°C
TIME DATE
Ma Emil és Csanád nap van.

Úgy érzem

Debrecen DKV-hőse: a buszsofőr

Amikor az ember foghúzásra igyekszik, hajlamos arra, hogy sajnálja magát. Hogy neki milyen rossz, meg hogy mennyire fog fájni. Az ember ilyenkor önnönmagát féltve hajlamos lehet némi érzéketlenséget is mutatni a külvilág történései iránt. Így aztán az ember a buszon ülve nem rendül meg különösebben, amikor a Klinikánál lévő megállóban azt észleli, hogy egy tolókocsis öreg az út közvetlen közelében lévő, hatalmas kukához hajt, és elkezd benne turkálni. Van ilyen, sajnos, gondolja az ember, biztos a Klinikáról lépett ki a szerencsétlen. A tolószékben ülve az öregnek pont jó magasságban van a kuka nagy oldalsó szája, belelát, bele is tud nyúlni. A roncsok fogorvosa, a mocsok, a szemét szájsebésze, mondhatnánk. A tolószékes talál is egy joghurtitalos flakont, még van az alján valamennyi, mohón kiissza. A busz áll a megállóban, az ember meg csak nézi a jelenetet. Aztán egyszer csak a buszsofőr felugrik, és a nyitott ajtón át átnyújt az öregnek egy ötszázast. Aztán máris visszaül, zár, indulás tovább. Végzi a munkáját. Az ember azt gondolja, elképesztő, micsoda HATALMAS lélekkel tudnak élni közöttünk néhányan. Az ember kicsit szégyelli, hogy az adott pillanatban nem tartozott közéjük. De az ember boldog, hogy ebben a szuvas világban is vannak, akik betömik az érzéketlenség hatalmas, rothadó odvait. T.Cs.Zs.

Eltipró tisztelet

Őszinte leszek: felháborító, ám gondolatébresztő jelenetnek voltam szemtanúja a minap egy pékségben.    Állt egy kisebb sor az icipici üzletben. Néhány öregasszony az oldalsó székeken tette a törvényt, fene se tudta eldönteni, hogy azok vásárolni jöttek oda, vagy pletykálni. Az ácsorgás közepette 8:30 környékén belibbent az üzletbe egy fiatal hölgy, jól láthatóan áldott állapotban. Ezt a hölgyet kiszúrta a sorban jóval előrébb álló másik fiatal hölgy (nevezzük őt egyszerűen B-nek), aki mosolyogva integetett, odahívta magához a kismamát. Alig váltottak pár szót, mire a várandós fiatalasszony karját erősen, két csrepes újjával elkezdte bökdösni egy ellenszenves vénember, majd közölte a kismamával, hogy nem itt van a sor vége, s hogy menjen ki az üzletből. A kismama persze higgadtan közölte, hogy semmiképp sem megy ki a boltból (miért is tenné???), majd B, a barátnője (aki már épp következett volna) kikérte azt az előre bezacskózott félkilós kenyeret, amiért a kismama munka előtt még beszaladt. A vénember legfeljebb 5 másodperccel várt többet, a kismama örült, a sor haladt, s még B is be tudott vásárolni azon túl, hogy segített várandós barátnőjén. A sorban álló idősek, a vének tanácsa viszont nem kegyelmezett, nem voltak cukik, nem volta elnézők: drákói szigorral estek neki a két fiatalnak. A konkrét kifejezéseket nem idézném szó szerint, de a legenyhébb minőségjelző az volt, hogy „Jaj Istenem, olyan pofátlanok ezek a mai fiatalok.” (Mindezt persze azon öregasszonyok jegyezték meg, akik nem is álltak sorba, tudják, akik csak ülni ültek be a pékségbe.) Nagyon helyesen szemberöhögték a sok károgót a hölgyek, majd távoztak, s ment minden a maga rendjén. Ez a a mondat, miszerint „olyan pofátlanok a mai fiatalok”, szöget ütött a fejembe. Simán lehet ez a mondat igaz, sok esetben meg is állja a helyét. Ebben a szituációban viszont a vének viselkedtek minősíthetetlenül. Érthetetlen ugyanis ez az irányukból érkező, mindent letaroló, nap mint nap megfigyelhető őrült sietség. Hova a picsába sietnek annyira, hogy alkalomadtán a 60 feletti édesanyámmal együtt úgy vágnak elénk a sorban, úgy hajítanak félre minket, mint mozdony a Trabantot. Hol marad ilyenkor az általuk olyannyira elvárt és hiányolt türelem? Miért kell ilyen csúf módon viselkedni 5-10 másodperc plusz várakozás miatt? Hol marad a hölgyek, főleg a kismamák iránti férfiúi tisztelet, az udvariasság halovány nyoma? Vagy az csak fiatalon kötelező? Kinek és milyen alapon jár ki a tisztelet? A hőbörgő véneknek, és/vagy a dolgozni kényszerülő kismamának? Valóban megváltozott a világ. Az öregeink is. (Kivételek persze mindkét táborban akadnak...) KB

Vér, takony, nyakon b.szás, kommunikáció

Úgy fel van bolydulva a magyar közélet, mint a csirkeól, mikor bezúzunk egy dinnyehéjat a baromfik közé. Van itt minden: az egyik a taknyán, vérén vonszolná ki, a másik nyakon b.szná, a harmadik öléssel fenyegetőzik. Beszállt már a ringbe fideszes, jobbikos, emeszpés, szuperbalnagyonlibsis, féldemokrata és féldiktátor egyaránt, pattognak a politikusok, az újságírók és a Facebook-huszárok is. Szép. Mindeközben maga az újból beiktatott köztársasági elnök int visszafogottságra, kulturált hangnemre, az indulatok fékezésére, már-már kiegyezést emlegetve. Szavainak súlya jól mérhető a napi hírekben, hatása pontosan ugyanakkora lesz, mint szoruláskor egy újabb kávénak: valami megindul, de a dicső áttörés nem történik meg. Közben a sok bazzegolás közepette minden oldalról mindenki szerzetesként aggódik, hogy minő durvaság van itt, micsoda mán a hangnem, meg hogy mi lesz a rovott múltú és jelenű magyar parlamenti fílinggel és berendezkedéssel. Mást javaslunk. Engedjétek el magatokat, fiúk, férfiak, hölgyek, urak. Elég a megjátszásból, a félremagyarázásból, a füllentésből, a csúsztatásból, a fojtogató "demegmondanámnekikdenemtehetem"-érzésből. Jó ez az út, csak így tovább. Vágjátok a szeme közé a senkiháziaknak (kilétük nyilván változó és attól függ), hogy mekkora idióták, hogy legszívesebben mit csinálnátok velük, hogy milyen egy szemét világ ez, hogy ezek az azok össze-vissza pofázhatnak hülyeségeket, hogy tolatna ki az agyuk a koponyájuk védett garázsából. Kertelés nélkül mondjátok meg azokoknak meg ezekeknek a véleményeteket, ne hagyjátok magatokat, ne csináljátok össze magatokat egy kamerától, ne sunnyogjatok el feszülten dühöngve, adjátok ki magatokból az érzést, úgyis csak egyszer élünk. Előtte azért lenne egy kisebb kérésünk: menjetek el egy olcsóbb kommunikációs tanfolyamra. Ott nagyon okos dolgokat hall ám az ember. Tóth Csaba Zsolt

Túlélhető hülyeség

Bizonyára egészségesnek mondható előrefelé való szerény törekvésünk, ezzel rendben lehetünk. Tesszük mindezt (politikai pártok és nyugati /normális/ világban élő, dúsgazdag rokonok bármiféle támogatása nélkül) a szakmaiság és a becsület szinte járhatatlanul rögös útját járva. Indíttatásunk igaz magyarként a következő: itt és most minden sz.r és szánalmasan kevés, ami az ölembe hullik, iszonyatos leterheltség, áááá, ezt nem is bírom tovább, lépni kell, mégpedig nagyot, s előre!   Derült égből jön a lehetőség, csörög a telefon, egyszerre(!) kb. négy különböző helyről, különböző bizsergető lehetőségekkel. Győztünk! Most kitörünk! Most úgy odab.szunk, hogy a fal adja a másikat! Már-már Gázszerelői magasságokba törünk, lepipálunk mindenkit, ömlik a zsé, teljes az élvezet, hízik a máj (a sok piától főleg).   Aztán hirtelen, ezen a szekérvágta dűlőn járva rájössz, hogy nem vagy Gázszerelő L., nincsenek külföldi rokonaid, s hogy a többért olyan irreálisan sokat kell izzadni, hogy már időd sincs élvezni a meggazdagodást. Dolgozol állat módjára, leginkább mások kényelméért. Ők azt mondják: álom meló, a világegyetem legjobb munkahelye. Te meg egyre biztosabb vagy abban, hogy mindezt azért mondják, mert az ő dolgukat is te végzed el. Azt is mondják, hogy azért ez önmagában szánalmasan kevés lóvé, csinálni kell mellette valamit, mert ebből nem lehet megélni, gyerekeket nevelni, családot alapítani. Azt is mondják, hogy másoknak is belefér mellette más, de te inkább csak ezt csináld, ne vállalj mást, mert ez teljes embert kíván. Égess fel mindent magad mögött! Hűséget, elköteleződést, ragaszkodást, kitartást, lojalitást, barátságot, mindent, ami eddig neked a legfontosabb volt. Aztán elkezd hányingered lenni. Durván. Alig pár nap után elkezd hiányozni a régi, a korábban sz.r, az "ex". Rájössz, hogy szegényebbnek, de boldogabbnak lenni érték. Hogy a kevesebb megint több. Rájössz újra, hogy nincs külföldi rokon, nem vagy Gázszerelő sem,  Lőrinc sem vagy, gazdag sem; így be kell érni azzal az óriási ajándékkal, hogy azt csinálhatja az ember, amiben évekig lubickolt. Sőt! Ezért hálát is kell mondani. Milliószor. Ez a legnagyobb ajándék az élettől. Az "én időm", az én lubickolásom, az én megbecsülésem, az én mosolyom, az én utam, az én göröngyeim, az én csalódásaim. az én ráncaim. Kevesebbért is. Akár szegény maradsz, akár hülyének tartanak. A szegénység és a hülyeség ugyanis túlélhető. S a többi?   KB

Húsvét MOST

Vasárnap reggel megkérdezte a feleségem, hogy gyermekkoromban hogyan ünnepeltük a húsvétot, mentünk-e locsolni, hogyan, kikhez, mikor. Kicsit meglepődtem a kérdésen, mivel eddig ez valahogy nem jött szóba közöttünk. Ez volt ugyanis 10 év alatt az első olyan húsvét, amit az otthonunkban töltöttünk. (Nem azért, mert szombatra belázasodtam, és rám tört valami kórság, amúgy sem terveztünk semmi kirándulást idénre.)   A kérdés meglepett, de szívesen emlékeztem vissza. Meséltem neki arról, hogy a bátyám már (a nagy korkülönbség miatt) nem nagyon tartott velünk, de mi -  Anya megöntözése után - Apámmal felkerekedtünk kora reggel. Indulás előtt összeszedtem az udvarunkról, a fák tövéből a csokikat, nyuszikat, egy-egy apró ajándékot, majd 2-3 csodás verssel a fejemben, szép ruhába öltöztetve nekiindultunk a locsolásnak. Elsétáltunk Magdi néniékhez, náluk kezdtünk. Locsoltunk mindketten. Én verset, verseket is mondtam. Apám kisebb pohárból kapott „üdítőket”, én nagyobb pohárból valami szénsavas üdítőt. Voltak sültek, rántottak, saláták, pogácsák, csodás sütemények, pénzecske, tojáska és beszélgetés. Rácz papa általában ott ért utol minket, így áhítattal nézhettem végig, hogy hogyan locsol drága jó nagyapám legkevesebb fél deci százéves, büdös, román kölnit Magdi néni koponyájára, aki szemmel láthatóan - derék meny létére - örömmel, tisztelettel fogadta az öreg öntözését. Bárcsak locsolhatna még az a dolgos, kérges kéz… Miután Magdi néniék elegendő kis- és nagyobb pohár ürült ki, apámmal megindultunk a következő állomás felé: Rácz mama. Gyors locsolás, velük mindennapos volt a kapcsolat, ráadásul húsvét hétfőnként hagyományosan nála gyűlt össze mindenki ebédre, szóval nem toltuk túl: locsoltunk Apával. Ő kisebb, én nagyobb pohárból ittam, volt zserbó, „barna süti”, pénz, tojás, oszt irány tovább.   A belváros felé vezető úton a keresztszüleim következtek. Gyönyörű ház, rend, tisztaság, millió étel, sütemények, üdítők. Fater kisebb pohár, nekem nagyobb pohár. Vers, locsolás pénz, tojás, beszélgetés kb. fél órában. Aztán haladtunk tovább a mi kis férfias túránkon. Kezdtem fáradni, de lelkesített a tudat, miszerint ez nekünk férfiúi kötelességünk, különben elhervadnak, elsorvadnak a mi gyönyörű hölgyeink, anyáink, nagymamáink, kedveseink. A következő állomás Kopányi mamáék vezetett, ahol székely nagyapám, vajdasági származású nagyanyám, illetve szerelmük 1/3 gyümölcse, Ildikó élt egy panel lakásban. Meglocsoltunk mindenkit, nagyanyám lerohant minket utánozhatatlan töltött és rántott finomságaival, apámnak kisebb, nekem nagyobb kristálypoharak tartalma jutott, polgárias eleganciával szívott cigaretták, pipák, kávék füstjével-gőzével tüdőmben, számos színes tojással, gyereknek nem kevés locsolópénzzel tarsolyomban indultunk el gyalog a családi ebéd felé, a város peremére, vissza Rácz mamáék. (Kopányi mamáék hagyományosan vasárnap tudtuk le az ebédet. Gondolom, így volt szent a béke…) Mondtam a feleségemnek, hogy nekem ez így nagyon tetszett, szívesen emlékezem vissza. Megkérdeztem tőle, hogy náluk falun, Gáborjánban ez hogy volt, Azt mesélte, hogy elképesztő készülődés előzte meg az ünnepet. Sütöttek, főztek, tojást festettek, kiöltöztek, várták a locsolókat az ajtóban. Délutánra émelyítően büdösek voltak, de sokan eljöttek, s szépek is lettek, nem hagyták elhervadni őket a falubeli legények. Mára mindez csak visszaemlékezés. Én sem járok locsolni. A feleségemet, édesanyámat, anyósomat, a sógornőmet meglocsolom, ha kijön rá a lépés, leginkább, ha ők jönnek hozzánk. De én már nem megyek senkihez, mert általában ilyenkor mindenki elutazik messzire. Apámmal sem találkoztam hosszú évek óta. Mint írtam, 10 év alatt ez volt az első húsvétunk itthon. Sütöttünk, főztünk, készültünk egy vendégseregre, de csak Édesanyám jött át, mert aggódott a lázam miatt. Egyedül Feri barátom jött volna meglocsolni a feleségem, de mondtam neki, hogy beteg vagyok, inkább nem adnám tovább a kórt, így ő sem jött.   Furcsa ünnep lett néhány év alatt a húsvét. Kapuk bezárva, lányok bezárkózva, tojások festetlenek, pénzt adni ciki, családok elutazva. Nem mondom, hogy rossz ez így, mondom, mi is elutaztunk 10 éven keresztül mindig, s valószínűleg tesszük majd ezt eztán is. De az is biztos és vitathatatlan, hogy mindenféle külső kényszer nélkül mi magunk változtattuk meg, tettük ilyenné ezt a ünnepet. Eldobtunk egy olyan évszázados szokásrendet, ami embereket hozott közelebb egymáshoz. Nem árt, nem bánt, csak segít. Ez viszont nem biztos, hogy jó. Mármint az elzárkózás helyett az elszigetelődést választani. KB

És ti még nem akartok összeházasodni?

„És ti még nem akartok összeházasodni?” Avagy kérdések, amik a könyökömön jönnek ki. Sokan teszik fel nekem ezt a kérdést a mögöttem lévő kvázi hosszú (öt éve tartó) párkapcsolatra utalva. Van, aki finomkodik, van, aki élből rákérdez, sőt olyan is van, aki magát helyezi előtérbe (vagyis nem titkolja, hogy enne és inna már egy jót). Nagy kedvencem, aki a fenti kérdésre adott „nem” válaszom után elmerengve csóválja a fejét, mintha végtelen hosszú bűnlajstrom lenne mögöttem, ami alól csak a házassággal nyerhetek feloldozást. Néhány mondat, amiket az elmúlt időkben nekem szegeztek: „Összeházasodhatnátok már. Jó lenne elmenni egy jó kis lagziba.” (Persze, azt fogom előtérbe helyezni, hogy neked mi lenne jó.) „Amikor én annyi idős voltam, mint te, már gyerekeim is voltak." (Igen, közvetlenül a kerék feltalálása után.) „És még nem tervezitek az esküvőt? Mióta is vagytok együtt már?” (Épp elég ideje ahhoz, hogy tudjuk, mikor kellene terveznünk.) „Nem értem, mire vártok még.” (Tapsra, b.meg. Mire?) „Hát igen, nehéz most a fiataloknak, de…” (De még nehezebb ezeket a hülyeségeket hallgatni.) „Nem hiszel a házasságban?” (Inkább azt hiszem, hogy ezt a beszélgetést most fejezzük be.) „És hogy fogsz akkor szülni?” (Valószínűleg nagy fájdalmak közepette, miért?) „És ti még mindig nem házasodtatok össze?” ­(Huh, ki is ment a fejünkből, köszi, hogy szóltál.) „A munka mindenekelőtt? Ki fogtok futni az időből. ” (Azért a fizetés nem jön rosszul.) „De te azért szeretnéd már, igaz?” (Persze, csak lelki terrorban vagyok tartva, és nem beszélhetek róla.) „De a szerelmet meg kell pecsételni hivatalosan is.” (Bőven elég az egyéb hivatalos ügyeim intézése is, kösz.) „Azért nem házasodtok meg, mert nem vagytok jól?” (Hát, beletrafáltál, mostanában nem aludtam eleget, és ez a cipő is szorít.) „Mondjuk, lehet jobb is, amúgy is sok a válás.” (Köszönjük a bizalmat!) És, aki még nem mert rákérdezni, és őszinte választ szeretne, hogy miért is nem csillan a gyűrű az ujjainkon? Akkor ezúton közlöm: csak! Vass Kata

Jaaaj! Szerinted szexista ez a majonéz?

Újabb elképesztő magasságokba és/vagy mélységekbe jutott az egyenjogúságért folytatott nemtudomicsoda Magyarországon. Az Index, meg jó pár magyar netező teljességgel kiakadt azon, hogy az Univer majonézek dobozára új típusú feliratok kerültek. Ilyenek: "Egy jó feleség mindig kedves, ettől lesz a férj is rendes." "Rendes asszony gondja, a szép tiszta konyha." "Az én konyhám azért fényes, mert az uram nagyon kényes." "Asszony nélkül a konyha, kulcs nélküli lakatka!" "Férjemuram ne jöjjön a konyhába. Várja meg az ebédet a szobában." "Ne járjon a férj a konyhába, ne szóljon az asszony dolgába!" "Szakácsné légy mindig ébren, az étel oda ne égjen." Az Index szerint az Univer valamiért összekeverte a nosztalgiát a szexizmussal, és ez szomorú. Azt írják, mindez sértő a nőkre nézve, mert a nosztalgikus, falvédős dizájnú feliratok szerint "a nő helye a konyhában van, a nő dolga a főzés, a nő dolga a takarítás, a nő dolga, hogy kiszolgálja a férjét." Kedves hölgyek, drága olvasóink: ez tényleg szexista és sértő? Vitaindítóként: szerintem NEM. T. Cs. Zs.  

Facebook-együttérzők: az orosz ember nem ember?

Csak röviden, lényegre törően: emlékezhetünk, a párizsi és brüsszeli terrorista cselekmények, mocskos merényletek után a fél magyar Facebook-felhasználó társadalom francia, illetve belga zászlóval látta el profilját, mondhatni divatba jött az együttérzés, menő volt érzékenynek lenni és figyelni más nemzetek, Európa problémáira. Hétfőn Oroszországban, Szentpéterváron pokolgépet robbantottak a metróban. 14 ember meghalt, félszáz sérült van, közülük 12-en válságos állapotban vannak. Eltelt majd 24 óra a merénylet óta, de még egyetlen orosz zászlós profilképet sem láttunk a népszerű közösségi portálon, de mély olyat sem észleltünk, aki arra utal, hogy látott ilyet. Valaki magyarázza már el, mi ebben a logika? Egyszer van együttérzés, egyszer nincs? Nyugatra szolidárisnak lenni menő, Keletre nem divatos? Az orosz ember nem ember? Vagy mi van itt? Jómagam egyébként egyik esetben sem változtattam a profilbeállításomon. De legalább van bennem együttérzés. A szentpétervári áldozatok és az orosz nemzet iránt is. Tóth Csaba Zsolt

Pocsaj és Esztár gigászit tett az országért

Félve nyúlok a témához, mert nem akarok bunkónak, köcsögnek, gyökérnek tűnni. Sőt, ha józanul végiggondolom, büszke hajdú-bihari lény vagyok, s örülök annak, hogy valami jó az országban elsőként az én megyémben, az én szülőföldemen történik meg.   Mint megírtuk, az országban elsőként a vasúti peron mellé építették a buszmegállót a Pocsaj-Esztár vasútállomáson. Bravó, csúcs, katartikus, hogy 2017-re eljutott valakinek az agyáig, hogy ez csakis így működik jól, s felemelő, hogy ez a forradalmi áttörés az ország egyik legszegényebb szegletében valósult meg. Isten látja a lelkem, semmi rosszindulat nincs bennem. Sőt! A helyszíni fotók azonban mindent elárulnak, fölösleges szavakat gépelnem hozzájuk. Emberek állnak a peronon, az új térkövön, hangulatos növények közelében. Férfi cigarettával, lemoshatatlanul beletörődött, megedződött bihari arccal, zokni+szandál kombóban a vonat mellett, mögötte tizenévesek is készülnek rágyújtani, az egyik kreol tinilány (cigivel a szájában) pedig vélhetőleg áldott állapotban van. Kolosszális, mindent magába foglaló, drámaian és kíméletlenül őszinte magyar jelenkép. Igen. Itt, s így élünk mi együtt errefelé. S majdnem tökéletesen jól is van ez így, pontosan úgy, ahogy van: keményen, csórón, büszkén, s magyarosan. KB

Bács Zoltán jegyzete - Portungária: a portugál-magyar meccs margójára

2016 nyarán a szeretett labdarúgás által sok tízezer magyar szerzett helyszíni, életre szóló pozitív élményeket az Európa-bajnokságon, amikor világversenyen 30 év után játszott újra a magyar válogatott. Azóta is szebbé teszi napjainkat a közelmúlt emléke, de az élet megy tovább, új és új kihívásoknak kell megfelelni. Bács Zoltán jegyzete.     2017. március 25-én Portugália-Magyarország VB-selejtezőt rendeztek Lisszabonban. A két válogatott az EB egyik legjobb meccsét játszotta az akkori 3-3-mal. Így sok honfitársunk kelt útra a mediterrán országba márciusban, hogy a kontinens egyik legtávolabbi részén buzdítsa a magyar csapatot, és egyben szét is nézzen azon a vidéken. Közel háromezer futballszerető magyar jelent meg Lisszabonban, nem kis tortúrát vállalva a jegyhez jutást, a stadionba való bejutást és az onnan való kijutást tekintve, de erről majd később. A mérkőzés a várost látszólag egyáltalán nem hozta lázba, a legtöbb helyen nem is tudtak róla, hogy VB-selejtező lesz a magyarok ellen, inkább a svájciak elleni meccsre készültek, a TV-ben is azt hirdették. A főváros, Lisszabon lakossága negyede Budapestének, kb. 500 ezer fő, de az ország GDP-jének közel 40%-át itt és a város vonzáskörzetében állítják elő. Lisszabon rendkívül élénk turizmussal rendelkezik: szállodák tömege, vendéglátóhelyek, városnéző buszok sora, tuk-tuk autók kavalkádja mutatja az ezekre mutatkozó igényt. Nagy kultusza van a csempéknek, a házak sokszor kívül-belül csempézettek, a gyalogjárdák macskakövesek, a tisztaság nem svájci szintű.   A Barrio Alto nevű belvárosi negyed a romkocsmákra és a fiatalok éjszakai bulizására rendezkedett be, használaton kívüli, sokszor bedeszkázott ablakú régi házak sokasága várja itt a kalandra éhes fiatalokat.  A Pink Street rózsaszínre festett aszfaltjával kultikus hely a turisták számára is, szakadó esőben is tömegek keresik fel bárjait, vendéglátóhelyeit, diszkóit főleg pénteki és szombati napokon, de a város diáksága hét közben is előszeretettel látogatja.   Nem messze innen Time Out néven egy egész piaccsarnokot is átalakítottak az oly' népszerű street food ételek hódolói számra, láthatóan elég nagy sikerrel. Itt már déltől kitartás kell az asztalfoglaláshoz, és egészen kora estig alig van hely. Különleges és szokványos ételek, italok, édességek, minden megtalálható, és a hangulata is egészen kiváló. A közönség a turista helyeknek megfelelő, de azért a hazaiak vannak többségben.   Március 25-én, szombaton a meccs napján napsütéses, de szeles idő volt. A város utcáin, közlekedési eszközein elég gyakran lehetett magyar mezes, sálas emberekkel találkozni, akik ismeretlenül is köszöntötték egymást. Tulajdonképpen a belvárosban sok helyen többségben voltak a magyarok. Jól ment az üzlet a portugál-magyar meccssálat áruló neppereknek, talán jobban, mint aznap az utcai dílereknek.   A magyar szurkolók sokasága háborgott azon, hogy a városnézést - jó magyar módra - meg kell szakítani néhány órás ügyintézéssel. Aki ugyanis nem tudta a jegyét felvenni még Budapesten személyesen, annak útra kellett kelni egy helyi külvárosi szállodába, ahol némi sorállás, az igazolvány felmutatása és az egyidejű face-control után kaphatta meg a meccsre szóló belépőjegyét.   A helyi személyzet hiába igyekezett, hogy gyorsan haladjon az ügyintézés. Arra nem tudtak válaszolni, hogy miért kaptak egymással ellentétes információt a jegyvásárlók otthon: e-mailben egyszer azt olvashatták, hogy közvetlen belépésre jogosító jegyet vásároltak, egyszer azt, hogy az egy voucher, amit be kell váltani. Várakozás közben is sokan feltették a kérdést: miért nem adták ki a jegyet Budapesten még ügyvédi meghatalmazással sem a voucher ellenében, miért egy pénztáros azonosítja a jegytulajdonost, amikor a megvásárolt szolgáltatás nem a pénztárban van, hanem a stadionban és az azonosság ott ellenőrizendő. Vagy: miért egyenlő 15 euró 5000 Ft-al, miért írtak 20.45 órás kezdési időt a voucherre, amikor a meccs 19.45-kor kezdődik, és még sorolhatnánk. Ingerült viták alakultak ki, de a személyzet felkészült. Na nem elnézés kéréssel, vagy konkrét szakmai válaszokkal, hanem indignált, arrogáns hozzáállással, amiből persze a másik oldalon sem volt hiány. Ez a kötelező turisztikai programpont kb. két órát vett igénybe oda és visszaúttal, metróval, villamossal, könyörtelenül minden egyes voucher tulajdonos számára, köztük nők és gyerekes családok is voltak szép számmal. Ez is mutatja, hogy a futball nem játék, más minőség, mint a kultúra, a színház, egy koncert, vagy más sportágak, ezt a légiközlekedés és a nemzetközi határok átlépésének komolyságával kell viselni. Bár nem mindig és mindenhol, mert az EB-n nem így volt, sőt a legtöbb esetben nem ilyen véresen komoly a helyzet, a biztonság nem mindenhol egyenlő a túlzásokkal. A Barca, Real, Bayern vagy egyéb hasonló meccsre interneten lehet jegyet venni, kinyomtatni, és helyszíni átvizsgálás után be is lehet menni vele, sőt még udvariasak is a szolgáltatók a fogyasztókkal, személyazonosítás pedig nincs! Ki lehet próbálni! Az a szerencse, hogy itthon néha még mindig sokan vállalták, vállalják a kellemetlenségeket a kedvenceikért, mert jobban szeretik a futballt, mint amennyire utálják a részvételhez szükséges feltételeket, körülményeket.   Estig maradt még egy kis idő nézelődni, enni, inni, élvezni a napsütést, majd megközelíteni a stadiont. Voltak akik ezt együtt, 1500-as tömegben felvonulva tették meg, mások külön-külön barátaikkal, családjaikkal érkezve. A bejutás újabb tortúra, komoly motozással, ruházat- és csomag-átvizsgálással, marcona rendezőkkel és rendőrökkel. Ha valaki fényképezett a várakozás során, akkor a mobiltelefonok fotóalbumait is átvizsgálták, az érintett fényképeket töröltették, de szerencsére a családi képek maradhattak! Kb. 70 perc szélfúvással színezett esőben töltött várakozás, és már benn is voltunk. Ahhoz képest, hogy nem látszott a fővároson, mégis 58 ezer néző jelent meg az 500 ezres városban egészen jó hangulatot varázsolva a stadionba, amihez nagyban hozzájárult a jelenlévő 3 ezer magyar szurkoló. Mellékesen jegyzem meg, hogy a La Luz nevű 65 ezres Benfica stadiontól pár kilométerre 50 ezer nézőt tud fogadni a Sporting stadionja is.   A mérkőzésen a realitás győzött. A futballt 90 perc alatt kell bemutatni, de az ahhoz vezető út sokkal hosszabb. Tehetség, gyakorlás, tanulás, felkészülés, rendszerszemlélet, következetesség, szervezettség – ez mind része a hosszú évekig tartó felkészülésnek. A pályán mindkét csapat tisztességgel tette a dolgát, mindkettő megmutatta az erényeit, lelkesedését. Az egyikben egy szupertehetségű szuper világsztár és leendő szupersztárok, a másikban hazai sikerű sztárok, akikre nem lehetett panasz, megtették, amit tudtak. Az ennyire volt elég, az eredmény az ismert 3-0, ami belefér egy ilyen ellenfél ellen. Nem lehet mindig azt várni, hogy csoda történik, és a kevésbé felkészült legyőzi a jobbikat, és itt felkészülés alatt nem az adott meccsre való felkészülést kell érteni. Az egy-egy esetben előfordulhat, hogy Dávid legyőzi Góliátot, néha többször is összejöhet, de hosszú távon a stabil, megalapozott tudás megkerülhetetlen. Bízunk benne, hogy pár év múlva már mi is jobban állunk majd ebben is!    A bejutás kellemetlenségei után ismét nem várt fordulatot jelentett, hogy a lefújást követően hosszú ideig nem engedték ki a magyar szurkolókat a stadionból. Majdnem az összes hazai néző távozott, kivéve a 30-40 fős maroknyi portugál B-közepet, akik messziről mutogatva próbálták hergelni a magyarokat mintegy 30-40 percen át, amikor végre kikísérték őket. Aztán távoztak a biztonsági őrök, a pályamunkások, meg mindenki, amikor végre elindulhatott a magyar közönség is.   Sokan gondoltak a megváltó mosdóra, de hiába, mert oda a rend őrei már nem engedték be az embereket, sőt a metróig hajtották őket. Ott bevagonírozták a magyarokat és 10-11 megállón keresztül, de megállás nélkül a város másik végébe szállították őket, függetlenül attól, hogy ki hova szeretett volna eljutni. Az a zsúfolásig megtelt szerelvény, amelyben mi voltunk, az utolsó két megálló között egyszercsak megállt. Hosszú, 15-20 perc bezárt és tétova várakozás után többen rosszul lettek a levegőtlen metróban, fóbiák és légzési nehézségek jöttek elő, gyerekeknek potyogtak a könnyei, a megfélemlítésre biztosan jobban felkészült rendőrök pedig tanácstalanul vonogatták a vállukat a kétségbeesett segítségkérésekre reagálva. Végül a botrányhoz közelítő állapotban az utolsó ajtót felfeszítve a tömeg fellélegezve távozhatott! Ilyen mennyiségű embert szándékosan így kezelni több mint felelőtlenség! Megállapítottuk: ha a fociban jobbak is, a portugálok szervezőtehetsége sem makulátlan.   Csak bízni tudunk benne, hogy a magyar közönséget a magyar oldali biztonsági felelősök legközelebb sajátjaiknak tekintve óvják, védik és szolgálják ki még idegenben is, operatív módon tartják a kapcsolatot a helyi biztonságiakkal, nem érzi magát mindenki potenciális bűnözőnek, nem érzi magát elhagyatottnak, aki a vendégszektorba megy és vállalja hovatartozását! Most is ott lehetett volna lenni a hazai szektorokban, ahogy sok honfitársunk ott is volt, ahova a meccs előtti napokban is 50%-os kedvezménnyel kínálták a belépőket egy szupermarket kedvezménykártyás ügyfeleinek! E mellett a hazai szurkolókat nemigen motozhatták oly nagyon, mert a portugál gólok után különféle színű füstbombák gyúltak a stadionban!   Nem csüggedhetünk, mert mi magyar fociszeretők is emberek vagyunk! Kalandvágyból vagy őrültségből, szerelemből vagy elszántságból, de a magyar futballt szeretni kell, ki kell tartani, még ha vannak is körülmények, őrültségek, amik ezt néha megnehezítik! Mi kitartunk!   Hajrá Magyarország!   Bács Zoltán  

Hogyan lesz így Debrecen okos város?

Tarlós István vélhetőleg megértett valamit. Azt mondta, hogy felülvizsgálná a kerületi közterület-felügyeleteket, mert valami nem stimmel a szellemiségükkel és a helyzetükkel. Kimondta a lényeget is: „nem az a feladatuk, hogy az autósokat üldözve „szabályos pénzbehajtásnak látszó akciókat bonyolítsanak le”. Ahogy ezt olvasom, az a benyomásom, hogy ez a fickó korát megelőzve megértette a probléma súlyát és lényegét.   Debrecenben ugyanis bőrünkön érezhetjük a sok hasznos cselekedet mellett ennek a „szakmának” a sötétebbik oldalát is. Írtunk már erről számtalanszor, mégsem történt lényegi változás. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt 40 fok körüli lázzal rohantam este az autómhoz, de nem volt sehol. Azt se tudtam, hogy megbolondultam, vagy ellopták szerény kis autókámat a Csokonairól. Nem zavart ő senkit előtte sem, akkor sem, pusztán „véletlenül” kikerült pár vadiúj „Megállni tilos!” jól megszokott kis utcámba, aztán nyilván annyira akadályoztam a forgalmat egy Yarissal (és sok más tudatlan társammal), hogy azonnal el kellett onnan vinni szegénykét (is). S bizony hónap végén, kölcsönpénzből rohanhattam lázasan az autóm után. Félreértés ne essék! Még így is elismertem volna, hogy hibáztam, de azt nem fogadom el, hogy bárki is hozzányúljon, emelgesse, pakolja az autómat a jelenlétem, engedélyem nélkül. Én sem nyúlok a máséhoz, kocc az enyémtől is. Ez emberi, a tulajdonhoz való jog aggályos pontja.   Emlékszem, amikor az egyetem környékére érkező büszke családok autóit cseszték végig (láthatóan készülve a nagy fogásra) a szemem láttára. Mit mondjak, felfordult a gyomrom.   A minap pedig egyik ismerősöm mesélte, hogy belvárosi irodájuk ablakából nézte végig a jelenetet, melynek főszereplője egy kétgyermekes anyuka volt a szakadó esőben. Állítólag ott állt a két hisztiző gyermekkel, s könyörgött a felügyelőknek, hogy ne vigyék el az autójukat. Állítólag azt is mondta, hogy elismeri, ha hibázott, azonnal kifizeti a büntetést, csak ne vigyék el az autót. Vérlázító, de elvitték. (Nem állítom, hogy ez igaz, de azt sem, hogy az ismerősöm hazudik.) Nem túl rég pedig egy kocsma teraszának pontos lemérése után, bizonyára rendkívül fontos volt egy melós brigádot elzavarni a belvárosból: valóban nagyot hibáztak: javították egy századforduló előtti építmény homlokzatát, hogy szép maradjon még sokáig. Tették mindezt egy asztalnyi állványon, egy lelket sem zavarva. Ugyanezen ismerősöm azt is mondta, hogy gyakran leanyázzák a köztereseket azon a környéken, minden különösebb ok nélkül, csak véleménynyilvánítás gyanánt. Elgondolkodtató. Elgondolkodtató, hogy hogyan érte el a rendőrség azt, hogy a közteresekhez képest kifejezetten megkedveljék jelenlétüket a városlakók? Hogy miért engedik ezen emberek formaruházatban való legalizált zsarnokoskodását a városban? A legfontosabb kérdés: mikor lép a legapróbb emberség az embertelenség helylébe? Mindenesetre így sosem lesz Debrecen smart city, de még okos okos város sem. Mindez még Bunkófalvára is kevés, vagyis sok(k). KB      

Kevesebb bunkóságot, debreceniek!

Mostanában meglehetősen sok szó esik arról, hogy végre-valahára fel kellene lendíteni Debrecen turizmusát. Ez ügyben az önkormányzat is erőlködik, programszervezők, vendéglátósok agyalnak ezen folyamatosan és oly aktívan, mint átlagember a párkapcsolatán, a reptér is egyre-másra igyekszik új lehetőségeket kínálni, mégsem nagyon lepik el a cívisvárost a sok pénzt hozó turisták. Felmerül a gyanú, valami más a baj: mi vagyunk a baj. Egészen konkrét példa erre az, hogy Debrecenben a befogadó közeg megismerését és mentalitását jelölték meg fő problémaként az itt tanuló külföldi diákok (ne tessék cöncögni, évi mintegy 15 milliárdot hagynak a városban), de a saját tapasztalatainkból is kiindulhatunk egész nyugodtan. Ha az ember a Dunántúlra, vagy épp az Északi-középhegységbe vetődik, mély megdöbbenéssel tapasztalja, hogy bárhová megy, többnyire kedvesek és udvariasak vele. Benzinkútnál, étteremben, kocsmában, szállodában, boltban, mindenhol. Széles, szolgálatkész mosoly, nyílt, befogadó lélek - ez üti arcon arrafelé a cserzett homlokú debrecenit, aki meglepődik, mert nem ehhez szokott. Hogy mégis mihez szokott? Flegma, unott arckifejezéshez, a "mi a túrót keresel te itt" testtartáshoz és a "ráknak jöttél te ide" mentalitáshoz (a kivételeknek persze MAXIMÁLIS tisztelet). Még a vendég érzi magát hibásnak, hogy betért valahova, ahol költeni fog. Abban ugyebár megegyezhetünk, hogy ez a hozzáállás még ütvefúróval erőltetve sem nevezhető szolgáltatóiparnak, már pedig a turizmus, illetve annak fellendítése pontosan ezen alapszik. Mit tehetünk tehát? Fogalmazzunk úgy, kívánatos lenne, ha mi, átlagbunkó debreceni lakosok is hozzátennénk a magunk részét a "gyüttmentek" idecsalogatásához, ezzel együtt pedig Debrecen életének és gazdasági potenciáljának újrateremtéséhez. Sok minden nem kell hozzá, ráadásul ingyen van: némi kedvesség, némi nyíltság, némi segítőkészség, esetleg némi mosoly, ha kérhetnénk. Bunkóságból pedig kevesebbet kellene odaverni egymás és az ide érkezők felé is, ugyebár. Még mielőtt bárki is szóvá teszi: született debreceni vagyok, tehát a fontos dolgokban befelé élő, nem túl nyílt, sokszor fafejű és rugalmatlan faszi, aki még azokkal is képes bunkó lenni, akiket szeret, nemhogy valami elsőre antipatikus idegennel. De megfogadtam, hogy kinyitom a személyiségem ingyenboltját, és megpróbálok több kedvességet osztogatni. Tartsanak velem, debreceni polgártársak! Rajtunk ne múljon. Tóth Csaba Zsolt  

Kincsem: csodafilm a csodalóról

A nyitókép egy fán lógó akasztott szabadságharcos, debreceni bemutató március idusán, álló vastaps a teremben az alkotóknak, 3 milliárdos költségvetés, gyönyörű játék az érzelmekkel: kolosszálisan jó film a Kincsem.   Történt valami. Télen a #Sohavégetnemérős című alkotás után csapott meg először a változás szele: valami történt a magyar filmgyártással. Nem erőltetett, nem giccses, nem idétlen az a film, hanem szórakoztató és úgy jó, ahogy van. Ilyen élmények birtokában, - fenntartásokkal ugyan -, de kíváncsian vártam, hogy mit adhat nekem a Kincsem, a magyar csodalóról gigászi összegből készült (már tudom) csodafilm.   Nem nagyon merülnék el a részletekben, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rég játszott ennyire az érzelmeimmel egy film. Izgalomból mentem át kacagásba, kacagásból sírásba, s katartikus pillanatok sokasága vonul végig az egész mozin. Egyszer ettől rázott ki a hideg, pár másodperc múlva egy teljesen ellentétes érzelemtől. Zseniális. Remek képi világ, kiváló zene, ügyes színészek, drámai döntések, súlyos következmények. Finom erotika, de nem az a magyar posvány, az a ruhában lökdösődő, hervasztóan nyomasztó erotika, amit számtalan eddigi magyar filmben megjelenítettek. Valami más, valami ízléses. Ha hibát kell keresnem, akkor én rendezőként a Kincsem "betöréséről" szóló jelenetet kihagytam volna. Egyrészt azért, mert egy nagyon fontos szálat szakít el a mozzanat, másrészt pedig sem valóságalapja nincs, sem indokoltsága. Sajnálom, számomra megbocsáthatatlan bűn egy állat bántalmazása, egyszerűen ott valami összeomlott bennem. Összességében viszont rendben van. Mi több, kiváló alkotás. S ha valóban az a cél, hogy tudjunk arról a csodáról, amitől e magyar ló egyedivé tette a magyarokat, s valóban az a cél, hogy a fiatalok is tudjanak Kincsemről, akkor ez a film célba ért. Ja, hogy 3 milliárd? Tudják, azt gondolom, hogy soha rosszabb célra menjen el ennyi pénz, senki ne lopjon el ennyit, ne hazudjon, csaljon el ennyit SE, s akkor rendben leszünk. Kopányi Balázs  

Zseni van a Lokiban!

A világ legrövidebb jegyzetét szánom ide: tegnap a Loki-Diósgyőr meccsen (3-0) olyan játékost láttam a debreceni csapatban, amilyen hosszú évek óta nem volt. Nem a gólszerzőkről beszélek, hanem egy ázsiai játékosról. A dél-koreai Szuk minden labdalevétele, csele, passza élményszámba ment, túlzás nélkül felemelő volt látni, hogy van még FUTBALLISTA a kiesés ellen hadakozó csapatban. Tessenek kijönni jövő hét szombaton: a srác csak kölcsönben van, nyáron megy... T. Cs. Zs.

Szégyen

Seregnyi értelmetlen, öncélú baromságra költ minden áldatlan nap Magyarország egy nagy rakás pénzt. Az olimpia nem lett volna baromság. Zizzentnek tekinthető az, aki szerint az olimpiai pályázat visszavonásával bármire is több pénz jut majd. Nem fog. Égés, szégyen: Marokkó járvány, Líbia háború miatt szokott visszalépni például a labdarúgó Afrika Kupa rendezésétől. Nálunk mi is van? GYanúsan kevesen akadtak ki a magyar olimpiai pályázat kiherélésén: hová tűnt a lelkesedés? Netán csak művi volt? Elképesztő fővárosunk van: negyedszázadon belül sikerült lemondani egy világkiállítást és egy nyári olimpiát. Utánozhatatlan. Nemzeti ügynek mondták, most meg már pártügy. Annyi nemzeti ügyünk lett már sárba tiporva: soha többé ne használjuk ezt a kifejezést. Tóth Csaba Zsolt

Kedves Moziból Elkésők!

Rossz, esős idő volt tegnap. Olyan, ami már reggel ránehezedik az ember vállára, és minden újabb esőcsepp nyomasztja a lelket is. Habár nem tegnapi ötlet volt, hogy mozizzunk, mégis úgy éreztem, ez az élmény lesz az én napsugaram, ami erőtlenül igaz, de átjárja a szívemet. Az utóbbi időben „szoktam rá újra” a mozizásra, hiszen mégiscsak elemibb ereje van a szélesvászonnak, mint a nyugdíjasan néha felhörgő laptopomnak. Igaz, hogy magát a filmet is nagyon vártam, de talán még jobban azt a tényt, hogy belesüppedek a székbe, és csak bámulok ki a fejemből. Se nasi, se kóla, („nekem már tényleg nem kell semmi, csak hagyjatok békén lenni”) csak a film, amit az általam olvasott kritikák piedesztálra emeltek. El is foglaltuk méltó helyünket, majd ruhatár nem lévén, a klasszikus, stócoljuk fel a kabátokat egy székre módszert alkalmaztuk, aztán nosza hát! Jöjjön, aminek jönnie kell! Nagyon türelmetlen voltam, nem akartam előzeteseket sem, de ezt nem lehet megúszni, hát vártam. Majd a pillanat, amikor sötétségbe borult a terem és csak az Exit lámpa világított fényesen és zölden, felvettem a legkényelmesebb pózt. Igyekeztem befogadó szívvel átélni az eseményeket, eggyé válni a zennel. Elindult a filmzene, melynek lágy hullámán ringatóztam épp, amikor is nyílt az ajtó… és betrappoltak a késők. Már ez a tény is megzavart, de az, hogy akkurátus léptekkel elindultak a hátsó sor irányába (egyébiránt, ahol mi is ültünk), és volt po képük felállítani a sort, miközben a film legelső dialógusa kezdődött (mellesleg feliratos volt, szóval teljesen lemaradtam), nos, az kiverte a biztosítékot. Kedves Moziból Elkésők! Ha már elkésünk, ami lehet, hogy nem önhibánkból történik, ami még megbocsátható, de nem! Akkor sem keressük a helyünket vaklálva a sötétben. Nem lengedeztetjük a jegyünket bizonygatva igazunkat, némán artikulálva mellé, hogy ide szól a jegyem (itt a helyem). Nem állítunk fel egy sornyi embert. Nem takarjuk ki a képet (senki sem kíváncsi a bunkók sziluettjére). Nem adjuk át fintorok közepette a kabáthalmazt, amit uram bocsá’ a „helyükre” tettek. És nem foglalunk helyet teátrálisan, mintha az egész világ ellenünk szövetkezett volna. Ha elkésünk, már belépéskor kushadunk, és a legelső szabad helyre, a lehető legkevesebb mozdulattal és hanggal leülünk. Szerencsémre, éppen mellém ült le az elkéső pár, így bónuszként közelről lehettem részese a kabátok levételének és az összehajtogatás minden csínjának és bínjának is. Ideges voltam, de néhány perc elteltével már újra a megszokott tempóban vert a szívem, és abba is belenyugodtam, hogy a film egyik meghatározó motívumát leíró dialógusról maradtam le. De kisvártatva az ajtó újra nyílt… Tippelhettek, hol foglalt helyet az illető. Vass Kata

Tekintet nélkül

A probléma, aminek néhány mondatot szentelek, teljesen jelentéktelen. Több fontosabbnak tűnő téma is kavargott ma a fejemben, de hazafelé olyan megalázó helyzetbe kerültem, hogy az mindent felülírt. Történt ugyanis, hogy a debreceni volt Tanítóképző környékén harmadmagammal olyan adag sárlével borított be bennünket két, a zöldhöz igyekvő titán, hogy csak fejcsóválva ropogtattuk a homokot a fogaink között.   A probléma tehát nyilvánvalóan teljesen jelentéktelen, felháborodásom alaptalan: joggal mondhatja ezt a két autó sofőrjével együtt mindenki, akit nem csaptak ma össze nyakig.   Sőt! A probléma olyannyira semmis, hogy a minap azt reagálta az egyik debreceni kereskedelmi rádió „bölcs” műsorvezetője egy hasonló probléma miatt betelefonáló hallgató panaszára, hogy tél van, szerinte ez belefér, sajnos ezt el kell fogadni.   A tökömet kell elfogadni, ez baromság.   Ez szerencsére még KRESZ-szabálysértés is. 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ) 3. § (1) Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles c) úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon. Továbbá: 25. § Haladás az úton (1) Járművel a forgalmi, az időjárási és látási viszonyoknak, továbbá az útviszonyoknak (az út vonalvezetésének, az útburkolat minőségének és állapotának) megfelelően kell közlekedni; figyelemmel kell lenni a jármű sajátosságaira, az utasokra és a rakományra.   Úgy néztem ki, mint egy sáros disznó, mindenemből ömlött a sárlé, a velem összecsapott hölgyekről nem is beszélve; rettentő megalázó volt, ahogyan bámultak ránk az emberek.   Ehhez nincs joga senkinek, ez arcátlanság, gusztustalan önzés, megmagyarázhatatlan bambaság a másik, a szerencsétlen gyalogos totális semmibevétele.   Nem véletlen volt. Az ugyanis nem igaz, hogy nem látták a sorra elugráló gyalogosokat a sofőrök. Feltűnőek voltunk, de nem elég gyorsak. Az egyik egy NJT rendszámú „nem túl öreg” Merci volt, a másik egy belvárosi pizzéria üres tekintetű futára, de ez mindegy is, ne általánosítsunk!   Szerintem megfáztam a vizes nadrágban hazafelé jövet, de nyilván ez is mellékes.   A lényeg, hogy ők szárazon, a fűtött autóban odaértek a céljukhoz.   Holnap én is autóval leszek, szívesen összecsapnám őket, hogy érezzék, milyen érzés ez. Ezúttal szívesen lennék bunkó, de nem állok be a sorba. Nem arról van szó, hogy ne autózzon az autós, hanem arról, hogy ésszel éljen.   Állítólag rohan a világ. Mostanában ezzel a közhellyel leplezik az antiszociális, egymást totálisan semmibe vevő, mindenkin átgázoló, türelmetlen, aljadék megmozdulásokat.   Szerintem meg nem a világ változott meg, nem is rohan sokkal jobban. Mi változtunk meg, mi rohanunk, s csak a saját fejünkben kellene némi rendet tenni, sehol máshol. KB                 

A rusnyáját a majomnak!

Nyugalom. Kérem, próbáljunk lenyugodni egy kicsit. Pattogni nincs okunk. Emberek vagyunk, s maradjunk is emberek, viselkedjünk emberi módon! Debrecen még véletlenül sem tartozik Romániához, még folyik a csapból a forró víz, még van egy kis párizsi a hűtőben, Alföld Televízió is van, volt és lesz holnap is.   Napok óta érlelődnek bennem a gondolatok, hogy egyáltalán mit, s hogyan gondoljak arról, ami Megyeri Csilla kolléganőm kapcsán kialakult ebben a szuperértelmes, überintelligens, hibátlan emberek lakta városban, sőt, országban. Álláspontom igyekszem pontokba szedni, mely nem tekinthető a TV hivatalos álláspontjának. Sokkal inkább egy külsős munkatárs véleménye ez. Kérem, ha rusnyázni, bazári majmozni lenne kedvük, akkor ezen írás kapcsán rám vessék az első köveket, ne az említett kolléganőre: ezen sorokhoz ugyanis semmi köze nincs. Sem felkérést, sem engedélyt nem kaptam véleményem közlésére, csupán bízom a véleménynyilvánítás szent és eltiport szabadságában.   A műfaj, amit Csilla évek óta visz, nem az én műfajom, nem az én világom, stílusom. Mindezek ellenére volt már szerencsém őszinte, érdekes, meghökkentő, provokatív beszélgetésekhez a Púderben (is). Ezt a porig alázott lányt évek óta ismerem. Tudom, hogy milyen tragédiákon, örömökön ment keresztül, s azt is, hogy milyen ember, milyen kolléganő. Velem szemben jó emberként, jó, megbízható kolléganőként viselkedik, kölcsönösen becsüljük egymást. Én azért, mert képes erre a műfajra, ő meg talán azért, mert nekem más érdemeim vannak. Magánéletünkben nem járunk össze, nem iszunk, nem hányunk, s nem is hálunk együtt. Így volt ez eddig is, s alighanem így is maradunk már egymással. Az általa vezetett műsor célirányosan polgárpukkasztó, provokatív, megosztó. (Most különösen sikerült.) Biztos vagyok abban, hogy ezekkel az elhíresült, önkényesen kivágott mondatokkal nem mások megbántása volt a célja. Egyszerűen elhiszem neki ezt, ráadásul nyilvánosan bocsánatot is kért már ezen szavakért, ami ritka erény a celebek sekélyes világában. Ez az egész akkora nyilvánosságot kapott, ami teljesen indokolatlan. Mindenesetre köszönjük, sokmillióba került volna egy ilyen reklámhadjárat kidolgozása. Hangzott már el ettől sokkal gázabb megnyilvánulás is a magyar sajtóban, mégsem vergődött ekkora tömeg akkoriban. Valóban szerencsétlen, nyilvánosság előtt kerülendő megfogalmazás hangzott el a műsorban. A mai nő az egy kész fogalom. A legtökéletesebb, legsikeresebb lény e Földön.  Sérthetetlenek, hibátlanok, sikeresek, szexistenek, családanyák, intellektuális és lelki társak. Egyikük sem rusnya. (Ha valaki máshogy látja, az nyilván téved.) Valóságos csodatevők ők,  a mai nők. Aki mást mer mondani, az maga az ördög. Az újságíró alázható. Tulajdonképpen mi abból a kéjes perverzióból szereztünk főiskolai, egyetemi képzettséget, hogy nyilvánosan alázhassanak bennünket a véleményünk kifejtése miatt. (Ez a pont nem igaz.) Az, hogy egyetlen kolléganő néhány szerencsétlen megfogalmazása miatt egy egész televíziót, sok értékes ember értékes, megfeszített munkáját minősíthetetlen, gusztustalan förmedvényekkel illetik, azt határozottan kikérem magamnak és a kollégáimnak. Ezekből ugyanis olyan álságos szillogizmusok születnek, miszerint a nyúl egy szőrös állat, én is szőrös vagyok, tehát én egy nyúl vagyok. (Márpedig nem vagyok az.) Lejáratni valakit esetleges gyengeségei, hiányosságai miatt, az mindig könnyű. (Óvoda) Főleg Budapestről, két pornófilm között. Ez kisszerű. Beállni ebbe a sorba szánalmas.      15. Az egész botrányt a „sajtó” kapta föl. Fasza a viszony, szolidárisak vagyunk egymással. Szép jövőkép, jól állunk, köszi, egészségetekre!        +1. A helyi sajtó reakcióit értem meg leginkább: megmagyarázhatatlan a sikerünk, feldolgozhatatlan a létezésünk, de vagyunk. Köszi, Tesók, jól esik!         16. Nem kötelező Csillát és a műsorát nézni. Én sem követem, de néha leköt. Ha zavar a téma, akkor elkapcsolok.  Ennyi, s nem több.       17. Ne aggódjon! Ez egy magánvállalkozás. A közmédia közel évi 100 milliárdnál is többe kerül, és ön is fizet érte, én is fizetek érte. Az Alföld Televízió önnek         egy fillérjébe sem kerül. Sőt! A HajduPress sem kerül önnek semmibe. Ingyen van. Így már egészen jó, nem?       18. Ha az arányosság elve egy kicsit is érvényesült volna (pusztán emberiességből), akkor felfoghatták volna a teli torokból k…anyázók, hogy ez a gusztustalan, stílustalan anyázás nem egyenlő egy elbaltázott felkonffal, műsorajánlóval.       19. Szívből kívánom: ez legyen a legnagyobb gond, a legaljasabb tett a magyar médiában. Tartok tőle, nem ez az.       20. Olvassanak értéket, tartalmat! Ugyanis amíg önök közül sokan tajtékozva szidták Megyeri Csillát, addig számtalan értékes tartalmat mutattunk önöknek akár a televízióban, akár a hajdupress.hu-n. Figyeltük, mértük önöket: nem kellett az értékes tartalom. Kicsit sem. A mértéktelen és indokolatlan Csilla-szitkozódás kellett. És ezek is önök. Az önök szinte kizárólagos és egyértelmű, számokkal igazolható igénye egy sekélyes és rideg világban.  Kopányi Balázs

Valentin és a nyálas szerelem

Már meg már Valentin-nap van. A szerelmesek napja. Ez a Szent Valentin egyébként a lelkibetegek védőszentje is volt, de miután a szerelem könnyen okozhat komoly lelkibetegséget, igazán nincs min fennakadnunk. Áttört rajtunk ez az angolszász ünnepkör, mint fokhagyma a fokhagymatörőn. Általában kettő darab fajta megközelítés létezik minálunk. Az egyik a rebegő műszempillájú tinilányok izgatott felvetése, miszerint "Te mit kaptál Valentin-napraaaaaaaa?", a másik az ősmagyar dörmögés, hogy asszondja "Valentin-nap az nincs, csak Bálint-nap van bazzeg". Nehéz igazságot tenni, szerelmetes és gyűlölködő érvek itt is, ott is, de fussunk neki, hátha. Először is, minden nő szép. Ez persze nem igaz, csak mi állítjuk, nehogy elszárnyaljon velünk a hírnév a rusnyázás tárgykörében. Na már most ez a sok szép nő joggal várja el, hogy ha már egy ilyesmi ünnep megtelepedett Magyarország izzadtságban úszó testén, akkor kapjon is valamit, meg adhasson is valamit a kedvenc szépfiúnak (mert minden férfi is szép, ugyebár). Hogy az adok-kapokat helyenként nyáladzásba fulladó, szív alakú léggömböktől felfúvódó atmoszféra kíséri, nem igazán lehet indok a Valentin-nap eltiprására: a karácsony se sokban különbözik már, pedig az elvileg echte egyházi ünnep. A "nemcsak ilyenkor kell szeretni egymást, hanem minden áldott nap" tartalmú ellenérzések különösen rávilágítanak arra, hogy mennyire sznobok tudunk lenni: a jeles napok jó esetben nem azt jelzik, hogy csak ilyenkor szeretünk, hanem azt, hogy ilyenkor IS, és ezt ki is fejezzük. El kell persze fogadnunk, hogy nem mindenki rajong a nyálas szerelemért, de az igazság az, a szex mocskosan, a szerelem nyálasan jó. És persze sokszor tűnhet gagyinak, sőt, sokszor gagyi is: ezért keresi az emberek többsége egész életében az úgynevezett igaz szerelmet. Sokan nem Valentin-napon fogják megtalálni, de lelkibetegek attól még lehetnek. És ezen nem ez az ünnep fog segíteni. Tóth Csaba Zsolt  

Isten veled, Drága Bogi!

Nem sokkal ezelőtt csörgött a telefonom, a feleségem hívott. Hallottam, hogy valami baj van. Azt mondta szipogva, hogy megdöglött Bogi. Nem sokat beszéltünk, próbáltam vigasztalni, de biztosan hallotta, hogy az én szívem is megszakadt. Döbbenet. Tegnap még volt nála állatorvos, kapott gyógyszert, injekciót, apósom betakargatta éjszakára. Azt mondták, reggelre semmi baja nem lesz. Lett.   Nem is a mi kutyánk. Vagyis nem velünk élt, s mégis annyira fáj a nemléte. Kifacsar, összetör, lehúz a tudat, hogy nincs többé, s csak sírni tudok, semmi lehetőségem nincs a történtek megváltoztatására. Nem ismeri meg az autóm hangját kilométerekről, nem rohan reggel üdvözölni, nem bohóckodik két lábon, nem fetreng simogatás után, játék közben a fűben, nem vonyít a mentőautó szirénájára, nem adhatok neki több jutalomfalatot, s nem mondhatom el a titkaimat okos kis titoktartó szemeinek. Persze, tudom. Csak egy állat. Előfordul az ilyesmi, nem is az én kutyám volt, mégis rettenetesen fáj. Fáj, mert gazdájaként szeretett. Segítettem a fialásainál, egyetlen morgás nélkül hagyott mindent, soha, semmilyen konfliktusunk nem volt, sőt, kifejezett hálát éreztem irányából, amikor hagyta, hogy kimossam a csipáit kamillateás vattával. Nagyon fáj, hogy nincs. Legalább úgy, mintha emberről, barátról, rokonról lenne szó. Ez teljesen más. Nem is hasonlítható össze ez a kölcsönös szeretet, tisztelet egyetlen - emberek közti - érzelemmel sem. Ez valahogy egészen más. Szinte ösztönös, feltétel nélküli, s vagy az eb, vagy a gazda haláláig tart. Ember és ember között soha nem lehet ilyen. Nemcsak egy kutyát, hanem egy igaz barátot is elvesztettem ma. Isten veled, Drága Bogikám!  KB

Menetrend itt, menetrend ott, menetrend sehol

Volt ami volt, lett ami lett Debrecenben. A tömegközlekedés ügyében. Bocsánat a tévedésért: a közösségi közlekedés ügyében. Lesz, ami lesz, az viszont biztos. Azt alapból megírtuk, hogy feljelentették a Debreceni Menetrend app fejlesztőjét. Azt is megírtuk, hogy miért, s azt is, hogy kinél. Akik fel vannak háborodva ezen, azok a hozzászólók  azt írják, hogy a DKV alkalmazása egy kalap sz.r, Mi nem szeretnénk állást foglalni ebben a kérdésben.   (Itt a DKV közleménye) Más kérdésben bőven érte kritika a debreceni rendszert e portál hasábjain is, sokszor talán jogosan. Mindezek ismeretében annyi kérdés matadt bennem (valóban kis butusként érdekel), hogy esetleg a rendőrségi perlekedés helyett esetleg nem lehetne-e valami olyan megoldás irányába elmenni, elmozdulni, ami elsősorban a nem kis számú fizető utazók érdekeit szolgálja? Ugyanis véleményem szerint eddig is pont lesz..ta mindenki, hogy honnan kap valós idejű menetrend-infókat, csak kapjon, ha már borsos árat fizet a pontos közlekedésért, kiszámítható szolgáltatásért. Pont nem érdekelte a kutyát sem, hogy az a valós idejű menetrend illegális, avagy legális progin keresztül érkezik. Az utazót egy érdekli: jöjjön már valami, mert ha nem jön, akkor pénzzel a zsebében odafagy. Elnézésüket kérem a vulgáris kifejezésmódért, de úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzetben leginkább a pontos helyzetfelismerés és az önkritika hiányzik. Értsd: bárki mondhatja azt, hogy az övé 25 centi hosszú, ha csak 12 a valós hossz. Igaz ez  az "ütközet" bármely résztvevőjére. A lényeg, hogy a fizető utas jogosan szeretne ennek a bizonyosnak inkább a toló, s nem a szívó végére állni. Nem azért, mert perverz, hanem azért, mert fizet. Kőkeményen. KB   

Mikor, miért mondjuk: köszönöm?

Bepattanunk az autóba, üvöltünk, dudálunk, türelmetlenkedünk, s nem köszönjük meg elégszer akármilyen kis autócsodánkat. A forró zuhany alatt állva sem hálálkodunk, zseniális számítógépünk elképesztő gyorsasága is lassú. Hideg a pizza, késik a busz, nincs wifi, kevés a pénz: egészségesen ezek tűnnek a legfontosabbnak, pedig valójában ezek nem is annyira fontosak.   Álljunk meg egy szóra, talán érdemes. Megfázás miatti kényszerpihenőm alatt az elmúlt pár napban olyasmi végiggondolására fordítottam sok időt, amire egészséges állapotomban csak keveset szoktam. Helytelenül. Alapesetben mindössze naponta párszor szívok egy mély levegőt, megköszönve az egészségem, a kirobbanó formám, az építő vagy romboló jellegű gondolataimat. Így vagyunk ezekkel a csodákkal a hétköznapokban. Felkapcsoljuk a villanyt, és sosem köszönjük meg, hogy van fény, hogy van elektromosság, hogy van kapcsoló. Bepattanunk az autóba, üvöltünk, dudálunk, türelmetlenkedünk, s nem köszönjük meg elégszer akármilyen kis autócsodánkat. A forró zuhany alatt állva sem hálálkodunk, zseniális számítógépünk elképesztő gyorsasága is lassú. Hideg a pizza, késik a busz, nincs wifi, kevés a pénz: egészségesen ezek tűnnek a legfontosabbnak, pedig valójában ezek nem is annyira fontosak. Legalábbis most számomra - aki itt ülök egy gépnél, napok óta itthoni ruhában, csorgó könnyel, orral, fájó torokkal, hőemelkedéssel, egészen estig teljesen egyedül -, nem igazán érdekel, hogy milliárdos leszek-e a lottón, milyen mobilom van, van-e itthon wifi, gyors-e, mennyi a fizum, ki, s mit gondol rólam, milyen az autóm, mi van a csekkekkel, stb. Egyetlen egy dolog okozna örömet számomra: ha újra egészséges lennék, ezt megköszönhetném, és újra bosszankodhatnék jelentéktelen dolgokon, s becsiccsenthetnék a névnapomon. Lehet, többször, több csodát kellett volna megköszönnöm. KB

Hányás, vizelés Debrecen belvárosában - együttérzés nélkül

Todom és értem. Bárki, bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. De azért ez mégsem teljesen igaz. Mármint, hogy maradhat ember az embertelenségben is…   Vasárnap reggel. Főzzük az ebédet, gőzöl a szerény étek, bukóra nyitva a konyha ablaka. Felhangzik az ordítás a sokadik emeletre is: a k***a anyád, te mocskos g**i, hogy szakadt vóna a***ba a fejed, te mocskos állat, hogy a b***d szakadjon ki, hogy nem adsz még belőle… Teljesen általános. Nekünk legalábbis így telnek azon órák, amikor igazán csak ketten, meghitten, vasárnaponként együtt tudunk idehaza lenni. Ezen hangok nélkül azonban valahogy sosem telik el a vasárnap. Vagy öklendezés kíséri, vagy konkrét okádás, vagy egyezkedés arról, hogy kinél hány gramm van, s miből; de valahogy sosem nyugodt és meghitt. Valószínűleg másnak is így telik. Annak is akinek a gyermekei ezt az ocsmánykodást hallják, korhatárra és a normális életre tekintet nélkül.   Le kellett szaladnom a boltba (van ilyen), s megláttam a körülöttünk lévő vasárnapi valóságot. Elb.szott sorsú emberek részeg csoportja tobzódott azon a padon, melyeket mi szoktunk felújítani azoknak, akik tavasztól őszig szívesen üldögélnek a szabadban. Ezen a padon ültek ezek az emberek, kannás bort vedeltek, szivarkát, kukákból kipiszkált, elszívott csikkeket szívtak, trágárul beszéltek, szidták a hideget. Mentem a bolt felé, s az átjáróban az egyikőjük hányt, a másik éppen pisilt, a harmadik pedig kiabált, hogy fosnia kell.   Semmiféle sajnálatot, semmilyen együttérzést, semmiféle szolidaritást nem tudtam érezni. Sajnálom, képtelen voltam. Elnézést kérek érte. Tudom, hogy az lenne az elvárható, az illő, hogy belemélyedjek, elszörnyülködjek az ő sorsukon, de most vasárnap ez nem ment. Nem ment, mert nem láttam semmilyen emberi viselkedést, emberi megmozdulást. Olyat láttam nőtől, férfitól, amit még egy állat is visszafogottabban intéz. Felfordult a gyomrom embertársaimtól. Felfordult a gyomrom attól, hogy ez egy vasárnap délelőtt Debrecen belvárosában megengedhető. Legalábbis ha nem is támogatott, de tűrt. Vagyis ezt lehet. Legálisan. Tilosban állni, csikkeket eldobni meg nem. Vagyis éveken át senki nem tesz semmi hatékonyat az efféle minősíthetetlen viselkedés ellen.  Vagyis ez tolerálható. Vagy nem? KB    

Kritikán aluli parkolás Debrecenben

Novemberben szinte felkiabáltam, amikor azt olvastam a debreceni városi parkolókat kezelő cég honlapján, hogy már decembertől megvásárolható a lakossági parkolóbérlet 2017-re. (Tudják, ez az a szolgáltatás, amiért azt kapjuk, hogy az utcán állhat az autónk, de fizetni kell érte, ha már voltunk olyan „hülyék”, hogy fizetős övezetben telepedtünk le.) Akkor azt mondtam, ollé, győztünk, ráadásul hat havi pénzért megvettem egy évre, csodálatos, de tényleg: irónia nélkül írom.  Olvastam olyanról is novemberben, hogy lehet amolyan téli bérletet venni a Kölcsey alatti mélygarázsba, s már láttam, amint 17 éves dízelünk fedett, zárt, kulturált helyen tölti a telet. Teljesen fel voltam villanyozva e lehetőség kapcsán, s gondoltam, végre valami. Túl vagyunk azon, hogy a hőségben egy korty vízért büntetés járjon, s kezdünk túllendülni azon a megmagyarázhatatlan szemléleten, miszerint két megállóért ugyanannyit fizetünk, mint tizenkettőért. Örömöm azonban nem tartott sokáig. Nézzék, íme a hivatalos levelezésem egy részlete: Tisztelt Cím!   Ezúton érdeklődöm, hogy lakossági parkolóbérlet vásárlására lesz-e lehetőség interneten keresztül, avagy kizárólag személyesen lehet majd intézni? (Szerepelnek már a rendszerben a rendszámaink.)   Másik kérdésem az lenne, hogy olvastam a honlapjukon egy bizonyos kedvezményes téli, lakossági bérletről a Kölcsey Központban, érdeklődnék ennek áráról is.   VÁLASZ:   Tisztelt Ügyfelünk!   Tájékoztatjuk, hogy lakossági kedvezményes bérlet vásárlásra csak az ügyfélszolgálati irodában van lehetőség.   Kérjük hozza magával forgalmi engedélyét és lakcímkártyáját.   Téli bérlet vásárlásra csak  a Kölcsey mélygarázsba van lehetőség kettő havi időtartamra (2017.01.01-től 2017.02.28-ig)   A téli bérlet ára: Bruttó 15.000.- Ft   Tájékoztatjuk, hogy téli bérlet használatakor havonta maximum 4 alkalommal hagyhatja el a Kölcsey mélygarázs parkolóját.     Először is, még mindig nem értem, hogy ha és amennyiben egy autó forgalmija már szerepel a rendszerben, látják, hogy ott lakom, ahol lakom, én vagyok én, akkor mi a pöcörőért nem lehet interneten megvenni azt a nyamvadék bérletet? Beszkenneljük, feltöltjük, elutaljuk, amit kell, tart már itt a világ, úgy gondolnám. Bár ez csak hab a tortán. A lényeg, amit már tényleg nem értek: lenne egy remek lehetőség, ami mindenkinek jó (fizetünk egy helyért egy mélygarázsban, az sem üres, az autónak is van helye) havi 15 ezerért, de nem jöhetek ki onnan, csupán havi négyszer. Értik ezt? Mert én esküszöm, ha megfeszülök se értem a logikát ebben. Ki az a hülye, aki ebbe ennyiért belemegy? És különben is! Mi az, hogy havonta négyszer? És ha pont az ötödik lenne az, amikor az ügyeletre kell rohannom? Egyáltalán mi az, hogy csak négyszer? Miért nem csak kétszer? Vagy húszszor? Ha betojok se értem. Elkopik a sorompó az ötödiknél, vagy mi? Egyébként is, könyörgöm, ez csak egy parkolás, nem egy wellness-szolgáltatás luxusprostikkal. Mindemellett bármelyik parkolóházas bevásárlóközpont kínál már hasonlót, korlátlan ki- és behajtással.   Nem értem. Tényleg nem. Tényleg nem fejlődtünk. Valahogy nem megy. Valami nem megy, sehogyse megy. Kritika? Kritizálni fölösleges, ez négyszeresen is kritikán aluli. KB   (Fotónk illusztráció.)  

Tél van, meg hiszti van

Hideg van. Tél is van. Eddig kétszer két centi hó esett Debrecenben. Az igazi tél még csak ezután jön. De mi a hiszti tárgya?   Igyekszem megérteni mindenki érveit. Tudom, hogy ha nincs mit mondanunk egymásnak, akkor teljesen jó téma az időjárásra panaszkodni. Ezt a hisztit viszont nem nagyon értem. Mármint szerény véleményem szerint az totál rendben van, hogy télen havazik. Gyermekkorunkban rohantunk hóembert építeni, lestük a jó meleg lakásból ahogyan hullanak a hatalmas pelyhek, s azt vártuk, essen még vagy fél méter. A szüleink is örültek, egész nap kint rohangáltunk az udvaron, nem a nyakukon ültünk.  Volt a hóesésnek valami csendje, valahogy minden elhalkult, minden békésebb lett. A felnőttek lapátolták a havat, mi meg játszottunk, szánkóztunk, rendeztük a madáretetőket a vén diófán. Mindenki tudta, hogy most tél, van, s ilyenkor esnie kell a hónak, ropognia kell a jégnek, füstölnie a kéményeknek. Nem volt olyanunk, hogy téli gumi. Nem volt ABS se, még fűtés se nagyon a Skodánkban vagy Polskinkban, mégis szerencsésen odaértünk mindenhová. Bizonyára lassítottunk, akkor még tudtunk lassítani. Nem volt hóriadó, hőségriadó, meg hidegriadó sem. Ma már nem tudunk lassítani. Hisztizünk, mert hideg van, nyárért kiáltunk akkor, amikor a télben kellene/lehetne gyönyörködni (nyáron majd melegünk lesz). Hiszti van, mert merül a mobil, mert hideg a pizza, mert forró a tea. Ma képesek vagyunk nyilvánosan összeveszni azon, hogy miért nem „sóznak”, hogy mindenki csak tököl, anyázva üzengetünk a közútkezelőnek, reggelente karcoljuk, kaparjuk a jeget, ész nélkül fújjuk a drága löttyöket lefagyott autóinkra: ma már nincs tíz percünk egyszerűen leolvasztani szerencsétlent. Futni kell, rohanni kell, keresni kell a sok pénzt, elmenni minden érték mellett, szidni mindent, ami régen is normális jelenség volt és most is az. Pedig valójában nincs itt semmi baj. Egyszerűen tél van. Meg hiszti van. Felnőttünk? KB  

Ezerrel a csillogó semmibe

Tanultam valamit a két ünnep közt. Életről, ünnepről, értékről, mértékről, szeretetről, nyomorról, mosolyról. Ehhez persze el kellett utaznom, nem is olyan messzire. Kilométerben mérve ugyanis nincs messze ez a hely, világlátásban viszont rettenetes a távolság. A hely, amihez szépségben nincs hasonló, őszintesége megkérdőjelezhetetlen, ahol iszonyúan keserves az élet, s nehéz a megélhetés.   Ha pontosan meg kellene fogalmaznom, hogy miért szeretek annyira Székelyföldön lenni, akkor nehezen tudnék pontos választ adni. Nincs bennem semmilyen eltúlzott, ám divatos magyarkodás, nem kiáltok Trianon-tagadást sem, nem is a pálinka miatt járok oda. Egészen egyszerűen olyan, mintha lenne valami a levegőben. Valami bűbáj, ami megmelengeti szívemet-lelkemet, s mosolyt csal az arcomra. Van például sok érték arrafelé. Nem kell semmi magasztosra, teátrálisra, elvontra gondolni. Egészen egyszerűen olyan értékeket fedezek fel alkalomról-alkalomra, melyeket civilizált, hiperokos világunkban már szinte senki sem tart értéknek, sőt, ha ilyesmiről írsz, beszélsz, gondolkodsz, téged néznek hülyének, te leszel a senki, a tudatlan. Pedig örökérvényű értékekkel szembesültem ezúttal is. Ismét rájöttem, hogy azok az értékek, melyek városias, civilizált, steril világunkat, s cselekedeteinket mozgatják, valójában semmit nem érnek. Azok a problémák, melyeken mi itt naphosszat rinyálunk, ott ismeretlenek, mi több, eltörpülnek. Nem számítanak például a külsőségek. Egy nő értékét nem abban mérik, hogy mennyit szolizott, mennyire feszes segge vagy a melle, emelgeti-e órákon keresztül a súlyzókat, frankón áll-e a műszempillája, letört-e a műkörme. Arrafelé évszázadok óta egy nő legfontosabb erénye, hogy főzzön jól, legyen tiszta, pedáns, s tartson rendet a közös életben. Egyszerű, ugye? De a férfi sem attól férfi, hogy milyen ruhában jár, hogy van felnyírva a haja, BMW-je vagy Audija van-e. Arrafelé a férfi az, aki egy szál szekérrel nekivág a vaksötét erdőnek, medvék, farkasok, mindenféle vadállatok között. Arrafelé az nem probléma, hogy nincs wifi, nincs mobil, nincs térerő. Arrafelé olyasmi lehet gond, ha nincsen víz vagy fa, s egyszerűen megfagynak a hegyen, vagy ha lebetegszik a jószág vagy a gazda. Arrafelé még tudják az emberek, hogy mit ér az adott szó, milyen az érdekektől mentes szeretet, s megtanulták, hogy nem kell mindig beszélni, rinyálni, panaszkodni, hisz azt is tudják, attól nem lesz jobb életük. Mielőtt még soraimat olvasva azt mondanák, hogy költözzek akkor oda, s boldoguljak ott, ha annyira tetszik; tisztázzunk valamit. Aligha van olyan épeszű ember, aki a civilizált, városi, szinte úri élettel felhagyva erre vágyna. A mindennapos megélhetési küzdelemre, huszonezerből élni egy hónapban, kemény fizikai munkára, fatüzelésre, ganéhordásra, lavorban mosakodásra, udvari wc-re. Azonban látva mai felületes, kizárólag a külsőségek, de azok alapján súlyosan és azonnal ítélkező világlátásunkat, abban biztos vagyok, hogy sürgősen tennünk kell valamit, valami gyökereset, valami óriásit kell változtassunk. Hiába rohanunk ugyanis ezerrel a csillogó semmi felé, attól nem leszünk többek, jobbak, őszintébbek, de még szebbek se.    KB

Főszerkesztői intelmek 2017-re

Ne hidd, hogy bármi megváltozik azért, mert új év kezdődik: a naptár nem ért a konfliktusokhoz és az önértékeléshez sem. Emlékezz 2016 mosolyaira, mert lehet, hogy 2017-ben azokból kell megélned: ami meg újonnan jön, szükséges lehet a következő évre. Ha gyermeket nevelsz, az újévben se feledkezz meg a saját neveletlenségeidről. Nem biztos, hogy mindenki szeret, aki boldog új évet kíván, viszont biztos, hogy ezen az éjszakán olyannak is eszébe jutsz, aki látszólag nem is törődik veled. Aki hisz a számmisztikában, az menjen el matekversenyre a következő esztendőben is. 2017 - csakúgy, mint a megelőző évek - sok jót ígér: persze kissé hazudós lesz ez is, mint a többi. Ha rossz éved volt, vélhetően csak jobb jöhet, ha jó, akkor ezúton is gratulálunk. Ne vedd aggodalmasan komolyan, hogy egy évvel öregebb lettél: sokan vannak, akiknek ez sajnos nem sikerült. Ne cseréld le a társad csak azért, mert új évbe lépünk: a szeretet magasról tesz az időre. És végül: képzeld el, milyen jó lesz 2017-ben, mert a képzeletet szívlapáttal sem lehet agyonütni. Tóth Csaba Zsolt

29 dolog, amit 29 éves koromra megtanultam

Év vége. Születésnap. Számvetés. Sem a születésnapi gyertyák elfújása, sem a hullócsillagok, sem a levegőben elkapott szöszök, sőt még a kihullott szempilla sem teljesíti a kívánságokat. Ha el akarok valamit érni, nekem kell érte tenni. „Én ezt azért kaptam, mert elbírom.” Péterfy-Novák Éva gondolata nagyon jól leírja az élet megpróbáltatásaihoz való helyes hozzáállást. Bármilyen nehéz, és bármennyire fáj valami, több leszek általa. A veszteségtől is. Akármekkora közhely, az egészség és a család a legeslegfontosabb dolog a világon. Minden más csak utána jön. A barátaim nélkül nem lennék az, aki vagyok. Igazából nem is lennék, mert szétestem volna nélkülük. Mindenkinek köszönet és hála. Létezik játszmák nélküli, igazi bizalomra épülő párkapcsolat. Tudom, mert ilyenben élek. „Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod” – Konfuciusz is tudott valamit. Szerencsére már olyan munkát végzek, amit szeretek. Rá kellett jönnöm, a másik mondás is igaz. „Nem a hétfő szar, hanem a munkád.” És már nem utálom a hétfőket sem. (Ezt ugye a főnökeim is olvassák?) A jó bor is megárt, ha sok. A másnap kín. Öregszem. Ez van. Elengedem azokat az embereket, akiknek egyszerűen nincs helye az életemben. És nincs lelkifurdalásom miattuk. Igyekszem az élet apró örömeit észrevenni és megélni. Reggelente kifejezetten boldoggá tesz egy antikvárium kirakatában henyélő macska, de többször rajtakapom magam, hogy ujjongok, ha mosogatás közben buborékok repkednek. Szívesen fogadom az építő kritikát, és próbálom magamból kihozni a legjobbat. Már be tudom kötni a cipőfűzőmet. És magabiztosan tudok biciklizni is. A gombfelvarrásra jövőre visszatérünk. Ha várni kell valahol, pl. sokáig sorban állni, nem akadok ki. Ha esik az eső, akkor se. Amin nem tudok változtatni, igyekszem elfogadni. Van ezeknél sokkal rosszabb is. Ha kudarc ér, felállok. Megyek tovább. Mindenből lehet tanulni. (És klisét gyártani.) Egyre többször próbálom kilökni magam a komfortzónámból. Elvileg ott kezdődik az igazi élet. Gyakorlatilag még nem igazán tudom. Többször megdőltek az általánosításaim. Ezért próbálok nem előítéletes lenni. Aztán persze lehet az „utóítélet” sem pozitív, de legalább nem voltam előre szarfej. Humor nélkül lehet élni, de nem érdemes. Viccelődni jó, csipkelődni még jobb. Mondjuk az zavar, hogy néhány(!) embernek zsigerből jobb beszólásai vannak, mint nekem, de nem adom fel. A sminket tényleg jobb este lemosni, hogy elkerüljük a panda-effektust. Hasonlóan hajat mosni is. Teljesen utópisztikus gondolat reggelre halogatni az ilyesmit. Ja, és mosni sem érdemes este 8 után „majd kiteregetem” gondolattal! (Hahaha. Sose.) Nem érzem magam gyerekesnek, ha álmodozáson kapom magam. Ki tudja? Lehet, még valóra is válik néhány. Mondjuk, valószínűleg nem a Ryan Goslingos… Már nem akarok megfelelni mindenkinek, mert tudom, hogy nem is lehet. Szerelmes vagyok a kutyámba. A feltétel nélküli szeretetről tőle tanulom a legtöbbet. Nem táplálom a haragot, mert attól csak nekem rosszabb.  A halál az élet része, még ha tabutémának is számít. A pénz csak pénz. Persze, jó, ha van, de nem minden megvehető. Minden másra ott a ... Ugyanis a szeretteinkkel eltöltött időnél nincs értékesebb. Igyekszem szembenézni a félelmeimmel és felvállalni a gyengeségeimet is, mert tudom, hogy ettől erősebb leszek. Amikor önsajnálatba temetkezem (alapvetően hajlamos vagyok rá), emlékeztetem rá magam, hogy nagyon sok embernek az én helyzetemnél is rosszabb, és befejezem a hisztit. Hálát adok azért, amim van. Ma már tudom, hogy nem baj az, ha jó a kedvem. Sokáig volt bűntudatom, ha néha jól éreztem magam, annak ellenére, hogy elveszítettem anyukámat. Tudom, hogy ő se szeretné azt, hogy szomorú legyek. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus érthetetlen módon. De nem bánom. C’est la vie. Viszont elég sokan szeretnek, nekik virtuális ölelést küldök, aki tudja (és meri), személyesen is átveheti.          +1 Felesleges szálanként, tőből kihúzni az ősz hajszálaimat, mert még erősebben és látványosabban nőnek vissza. Vass Kata

Marcsika, Marcsika...

Látom, hogy mióta megkerült BókerMarcsi, azóta nyáladzva tépi a nép ezt a nőszemélyt, mint Foxi a lábtörlőt. Láthatóan mindenkit érdekel ez a Marcsi, vagy csak azért mert Marcsikának hívják, vagy azért mert nő, vagy azért, mert szép helyen bujkált vagy nem bujkált. Mindenki szolidáris azokkal, akiknek a pénze valahogyan eltűnt, nagyobb összefogást és egyetértést vélek felfedezni a BrókerMarcsi lejáratásában, mint abban, hogy a férfiaknak tökük van, a nőknek meg nincs (ideális esetben). Nem biztos, hogy helyesen járunk el, ha beállunk a szitkozódók közé. Leginkább azért nem, mert őt még senki nem ítélte el jogerősen. Csúf dolgokkal gyanúsítják, körözték, hazahozták, de semmilyen bíróság nem mondta ki bűnösnek. Van egy emberi szempont is, mely tudom, hogy a legkevésbé számít, de bennem van. A magam részéről én óriásit csalódtam, amikor megtudtam, hogy hol élt eddig, hova hozzák haza, s miért. Amcsi filmek borostás-szexisten szereplőinek szurkolunk ezerrel, hogy lopják már el végre azt a rohadt nyakéket, pénzt, bármit, és láthassuk már a koktélozó, qrvázó, napozó főszereplőket a Karib-tenger partján. Lelkileg összeomlottam a Kincs, ami nincs végén, amikor vissza kellett térnem a rögvalósághoz: pénz sehol, marad a gürizés, az ablakpucolás. Ambrus Attilának egy egész ország egy emberként szurkolt, mert volt stílusa, de nem mellesleg az emberek (bankban pihenő) pénzét nyúlta le, tegyük hozzá: áldozat nélkül járt tevékenysége. Marcsikának senki sem szurkolt. Vagy azért mert Marcsikának hívják, vagy azért mert nő, vagy azért, mert szép helyen bujkált vagy nem bujkált. Tegnap, amikor többször is megnézegettem a hazatéréséről készült képeket, akkor először nem arra gondoltam, hogy „hurrá, na, végre, elkapták ezt a bűnözőt is”, hanem egy leharcolt, megrogyott asszonyt láttam bilincsben, rendőrök kíséretében, nyári cipőben. Eszembe jutott, hogy biztosan van családja, gyermeke, akiknek totálisan mindegy, mit tett vagy nem tett Marcsika, a lényeg, hogy szeretik. Ezek után is szeretik. Még éjjel is eszembe jutott, hogy vajon hogyan lehet feldolgozni azt, hogy az egyik pillanatban a paradicsomban vagyok, a másik nap pedig egy magyar cellában rohadok megöregedve, megalázva, jövőkép nélkül. Nézzék el ezt a hozzáállást, kérem! Emberből vagyok, gyűlölöm, ha vernek egy nőt, gyűlölöm, ha egy nő kezén bilincset látok (csak gyilkosok esetében örülök ennek a látványnak). Marcsika állítólag ügyeskedett, állítólag 20 milliárd tűnt el, állítólag magamfajta emberek zsebéből. Marcsika mert nagyot álmodni, jól akart élni, jólétben akarta tudni az életüket. Könyörgöm! Mindannyian erre törekszünk egész életünk során, az eszközeink persze egészen másfélék, de a szándékot nem vitatom. Érdekes számomra az az emberi hozzáállás is, hogy valamilyen furcsa módon azokról egyetlen szó sem esik, azokat az embereket semmilyen kritika nem éri, akik 20 milliárdot bíztak erre a Marcsikára, a nagyobb haszon érdekében. Nekik vajon jelentéktelen a felelősségük abban, hogy 20 milliárdot tudott kicsalni vagy nem kicsalni tőlük ez a nő? Ugyan, kérem!  Azt gondolom, hogy akkor és csak akkor lenne a net népe korrekt, ha minden olyan emberrel szemben ilyen egységes erővel lépnének fel, mint ahogyan ezzel a nővel szemben teszik. Igen! Mindenkivel szemben ezt a szintű lejáratást kellene csinálni, minden emberi szempontra tekintet nélkül, aki ilyesmibe keveredik. A nagyobb halak esetében is. Azok esetében is, akik ennek a többszörösét is lenyúlták, lenyúlhatták már, s azok esetében is, akik csak egy csokit loptak vagy lophattak. A gyanú az gyanú, ez egy erkölcsös, szigorú ország, ahol nem lehet csak úgy lopkodni: aki mégis megteszi, annak szégyenketrec, nyilvános kövezés, népharag jár, ugye?  KB

Halál előtt, közben, s után

Épp egy 32 tekercses budipapírral a hónom alatt tartottam hazafelé, akciós is volt, meg hosszabb távra terveztem, a halál nem volt benne a pakliban.   Tegnap majdnem megöltek. De komolyan. Egy barom. A rendszámát is tudom, KJF-6**. De kit érdekel a rendszáma, amikor majdnem megölt? Ugyanis nem készültem meghalni. Főleg nem egy zebrán, egy foszöld Toyota által. Éppen szorosan próbáltam beosztani alig létező időmet: kora reggel nagy sikerrel próbáltam kiszabadítani a fagyból az autót, aggódó szemekkel indítottam útjára életem párját, s reménykedtem, hogy ugyanezzel a mosollyal várhatom haza, amivel elindult, s integetett.   Amikor majdnem megölt ez a barom, akkor épp egy 32 tekercses budipapírral a hónom alatt tartottam hazafelé, akciós is volt, meg hosszabb távra terveztem, a halál nem volt benne a pakliban. Akkor sem volt benne, amikor mosolyogva elindultam a zebrán, örültem annak, hogy szűk 3000-ből mennyi mindent vettem, s már az orromban éreztem a karácsonyfa illatát, láttam az ajándékokat a fa alatt, láttam a zöld lámpát, magam mellett egy lecsúszott asszonyt sárga camping biciklit tolva, majd hirtelen mindennél erősebben éreztem is valamit magam körül. Vélhetőleg ezt hívják a halál szelének. Kedves Olvasóm! Nem az űrben élek, tökéletesen tudom, hogy a debreceni közlekedési morál az maga a halál, s azt is, hogy a világon nincs annyi rendőr, amennyi tuskó megmozdulást nap, mint nap tapasztalunk a városban járva. Ez viszont más volt. A majdnem gyilkosom rendszámtáblája a térdemet simította, nem fájt, nem éreztem szinte semmit. Pontosabban nagyon is éreztem mindent. A halál közelségét. Amikor csak a szemünk sarkában észleljük a bajt, de időnk, s lehetőségünk sincs cselekedni, s csak erre a Jóistennek nevezett transzcendensre vagyunk bízva budipapírral, kenőmájassal, tejföllel, réteslappal együtt. Majdnem meghaltam. Éreztem. Gyorsan jött az autó, s rossz fékek esetén, most egészen biztosan nem írnék jegyzetet erről. Majdnem gyilkosommal rossz volt összenézni, mert láttam az arcán a döbbent mondatot: „basszameg, ezt majdnem kinyírtam.” S láttam a szemén azt is, hogy nem sokat ér életében az életem. Körülbelül annyit, mint számomra az övé: semennyit. Ahogy átértem a zebrán, elkezdett leperegni előttem eddigi életem filmje. Jó volt látni. 18-as karika nem árt hozzá, de jó volt. S még nálam volt a budipapír, a kenőmájas, a tejföl, a réteslap. Megtámaszkodtam egy oszlopnál, és számba vettem, hogy mi lett volna, ha egyetlen pillanat alatt élő emberből rendőrségi közleménnyé változom, s néhány sorban mutatkozik meg nemlétem, valahogy így: „halálos gyalogosgázolás történt Debrecenben. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy személygépkocsi vezetője nem adott elsőbbséget egy, az úttesten szabályosan áthaladó gyalogosnak, aki az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett, a helyszínen életét vesztette.” Ez a rémálmom, tudják? Az, hogy rendőrségi közleménnyé változom egyetlen tufa barom miatt.   Az oszlopnak támaszkodva végiggondoltam, hogy mi lett volna, ha a tepsiben, egy sz@rdarabként folytatom pályafutásom. A kollégáim talán megrettennek, páran talán meg is könnyeznek. A családom kikészül, a feleségemnek új életet kell kezdenie, édesanyám belehal a bánatba, s lehetne sorolni. Viszont az is érdekes, hogy mennyi mindenről lemaradtam volna, ha kilapítanak. Nem tudtam volna hazavinni a budipapírt, a tejfölt, a kenőmájast, a réteslapot. Nem lett volna számomra céges évzáró buli, nem tudtam volna lányokat szédíteni, fiúkkal iszogatni, vaddisznó pörköltet enni sztrapacskával, nem tudtam volna a taxiból kiszállva meghúzni a bokám. Sanszom nem lett volna arra, hogy gyönyörködjek a gyermekeimben, hogy megpuszilhassam a feleségem, hogy értelmet nyerjen az élet. Mindezt persze lehet negligálni, azt is lehet mondani, hogy „jaj, hát egy kis figyelmetlenség bármely sofőrrel előfordulhat, emberek vagyunk,” meg hasonlók. Én viszont azt mondom, hogy ha autóba ülünk, s közlekedünk, akkor legyünk ott, legyünk jelen, legyünk képben, s nem utolsó sorban legyünk emberek. Mert ott nem lehet hiba. Mert ha egy kicsit is hibázunk, az életekbe kerülhet. A feleségem már alszik. Megyek én is. KB