyzetméteres trikolórok hirdetnék a magyar települések nemzeti hovatartozását városról városra? „Szó sem lehet róla.” „Nekünk nem kell megmutatni, alap, hogy mi élünk itt!” „Ciki, ugyan már!” „Fölösleges az ilyesmi, a szomszéd még azt hinné, hogy náci vagyok.” Túl vagyunk az egyik nemzeti ünnepünkön. Tele a Face, töméntelen mennyiségű felvétel készült arról a csupán néhány példamutató társas- és magánházról, melyek tűztek a tetőre, vagy legalább a kukatároló ablakára egy-egy nemzeti lobogót. Legalább tegnap, legalább néhányan. Közben - aljas módon - az is eszembe jutott, hogy vajon mekkora jelentőséget tulajdonítottunk, mi „átlagosak” október 23-ának? Vajon legalább egy kicsit sejtjük-e, hogy miért nem kellett kidugni otthonról az orrunkat? Vajon van-e fejekben súlya, jelentősége, tragikuma ennek a napnak. Bizonyára van. A boltok többsége egyébként zárva volt. SKB    

Ki a hős?

Amikor zsarnokság van, összességében három, az elnyomásra adott alapvető reakció létezik. Ötvenhatban is így lehetett. Az első: a Falkatag. Ez a típus erősebbkutya-hívő, mindig a "győztes" oldalon akar állni. Minden erkölcsi és gondolati aggályt félredobva, legtöbbször önszántából szolgálja a zsarnoki rendszert, jól illeszkedik hozzá, sokszor véresebb szájjal harácsol, mint maga a falkavezér. Magabiztosságát a hatalom adja, amely megtorol minden kihágást. A második: a Kussoló. Sok mindennel nem ért egyet, ám hallgat és retteg. Félti az életét, a szerelmét, a családját, a munkáját, a jelenét és a jövőjét. Úgy van vele, várjuk csak ki, míg elzúg a fejünk felett a történelem vihara. Génjeiben van az óvatos visszafogottság, megtanulta a magyar történelem során, hogy itt ellentmondani nem érdemes. A harmadik: a Lázadó. Nem bírja elviselni az elnyomást, a megalázottságot, a méltánytalanságot. Maga is szervezkedik a rendszer ellen, vagy ha nem, akkor is - minden kockázatot sutba dobva - csatlakozik a szervezkedőkhöz, vállalja véleményét, bármilyen is legyen a megtorlás. Nem feltétlenül hősködni akar, de könnyen hőssé válhat. 1956. október 23-án elképesztő, rendkívüli történés lepte meg Magyarországot és a világot: valahogy hirtelen Lázadóból lett a legtöbb, pedig ez a reakció-típus általában elenyésző számban fordul elő a társadalomban. A forradalom kitört, majd hamarosan vérbe fojtották, ilyenkor a hősökre és az áldozatokra emlékezünk, akik sokszor egy és ugyanazok voltak. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ne csak a harcokban elesettekre gondoljunk. A hatalom százezrek életét vette el az életben maradottak közül is. Ezek a százezrek nem haltak meg, de elveszítették az életüket: a társukat, a családjukat, a munkájukat, a karrierjüket, az esélyüket, Mindent. A családi legendárium szerint a nagyapám az egyik debreceni forradalmi munkástanács egyik vezetőjeként arról igyekezett meggyőzni vérgőzös társait, hogy ne lincseljék meg (értsd: ne öljék meg) azokat az embereket, akikről tudták vagy tudni vélték, hogy kommunista falkatagok, azaz ávósok, pártfunkcik, elnyomók. Valószínűleg ez mentette meg attól, hogy a szabadságharc leverése után - bár elvitte a fekete autó - mentesüljön a legkegyetlenebb megtorlás alól. Így aztán fel tudta nevelni két értelmes fiát, akik közül az egyik a világra nemzett engem. Éppen ezért én most itt a Falkatagok, a Kussolók és a Lázadók sorsán elmélkedhetek és gyönyörködhetek a 11 éves lányomban. Nagyapám nem volt hős. Vagy igen? Tóth Csaba Zsolt

Elkészítették az ország első normális imázsfilmjét

Kíváncsivá tett egyik kedves ismerősöm, amikor megosztotta viharvert kis országunk legeslegújabb imázsvideóját. Kíváncsi voltam, de rettegtem elindítani. Féltem, hogy szánalmas, erőltetett, lerágott, talán nyomasztó, csalódást keltő lesz. Merthogy ne tagadjuk, gyermekkorom óta készül ez+az hazánkról, brutálisabbnál tragikusabb (köz)pénzekért, a kollektív emlékezetünkbe viszont egyik sem nagyon égett bele. Ez a mostani, mely "WOW Hungary" névre hallgat, tényleg WOW! Nem sok, nem kevés. Sokat mond, mégis keveset beszél. Trendi, de nem giccs. Hagyománytisztelő, de nem elcsépelt, nem lerágott, nem gagyi, nem unalmas. Inkább felemelő, inkább profi, s inkább nem is érdekel, hogy mennyibe fájt. Egész egyszerűen azért, mert jó. Szinte már elhiszem, hogy ez tényleg Csodaország. SKB  Borítókép: MTÜ/WOW Hungary  

BMW - karcolás nélkül

Mintegy 600 futballpályányi terület. 1 BMW-gyár. Évi 2,5 millió eladott autó a világon, 1,1 millió csak Európában. Évi 150 ezer gyártandó jármű Debrecenben. Mintegy 1 milliárd eurós(!) beruházás a cívisvárosban, közvetlenül 1000 munkahely. A pénteki szerződés aláírással a BMW megérkezett hozzánk. Nincs a világon olyan tett, szó, mozdulat, döntés, amit ne lehetne kritizálni. Alig van a világon olyan autó, amelyen némi használat után ne lehetne legalább egy apróbb karcolást felfedezni. Azonban ennek a BMW-ügynek karcmentesnek kell lennie, s egyelőre úgy tűnik, az is: a közgyűlés egyhangúlag szavazta meg az előkészítéshez szükséges döntést, a (helyi) sajtó is maximálisan partner volt a tárgyalási szakaszban (a beavatottak tudják, miről van szó) , egy frissen készült közvélemény-kutatás szerint pedig a debreceni polgárok 94 százaléka(!) pozitívan értékeli a BMW idetelepülését, a megkérdezettek majdnem fele pedig rendkívül pozitívnak. Vagyis: összefogás tapintható, még azok részéről is, akiknek erősen fejlett a kritikai érzékük. És jól van ez így: ma ünnepnap van, a taps napja. Persze az út csak most kezdődik, de ne feledjük: egy BMW-vel messze juthat az ember. Tóth Csaba Zsolt  

Emberi történet

Hajnali fél hat. Keserves zokogás szűrődik fel az utcai buszmegállóból a társasház erkélyére. Egy a felnőtt kor küszöbén éppen átesett lány zokog keservesen, látszik rajta a teljes kétségbeesés. Egyszer csak egy fiatalos, középkorú nő lép siet oda a kétségbeesetthez, mézest visz neki, s megkérdezi azt, amit manapság nem szokás megkérdezni: mi a baj? A lány elmondja, hogy bulizni voltak, a telefonja lemerült, az összes személyes értéke (pénz, iratok) a barátnőjénél maradt, akiről viszont nem tudja, hol van. A lány elmondja, hogy vidéken lakik, fogalma sincs, miként fog hazajutni, nem tudja, mit csináljon. A mézest kínáló erre felmegy a lakásába, majd kisvártatva visszatér, ad a lánynak buszjegyet, hogy ki tudjon jutni az állomásra, és egy ezrest, hogy onnan haza tudjon menni. A kétségbeesés kisasszonya megköszöni a segítséget, megöleli a nőt és kissé megnyugodva várja a buszt. A felnőtt kor küszöbén éppen átesett lány bármelyikünk lánya lehetett volna, de nem az én lányom volt. A fiatalos, középkorú nő viszont az én feleségem. Büszke vagyok rá. Tóth Csaba Zsolt

Szakértők a tévében: maga a borzalom

Nem bírom tovább, emberek. És akikkel beszélek, azok se bírják. Vannak ezek az úgynevezett fociszakértők, meccselemzők a tévében, szinte csatornától függetlenül. Felháborító semmitmondás, hülye kérdésekre hülye válaszok, sematikus, semmitmondó, bagadozó körmondatok, az őszinteség teljes hiánya, ostoba megjegyzések tömkelege hosszú félórákon keresztül: mindez Bajnokok Ligája-rangadók, válogatott meccsek, olasz, spanyol, angol, francia, német bajnokik vagy akár a magyar bajnoki találkozók köré felépítve. Ami mindig kiderül: akkor is nyertünk, ha veszítettünk, a klasszis edző tök idióta, az elitjátékos falábú szerencsétlen, a magyar fiú meg mindig jól játszik, ha meg nem is lép pályára, akkor ott lenne a helye. Az amerikai közvetítési módszert (a kommentártorok munkáját egykori klasszisok, sportági legendák segítik) több évtizedes késéssel átvéve nálunk sikerült ezt az egyébként jól kitalált rendszert is elsilányítani, idegesítővé/nevetségessé tenni. Az egész jól jellemzi a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeit és jelenlegi állapotát: nem hogy olyat nem tudunk felmutatni, aki jól játssza a futballt, még olyat sem, aki jól tud beszélni róla. Kilátástalan. Az egészben az a legdurvább, hogy ez tényleg sportági specifikum: kosárlabdában, röplabdában, kézilabdában, vízilabdában, úszásban, atlétikában (stb., stb.) szinte csatornától függetlenül sikerül olyan embert találni, aki hitelesen, közérthetően, de szakmai kifogástalansággal képes elmagyarázni, mit lát a lakosság a televízióban a sportközvetítés során, addig a fociban a műsorvezető oktondi kérdéseire adott fullegyszerű válaszfélékkel igyekszenek lekötni a néző figyelmét, de csak a vérnyomását zúzzák fel. Persze tudom, nem könnyű ez. Sem olyat feltúrni a nagy semmiből, aki valamit hozzá tud tenni a produkcióhoz, sem úgy beszélni mondjuk a magyar fociról, hogy ne sértődjön meg egyik primadonna sem. Ezzel együtt változásért könyörgöm: ha még egyszer végig kell hallgatnom, hogy az x-szeres magyar exválogatott szerint Mourinho, Zidane, Valverde, Ancelotti (stb., stb.) nem jó játékrendszert alkalmaz, meg nem jó poszton játszatja az egyébként "lassú és körülményes" világklasszisát, tutira tököm szúrom magam. Persze, értem én, minek nézem? Azért, mert színmagyar futballdrukker vagyok: minden alap nélkül nagy teljesítményekről álmodom. Tóth Csaba Zsolt  

Kicsit kisebb, kicsit drágább, de a miénk

Hazafelé beugrom a boltba. Zsörtölődés, meglepettség, elkeseredés, kétségbeesés a pénztárnál, vásárlói oldalon. Együttérző, ám hideg tényközlés a pénztáros oldaláról: minden pékáru drágult, valamennyi kenyér, zsömle kifli, hambizsömi, perec, kiskifli, nagykifli. Kosár nem kell, lóhalálában rohanok hátra a kenyerekhez, s ott is zúgolódik az értetlennek tűnő, ám kritikus tömeg: minden drágább. Alig férek oda a sok méltatlankodó környékbelitől a polchoz. Átverekedem magam a háborgók tömegén, megszerzem a jó kis puha, utolsó darab(!) félkilós, magvas cipónkat, majd reményvesztetten, de diadalittasan megcélzom a tényközlő pénztárost egyetlen kétszázassal a zsebemben. Merthogy egy bő éve ennyi ott ez a kenyér. Útközben felmerül bennem, hogy ha és amennyiben a hír igaz, úgy szégyenben maradok. Vagy elvihetem a drágult kenyeret kétszázért, s az autóból hozok még pénzt, vagy abba a megalázó helyzetbe kerülök, hogy a kenyér marad, én szaladok a kocsihoz még egy kis apróért, s megyek még egy kört. Utóbbi esetben azonban simán benne van, hogy az a cipó már nem lesz meg, hanem elviszi előlem egy pár forint apróval tehetősebb sorstársam. A pénztárnál már izzadok, várom, hogy mennyit ír ki a gép, felkészülök a legrosszabbra, majd csippan, s látom, hogy 189-et ír ki. Mivan b.meg? Minden drágult, de a mi kedvenc kenyerünk olcsóbb lett? Ez kizárt, ekkora mázlista nem lehetek. Ártatlan pofával, gyermeki naivitással kérdezem a pénztárost: „Olcsóbb lett a kenyér?” A pénztáros néz, jól tudja, hogy ez a kenyér jó ideje 200, nem 189. Tökéletesen tisztában van vele, hogy most mondta el a vásárlóknak, hogy MINDEN pékáru drágább lett. Nézem a pénztárost, nem értjük, mi ez a bűbájos rendszerellenesség. Fogja a zacsit, nézi, kutatja az okot, s jön a megoldás: nem olcsóbb lett a kenyér, csak kisebb. Már nem félkilós, hanem 400 grammos b.szki! Csíny letudtva, rejtély megoldva. Pedig már majdnem kezdtem örülni. De nem. Végül nem. Szánalmas matematikai képességeim miatt egész délután ezen agyaltam. Éreztem, hogy ez valahogy nem jó. Eddig 200 volt a félkilós, most 189 a 40 dekás. Mostanra viszont megnyugodtam. Kiszámoltuk, hogy ha eddig 200 volt a félkilós, értelemszerűen 400 kilója. Most viszont 189 a 40 dekás, így 400 helyett 472,5 forint a kilónkénti ár. Ha 0,5 kiló lenne abban a bűvös zacskóban, akkor az 236,25 forintomba kerülne. Kész, szöveges feladat megoldva. Megnyugodtam. Itthon vagyok, minden a régi, semmi nem lett olcsóbb, kicsit sem vagyok mázlista. A kenyér viszont finom, elhoztam az utolsót jó áron. SKB

17 éve ezen a napon: a legnagyobb sportélmény

Tóth Csaba Zsolt vagyok: jártam a Camp Nou-ban (FC Barcelona), a San Siróban (Milan, Inter), voltam őrült hangulatú meccsen Splitben (Hajduk), Szalonikiben (PAOK), szurkoltam több tucat válogatott mérkőzésen, de ekkora eufóriát futballpályán/lelátón soha sehol nem éltem meg, még akkor sem, amikor a Loki a BL-be jutott (Levszki) vagy a BL-ben játszott (Liverpool, Lyon, Fiorentina). 17 éve pontosan ezen a napon a néhány hónapja gyakorlatilag kiesett, de kupagyőztes DVSC a franciaországi 5-1-es vereség után UEFA-kupa meccsen fogadta a Girondins Bordeaux együttesét az Oláh Gábor utcai stadionban. A franciáknál Ramé, Roche, Bruno Basto, Szmertyin, Dugarry,  Pauleta, Eduardo Costa, Christian: csupa-csupa világsztár, nálunk Bíró Szabolcs, Bernáth Csaba, Kuttor Attila, Plókai Attila, Szatmári Csaba, Alekszics Ljubisa, Böőr Zoltán, Ulveczki Zoltán, Tiber Krisztián, Bajzát Péter, Kerekes Zsombor, csereként Radojicsics Dragan, Frida Ferenc, Majoros Jozef. Edző: Pajkos János. Csoda volt: fél órával a vége előtt 3-0-ra vezettünk, pusztán egy gól kellett volna a továbbjutáshoz: a világbajnok Dugarry csak nézett, mint borjú az új kapura. A 88-szoros válogatott portugál legenda, Pauleta a 80. percben kinyírt minket, de lehet, hogy ő már nem is emlékszik erre meccsre. Mi viszont soha nem felejtjük el. De lehet is ezt elfelejteni?  

Ne ily halált adj, istenem...!

Pörgetem ezt a viharvert üzenőfalat lefelé, s látom, hogy körülbelül minden ötödik-hetedik bejegyzés erről a tragikus sorsú, nomád életet élő, Franciaországban elgázolt srácról szól. Érthető és vitathatatlan a döbbenet, tény a tragédia. De azért van még itt valami.   Őszinte leszek, a héten, halálhíre kapcsán vettem először tudomást a Gecse Balázs Gergő létezéséről. Kérdeztem családtagokat, ismerősöket, barátokat, kollégákat arról, hogy hallottak-e a tragédiáról, s szinte egyöntetűen dobták vissza a kérdést: Ki?, Kicsoda? Az meg ki? Ebben az esetben két megoldás van. Vagy én és a komplett rokoni-ismerősi-munkatársi köröm válogatás nélkül egy műveletlen bunkó, vagy a Facebook népének valamennyi tagja hiperművelt, szuperszenzitív kultúrzseni. Hirtelen mindenki tudja a srác élettörténetét, családi hátterét, özönlenek az arcomba a R.espect I.n P.eace-ek, ömlenek a könnyező emojik. Tömegével hőbörgik, hogy minden nyugdíjastól szó nélkül el kell venni a jogsit, holnap meg azon akadnak ki, hogy a 17 éves takony kölyök halálosat gázol. Elkerülhetetlenül felsejlenek bennem irodalmi tanulmányaim, eszembe jut, hogy hány zseniális írónk, költőnk, publicistánk lett CSAK a halála után ismert, elismert, vagy egyáltalán „vállalható”. Hogy közülük hány szerencsétlen flipperezte végig sanyarú életét a nincstelenség, névtelenség, alkoholizmus, öngyilkosság fantázianevű pokoli négyszögben. Eszembe jut, amikor őrült módon szinte mindenki francia zászlókkal dobta fel a profilképét, az oroszországi metrós robbantás után viszont orosz zászlót senki nem öltött magára. Megmosolyogtat, amikor a költészet napján olyan ismerőseim is osztogatják a Szeptember végént, akik azt sem sejtik mi a völgy, s mi a virág. Valóban érthető és vitathatatlan a kollektív döbbenet. Rettenetesen sajnálom ezt a srácot. Mindemellett azt gondolom, hogy (szegény fiú...) halála után sokkal nagyobb nyilvánosságot kap, mint rendkívül színes és kalandos életében valaha is kapott. Népszerűbb volt a herevasalt csávó, meg az, hogy Majka Curt is, meg nem is Curt. Hogy miért, azt nem tudom, ne tőlem kérdezzék. Én inkább csak kérnék valamit. „Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!” SKB

A munkaidő királyai és királynői: inog a trón

Ezt a munka dolgot, ezt (szinte) senki nem tudja elkerülni. Lehet valaki örökletesen gazdag, avagy alapjáraton független lázadó-forradalmár, előbb-utóbb kicsit-nagyon belezuhan abba a mély verembe, amit egyesek megengedően és visszafogottan a munka világának szoktak nevezni. Azt az aspektust, hogy jobb úgy dolgozni, ha valaki szereti is azt, amit csinál, ezúttal hagyjuk. Koncentráljunk a mennyiségi-mélységi tényezőkre: mennyi az az annyi? Én csaknem fél évszázad alatt még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ő rengeteget dolgozik, sőt, ő dolgozik a világon a legtöbbet. A szomszéd is kevesebbet melózik, az asszonya/férje is, a felettese is, a beosztottja is: mindenki. Ha mindezt igazságnak fogadjuk el, akkor Magyarország most valahol a japán technológia és a német jólét közös halmazmetszetében élné felhőtlen mindennapjait, de mint tudjuk, ez nem pontosan így van. Felmerül tehát, hogy baj van az elvégzett munka mennyiségével vagy minőségével, esetleg mindkettővel. Kezdjük a mennyiséggel: megmosolyogtató, amikor egy-egy csúcsmenedzser-csúcsművészceleb valamely remekbe szabott pr-interjúban közli, hogy ő bizony napi 16-18 órát dolgozik. Kövezzenek meg érte, de állítom: ez teljességgel kizárt, hacsak valaki nem alkalmaz olyan teljesítményfokozót, amely egészségromboló és/vagy a büntetőtörvénykönyv is több helyen utal rá. Napi 16-18 órát egyfolytában (mindennap!) NEM lehet dolgozni, csak akkor, ha a munka munkareggeliből, munkaebédből és munkavacsorából áll. Akkor persze lehet, de egyébként nemigen, az emberi szervezet egész egyszerűen nem erre van predesztinálva. Maradjunk tehát a jól bevált 8 óránál: az teljesíthető, ha valaki fogát összeszorítva küzd, mint malac a jégen. Na de hogy telik az a bizonyos 8 óra? Itt türemkedik be a képbe a minőségi szempont. Egy korábbi munkahelyemen ismertem olyan kollégát, aki becaplatott reggel 8-ra a szerkesztőségbe, kávé/reggeli után pedig lélekben felkészült arra a sajtótájékoztatóra, amelyre 11-re kellett átballagnia. Ezt a mozdulatsort ő 10 órakor megkezdte (biztos, ami sicher), majd miután végighallgatta a rémunalmas stájt, úgy gondolta: dél van, ideje ebédelni. Ezt követően egy rövid egészségügyi séta beiktatása után (fontos a jó emésztés, soha ne feledjük) 14 óra körül visszatért a szeribe, majd olyan 16-17 óra magasságában leadta azt a szürke 20 sort, amit a téma egyébként nagy jóindulattal érdemelt. Mennyit dolgozott? Elvileg 9 órát, gyakorlatilag kábé  50 percet. Mi a sportrovatban nagyjából 4 óra hossza alatt megírtunk 3-4 cikket, megszerkesztettünk 4-5 oldalt az újságból, majd az egészet grafikailag nyomdakészre tördeltük. Mindez csak amiatt érdekes, hogy érdemes-e egyáltalán a munkát időben mérni? Így a 21. században egyre inkább olybá tűnik, hogy nem. Rendben, valahogy számolni kell, de mondjuk egy Rendelkezésre Állási Idő elnevezésű rendszer sokkal inkább megfelelne a kor kíméletlen követelményeinek: ebben az időszakban a parasztnak elérhetőnek és munkaképesnek kellene lennie, és ennyi: amúgy meg mindenki végezze a dolgát. Nyilván lennének kivételek (ügyeletes orvos, pultos, eladó, stb.), de a Munkaidő Királyainak és Királynőinek (munka)ideje végleg lejárt: feladatok vannak, nem pedig időlegyűrési verseny.  De egyelőre legyen elég ennyi: munka közben rájöttem, hogy mennem kell dolgozni. Tóth Csaba Zsolt  

Filmsztár Balázs, avagy Dzsudzsák élete és kora

Pénzéhes. Műceleb. Mihaszna: fortyog a nép. Kapja az ívet ez a Dzsudzsák nevű labdarúgó, mint ahogy kapja már lassan egy évtizede, amikor a Macskahalába, vagy mifenébe igazolt. Kapta akkor is, amikor az Egyesült Arab Emírségekbe szerződött, pláne gúny tárgya most, hogy visszatért oda. Én az ő helyében minden gólom után a számhoz emelt ujjal inteném csendre a zúgolódó tömeget. Hogy miért? Na erről lesz most szó. Kezdjük a legfontosabbal: Dzsudzsák Balázs egy ember. Egy szuverén személyiség, mint te, vagy én. Azt csinál az életével, amit akar, a döntéseit maga hozhatja meg, nem kell kikérnie egyetlen internet-huszár véleményét sem. Nem tartozik elszámolással senkinek sem (az egyetlen kivétel önnön maga), nem közpénzen királykodik, nem a te adódat költi. Joga van hozzá, hogy ott futballozzon, ahol akar, és ahol szeretik. De rendben, számoltassuk el mégis, hogy meglegyen a nép akarata. Adott egy csecsemő, aki világra jön Debrecenben 1986 karácsonya előtt egy nappal, fél évvel a magyar labdarúgó-válogatott a mexikói vb-n bekövetkezett, 0-6-os, ruszkik elleni szétégése után. Ez a kisbaba Nyírlugoson cseperedni kezd, alig telik el néhány év, és a kisfiúnak nincsenek kétségei: focista akar lenni. Apja, anyja, hagyja, támogatja. Az Olasz Focisuli után 17 évesen kerül a Loki felnőtt keretéhez, és mi, újságírók csak nézünk, mint egy falusi hentes, amikor libamájat lát: atyaég, zseni ez a srác. Ilyen bal láb, olyan bal láb, úristen, úristen. Dzsudzsi - mert itt már akkor Dzsudzsi volt - a DVSC-ben remekel, 21 éves koráig berámol vagy 15 gólt, kioszt egy rakás gólpasszt, mindenki vinné, mint háború alatt a cukrot. Közben persze susogják: rossz társaságba keveredett, nem is a csapatbusszal jár, de ő nem foglalkozik ezzel, és jól teszi: új csapata, a PSV Eindhoven nem az a klub, ami miatt magyarázkodnia kellene. A történet folytatását innentől mindenki ismeri: Anzsi, Dinamo Moszkva, Bursaspor, aztán arabék. Celebcsajok, sportautók, milliós követőtábor a neten. Az ítélkezés nem marad el: elkótyavetyélte tehetségét, csak a pénz érdekli, nagyképű, nem a régi. Nemszeretem sztár lesz a szeretem senkiből. De. De emlékezzünk vissza a nyírlugosi kisgyerekre, meg a 90-es évek magyar futballközegére. Onnan indulva Balázs majdnem 100-szoros magyar válogatott lett, több mint 20 gólt lőtt a nemzeti csapatban, és a magyar futballtörténelem második olyan focistájának mondhatja magát, aki duplázni tudott egy EB-meccsen (Portugália-Magyarország 3-3). A karrier ívét lehet vitatni, de a karrier tényét nem. Jómagam nem szidnám, inkább filmet csinálnék az életéből. Az ötlet jogát ezennel levédem. Tóth Csaba Zsolt

Megfejtettük, miért sz.r a magyar foci

Megint volt újrakezdés. Új selejtezősorozat, új szövetségi kapitány, új csapatkapitány, új remények. Megint volt égés, megint volt vereség, ezúttal a finnektől (gól: Pukki). Megint van düh, megint van szomorúság, megint van gúnyos, fájó, hitvány kacaj. Alaposan elemeztem a magyar labdarúgó-válogatott hétvégi meccsét, és rájöttem, miért is ilyen sz.r a magyar foci. Nem akarok senkit visszatartott vizelésre késztetni, rögtön elárulom az okot: egyszerűen mert bénák vagyunk. Mert falábúak vagyunk. Mert böték vagyunk. A böték futballországa. Persze ettől még nem kódolt a kudarc: az életnek megannyi területe van, ahol a böték, a bénák, a buták, a szerény képességűek a csúcsig juthatnak, de fájdalom, a sport nem az a terep. Itt mérnek, itt számolnak, itt eredmény van (illetve nincs). Lehet dumálni, terelni, hazudozni, ígérgetni, a sportban sajna leméretik, mennyit is ér az emberfia tulajdonképpen: ami máshol működik (sz.rként is lekvárnak tűnni), itt nem. Éppen ez a baj: hogy itt kiderül, mi a helyzet, miként is állunk az Úr színe előtt. Ezért nem megy nekünk ez a foci. Ez a drága jó Rossi edző három nap alatt képes volt (le a kalappal!) egy egész jó szögletvariációt begyakoroltatni a srácokkal: három ziccerünk volt belőle a finnek ellen, de még a kaput se sikerült eltalálni. Mert bénák vagyunk: na ezért, és nem másért fos a magyar foci. Persze van megoldás, a mérkőzés után Lang Ádám hátvéd is megmondta: a helyzeteket be kell verni. Be hát. Naná. Tóth Csaba Zsolt

Bunkó magyarok. Vagy nem?

Körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó. Kulturálatlan, viselkedészavaros, önző, érdektelen félig ember, félig állat. Említhetnénk példákat a közlekedésből, a hivatalokból, a munkahelyekről, a családok életéből, nagyságrendileg 50 ezer leütést lazán lehetne produkálni a témában, s tömegek bólogatnának rá serényen. De minő botrány, most nem erről lesz szó. Hanem. Hanem arról, hogy mennyi jóérzés, mennyi segítőkészség, mennyi figyelmesség, mennyi empátia szorult a magyarokba. Merész kijelentés, nyilván, de álljon itt két friss-ropogós, de mindennapos példa. Jómagam a debreceni Csapó utcai bevásárlóközpontba járok dolgozni évente kábé 250-szer (ott van a szerkesztőség), s naponta több ízben megyek az épületből ki és be. Meg be és ki. Gyakran átruccanok betevőért a közeli piaccsarnokba is, ez esetben is be és ki, ki és be. Aztán vissza a Fórumba, és így tovább. Esküszöm bármire: mindennap azt tapasztalom, hogy nincs ember, aki ne tartaná meg az ajtót, ha jönnek mögötte. Nincs ember, aki ne figyelne arra, hogy embertársát ne zárja oda a nyílászáró. Nincs ember, aki ne nyitná ki az ajtót az időseknek, aki ne engedné előre a szatyrosmámikat, aki a rácsapódást elkerülendő ne óvatosan engedné el bejutásért felelős eszközt. Nem vicc, mintha a Lordok Házából jött volna ez az egyébként ránézésre nem feltétlenül - maga a borzalom ez a szó - "jólszituált" embertömeg, mintha II. Erzsébet nevelői gondozták volna őket gyermekkorukban. Boldog vagyok, amikor ezt látom, így aztán mindennap boldog vagyok egy kicsit. Vagy a másik példa. A sorsom úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt több ízben is mennem kellett ügyet intézni a Piac utai Kormányablakba. Úgy nőttünk fel, hogy az ilyen ügyintézések már előre félelemmel töltöttek el minket: átláthatatlan tömeg, unott arcú hivatalnoksereg, a segítőkészség teljes hiánya, a bürokrácia legbüdösebb bugyra (ezt azért nem lehet, amazt meg ezért) vár minket, ráadásként úgysem sikerül majd elintéznünk, amit akartunk. Ehhez képest - és eme mondatokért senki nem fizet nekem semmit, még egy sört se - velem minden egyes alkalommal rendkívül kedvesek, végtelenül, de korrekten segítőkészek, megoldásra törekvők és hatékonyak voltak a HIVATALBAN, pedig annyi munkájuk volt, hogy még felpislantani is alig akadt idejük. Miután soha nem néztem ki úgy, mint Brad Pitt (most, 45 évesen meg pláne nem), mindezt nem személyes kisugárzásomnak, hanem az dolgozók korrektségének és emberségének tulajdonítom. Tehát: bár körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó, nagyon fontos arra nézvést is adatokat gyűjteni, hogy nem azok. Mert nem (mind) azok, de nem ám. Tóth Csaba Zsolt

Debreceni hajnal: ennyin múlhat két élet

Szinte még soha nem ültem azzal a gondolattal autóba, hogy bármilyen szörnyűség érhet utam során. Mindig tudtam, hogy én rendben vagyok, az autó kifogástalan, ész nélkül nem szoktam hajtani, sőt. Mától kezdve viszont jó ideig eszembe fog jutni egy szőke, kékszemű lány kába és ijedt tekintete.     Minden körülmény adott. 15 fok, ébredező napsütés, hajnali negyed hét. Forgalom alig, az út száraz, a sofőr józan és kipihent. A Bem tér körül utolér egyik kollégám, rám villog, s így megyünk kettecskén az egyetem felé a Simonyin. A Pálmánál megáll a villamos, a járdaszigethez már lassítva, fékezve érkezem, a zebra dugig, messziről látom, hogy meg kell majd állnom, ezért is fékezek már messziről. A villamos vonalába érve már pofátlanul lassan megyek, nincs hová sietni. Fokozott óvatosság kimaxolva. (KRESZ: A vezetőnek fokozottan ügyelnie kell az úttesten a) villamos megállóhelynél levő járdasziget és az ahhoz közelebb eső járda között áthaladó gyalogosok, a menetrend szerint közlekedő járművek megállóhelyéről az úttestre lelépő gyalogosok, az autóbuszra felszálló és arról leszálló gyermekek, továbbá b) egyedül vagy csoportosan haladó (áthaladó) gyermekek, a koruk, testi fogyatékosságuk vagy más ok miatt saját biztonságukra ügyelni felismerhetően nem képes személyek biztonságának a megóvására.)   Ahogy közeledek a villamoshoz, látom, már senki nem száll lefelé, világít az ajtók fölötti piros lámpa, sípol a vili, záródnak az ajtók. A vili végéhez érek, amikor egy fiatal csaj és a barátja eszeveszett sebességgel lerohan a villamos lépcsőjéről, szó nélkül az úttest közepére. Satufék, életem filmje, rövid imádkozás, ijedt arcok, fejüket csóváló utasok, a csaj karja helyett saját fejét fogó udvarló, majd egy szépséges, de halálra rémült és mámorból öntudatra ébredő tizenéves lány tekintete. Megúsztuk. Sanszos, hogy centiken múlott akár az élete vagy egy örökös nyomorúság, de a Jóisten velünk volt.  Nem volt balhé, nem volt kiabálás, mindenki ment tovább a dolgára. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az én belem remegett fél nyolcig. Ha rossz helyen találom el, gyakorlatilag mindegy a sebesség. Isten látja a lelkemet, hogy nem akartam sem kinyírni, sem megnyomorítani senkit ma reggel. Börtönbe sem akartam kerülni, és azt sem akartam, hogy bele kelljen néznem a lány szüleinek szemébe a bíróságon, és azt sem akartam, hogy örökre megbélyegezzen ez a kicseszettül megértő és toleráns szűkebb és tágabb  értelemben vett társadalom. Merthogy esélyem nem lenne megértetni senkivel azt, hogy nem akartam, óvatos voltam, mindent megtettem, hogy ne történjen tragédia, de nem számítottam arra, hogy szélsebesen elém rohannak a fiatalok a semmiből.   Ha történt volna valami, s rossz helyen találom el ezt a lányt, soha a büdös életben senki nem mosná le rólam, hogy gyilkos vagyok. Pusztán azért nem, mert én voltam autóval, én gázoltam, szóval csakis én lehetek a hibás, „Az autósok mennek, mint az állat.” Ráadásul embereket berúgva, bedrogozva kinyírni csak híres színészeknek, vagy nagyon gazdag embereknek „lehet”, azoknak idővel elnézi a társadalom, s később tapsol nekik a képernyő előtt. Hozzájuk képest szerencsére én egy kis senki vagyok, nekem tehát legfeljebb azok a címlapok maradnak, hogy „megállóban gázolt az ámokfutó újságíró.”   Eszemben sincs azon vitatkozni, hogy ebben a helyzetben ki volt hibás, a hülyébb. Lehetek én is. Emberi sorsok eldöntésével viszont ezentúl sem akarok foglalkozni. SKB  

Baby on board!

Amikor tavasszal eldől, hogy az idei nyaralást a 400 kilométerre élő dédi meglátogatása jelenti majd, akkor minden jön a nyakadba. Ne is menjünk, Romániában árvíz van, medve van, farkas van, kanyaró van, minden van, szóval üljünk itthon inkább. Amikor bepakolod a babakocsit meg a járókát a közepes méretű autóba, akkor pánikrohamot kapsz, de mivel nagyobb autót nem tudsz venni, így marad a kisebb babakocsi beszerzése. Amikor pakolsz befelé, rájössz, hogy nektek nincs is cuccotok, sem igényeitek, sem helyetek. Amikor mögötted ülnek életed értelmei, akkor kezded úgy érezni, hogy minden szívás ellenére ez az egyik legjobb érzés az életben. Amikorra mindent felpakolsz egyedül a lakásba, vért izzadsz. Akkor is, amikor rájössz, hogy amennyiben ételhez akarsz jutni, legalább naponta egyszer fel kell másznotok a hegytetőre. Amikor már épp belekortyolnál első és szent sörödbe, akkor pelenkára és popsikrémre cseréled kezedben a korsót. Most ez a fontosabb. Amikor a második, negyedik, hatodik sörnyitásnál is ez történik, akkor örökre beléd ég, hogy már nem te vagy a lényeg, talán nem is leszel már az. Amikor egy hét alatt egyetlen éjszakát sem alszol, akkor felmerül benned, hogy jobb volna inkább otthon lenni, mert ott mindenki alszik éjszakánként. A harmadik hajnalban rájössz, hogy tulajdonképpen azért nem alszik szemed fénye, mert kicseszettül horkolsz, és simán felébreszted. Vagyis amikor ő alszik, akkor neked biztosan nem szabad. Amikor egy étteremben véletlenül sír egy picit, egyből 200 tökéletes szülő szeme fordul feléd, s úgy néznek rád, mint egy gyermekverő, pedofil, gyerekverő állatra. Amikor beléd kapaszkodik, odabújik, rád mosolyog vacsora közben, amikor egyértelműen érzed, hogy ez a kicsi kis ember csak benned és a te szagodban, közelségedben bízik, akkor felejtesz el minden nyűgöt, kínlódást, hisztit, terhet. S akkor jössz rá, hogy mit is keresel ott, ahol éppen vagy.

Döntés után: az Ady-váltás margójára

Erős felindultságot okozott az elmúlt napokban Debrecenben az Ady-gimnázium igazgatóváltásának ténye: a népszerű Rózsavölgyi Gábort az ambiciózus Türk László váltja az intézmény élén. Érvek, érzelmek villannak mindkét térfélen, tiltakozásra indoklás, indoklásra cáfolat, cáfolatra sajtóközlemény a válasz. Na de mi is a legnagyobb probléma? Jómagam soha még egy pohár sört sem fogyasztottam el sem Rózsavölgyi úrral, sem Türk úrral, soha nem jártam az Adyba (kossuthos voltam), soha nem merészkedtem tanári pályára (még a diákpályáért sem voltam oda), így felelőtlen merészség lenne süvölvény stílusban állást foglalni az ügyben, megteszik azt amúgy is elegen és elég eleven módon. Azonban az egész történet tanmese jellegűen megbukott logikából, s talán ez a legnagyobb probléma: már megint, sokad ízben a döntés után vitatkoznak a felek valamiről, miközben ezeknek a vitáknak a döntés előtt kellene lezajlani, az érvek, vélemények ne akkor záporozzanak, amikor már lefújták a meccset. Jót tenne a mindennapjainknak az ógörög logika józan menete: problémafelvetés, vita, döntés, és nem fordítva. Erre talán még Ady Endre is azt mondaná két pohár után, hogy hát igen. T. Cs. Zs.   Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol   Itt valahol, ott valahol, Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmukból Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is?   És utána, mint a zápor, Jön a többi könny: Miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Fölöttük hahota köszön, Hahotája, akik nem értnek S akik sohase kérdik s kérdték: Miért is?   És csöpög a könny: Miért is, miért is, miért is? És hömpölyög fönt a hahota, Hogy soha, soha, soha.   Ennyi búsulással fényesen Nyílnék meg az Ég, Ahol csak Ég és okos üdvösség van. S itt nem elég. Itt nem kell, csak a könny S itt valahol, ott valahol, Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol. Miért is, miért is, miért is?  

Jelentéktelen sorok valami fontosról

Nem annyira hiszek az ezoterikus, misztikus dolgokban, mint kellene. Tudom és elhiszem, hogy érdemes lenne sokkal jobban bízni ezekben, de sajnos néhány sarlatánnak köszönhetően körülbelül ott tart e szektor, mint a mai magyar sajtó.   A fentiek ellenére sem hiszek azonban a véletlenekben és sorsban sem nagyon.   A tegnapi nagyon fontos nap volt az életemben. Nagyon régóta készültem erre napra. Nyitott szívvel, sok tanulással, tiszta fejjel vágtam neki. Tanulni nem volt sok időm, egyáltalán nem volt sok időm, tudtam, hogy a vizsga nehéz: nem álltam jól szerda este.   Amikor viszont csütörtök reggel benyitottam egyetlen gyönyörű gyermekem szobájába, akkor csoda fogadott: alig kilenc hónaposan önállóan felállva leselkedett a babagy végéből. Amikor mosolyra húzta édes kis szájacskáját, attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy ez a nap csakis kiváló lehet, biztos voltam benne, magabiztosan éreztem, hogy ma át fogok menni, a mai nap nagy nap. Az egész napomat áthatotta ez az érzés, egy körömpiszoknyi helyet sem hagytam a rossznak. Végig az járt a fejemben, hogy ma óriási pillanatot kaptam az élettől, s ezen a csodálatos nyári napon csak jó érhet, csakis jó emberekkel találkozhatok. S lám, a Jóisten, a sors, a véletlen, egy rendes ember segítő szándéka úgy hozta, hogy példásan megálltam a helyem.   Még most sem nagyon hiszem el, de így volt. S azt hiszem, ha nem ezzel a lelkülettel kezdek neki a napnak, akkor most nem erről, s nem így írnék. Próbáljuk ezt meg gyakrabban, könyörgöm! Csak egy kicsit embernek lenni, csak egy kicsit nem lenézni, eltiporni, lenyomni, lealázni. Sokkal könnyebb lenne így élni, vásárolni, közlekedni, vacsorázni, beszélgetni, eltűrni, megkedvelni, megszeretni a másikat. Próbáljuk meg, nekünk lesz jobb jobbá lenni. SKB  

Kezdődik a Campus: amiről nem beszélünk

Annyi minden felvetődik, amikor óvatlanul belezúgunk a debreceni Campus Fesztivál forgatagába: kik lesznek a fellépők, ki melyik koncertre megy, milyen programok lesznek még, sikerül-e csajozni/fiúzni tisztességgel, ki tud belépőt szerezni, mennyi lesz a sör (forintban és/vagy literben), mikorra érünk be másnap dolgozni, és még sorolhatnák százezer látogatónyi hosszúsággal. Azonban egy valamiről kevesebb szó esik, mintha elsikkadni látszana, pedig. Pedig. A találkozásokról van szó. Sok fajta találkozás van: előfordul, hogy az egyik fél nem is köszön, megesik, hogy egy-egy biccentés is sok, van, hogy kötelező udvariassággal kell unalmas szócskákat váltani, ám nem ritka a mosolygós kézrázás, a felszabadult, vágymentes, tiszta ölelés, vagy a könnyes puszilkodás sem. Az öröm maga, amikor egy rég nem látott, múlt-ködbe vesző ember valós, élő, éles és tapintható-érinthető lesz. Higgyük el, sokkal több embert szeretünk-kedvelünk, mint gondolnánk. Ne kételkedjünk abban, hogy sokkal több ember szeret-kedvel minket, mint azt remélnénk. Csak hát az élet: az élet szétver, eltávolít, lehetetlenné tesz, akadályokat gördít, megnehezít. Elmaradt találkozásokból is fonódnak a napok, valahol mélyen mocorgó barátságokból, haveri kapcsolatokból, amelyek mintha már nem is léteznének, mintha már halottak lennének, holott soha nem hittük volna róluk, hogy bármikor is elmúlhatnak. És akkor jön a Campus. Mint most, kezdődik. Kiténfergünk a fesztre, aztán egyszer csak megtörténik a csoda: feltűnik az, megjelenik ez, összefutunk amazzal, koccintunk emezzel: kezet rázhatunk, odainthetünk, biccenthetünk, puszilhatunk, a halottnak vélt kapcsolatok, igen, azok a sokat vegzált, megrugdosott emberi kapcsolatok életre kelnek. És ettől jobban érezzük magunkat: na ez a fesztivál legnagyobb érdeme. És most ezért is beszéltünk róla. Tóth Csaba Zsolt

Vb-döntő: vérlázító verziók

Lassan véget ér az egy hónapos érzelemáradat, az örömhömpölygés, a dühcunami, már csak a bronzmeccs és a finálé van hátra a foci vb-ből. Persze a legtöbbeket a francia-horvát döntő foglalkoztat: nézzük a köznép álláspontjainak verziót, a tényfeltárás szándéka, de a teljesség igénye nélkül. "Hajrá, Horvátország! A mi kutyánk kölke, kis dél/közép/kelet-európai ország, kevesebben vannak, mint mi, mégis győzhetnek!" "Horvátok? Több száz évig a magyar királyi korona alá tartoztak, mégis lenéznek mindenkit, minket is. Akkor már inkább a csigazabálók!" "A horvátok nem rosszak, de a kieséses szakaszban egy meccset se nyertek meg a rendes játékidőben, akkora mázlijuk van, mint a köztársasági elnökük kebelmérete! Nagy!" "Franciák? Alig van köztük francia francia: a francba velük, nyerjenek a horvátok!" "Hajrá, Franciaország! Ők a legjobb csapat, aki egy kicsit is ért a focihoz, tudja, hogy úgy igazságos, ha ők győznek!" "Olyan jóképű az a Rui Patríció! Ők már kiestek?" "Teljesen mindegy, ki nyer, én a németeknek szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az argentinoknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én a belgáknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az angoloknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én magyar vagyok, a magyaroknak szurkolok." T. Cs. Zs.  

Szereti, ahol él?

Amikor kisvárosi huszonéves kölyökként, fülig szerelmesen ebbe a városba kerültem, azt hittem ez a Kánaán. A Görgey utca kilencedik emeleti félszobája maga volt a menyország, az új világ, a városi élet kiteljesedésének netovábbja. Szaladgáltak általam ismeretlen (tömegközlekedési eszköznek nevezett) valamik az utcákon, én meg bármelyikre felülhettem, bárhová eljuthattam: megértettem, hogy mi az a bérlet. Amikor a végtörlesztés gyomorsavas bugyra elvitte azt a szeretett lakást, s egy Toyota Yarisban éltünk minden cuccunkkal hetekig, akkor egy kicsit nagyon kezdtem érezni, mi a kilátástalanság. Debrecenben sokat tanulhat az emberfia.   Amikor a Víztorony környékén sikerült kínkeservesen vennünk egy 18 négyzetméteres lakást, akkor elképesztően boldog voltam. Az adásvétel napján a szutykos, 40 éves panelház szürke PVC-jét „retro hypoval” felmostuk, s néhány pléden éltük át új életünk, s új otthonunk megújulásának soha vissza nem térő pillanatait. Bútor, tv sehol, a fürdőben menekültek a fény elől a csótányok, de egy csöppnyi jóakarattal pár hét alatt igazi otthont varázsoltunk belőle. Amikor drogos semmirevalók rugdosták éjszaka a bejárati ajtónkat, s használt fecskendőket, tűket kerülgettünk a lépcsőházban, akkor elkezdtük érezni, hogy nem vagyunk jó helyen, nem lesz ez jó nekünk. Villámlik, mennydörög…   Amikor egy borzasztóan lelakott, de csodás lehetőségeket rejtő, darabos utcai lakás felújításába kezdtünk, akkor azt mondtam, hogy ez a tökéletesség, innen aztán sehova tovább. Minden közel, autó nem is kell, a lakás gyönyörű, a lakók rendes emberek, a rezsi vállalható, a hentes, a piac, kocsmák, Hal köz, pizzériák, orvos, patika közel: ez az utópia. Volt pénzünk majdnem mindenre: évente 1-2 hetet mediterrán országok tengerpartjain töltöttünk úgy, hogy különösebben meg se izzadtunk érte. Aztán amikor először komolyan felvetődött a bűvös baba-kérdés, akkor rájöttünk, hogy a belvárosi gettó az nem a mi terepünk lesz. A babakocsi levitele egy negyedfokú egyenlet megoldásától is bonyolultabb volt, s ha mindez sikerült volna, akkor is a legjobb kondíció egy aszfaltozott parkoló nyújtotta kalandpark lett volna. Így tehát (az esélytelenek nyugalmával) leléptünk.   Amikor a belvárosból elköltöztünk Debrecen egyik legelhanyagoltabb szegletébe, akkor rögtön éreztük, hogy igen, most leszünk igazán OTTHON. S valahogy így is lett. Az elhanyagolt, lelakott házból lassan otthon lett és lesz. Egyről a kettőre haladva, lassan, óvatosan.   Azt szeretem ebben a környékben, hogy majdnem mindenki olyan egyszerű, mint mi. Szeretem, hogy az utcánkban mindenki az úttesten közlekedik. Számomra szép az, hogy a mi kis utcánkban élénk a babakocsi-forgalom. Jól esik az, ha a 3. szomszéd ajándékba az pár palántát. Mit tegyünk, elmondtam neki, hogy élek-halok a csípősért. Szeretem az udvaron hintáztatni a fiam.   Azt is szeretem, hogy a Zsibin minden van, még igazi miccs is, ha szépen kérem.   Jól esik a lottózóban a megszólítás: „Kedves Balázs, csak nem a szokásos lottóért jött? Hogy van a család? Épp most cseréltünk szalagot, állítólag ez a nyerő.” Megnyugtat, hogy a körülöttem lakók közül bárkinek oda merném adni a lakáskulcsot, ha mondjuk elutaznánk. Imádok újságíró kollégákkal összefutni az italboltban.   Jól esik, hogy errefelé senki nem fordítja el a fejét, hanem mosolyog és köszön. Jól esik épülő házakat látni Debrecen falujában. Merthogy a mi környékünk könnyen lehet az egyik utolsó pulzáló falu Debrecenen belül.   Szeretem azt a világot, amiben élhetek. Szeretem az utcám, a házam, az otthonom.   Ön hogy érzi? Jó helyen él?? SKB

20 sor Apák napjára

Amikor kiderült, hogy létezel odabenn, ujjongva rohantam ki a zuhany alól. Amikor először láttalak egy monitoron, akkor meghatódtam, s nagyon szorítottam neked, hogy egészséges legyél. Amikor édesanyád szenvedett, s szorítottam a kezét abban a bizonyos szobában, akkor mindkettőtökért aggódtam. Amikor megszülettél, meg sem mertelek fogni. Azt sem tudtam, hogyan szabad, hogyan kell. Amikor pár órás voltál, azért szorítottam, hogy egyél eleget, s mehessünk haza hamar a kórházból. Amikor itthon voltunk, akkor az éjszaka közepén rohantam tápszerért, mert lusta voltál szopizni. Amikor csúnyán kipirosodott a popsid, rájöttem, hogy milyen kicsi is ez a város: este 10-re szereztem be a gyógyszered. Amikor először mosolyogtál rám, akkor elolvadtam. Amikor először betaknyosodtál, és nemtetszésed ellenére kiszívtuk az orrod, akkor megszakadt a szívem. Amikor megpuszilom a kis pocakod, s kacagsz, akkor úgy érzem magam, mintha először lennék szerelmes. Amikor édesanyád karjában látlak, akkor felelősséget érzek. Amikor reggel rám nevetsz, nem cserélnék egyik milliárdossal sem. Amikor az ujjaimba kapaszkodva felülsz, eltéphetetlen köteléket, feltétlen bizalmat érzek. Amikor idegenek piszkálnak, ölni tudnék. Amikor fürdünk, cinkosnak érezlek. Amikor megütöd valamidet, s megnyugtatlak a vállamon, sikert és végtelen nyugalmat érzek. Amikor elalszol rajtam, akkor van időm gyönyörködni, s van időm gondolkodni. Amikor gondolkodom, akkor eszembe jut, hogy mennyi kaland, kirándulás, barkácsolás van még előttünk. Ballagások, érettségi, diplomaosztó: mindegyiken szeretnék koccintani veled, Fiam. Amikor gondolkodom, hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy apa lehetek, hogy érezhetem ezt, hogy felelős lehetek, hogy pusztán a neved hallatán is gombóc lehet a torkomban, s örömkönnyek a szememben. Az én szerepem egyelőre talán csak ennyi. SKB

Vagy én vagyok hülye, vagy a rendőrök

Fánkforrón friss, furcsa akciósorozatba kezdtek a debreceni rendőrök. Mostanság - például ezen esős reggelen is - háromlábú traffipaxokkal támadnak a szerv szigorú szürkeruhás szakemberei, mégpedig konkrétan reggel fél nyolc és nyolc között, a lehető legnagyobb csúcsforgalomban. A Balmazújvárosi úton, a Böszörményi úton, a Vámospércsin, mindenhol. Olyan dugó van, hogy ilyen dugó egy pornófilmben sincs: még a 30 kilométer/órás sebességet is nehéz elérni, nem hogy az 50-et, de ők mérnek serényen. A Tescótól Józsáig áll a kocsisor, de ők mérnek serényen. Három lámpaváltásnyit kell várni, hogy az ember átvergődjön egy kereszteződésen, de ők mérnek serényen. Hihetetlen. Még annak sem sikerül sebességtúllépést produkálni, aki megfogadja, hogy ma reggel akkor is bukik 30 ezret, ha agyonverik. Egyszerűen lehetetlen. Könyörgöm, valaki árulja már el, mi értelme van ennek? Mi a vastag pöcörőért kell kiállítani ilyenkor a kisrendőrt a zuhogó esőbe? A legnagyobb tisztelet mellett kérdezem: hát hülyék ezek? Persze lehet, hogy nem ők, hanem én vagyok a hülye, és ennek az egésznek valami nagyon komoly szakmai oka van.  Meg is kérdezem, ha legközelebb megfújatják velem a szondát. Tóth Csaba Zsolt

Van még emberség, Fiatalok!

A hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak... Hányszor hallom és vettem, veszem magara nézve is igazságtalannak az általánosítást: „jaj, ezek a mai fiatalok!" Bizonyára azért éreztem és érzem bántónak ezt a közhelyes, üres kijelentést, mert van benne valamiféle igazság. Tény és való, hogy sokszor elszomorító példákat látok, néha aggódom, amiatt, hogy kik képviselik majd a jövőt, kik viszik előrébb vagy taszítják sárba ezt az országot, ezt a népet. Ledöbbent az önfelismerés, amikor belegondolok, hogy a szüleim, nagyszüleim miket kibírtak, hogyan éltek, mennyiből, s hogyan keresték meg a tulajdonképpeni semmit, s hogyan csináltak abból gigászit. Puhánynak, nullának tűnhet az én nemzedékem, amikor hisztizünk a klíma nélküli buszon, a lemerült okostelefon miatt, miközben néhány évtizede még kisbabák haltak meg pusztán azért mert vagy kaja nem volt, vagy gyógyszer, vagy egyik sem: csak háború volt, meg nyomor volt, meg szegénység volt.   De a hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak. Dél körül éppen hazafelé tartottam egy kölcsön kapott robogóval, ami a Budai Nagy Antal-Vámospércsi kereszteződésben a lámpához érve már egyre nehezebben vánszorgott, s majdnem a síneken teljesen meg is állt. Még nem tudom, mi baja lehet, de teljesen befogott az első fék, és sehová sem mozdult a szerkezet. Tolni nem tudtam, a kisvasút közelgett, idióta módjára minden erőmmel elkezdtem elvonszolni a 100 kilós járgányt az útból. Percenként 10 centit haladtam, tikkadt a fejem a sisakban, elkeseredésemmel és kétségbeesésemmel csak szomjúságom tudott versenybe szállni. Sziszifuszi küzdelmem már épp kezdtem feladni, amikor a semmiből odaszaladt hozzám két huszonéves srác. Szó nélkül felkapták a motort, és kitették a járdára. Kérdezték, hogy mi a baj, mondtam nekik, aztán annyit javasoltak, hogy hívjak fel valakit, aki gép előtt van, és meg tudja nézni, hogy ilyenkor mi a teendő. Aztán elnézést kértek, hogy nem tudnak többet segíteni, de siettek valahová. Teljesen megdöbbentem, szóhoz sem jutottam, piszkosul örültem nekik. Pár perc múlva visszatértek, s a következőket mondta a srác: „Figyelj, segítünk, tegyük odébb a motort a hűvösbe, gondoltuk, itt a napon megsülsz, mire segítség jön.” Megkaptuk a gépet, a már egy fa árnyéka alatt találtam magam egy működésképtelen motorral, de nagy örömmel a szívemben.   Pontosan tudtam, hogy ennek az egész útnak és rémtörténetnek egyetlen célja és értelme volt: tapasztalni egy kis emberi önzetlenséget, jóságot. Fél óra múlva kiengedett a fék, s haza tudtam tolni a motort. Kilométereken át toltam hazáig, nem volt könnyű, nem volt álom, de boldoggá tett a tudat: érdemes végigcsinálni, van még itt emberség, van még szellemi tartalék bőven, FIATALOK! SKB

Egy levél Maci Lacihoz

Kedves Mackó!   Szépséges teremtmény vagy. Édes, kedves, makacs, vad: a világ legszebb csúcsragadozói vagytok. Tisztellek benneteket, de inkább távolról. Megdögönyöznélek, de inkább csak akkor, amikor alszol. Szimpatikus vagy nekem: feltűntél Nógrádban, fenékbe lőttek Csongrádban. Nem vagy semmi! Ez az ország napok óta figyel téged, s állítom, most is neked szorít mindenki, mint annak idején a Viszkisnek. A többség vélhetőleg nem szeretne találkozni veled, mégsem akarja senki, hogy bajod essen. Most csak fotókat látok  rólad, mindegyiken alszol békésen. Filmre veszik az alvásod, fotók készülnek rólad, s szakemberek nyüzsögnek körül pusztán azért, mert engedély nélkül beléptél ebbe a bolond országba, s bár senkinek sem ártottál, amint megláttak, seggbe lőttek. Kedves Mackó! Te vagy a mi magyar medvénk, a mi ritka vendégünk. Nagyon szorítok neked, hogy megúszd ezt a furcsa magyar vendégszeretetet. Szurkolok, hogy találj haza, csinálj sok szép bocsot, s éld le életed boldogul. Addig is tarts ki! Ne idegeskedj azon, hogy bazári majomnak néznek, hogy bezárnak, hogy fogságban tartanak. Hidd el, a ti világotok sokkal szebb, tisztább és egyszerűbb, mint a mienk. Menekülj, szabadulj innen mihamarabb! Üdv., Balázs  

Nemzeti összetartozás: volt? Nincs

Ez a június 4-e egy fontos nap. Soha nem szabad megfeledkeznünk a trianoni mocsokságról, ténylegesen fontos, hogy emlékezzünk, akár a nemzeti összetartozás napja jelige ernyője alá bújva is. De. Ünnepelni ne ünnepeljünk, ugyanis nincs mit. A határon innen sem. Ez a nemzeti összetartozás elképesztően, szívrepesztően jól hangzik, nagy kár, hogy gyakorlatilag nem létezik. És most nem a határon túli tesókról van szó, hanem arról, miként él a csonka Magyarország területén a magyar a magyarral. Sz.rul él. Konfliktusban él, gonoszkodva él, a másikat eltaposva, lenyomva él. Nincs tisztelet, nincs intelligencia, nincs mértéktartás, nincs magyarok vagyunk, összetartozunk-effektus. Megkülönböztetés van helyette, disznó módú nyomakodás, szétszakadás, feloszlás, oszlásnak indulás. Túlzás? Fájdalom, de aligha. A magyarok nagy része a mindennapokban képtelen közös érdek mentén dolgozni, létezni, pulzálni, mindezeket a magánérdek nyomvonalán végzi, sokszor ráadásul ingerlően ájtatoskodva, amúgy szent dolgokat (Isten, haza, család) emlegetve. Mondják, mondjuk, hogy egy vérből valók vagyunk, ám sokan mégis úgy bánnak a másikkal, mint ha az nem is (magyar) ember, hanem valamiféle hasztalan tárgy lenne, amit ide-oda taszigálhatunk, akár szemétbe is dobhatunk. Nemzeti összetartozás: ilyenkor keblünkre öleljük a határon túliakat. Ám vélhetően ők is jobb szeretnének olyan kebelre borulni, amely nem a sunyiságtól, az akarnokságtól, meg a hazugságtól feszül. Amúgy persze: hajrá, magyarok! Tóth Csaba Zsolt

A pedagógusnapról jut eszembe

Pedagógusnap. Van. Ma. Ünnep. Szegény, szerencsétlen sorsú tancsinénik, tanárbák ünnepe. Hogy miért is szerencsétlen sorsúak? Ifjonti énemhez hasonló, kétoldali, krónikus iskolaundorral terhelt nebulók százezreit kellett, kell(ene) minimum tűrhető irányba terelnetek, saját (magán)létproblémáitokat háttérbe rugdosva, ráadásul manapság már saller és koki nélkül. Sokan irigyen legyintenek rátok, mondván, nyáron nem is kell dolgoznotok, meg amúgy is megemelték a fizut. Én ehelyett inkább azon merengek, tanárként rá tudtam volna-e bírni a 17 éves magamfajtát például matektanulásra. Egy túrót. Sansztalan volt. Így aztán az ünnep alkalmatosságából százezernyi hasonszőrű nevében kérek elnézést cseppet sem konstruktív hozzáállásunkért. Ezzel együtt azért még megjegyezném: az életbe belefáradni nemcsak tanárként lehet. Tóth Csaba Zsolt  

Szurikáta

Végre találtak maguknak véleményezni valót a magyar emberek. Úgy általában nem gondolkodnak semmin, nem érdekli őket semmit, nem néznek be senki és semmi mögé, nem állnak ki másokért, még önnön magukért sem. De végre itt a menekülőút a nihilből: Zara, a szerencsétlen szurikáta, meg az ötödikes kölyök, aki a harapás után elpusztította. Erkölcsi, etikai géniuszok országa vagyunk. Ugyan saját élete bűzlik a bűntől, de az átlagmagyar gátlástalanul elbírál: rossz gyerek, rossz igazgató, rossz szurikáta. A becsületrend lovagjaiként, a tisztaság szigorú apácáiként, a gyermeknevelés és az állatgondozás professzoraiként ítélkeznek a nép fura fantáziájú lányai és fiai, ezrek mondják meg vastagon az internetre fröccsentve, mit kellett volna csinálni akkor a szurikátával és mit kell csinálni most a gyerekkel. A semmiheznemértő zsenikórus falsul ordítja a magáét. Pedig mi történt? Baleset történt. Szerencsétlen, tragikus baleset. Ennyi, és nem több. Talán. Tóth Csaba Zsolt

Papírpohár

Állok a lámpánál. Rendszerint ugyanott, ugyanannyit. Egyre csak jönnek. Újra meg újra. Papírpohárral, gyűrött újsággal a kezükben, jönnek. Nincs vasárnap, nincs szünnap, nincs betegség, szomorúság részegség, másnaposság, félreqrás: jönnek. Látásból ismerem már mindegyiket. Intek az egyiknek, „köszönöm, nem”-et mondok a másiknak, a harmadiknak bólintok, a negyedik röhög a villogó rendőrautó mellett, a sokadikat nem értem.   A sokadik velem körülbelül egykorú. Nálam megtermettebb, szikárabb, lehet, egészségesebb is; lehet okosabb, képzettebb is. Minden piros lámpánál üres a pírpoharát szarrá szakította már a gazdag magyarok kidobandó pénze. A pirosnál állva mondja az egyik itteni rádió: szállással, teljes ellátással, nettó 570 ezres fizetéssel szakácsot, mellé kisegítőt keresnek a Balaton környékére. Benéz a vitéz papírpoharas dalia. Arca koszos, szeme zsivány, tekintete kiábrándító, zsebét leszakítja az apró. Mielőtt szólnék neki a balatoni munkáról, zöldre vált a lámpa. Mi savanyúan megyünk tovább, ő ott meg rohad el, tétlenül a pirosnál. SKB