°C
TIME DATE
Ma Jusztina nap van.

Úgy érzem

Ne ily halált adj, istenem...!

Pörgetem ezt a viharvert üzenőfalat lefelé, s látom, hogy körülbelül minden ötödik-hetedik bejegyzés erről a tragikus sorsú, nomád életet élő, Franciaországban elgázolt srácról szól. Érthető és vitathatatlan a döbbenet, tény a tragédia. De azért van még itt valami.   Őszinte leszek, a héten, halálhíre kapcsán vettem először tudomást a Gecse Balázs Gergő létezéséről. Kérdeztem családtagokat, ismerősöket, barátokat, kollégákat arról, hogy hallottak-e a tragédiáról, s szinte egyöntetűen dobták vissza a kérdést: Ki?, Kicsoda? Az meg ki? Ebben az esetben két megoldás van. Vagy én és a komplett rokoni-ismerősi-munkatársi köröm válogatás nélkül egy műveletlen bunkó, vagy a Facebook népének valamennyi tagja hiperművelt, szuperszenzitív kultúrzseni. Hirtelen mindenki tudja a srác élettörténetét, családi hátterét, özönlenek az arcomba a R.espect I.n P.eace-ek, ömlenek a könnyező emojik. Tömegével hőbörgik, hogy minden nyugdíjastól szó nélkül el kell venni a jogsit, holnap meg azon akadnak ki, hogy a 17 éves takony kölyök halálosat gázol. Elkerülhetetlenül felsejlenek bennem irodalmi tanulmányaim, eszembe jut, hogy hány zseniális írónk, költőnk, publicistánk lett CSAK a halála után ismert, elismert, vagy egyáltalán „vállalható”. Hogy közülük hány szerencsétlen flipperezte végig sanyarú életét a nincstelenség, névtelenség, alkoholizmus, öngyilkosság fantázianevű pokoli négyszögben. Eszembe jut, amikor őrült módon szinte mindenki francia zászlókkal dobta fel a profilképét, az oroszországi metrós robbantás után viszont orosz zászlót senki nem öltött magára. Megmosolyogtat, amikor a költészet napján olyan ismerőseim is osztogatják a Szeptember végént, akik azt sem sejtik mi a völgy, s mi a virág. Valóban érthető és vitathatatlan a kollektív döbbenet. Rettenetesen sajnálom ezt a srácot. Mindemellett azt gondolom, hogy (szegény fiú...) halála után sokkal nagyobb nyilvánosságot kap, mint rendkívül színes és kalandos életében valaha is kapott. Népszerűbb volt a herevasalt csávó, meg az, hogy Majka Curt is, meg nem is Curt. Hogy miért, azt nem tudom, ne tőlem kérdezzék. Én inkább csak kérnék valamit. „Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!” SKB

A munkaidő királyai és királynői: inog a trón

Ezt a munka dolgot, ezt (szinte) senki nem tudja elkerülni. Lehet valaki örökletesen gazdag, avagy alapjáraton független lázadó-forradalmár, előbb-utóbb kicsit-nagyon belezuhan abba a mély verembe, amit egyesek megengedően és visszafogottan a munka világának szoktak nevezni. Azt az aspektust, hogy jobb úgy dolgozni, ha valaki szereti is azt, amit csinál, ezúttal hagyjuk. Koncentráljunk a mennyiségi-mélységi tényezőkre: mennyi az az annyi? Én csaknem fél évszázad alatt még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ő rengeteget dolgozik, sőt, ő dolgozik a világon a legtöbbet. A szomszéd is kevesebbet melózik, az asszonya/férje is, a felettese is, a beosztottja is: mindenki. Ha mindezt igazságnak fogadjuk el, akkor Magyarország most valahol a japán technológia és a német jólét közös halmazmetszetében élné felhőtlen mindennapjait, de mint tudjuk, ez nem pontosan így van. Felmerül tehát, hogy baj van az elvégzett munka mennyiségével vagy minőségével, esetleg mindkettővel. Kezdjük a mennyiséggel: megmosolyogtató, amikor egy-egy csúcsmenedzser-csúcsművészceleb valamely remekbe szabott pr-interjúban közli, hogy ő bizony napi 16-18 órát dolgozik. Kövezzenek meg érte, de állítom: ez teljességgel kizárt, hacsak valaki nem alkalmaz olyan teljesítményfokozót, amely egészségromboló és/vagy a büntetőtörvénykönyv is több helyen utal rá. Napi 16-18 órát egyfolytában (mindennap!) NEM lehet dolgozni, csak akkor, ha a munka munkareggeliből, munkaebédből és munkavacsorából áll. Akkor persze lehet, de egyébként nemigen, az emberi szervezet egész egyszerűen nem erre van predesztinálva. Maradjunk tehát a jól bevált 8 óránál: az teljesíthető, ha valaki fogát összeszorítva küzd, mint malac a jégen. Na de hogy telik az a bizonyos 8 óra? Itt türemkedik be a képbe a minőségi szempont. Egy korábbi munkahelyemen ismertem olyan kollégát, aki becaplatott reggel 8-ra a szerkesztőségbe, kávé/reggeli után pedig lélekben felkészült arra a sajtótájékoztatóra, amelyre 11-re kellett átballagnia. Ezt a mozdulatsort ő 10 órakor megkezdte (biztos, ami sicher), majd miután végighallgatta a rémunalmas stájt, úgy gondolta: dél van, ideje ebédelni. Ezt követően egy rövid egészségügyi séta beiktatása után (fontos a jó emésztés, soha ne feledjük) 14 óra körül visszatért a szeribe, majd olyan 16-17 óra magasságában leadta azt a szürke 20 sort, amit a téma egyébként nagy jóindulattal érdemelt. Mennyit dolgozott? Elvileg 9 órát, gyakorlatilag kábé  50 percet. Mi a sportrovatban nagyjából 4 óra hossza alatt megírtunk 3-4 cikket, megszerkesztettünk 4-5 oldalt az újságból, majd az egészet grafikailag nyomdakészre tördeltük. Mindez csak amiatt érdekes, hogy érdemes-e egyáltalán a munkát időben mérni? Így a 21. században egyre inkább olybá tűnik, hogy nem. Rendben, valahogy számolni kell, de mondjuk egy Rendelkezésre Állási Idő elnevezésű rendszer sokkal inkább megfelelne a kor kíméletlen követelményeinek: ebben az időszakban a parasztnak elérhetőnek és munkaképesnek kellene lennie, és ennyi: amúgy meg mindenki végezze a dolgát. Nyilván lennének kivételek (ügyeletes orvos, pultos, eladó, stb.), de a Munkaidő Királyainak és Királynőinek (munka)ideje végleg lejárt: feladatok vannak, nem pedig időlegyűrési verseny.  De egyelőre legyen elég ennyi: munka közben rájöttem, hogy mennem kell dolgozni. Tóth Csaba Zsolt  

Filmsztár Balázs, avagy Dzsudzsák élete és kora

Pénzéhes. Műceleb. Mihaszna: fortyog a nép. Kapja az ívet ez a Dzsudzsák nevű labdarúgó, mint ahogy kapja már lassan egy évtizede, amikor a Macskahalába, vagy mifenébe igazolt. Kapta akkor is, amikor az Egyesült Arab Emírségekbe szerződött, pláne gúny tárgya most, hogy visszatért oda. Én az ő helyében minden gólom után a számhoz emelt ujjal inteném csendre a zúgolódó tömeget. Hogy miért? Na erről lesz most szó. Kezdjük a legfontosabbal: Dzsudzsák Balázs egy ember. Egy szuverén személyiség, mint te, vagy én. Azt csinál az életével, amit akar, a döntéseit maga hozhatja meg, nem kell kikérnie egyetlen internet-huszár véleményét sem. Nem tartozik elszámolással senkinek sem (az egyetlen kivétel önnön maga), nem közpénzen királykodik, nem a te adódat költi. Joga van hozzá, hogy ott futballozzon, ahol akar, és ahol szeretik. De rendben, számoltassuk el mégis, hogy meglegyen a nép akarata. Adott egy csecsemő, aki világra jön Debrecenben 1986 karácsonya előtt egy nappal, fél évvel a magyar labdarúgó-válogatott a mexikói vb-n bekövetkezett, 0-6-os, ruszkik elleni szétégése után. Ez a kisbaba Nyírlugoson cseperedni kezd, alig telik el néhány év, és a kisfiúnak nincsenek kétségei: focista akar lenni. Apja, anyja, hagyja, támogatja. Az Olasz Focisuli után 17 évesen kerül a Loki felnőtt keretéhez, és mi, újságírók csak nézünk, mint egy falusi hentes, amikor libamájat lát: atyaég, zseni ez a srác. Ilyen bal láb, olyan bal láb, úristen, úristen. Dzsudzsi - mert itt már akkor Dzsudzsi volt - a DVSC-ben remekel, 21 éves koráig berámol vagy 15 gólt, kioszt egy rakás gólpasszt, mindenki vinné, mint háború alatt a cukrot. Közben persze susogják: rossz társaságba keveredett, nem is a csapatbusszal jár, de ő nem foglalkozik ezzel, és jól teszi: új csapata, a PSV Eindhoven nem az a klub, ami miatt magyarázkodnia kellene. A történet folytatását innentől mindenki ismeri: Anzsi, Dinamo Moszkva, Bursaspor, aztán arabék. Celebcsajok, sportautók, milliós követőtábor a neten. Az ítélkezés nem marad el: elkótyavetyélte tehetségét, csak a pénz érdekli, nagyképű, nem a régi. Nemszeretem sztár lesz a szeretem senkiből. De. De emlékezzünk vissza a nyírlugosi kisgyerekre, meg a 90-es évek magyar futballközegére. Onnan indulva Balázs majdnem 100-szoros magyar válogatott lett, több mint 20 gólt lőtt a nemzeti csapatban, és a magyar futballtörténelem második olyan focistájának mondhatja magát, aki duplázni tudott egy EB-meccsen (Portugália-Magyarország 3-3). A karrier ívét lehet vitatni, de a karrier tényét nem. Jómagam nem szidnám, inkább filmet csinálnék az életéből. Az ötlet jogát ezennel levédem. Tóth Csaba Zsolt

Megfejtettük, miért sz.r a magyar foci

Megint volt újrakezdés. Új selejtezősorozat, új szövetségi kapitány, új csapatkapitány, új remények. Megint volt égés, megint volt vereség, ezúttal a finnektől (gól: Pukki). Megint van düh, megint van szomorúság, megint van gúnyos, fájó, hitvány kacaj. Alaposan elemeztem a magyar labdarúgó-válogatott hétvégi meccsét, és rájöttem, miért is ilyen sz.r a magyar foci. Nem akarok senkit visszatartott vizelésre késztetni, rögtön elárulom az okot: egyszerűen mert bénák vagyunk. Mert falábúak vagyunk. Mert böték vagyunk. A böték futballországa. Persze ettől még nem kódolt a kudarc: az életnek megannyi területe van, ahol a böték, a bénák, a buták, a szerény képességűek a csúcsig juthatnak, de fájdalom, a sport nem az a terep. Itt mérnek, itt számolnak, itt eredmény van (illetve nincs). Lehet dumálni, terelni, hazudozni, ígérgetni, a sportban sajna leméretik, mennyit is ér az emberfia tulajdonképpen: ami máshol működik (sz.rként is lekvárnak tűnni), itt nem. Éppen ez a baj: hogy itt kiderül, mi a helyzet, miként is állunk az Úr színe előtt. Ezért nem megy nekünk ez a foci. Ez a drága jó Rossi edző három nap alatt képes volt (le a kalappal!) egy egész jó szögletvariációt begyakoroltatni a srácokkal: három ziccerünk volt belőle a finnek ellen, de még a kaput se sikerült eltalálni. Mert bénák vagyunk: na ezért, és nem másért fos a magyar foci. Persze van megoldás, a mérkőzés után Lang Ádám hátvéd is megmondta: a helyzeteket be kell verni. Be hát. Naná. Tóth Csaba Zsolt

Bunkó magyarok. Vagy nem?

Körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó. Kulturálatlan, viselkedészavaros, önző, érdektelen félig ember, félig állat. Említhetnénk példákat a közlekedésből, a hivatalokból, a munkahelyekről, a családok életéből, nagyságrendileg 50 ezer leütést lazán lehetne produkálni a témában, s tömegek bólogatnának rá serényen. De minő botrány, most nem erről lesz szó. Hanem. Hanem arról, hogy mennyi jóérzés, mennyi segítőkészség, mennyi figyelmesség, mennyi empátia szorult a magyarokba. Merész kijelentés, nyilván, de álljon itt két friss-ropogós, de mindennapos példa. Jómagam a debreceni Csapó utcai bevásárlóközpontba járok dolgozni évente kábé 250-szer (ott van a szerkesztőség), s naponta több ízben megyek az épületből ki és be. Meg be és ki. Gyakran átruccanok betevőért a közeli piaccsarnokba is, ez esetben is be és ki, ki és be. Aztán vissza a Fórumba, és így tovább. Esküszöm bármire: mindennap azt tapasztalom, hogy nincs ember, aki ne tartaná meg az ajtót, ha jönnek mögötte. Nincs ember, aki ne figyelne arra, hogy embertársát ne zárja oda a nyílászáró. Nincs ember, aki ne nyitná ki az ajtót az időseknek, aki ne engedné előre a szatyrosmámikat, aki a rácsapódást elkerülendő ne óvatosan engedné el bejutásért felelős eszközt. Nem vicc, mintha a Lordok Házából jött volna ez az egyébként ránézésre nem feltétlenül - maga a borzalom ez a szó - "jólszituált" embertömeg, mintha II. Erzsébet nevelői gondozták volna őket gyermekkorukban. Boldog vagyok, amikor ezt látom, így aztán mindennap boldog vagyok egy kicsit. Vagy a másik példa. A sorsom úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt több ízben is mennem kellett ügyet intézni a Piac utai Kormányablakba. Úgy nőttünk fel, hogy az ilyen ügyintézések már előre félelemmel töltöttek el minket: átláthatatlan tömeg, unott arcú hivatalnoksereg, a segítőkészség teljes hiánya, a bürokrácia legbüdösebb bugyra (ezt azért nem lehet, amazt meg ezért) vár minket, ráadásként úgysem sikerül majd elintéznünk, amit akartunk. Ehhez képest - és eme mondatokért senki nem fizet nekem semmit, még egy sört se - velem minden egyes alkalommal rendkívül kedvesek, végtelenül, de korrekten segítőkészek, megoldásra törekvők és hatékonyak voltak a HIVATALBAN, pedig annyi munkájuk volt, hogy még felpislantani is alig akadt idejük. Miután soha nem néztem ki úgy, mint Brad Pitt (most, 45 évesen meg pláne nem), mindezt nem személyes kisugárzásomnak, hanem az dolgozók korrektségének és emberségének tulajdonítom. Tehát: bár körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó, nagyon fontos arra nézvést is adatokat gyűjteni, hogy nem azok. Mert nem (mind) azok, de nem ám. Tóth Csaba Zsolt

Debreceni hajnal: ennyin múlhat két élet

Szinte még soha nem ültem azzal a gondolattal autóba, hogy bármilyen szörnyűség érhet utam során. Mindig tudtam, hogy én rendben vagyok, az autó kifogástalan, ész nélkül nem szoktam hajtani, sőt. Mától kezdve viszont jó ideig eszembe fog jutni egy szőke, kékszemű lány kába és ijedt tekintete.     Minden körülmény adott. 15 fok, ébredező napsütés, hajnali negyed hét. Forgalom alig, az út száraz, a sofőr józan és kipihent. A Bem tér körül utolér egyik kollégám, rám villog, s így megyünk kettecskén az egyetem felé a Simonyin. A Pálmánál megáll a villamos, a járdaszigethez már lassítva, fékezve érkezem, a zebra dugig, messziről látom, hogy meg kell majd állnom, ezért is fékezek már messziről. A villamos vonalába érve már pofátlanul lassan megyek, nincs hová sietni. Fokozott óvatosság kimaxolva. (KRESZ: A vezetőnek fokozottan ügyelnie kell az úttesten a) villamos megállóhelynél levő járdasziget és az ahhoz közelebb eső járda között áthaladó gyalogosok, a menetrend szerint közlekedő járművek megállóhelyéről az úttestre lelépő gyalogosok, az autóbuszra felszálló és arról leszálló gyermekek, továbbá b) egyedül vagy csoportosan haladó (áthaladó) gyermekek, a koruk, testi fogyatékosságuk vagy más ok miatt saját biztonságukra ügyelni felismerhetően nem képes személyek biztonságának a megóvására.)   Ahogy közeledek a villamoshoz, látom, már senki nem száll lefelé, világít az ajtók fölötti piros lámpa, sípol a vili, záródnak az ajtók. A vili végéhez érek, amikor egy fiatal csaj és a barátja eszeveszett sebességgel lerohan a villamos lépcsőjéről, szó nélkül az úttest közepére. Satufék, életem filmje, rövid imádkozás, ijedt arcok, fejüket csóváló utasok, a csaj karja helyett saját fejét fogó udvarló, majd egy szépséges, de halálra rémült és mámorból öntudatra ébredő tizenéves lány tekintete. Megúsztuk. Sanszos, hogy centiken múlott akár az élete vagy egy örökös nyomorúság, de a Jóisten velünk volt.  Nem volt balhé, nem volt kiabálás, mindenki ment tovább a dolgára. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az én belem remegett fél nyolcig. Ha rossz helyen találom el, gyakorlatilag mindegy a sebesség. Isten látja a lelkemet, hogy nem akartam sem kinyírni, sem megnyomorítani senkit ma reggel. Börtönbe sem akartam kerülni, és azt sem akartam, hogy bele kelljen néznem a lány szüleinek szemébe a bíróságon, és azt sem akartam, hogy örökre megbélyegezzen ez a kicseszettül megértő és toleráns szűkebb és tágabb  értelemben vett társadalom. Merthogy esélyem nem lenne megértetni senkivel azt, hogy nem akartam, óvatos voltam, mindent megtettem, hogy ne történjen tragédia, de nem számítottam arra, hogy szélsebesen elém rohannak a fiatalok a semmiből.   Ha történt volna valami, s rossz helyen találom el ezt a lányt, soha a büdös életben senki nem mosná le rólam, hogy gyilkos vagyok. Pusztán azért nem, mert én voltam autóval, én gázoltam, szóval csakis én lehetek a hibás, „Az autósok mennek, mint az állat.” Ráadásul embereket berúgva, bedrogozva kinyírni csak híres színészeknek, vagy nagyon gazdag embereknek „lehet”, azoknak idővel elnézi a társadalom, s később tapsol nekik a képernyő előtt. Hozzájuk képest szerencsére én egy kis senki vagyok, nekem tehát legfeljebb azok a címlapok maradnak, hogy „megállóban gázolt az ámokfutó újságíró.”   Eszemben sincs azon vitatkozni, hogy ebben a helyzetben ki volt hibás, a hülyébb. Lehetek én is. Emberi sorsok eldöntésével viszont ezentúl sem akarok foglalkozni. SKB  

Baby on board!

Amikor tavasszal eldől, hogy az idei nyaralást a 400 kilométerre élő dédi meglátogatása jelenti majd, akkor minden jön a nyakadba. Ne is menjünk, Romániában árvíz van, medve van, farkas van, kanyaró van, minden van, szóval üljünk itthon inkább. Amikor bepakolod a babakocsit meg a járókát a közepes méretű autóba, akkor pánikrohamot kapsz, de mivel nagyobb autót nem tudsz venni, így marad a kisebb babakocsi beszerzése. Amikor pakolsz befelé, rájössz, hogy nektek nincs is cuccotok, sem igényeitek, sem helyetek. Amikor mögötted ülnek életed értelmei, akkor kezded úgy érezni, hogy minden szívás ellenére ez az egyik legjobb érzés az életben. Amikorra mindent felpakolsz egyedül a lakásba, vért izzadsz. Akkor is, amikor rájössz, hogy amennyiben ételhez akarsz jutni, legalább naponta egyszer fel kell másznotok a hegytetőre. Amikor már épp belekortyolnál első és szent sörödbe, akkor pelenkára és popsikrémre cseréled kezedben a korsót. Most ez a fontosabb. Amikor a második, negyedik, hatodik sörnyitásnál is ez történik, akkor örökre beléd ég, hogy már nem te vagy a lényeg, talán nem is leszel már az. Amikor egy hét alatt egyetlen éjszakát sem alszol, akkor felmerül benned, hogy jobb volna inkább otthon lenni, mert ott mindenki alszik éjszakánként. A harmadik hajnalban rájössz, hogy tulajdonképpen azért nem alszik szemed fénye, mert kicseszettül horkolsz, és simán felébreszted. Vagyis amikor ő alszik, akkor neked biztosan nem szabad. Amikor egy étteremben véletlenül sír egy picit, egyből 200 tökéletes szülő szeme fordul feléd, s úgy néznek rád, mint egy gyermekverő, pedofil, gyerekverő állatra. Amikor beléd kapaszkodik, odabújik, rád mosolyog vacsora közben, amikor egyértelműen érzed, hogy ez a kicsi kis ember csak benned és a te szagodban, közelségedben bízik, akkor felejtesz el minden nyűgöt, kínlódást, hisztit, terhet. S akkor jössz rá, hogy mit is keresel ott, ahol éppen vagy.

Döntés után: az Ady-váltás margójára

Erős felindultságot okozott az elmúlt napokban Debrecenben az Ady-gimnázium igazgatóváltásának ténye: a népszerű Rózsavölgyi Gábort az ambiciózus Türk László váltja az intézmény élén. Érvek, érzelmek villannak mindkét térfélen, tiltakozásra indoklás, indoklásra cáfolat, cáfolatra sajtóközlemény a válasz. Na de mi is a legnagyobb probléma? Jómagam soha még egy pohár sört sem fogyasztottam el sem Rózsavölgyi úrral, sem Türk úrral, soha nem jártam az Adyba (kossuthos voltam), soha nem merészkedtem tanári pályára (még a diákpályáért sem voltam oda), így felelőtlen merészség lenne süvölvény stílusban állást foglalni az ügyben, megteszik azt amúgy is elegen és elég eleven módon. Azonban az egész történet tanmese jellegűen megbukott logikából, s talán ez a legnagyobb probléma: már megint, sokad ízben a döntés után vitatkoznak a felek valamiről, miközben ezeknek a vitáknak a döntés előtt kellene lezajlani, az érvek, vélemények ne akkor záporozzanak, amikor már lefújták a meccset. Jót tenne a mindennapjainknak az ógörög logika józan menete: problémafelvetés, vita, döntés, és nem fordítva. Erre talán még Ady Endre is azt mondaná két pohár után, hogy hát igen. T. Cs. Zs.   Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol   Itt valahol, ott valahol, Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmukból Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is?   És utána, mint a zápor, Jön a többi könny: Miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Fölöttük hahota köszön, Hahotája, akik nem értnek S akik sohase kérdik s kérdték: Miért is?   És csöpög a könny: Miért is, miért is, miért is? És hömpölyög fönt a hahota, Hogy soha, soha, soha.   Ennyi búsulással fényesen Nyílnék meg az Ég, Ahol csak Ég és okos üdvösség van. S itt nem elég. Itt nem kell, csak a könny S itt valahol, ott valahol, Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol. Miért is, miért is, miért is?  

Jelentéktelen sorok valami fontosról

Nem annyira hiszek az ezoterikus, misztikus dolgokban, mint kellene. Tudom és elhiszem, hogy érdemes lenne sokkal jobban bízni ezekben, de sajnos néhány sarlatánnak köszönhetően körülbelül ott tart e szektor, mint a mai magyar sajtó.   A fentiek ellenére sem hiszek azonban a véletlenekben és sorsban sem nagyon.   A tegnapi nagyon fontos nap volt az életemben. Nagyon régóta készültem erre napra. Nyitott szívvel, sok tanulással, tiszta fejjel vágtam neki. Tanulni nem volt sok időm, egyáltalán nem volt sok időm, tudtam, hogy a vizsga nehéz: nem álltam jól szerda este.   Amikor viszont csütörtök reggel benyitottam egyetlen gyönyörű gyermekem szobájába, akkor csoda fogadott: alig kilenc hónaposan önállóan felállva leselkedett a babagy végéből. Amikor mosolyra húzta édes kis szájacskáját, attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy ez a nap csakis kiváló lehet, biztos voltam benne, magabiztosan éreztem, hogy ma át fogok menni, a mai nap nagy nap. Az egész napomat áthatotta ez az érzés, egy körömpiszoknyi helyet sem hagytam a rossznak. Végig az járt a fejemben, hogy ma óriási pillanatot kaptam az élettől, s ezen a csodálatos nyári napon csak jó érhet, csakis jó emberekkel találkozhatok. S lám, a Jóisten, a sors, a véletlen, egy rendes ember segítő szándéka úgy hozta, hogy példásan megálltam a helyem.   Még most sem nagyon hiszem el, de így volt. S azt hiszem, ha nem ezzel a lelkülettel kezdek neki a napnak, akkor most nem erről, s nem így írnék. Próbáljuk ezt meg gyakrabban, könyörgöm! Csak egy kicsit embernek lenni, csak egy kicsit nem lenézni, eltiporni, lenyomni, lealázni. Sokkal könnyebb lenne így élni, vásárolni, közlekedni, vacsorázni, beszélgetni, eltűrni, megkedvelni, megszeretni a másikat. Próbáljuk meg, nekünk lesz jobb jobbá lenni. SKB  

Kezdődik a Campus: amiről nem beszélünk

Annyi minden felvetődik, amikor óvatlanul belezúgunk a debreceni Campus Fesztivál forgatagába: kik lesznek a fellépők, ki melyik koncertre megy, milyen programok lesznek még, sikerül-e csajozni/fiúzni tisztességgel, ki tud belépőt szerezni, mennyi lesz a sör (forintban és/vagy literben), mikorra érünk be másnap dolgozni, és még sorolhatnák százezer látogatónyi hosszúsággal. Azonban egy valamiről kevesebb szó esik, mintha elsikkadni látszana, pedig. Pedig. A találkozásokról van szó. Sok fajta találkozás van: előfordul, hogy az egyik fél nem is köszön, megesik, hogy egy-egy biccentés is sok, van, hogy kötelező udvariassággal kell unalmas szócskákat váltani, ám nem ritka a mosolygós kézrázás, a felszabadult, vágymentes, tiszta ölelés, vagy a könnyes puszilkodás sem. Az öröm maga, amikor egy rég nem látott, múlt-ködbe vesző ember valós, élő, éles és tapintható-érinthető lesz. Higgyük el, sokkal több embert szeretünk-kedvelünk, mint gondolnánk. Ne kételkedjünk abban, hogy sokkal több ember szeret-kedvel minket, mint azt remélnénk. Csak hát az élet: az élet szétver, eltávolít, lehetetlenné tesz, akadályokat gördít, megnehezít. Elmaradt találkozásokból is fonódnak a napok, valahol mélyen mocorgó barátságokból, haveri kapcsolatokból, amelyek mintha már nem is léteznének, mintha már halottak lennének, holott soha nem hittük volna róluk, hogy bármikor is elmúlhatnak. És akkor jön a Campus. Mint most, kezdődik. Kiténfergünk a fesztre, aztán egyszer csak megtörténik a csoda: feltűnik az, megjelenik ez, összefutunk amazzal, koccintunk emezzel: kezet rázhatunk, odainthetünk, biccenthetünk, puszilhatunk, a halottnak vélt kapcsolatok, igen, azok a sokat vegzált, megrugdosott emberi kapcsolatok életre kelnek. És ettől jobban érezzük magunkat: na ez a fesztivál legnagyobb érdeme. És most ezért is beszéltünk róla. Tóth Csaba Zsolt

Vb-döntő: vérlázító verziók

Lassan véget ér az egy hónapos érzelemáradat, az örömhömpölygés, a dühcunami, már csak a bronzmeccs és a finálé van hátra a foci vb-ből. Persze a legtöbbeket a francia-horvát döntő foglalkoztat: nézzük a köznép álláspontjainak verziót, a tényfeltárás szándéka, de a teljesség igénye nélkül. "Hajrá, Horvátország! A mi kutyánk kölke, kis dél/közép/kelet-európai ország, kevesebben vannak, mint mi, mégis győzhetnek!" "Horvátok? Több száz évig a magyar királyi korona alá tartoztak, mégis lenéznek mindenkit, minket is. Akkor már inkább a csigazabálók!" "A horvátok nem rosszak, de a kieséses szakaszban egy meccset se nyertek meg a rendes játékidőben, akkora mázlijuk van, mint a köztársasági elnökük kebelmérete! Nagy!" "Franciák? Alig van köztük francia francia: a francba velük, nyerjenek a horvátok!" "Hajrá, Franciaország! Ők a legjobb csapat, aki egy kicsit is ért a focihoz, tudja, hogy úgy igazságos, ha ők győznek!" "Olyan jóképű az a Rui Patríció! Ők már kiestek?" "Teljesen mindegy, ki nyer, én a németeknek szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az argentinoknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én a belgáknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az angoloknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én magyar vagyok, a magyaroknak szurkolok." T. Cs. Zs.  

Szereti, ahol él?

Amikor kisvárosi huszonéves kölyökként, fülig szerelmesen ebbe a városba kerültem, azt hittem ez a Kánaán. A Görgey utca kilencedik emeleti félszobája maga volt a menyország, az új világ, a városi élet kiteljesedésének netovábbja. Szaladgáltak általam ismeretlen (tömegközlekedési eszköznek nevezett) valamik az utcákon, én meg bármelyikre felülhettem, bárhová eljuthattam: megértettem, hogy mi az a bérlet. Amikor a végtörlesztés gyomorsavas bugyra elvitte azt a szeretett lakást, s egy Toyota Yarisban éltünk minden cuccunkkal hetekig, akkor egy kicsit nagyon kezdtem érezni, mi a kilátástalanság. Debrecenben sokat tanulhat az emberfia.   Amikor a Víztorony környékén sikerült kínkeservesen vennünk egy 18 négyzetméteres lakást, akkor elképesztően boldog voltam. Az adásvétel napján a szutykos, 40 éves panelház szürke PVC-jét „retro hypoval” felmostuk, s néhány pléden éltük át új életünk, s új otthonunk megújulásának soha vissza nem térő pillanatait. Bútor, tv sehol, a fürdőben menekültek a fény elől a csótányok, de egy csöppnyi jóakarattal pár hét alatt igazi otthont varázsoltunk belőle. Amikor drogos semmirevalók rugdosták éjszaka a bejárati ajtónkat, s használt fecskendőket, tűket kerülgettünk a lépcsőházban, akkor elkezdtük érezni, hogy nem vagyunk jó helyen, nem lesz ez jó nekünk. Villámlik, mennydörög…   Amikor egy borzasztóan lelakott, de csodás lehetőségeket rejtő, darabos utcai lakás felújításába kezdtünk, akkor azt mondtam, hogy ez a tökéletesség, innen aztán sehova tovább. Minden közel, autó nem is kell, a lakás gyönyörű, a lakók rendes emberek, a rezsi vállalható, a hentes, a piac, kocsmák, Hal köz, pizzériák, orvos, patika közel: ez az utópia. Volt pénzünk majdnem mindenre: évente 1-2 hetet mediterrán országok tengerpartjain töltöttünk úgy, hogy különösebben meg se izzadtunk érte. Aztán amikor először komolyan felvetődött a bűvös baba-kérdés, akkor rájöttünk, hogy a belvárosi gettó az nem a mi terepünk lesz. A babakocsi levitele egy negyedfokú egyenlet megoldásától is bonyolultabb volt, s ha mindez sikerült volna, akkor is a legjobb kondíció egy aszfaltozott parkoló nyújtotta kalandpark lett volna. Így tehát (az esélytelenek nyugalmával) leléptünk.   Amikor a belvárosból elköltöztünk Debrecen egyik legelhanyagoltabb szegletébe, akkor rögtön éreztük, hogy igen, most leszünk igazán OTTHON. S valahogy így is lett. Az elhanyagolt, lelakott házból lassan otthon lett és lesz. Egyről a kettőre haladva, lassan, óvatosan.   Azt szeretem ebben a környékben, hogy majdnem mindenki olyan egyszerű, mint mi. Szeretem, hogy az utcánkban mindenki az úttesten közlekedik. Számomra szép az, hogy a mi kis utcánkban élénk a babakocsi-forgalom. Jól esik az, ha a 3. szomszéd ajándékba az pár palántát. Mit tegyünk, elmondtam neki, hogy élek-halok a csípősért. Szeretem az udvaron hintáztatni a fiam.   Azt is szeretem, hogy a Zsibin minden van, még igazi miccs is, ha szépen kérem.   Jól esik a lottózóban a megszólítás: „Kedves Balázs, csak nem a szokásos lottóért jött? Hogy van a család? Épp most cseréltünk szalagot, állítólag ez a nyerő.” Megnyugtat, hogy a körülöttem lakók közül bárkinek oda merném adni a lakáskulcsot, ha mondjuk elutaznánk. Imádok újságíró kollégákkal összefutni az italboltban.   Jól esik, hogy errefelé senki nem fordítja el a fejét, hanem mosolyog és köszön. Jól esik épülő házakat látni Debrecen falujában. Merthogy a mi környékünk könnyen lehet az egyik utolsó pulzáló falu Debrecenen belül.   Szeretem azt a világot, amiben élhetek. Szeretem az utcám, a házam, az otthonom.   Ön hogy érzi? Jó helyen él?? SKB

20 sor Apák napjára

Amikor kiderült, hogy létezel odabenn, ujjongva rohantam ki a zuhany alól. Amikor először láttalak egy monitoron, akkor meghatódtam, s nagyon szorítottam neked, hogy egészséges legyél. Amikor édesanyád szenvedett, s szorítottam a kezét abban a bizonyos szobában, akkor mindkettőtökért aggódtam. Amikor megszülettél, meg sem mertelek fogni. Azt sem tudtam, hogyan szabad, hogyan kell. Amikor pár órás voltál, azért szorítottam, hogy egyél eleget, s mehessünk haza hamar a kórházból. Amikor itthon voltunk, akkor az éjszaka közepén rohantam tápszerért, mert lusta voltál szopizni. Amikor csúnyán kipirosodott a popsid, rájöttem, hogy milyen kicsi is ez a város: este 10-re szereztem be a gyógyszered. Amikor először mosolyogtál rám, akkor elolvadtam. Amikor először betaknyosodtál, és nemtetszésed ellenére kiszívtuk az orrod, akkor megszakadt a szívem. Amikor megpuszilom a kis pocakod, s kacagsz, akkor úgy érzem magam, mintha először lennék szerelmes. Amikor édesanyád karjában látlak, akkor felelősséget érzek. Amikor reggel rám nevetsz, nem cserélnék egyik milliárdossal sem. Amikor az ujjaimba kapaszkodva felülsz, eltéphetetlen köteléket, feltétlen bizalmat érzek. Amikor idegenek piszkálnak, ölni tudnék. Amikor fürdünk, cinkosnak érezlek. Amikor megütöd valamidet, s megnyugtatlak a vállamon, sikert és végtelen nyugalmat érzek. Amikor elalszol rajtam, akkor van időm gyönyörködni, s van időm gondolkodni. Amikor gondolkodom, akkor eszembe jut, hogy mennyi kaland, kirándulás, barkácsolás van még előttünk. Ballagások, érettségi, diplomaosztó: mindegyiken szeretnék koccintani veled, Fiam. Amikor gondolkodom, hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy apa lehetek, hogy érezhetem ezt, hogy felelős lehetek, hogy pusztán a neved hallatán is gombóc lehet a torkomban, s örömkönnyek a szememben. Az én szerepem egyelőre talán csak ennyi. SKB

Vagy én vagyok hülye, vagy a rendőrök

Fánkforrón friss, furcsa akciósorozatba kezdtek a debreceni rendőrök. Mostanság - például ezen esős reggelen is - háromlábú traffipaxokkal támadnak a szerv szigorú szürkeruhás szakemberei, mégpedig konkrétan reggel fél nyolc és nyolc között, a lehető legnagyobb csúcsforgalomban. A Balmazújvárosi úton, a Böszörményi úton, a Vámospércsin, mindenhol. Olyan dugó van, hogy ilyen dugó egy pornófilmben sincs: még a 30 kilométer/órás sebességet is nehéz elérni, nem hogy az 50-et, de ők mérnek serényen. A Tescótól Józsáig áll a kocsisor, de ők mérnek serényen. Három lámpaváltásnyit kell várni, hogy az ember átvergődjön egy kereszteződésen, de ők mérnek serényen. Hihetetlen. Még annak sem sikerül sebességtúllépést produkálni, aki megfogadja, hogy ma reggel akkor is bukik 30 ezret, ha agyonverik. Egyszerűen lehetetlen. Könyörgöm, valaki árulja már el, mi értelme van ennek? Mi a vastag pöcörőért kell kiállítani ilyenkor a kisrendőrt a zuhogó esőbe? A legnagyobb tisztelet mellett kérdezem: hát hülyék ezek? Persze lehet, hogy nem ők, hanem én vagyok a hülye, és ennek az egésznek valami nagyon komoly szakmai oka van.  Meg is kérdezem, ha legközelebb megfújatják velem a szondát. Tóth Csaba Zsolt

Van még emberség, Fiatalok!

A hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak... Hányszor hallom és vettem, veszem magara nézve is igazságtalannak az általánosítást: „jaj, ezek a mai fiatalok!" Bizonyára azért éreztem és érzem bántónak ezt a közhelyes, üres kijelentést, mert van benne valamiféle igazság. Tény és való, hogy sokszor elszomorító példákat látok, néha aggódom, amiatt, hogy kik képviselik majd a jövőt, kik viszik előrébb vagy taszítják sárba ezt az országot, ezt a népet. Ledöbbent az önfelismerés, amikor belegondolok, hogy a szüleim, nagyszüleim miket kibírtak, hogyan éltek, mennyiből, s hogyan keresték meg a tulajdonképpeni semmit, s hogyan csináltak abból gigászit. Puhánynak, nullának tűnhet az én nemzedékem, amikor hisztizünk a klíma nélküli buszon, a lemerült okostelefon miatt, miközben néhány évtizede még kisbabák haltak meg pusztán azért mert vagy kaja nem volt, vagy gyógyszer, vagy egyik sem: csak háború volt, meg nyomor volt, meg szegénység volt.   De a hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak. Dél körül éppen hazafelé tartottam egy kölcsön kapott robogóval, ami a Budai Nagy Antal-Vámospércsi kereszteződésben a lámpához érve már egyre nehezebben vánszorgott, s majdnem a síneken teljesen meg is állt. Még nem tudom, mi baja lehet, de teljesen befogott az első fék, és sehová sem mozdult a szerkezet. Tolni nem tudtam, a kisvasút közelgett, idióta módjára minden erőmmel elkezdtem elvonszolni a 100 kilós járgányt az útból. Percenként 10 centit haladtam, tikkadt a fejem a sisakban, elkeseredésemmel és kétségbeesésemmel csak szomjúságom tudott versenybe szállni. Sziszifuszi küzdelmem már épp kezdtem feladni, amikor a semmiből odaszaladt hozzám két huszonéves srác. Szó nélkül felkapták a motort, és kitették a járdára. Kérdezték, hogy mi a baj, mondtam nekik, aztán annyit javasoltak, hogy hívjak fel valakit, aki gép előtt van, és meg tudja nézni, hogy ilyenkor mi a teendő. Aztán elnézést kértek, hogy nem tudnak többet segíteni, de siettek valahová. Teljesen megdöbbentem, szóhoz sem jutottam, piszkosul örültem nekik. Pár perc múlva visszatértek, s a következőket mondta a srác: „Figyelj, segítünk, tegyük odébb a motort a hűvösbe, gondoltuk, itt a napon megsülsz, mire segítség jön.” Megkaptuk a gépet, a már egy fa árnyéka alatt találtam magam egy működésképtelen motorral, de nagy örömmel a szívemben.   Pontosan tudtam, hogy ennek az egész útnak és rémtörténetnek egyetlen célja és értelme volt: tapasztalni egy kis emberi önzetlenséget, jóságot. Fél óra múlva kiengedett a fék, s haza tudtam tolni a motort. Kilométereken át toltam hazáig, nem volt könnyű, nem volt álom, de boldoggá tett a tudat: érdemes végigcsinálni, van még itt emberség, van még szellemi tartalék bőven, FIATALOK! SKB

Egy levél Maci Lacihoz

Kedves Mackó!   Szépséges teremtmény vagy. Édes, kedves, makacs, vad: a világ legszebb csúcsragadozói vagytok. Tisztellek benneteket, de inkább távolról. Megdögönyöznélek, de inkább csak akkor, amikor alszol. Szimpatikus vagy nekem: feltűntél Nógrádban, fenékbe lőttek Csongrádban. Nem vagy semmi! Ez az ország napok óta figyel téged, s állítom, most is neked szorít mindenki, mint annak idején a Viszkisnek. A többség vélhetőleg nem szeretne találkozni veled, mégsem akarja senki, hogy bajod essen. Most csak fotókat látok  rólad, mindegyiken alszol békésen. Filmre veszik az alvásod, fotók készülnek rólad, s szakemberek nyüzsögnek körül pusztán azért, mert engedély nélkül beléptél ebbe a bolond országba, s bár senkinek sem ártottál, amint megláttak, seggbe lőttek. Kedves Mackó! Te vagy a mi magyar medvénk, a mi ritka vendégünk. Nagyon szorítok neked, hogy megúszd ezt a furcsa magyar vendégszeretetet. Szurkolok, hogy találj haza, csinálj sok szép bocsot, s éld le életed boldogul. Addig is tarts ki! Ne idegeskedj azon, hogy bazári majomnak néznek, hogy bezárnak, hogy fogságban tartanak. Hidd el, a ti világotok sokkal szebb, tisztább és egyszerűbb, mint a mienk. Menekülj, szabadulj innen mihamarabb! Üdv., Balázs  

Nemzeti összetartozás: volt? Nincs

Ez a június 4-e egy fontos nap. Soha nem szabad megfeledkeznünk a trianoni mocsokságról, ténylegesen fontos, hogy emlékezzünk, akár a nemzeti összetartozás napja jelige ernyője alá bújva is. De. Ünnepelni ne ünnepeljünk, ugyanis nincs mit. A határon innen sem. Ez a nemzeti összetartozás elképesztően, szívrepesztően jól hangzik, nagy kár, hogy gyakorlatilag nem létezik. És most nem a határon túli tesókról van szó, hanem arról, miként él a csonka Magyarország területén a magyar a magyarral. Sz.rul él. Konfliktusban él, gonoszkodva él, a másikat eltaposva, lenyomva él. Nincs tisztelet, nincs intelligencia, nincs mértéktartás, nincs magyarok vagyunk, összetartozunk-effektus. Megkülönböztetés van helyette, disznó módú nyomakodás, szétszakadás, feloszlás, oszlásnak indulás. Túlzás? Fájdalom, de aligha. A magyarok nagy része a mindennapokban képtelen közös érdek mentén dolgozni, létezni, pulzálni, mindezeket a magánérdek nyomvonalán végzi, sokszor ráadásul ingerlően ájtatoskodva, amúgy szent dolgokat (Isten, haza, család) emlegetve. Mondják, mondjuk, hogy egy vérből valók vagyunk, ám sokan mégis úgy bánnak a másikkal, mint ha az nem is (magyar) ember, hanem valamiféle hasztalan tárgy lenne, amit ide-oda taszigálhatunk, akár szemétbe is dobhatunk. Nemzeti összetartozás: ilyenkor keblünkre öleljük a határon túliakat. Ám vélhetően ők is jobb szeretnének olyan kebelre borulni, amely nem a sunyiságtól, az akarnokságtól, meg a hazugságtól feszül. Amúgy persze: hajrá, magyarok! Tóth Csaba Zsolt

A pedagógusnapról jut eszembe

Pedagógusnap. Van. Ma. Ünnep. Szegény, szerencsétlen sorsú tancsinénik, tanárbák ünnepe. Hogy miért is szerencsétlen sorsúak? Ifjonti énemhez hasonló, kétoldali, krónikus iskolaundorral terhelt nebulók százezreit kellett, kell(ene) minimum tűrhető irányba terelnetek, saját (magán)létproblémáitokat háttérbe rugdosva, ráadásul manapság már saller és koki nélkül. Sokan irigyen legyintenek rátok, mondván, nyáron nem is kell dolgoznotok, meg amúgy is megemelték a fizut. Én ehelyett inkább azon merengek, tanárként rá tudtam volna-e bírni a 17 éves magamfajtát például matektanulásra. Egy túrót. Sansztalan volt. Így aztán az ünnep alkalmatosságából százezernyi hasonszőrű nevében kérek elnézést cseppet sem konstruktív hozzáállásunkért. Ezzel együtt azért még megjegyezném: az életbe belefáradni nemcsak tanárként lehet. Tóth Csaba Zsolt  

Szurikáta

Végre találtak maguknak véleményezni valót a magyar emberek. Úgy általában nem gondolkodnak semmin, nem érdekli őket semmit, nem néznek be senki és semmi mögé, nem állnak ki másokért, még önnön magukért sem. De végre itt a menekülőút a nihilből: Zara, a szerencsétlen szurikáta, meg az ötödikes kölyök, aki a harapás után elpusztította. Erkölcsi, etikai géniuszok országa vagyunk. Ugyan saját élete bűzlik a bűntől, de az átlagmagyar gátlástalanul elbírál: rossz gyerek, rossz igazgató, rossz szurikáta. A becsületrend lovagjaiként, a tisztaság szigorú apácáiként, a gyermeknevelés és az állatgondozás professzoraiként ítélkeznek a nép fura fantáziájú lányai és fiai, ezrek mondják meg vastagon az internetre fröccsentve, mit kellett volna csinálni akkor a szurikátával és mit kell csinálni most a gyerekkel. A semmiheznemértő zsenikórus falsul ordítja a magáét. Pedig mi történt? Baleset történt. Szerencsétlen, tragikus baleset. Ennyi, és nem több. Talán. Tóth Csaba Zsolt

Papírpohár

Állok a lámpánál. Rendszerint ugyanott, ugyanannyit. Egyre csak jönnek. Újra meg újra. Papírpohárral, gyűrött újsággal a kezükben, jönnek. Nincs vasárnap, nincs szünnap, nincs betegség, szomorúság részegség, másnaposság, félreqrás: jönnek. Látásból ismerem már mindegyiket. Intek az egyiknek, „köszönöm, nem”-et mondok a másiknak, a harmadiknak bólintok, a negyedik röhög a villogó rendőrautó mellett, a sokadikat nem értem.   A sokadik velem körülbelül egykorú. Nálam megtermettebb, szikárabb, lehet, egészségesebb is; lehet okosabb, képzettebb is. Minden piros lámpánál üres a pírpoharát szarrá szakította már a gazdag magyarok kidobandó pénze. A pirosnál állva mondja az egyik itteni rádió: szállással, teljes ellátással, nettó 570 ezres fizetéssel szakácsot, mellé kisegítőt keresnek a Balaton környékére. Benéz a vitéz papírpoharas dalia. Arca koszos, szeme zsivány, tekintete kiábrándító, zsebét leszakítja az apró. Mielőtt szólnék neki a balatoni munkáról, zöldre vált a lámpa. Mi savanyúan megyünk tovább, ő ott meg rohad el, tétlenül a pirosnál. SKB

Monda a becsületről

Egyszer volt, hol nem volt, egy nem is oly távoli falucskába keveredett tíz kicsi liba. A házban élő nagymama igen nagy szeretettel várta a kis jövevényeket. Friss vizet, ropogós zöldet adott nekik, hogy kipihenjék a hosszú utat. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy a tíz kicsi libájából kettő hiányzik. Tűvé tette értük az egész udvart, elképzelni sem tudta, hogy hová tűnhetett ily hamar a két szeretett kis jövevény. Próbálta megfejteni az eltűnés okát. „Ha róka lett volna, az mindet elviszi. Ha patkány lett volna, akkor hangosan gágogtak volna a libácskák, s azt meghallottam volna" – így törte fejét. Nagymama nem értette a helyzetet. Csak sírt, kereste őket, s még aludni sem tudott, annyira sajnálkozott utánuk. Eszébe jutott, hogy valamelyik nap két kis cigány gyermek kiabált be a kapun, orgonát szerettek volna szedni a nagymama virágoskertjéből, amit ő meg is engedett nekik, szedtek is bőven belőle. Emlékezett a pillanatra, hogy akkor még mind a 10 kisliba megvolt. Utána viszont már nem emlékezett semmire, csak arra, hogy megköszönték a gyerekek a virágot, s mentek dolgukra, észre sem vehették, hogy amíg boldogan szedték a virágot, a két kis szökevény bizony meglógott a nyitott kapun. Mire a patakhoz értek, látták, hogy ott csavarog két kicsi liba. Vígan falatoztak, iszogattak a patak vizéből, mit sem törődve nagymamával, orgonával. A gyerekek azonban felkapták a kislibákat, s bevitték őket a közeli boltba, s megkérték az eladót, hogy derítse ki, kitől szöktek meg a kis állatkák. Hamar híre is ment a becsületes tettnek a faluban, nagymama pedig futva szaladt a féltve őrzött kis szárnyasokért. Azóta is békességben, elképesztő szegénységben, de boldogan élnek egymás mellett, gyűlölet nélkül, tisztességben, tisztelettel a székely hegyeken. SKB

Szemét, Debrecen

Mit hallunk állandóan? Környezettudatosság. Rá való nevelés. Fontosság. Földünk megmentése. Szelektív hulladékgyűjtés. Ezt külön, azt külön, ezt ne a budiba, azt ne a lefolyóba. A műanyag, a papír, az üveg, a fém, a lejárt gyógyszer, az olaj. Környezet iránti aggodalom, féltés, túlélés, gyermekeink.  Divat? Igen. Félalulművelt cicamicák tekintik életcéljuknak (könyveket nyilván azért nem olvasnak, mert papírra nyomták őket), némelyikük nem is ungabungázik olyannal, aki nem szelektíve szemetezik. Menő életforma? Igen. Sokan fontosabbnak tartják, hogy ne használjanak szatyrot, mint hogy ránézzenek néha az anyjukra. Mégis, lényeges? Igen. Annyi mocsok van már a bolygón, hogy az űrkirándulók néhány év múlva már csak egy rusnya szemétkupacot fognak szemrevételezni. Az ember tehát nekidurálja magát, Debrecenben is. És örül: óje, van a közelben szelektív hulladékgyűjtő. Ezt ide, eztet oda, eztetet meg amoda. Tettünk a jövőnkért, jó érzés, így kell ezt. De jó, de jó. Aztán megy legközelebb is. Pfúj. A színes szelektív szemétkonténer környéke valamely indiai szegénynegyedet idézi: mindenhol mocsok, szemét, hulladék, rohadványok. Meg bűz. Mert hogy ugye ha a gyűjtő megtelik, akkor sokan mellé hajigálják a mocskukat. Még többen akkor is mellécseszik, ha a konténer nincs tele: úgyis szemét van itt, nem? Azok hulladékát meg, akik rendesen elsüllyesztik a lyukban, a szegény sorsú félhajléktalan szabadcsapatok tagjai bányásszák ki speciális drótjaikkal: általában sokkal több minden akad fenn, mint ami kéne, a felesleget pedig őt is szétszórják a kukakörnyéken. Amíg aztán a nagy autó nem jön üríteni, a szenny csak gyűlik, majd mindez kezdődik minden héten újra és újra. Az igazság? Amíg nem volt szelektív hulladékgyűjtő, tisztaság és rend volt. Amióta van, kosz és káosz. Jaj, de nehéz megmenteni ezt a Földet. Tóth Csaba Zsolt A kép illusztráció.

Majdnem szép, majdnem csinos, majdnem fiatal

Csaknem mindenki szép akar lenni. Csaknem mindenki csinos akar lenni. Csaknem mindenki egészséges akar lenni. Csaknem mindenki 100 évig akar élni. Éppen ezért csaknem mindenki fogyókúrázik. Éppen ezért csaknem mindenki fitneszterembe jár, kondizik, kocog, fut, rohan, ugrál. Éppen ezért csaknem mindenki mázsaszám tömi magába a kenyér, a krumpli meg a rizs helyett a rozsőrleményt, a zabőrleményt, a magőrleményt, a mirelit nyerszöldséget, meg a natúr csirkeszármazékot. Mindeközben csaknem mindenki és/vagy glutén-, laktóz-, tökömtudjamiérzékeny. Mindeközben csaknem mindenki feszült, ideges, hasfájós, hátfájós, fejfájós. Mindösszesen csaknem mindenki boldogtalan, vagy legalábbis nem boldog, vagy legalábbis folyamatos hiányérzete van. Pedig majdnem szép, pedig majdnem csinos, pedig majdnem egészséges, pedig majdnem fiatal. Akkor mi a hiba? Talán épp ez: hogy mindenki magával van elfoglalva. Egymással kellene inkább törődni: a másik szépségével, a másik egészségével, a másik 100 évével. Akkor a csaknem majdnem lenne. Tóth Csaba Zsolt

Valami nem tetszik? Olyan nincs!

Egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit!   Reggel virágzó fák illatára léptem ki a házból. Előhoztam a babakocsit, elindultam világ ledrágább kincseivel a majdani ovink felé. Az egyik utcabeli már visszafelé jött, fején Nagy-Magyarországos sapka, kérdés nélkül el is mondta, hogy kire szavazott, meg azt is, hogy ő nem akar kormányváltást. Én meg mondtam neki, hogy megyünk sétálni, s közben letudjuk a szavazást is.   S azt kell mondjam, hogy számomra tényleg ennyi súlya volt ennek az egész tegnapi cirkusznak. Már émelyegtem a sorosozástól, hánytam a migráncsozástól, bosszantott ez az értéknélküliség, a lezüllesztett közélet, hogy imádott szakmámnak erkölcsi megbecsülésétől csak az anyagi van mélyebben, az érvek, a viták, az értelem hiánya, a gyűlölet túlsúlya, a demagóg baromságok éjjel-nappal. Csodálatos volt a családommal sétálni, jó volt csavarogni a Zsibin, kacagni a fiammal, megfogni a feleségem kezét, s fürdeni a napfényben. Nem egy napig akartam ezt, hanem azt akartam, hogy ezentúl mindig így érezzem magam. Ezt akartam vasárnap, nem politikát, nem újságírást, nem hazudozást, nem elemezgetést. Egészen egyszerűen csak embernek akartam érezni magam. Este, amíg a legtöbben lerágott körmökkel várták a TV előtt a csodát, én miccset és flekkent sütöttem kertben. Társaságot is, sört is, pálinkát is kaptam a Jóistentől. Őszintén megmondva, egy kicsit sem érdekelt a választás. Reggelre viszont kénytelen voltam újra újságíró-szerűség lenni, szembesülni kellett a tényekkel. Akármit is gondolok a végeredményről, intelligens ember módjára tisztelettel el kell fogadnom azt. Meg kell értenie mindenkinek, hogy ez az egész cirkusz nem ér annyit, hogy barátságok szakadjanak meg, szerelmek menjenek a süllyesztőbe, szomszédok menjenek birokra egymással. Nem. Látják? Ma is ugyanoda megyünk be dolgozni, ugyanott vesszük a húst, ugyanúgy ragyog a nap, s mindannyian ebben az országban élünk, egy utcában lakunk a sok fideszessel, jobbikossal, szocival. És egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit. Az eredmények ismeretében egyetlen hümmögés sem férhet bele. Ezt akarta az ország, ezt kapja az ország. Kormányváltás pedig vélhetőleg akkor és csak akkor várható, amikor majd újra dinoszauruszok élnek a Földön. SKB  

Elmentek ti a főzőműsoraitokkal a p.-ba!

Volt egy kis köménymagleves-maradék a hűtőben. Még húsvét előtt főzte a feleségem, nagypénteken az volt. Meg krumplis tészta volt, mert 24 órás húsmentességre fogtuk magunkat a húsvéti dőzsölés előtt. A krumplis tészta utóját a kutya meg a macska ette meg, láthatóan ízlett nekik, nyílt örömmel böjtöltek. Vasárnap szabógallér leves volt, utána rakott hús, sajttekercs, franciasaláta, sült édesburgonya. Azért, mert ünnep volt. Még ma is ezeket ettük, holnapra viszont csináltam rakott krumplit sok sonkával, sok kolbásszal, sok piros héjú, kimaradt főtt tojással. Alig várom a holnapi ebédet. Amikor a köménymagleves legvégét vittem kifelé az álltatoknak, s a sütőben ropogó, leendő ebéd épp hatalmába kerített, megláttam a tévében egy elképesztő borzalmat.   Csináltak ezek a szakbarbárok ázsiai jellegű(!) gulyást, blanzsírozott kutyatökét, csiganyálba mártott fülzsírt, konfitált édesanyjuk valagának fűszeres, miso pasztás betonzsalut pirított hónaljszőrökkel megszórva, de előfordult ott konfitált macskahere is sáskapetével, csőben sütve.   Ha mindezek konzisztenciája nem stimmolna, akkor adjunk hozzá egy iszonyatosan irritáló zsűrit, ahol egy-két vadkan Gordon Ramsay-t próbálja iszonyat szerencsétlenül utánozni. Értsd: csak az alázás van, jópofaság nix.   Én barom, azt hittem, hogy egy olyan főzősműsornak, melyet milliónyi magyar néző vacsora idején bámul, van valamiféle értelme, hozadéka, valamit meríthetek belőle én is itthonra, elmondják, hogy a pálma-és kókuszzsír sz.r, méreg, egészségtelen. De nem. Ez azoknak szól, akik még életükben nem főztek egy jót, akik még nem ettek egy igazán jó bográcsos, csülkös körmöt savanyúsággal, fehér kenyérrel, szigorúan spiccesen. Azoknak, akik hivalkodnak azzal, hogy konfitált húst ettek, mert nem tudják, hogy az abálás, majd saját zsírban történő lesütés ugyanazt jelenti, de az ciki, ódivatú, kevésbé sznob kifejezés. Konfitálni kell, vazze, nem sütni! Mindez azoknak szól, akik rajonganak azért, ha egy látszólag kakival és/vagy férfi dezodorral kikent, óriási tányéron kapnak egy nyers kecskeherét, odaképzelt majonézzel, frissen vágott, udvari fűvel megszórva. Nincs ezzel baj, félreértés ne essék, ilyen lett a világ, erre is van kereslet. Ezen ételgyalázók pocséklásait viszont nagyanyóink legrosszabbul sikerült étele is hatszor hazavágja.   SKB

Miért szeretem a magyar fociválogatottat?

Az utóbbi idők beégései (Andorra, Luxemburg, Kazahsztán) után, az acsarkodó közhangulat közepette, a rendszerellenségek nyomakodását ellensúlyozva ideje kifejteni, miért is szerethető a magyar futballválogatott. Lám. 1. Soha nem játszik unalmas meccset, szinte mindig kap gólt. Senkit nem untat fegyelmezett, pontos játékkal, bármikor történhet végzetes labdavesztés. 2. Többnyire mindig külföldi szövetségi kapitány van a gárda mellett, ami kommunikációs varázslatot hoz: a keret nagy része magyarul se ért, nemhogy külföldiül. Imádni való nézni, ahogy a spíler bólint a kispad felé, de az arcán látszik, hogy nem ért semmit. 3. A csapat több mosolyt csal a sokat szenvedett magyar orcákra, mint egy fizetésnap. A mémek tömkelege bearanyozza a vereségek utáni napokat. 4. A magyar fiatalból általában akkor is gyenge futballista lesz, ha gyerekként külföldre megy, és akkor is, ha itthon marad. Nem kell izgulni a választott út miatt, a vége ugyanaz. Csodálatos egyértelműség. 5. Az is érzelemtolulásra készteti az embert, ahogy a fiúk a meccsek után nyilatkoznak: ekkora színészek egyetlen válogatottnál sincsenek. Előfordul Jászai Mari-díjas sírás, Kossuth-díjas drámai hangvétel, és Oscar-díjas ígérgetés is, ezt a változatosságot csak szeretni lehet. 6. A magyar válogatott minden találkozója sorsdöntő. A sok hülye más országokban azt hiszi, csak a vb- vagy az EB-döntő az. 7. Csak szeretni lehet, mekkora a csapategység: egyszerre tud mindenki sz.rul játszani, senki nem lóg ki a sorból. És az utolsó érv: ezek a fiúk nem holmi elérhetetlen szupersztárok, közülünk valók, olyanok mint mi: lassúak, bénák, de büszkék. Tóth Csaba Zsolt  

Nem lehet eléggé szeretni

Amikor Tiszabecsnél evezel egy gyors iramú, izgága folyócskán. Amikor Tiszacsegénél megpróbálod átúszni a széles folyamot. Amikor a kislányod után viszed a palackját, mert tudod, hogy szomjas lesz. Amikor lemosod magadról a nap mocskát. A lelkit is. Amikor megvan az olimpiai arany. Amikor másnaposan hozzájutsz egy kortyhoz. Amikor rájössz, hogy a világ összes italánál finomabb. Amikor a makulátlan bőrön lepereg egy cseppnyi. Amikor a feleséged megkérdezni, van-e elég az ágyad mellett éjszakára. Amikor lenézel a Lánchídról. Víz. Nem lehet eléggé szeretni. Tóth Csaba Zsolt  

Szubjektív nőnapra

A minap az egyik piaci pékség előtt álltam a sorban. Nem gondolkodtam a NŐ fogalmán, nem jutott eszembe zaklatás, mítú, nem vadásztam sztorira, egészen egyszerűen csak egy kenyérre vártam. Az előttem álló férfi fura figurának tűnt. Vékony, magas, szemüveges ötvenes. Arca beesett, tekintete üres, mint a magyar stadionok. Előre kiszámolt aprót szorongatott a markában, majd alig hallható hangon kérdezett valamit a pult mögött álló középkorú hölgytől, aki kedvesen annyit válaszolt: „sima mákos már nincs, csak meggyes-mákos van.” Mimóza sorstársam csöndesen törődött bele a helyzet drámaiságába, s remegő kezéből néhány kemény magyar forint potyogott az eladó kezébe, miközben egy igencsak szerencsétlenül sikeredett rétesre mutatott: „az a külső jó lesz ott!” Mire kettőt pislogtam, a pulton egy nejlonban a lehető legszebb meggyes-mákos vigyorgott. Olyannyira elütött attól, amit az atyafi kiszemelt magának, hogy még ő sem értette a jelenetet, s megkérdezte, hogy „ez milyen?” A műszakja végén járó hölgy pedig kedves mosollyal annyit válaszolt, hogy „ez is ugyanolyan, meggyes-mákos, csak választottam magának egy szebbet”. Az atyafi nem nagyon értette, mi történik. Zavartan, elvörösödve sietősen továbbállt, s a mozgójárdán már harapta is a csupa jószívből kapott meggyes-mákost. Megérintett a jelenet. Eszembe jutott, hogy mennyire fontos nekem egy pékségi eladó, egy orvosi asszisztens, egy rendőr, egy leány, egy asszony, egy kolléganő, egy mosolygó gyermekünket karján nyugtató feleség mosolya. Ezen mosolyok nélkül bizonyára rég nem is léteznénk.   SKB  

Levizelésre is méltatlanul

Gyerekek, ez eléggé flegma volt. Csak nézek, s kapkodom a levegőt. Szabatosan fordítva, azt mondja a csúcsminiszter a kampány kellős közepén: egy beborozós buliból hazafelé tartva azért nem hugyozott az utcán, mert túlságosan világos volt. Pontosabban: „személyesen győződött meg arról, hogy kiváló a közvilágítás Hódmezővásárhelyen, mikor is egyik éjjel egy ultipartyról ment hazafelé, és némi bor és ásványvíz elfogyasztása után vissza kellett tartania a vizelést, egyrészről, mert azt büntetik Hódmezővásárhelyen, másrészről pedig azért, mert annyira világos volt az utcán, hogy ezt nem tette meg.”   Tudom én, értem én, látom én, hogy ezen a "szinten" az ilyen megnyilvánulásokat viccnek, tréfának poénnak kell tekinteni, s elegánsan annyit illik mondani: hahaha! Kampányolni nem akarok, ellenkampányolni aztán meg nem is mernék. Észrevételem csak annyi, hogy az efféle flegma, lekezelő, cinikus kommunikációs stílus egyszer már óriási bajt okozott. Óriásit. Mindemellett felszabadít, s korlátokat dönt le e miniszteri stílus. Mindezek fényében már én is írhatom: azért nem hugyozom le a magyar politikát, mert túl sötét van hozzá. SKB Előzmény videóval ITT.

biztosúr, maga sosem volt rendőr

biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak és kizárólag reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól.   biztosúr! Szépen kérem, egyszerűen mondjon le, hagyja abba! Egyszerűen ez magának látványosan nem megy. Éreztem korábban én is, a saját bőrömön is: ez egy csodálatos hivatás, de olykor körömszaggatóan nehéz. biztosúr! Nagyon szépen kérem, mindenki érdekében szereljen le, fejezze be azt az egészet, amit elkezdett! Azért mert rengeteget árt. Ha folytatja, óriásit árt vele - szinte mindenkinek. Árt annak a rengeteg kollégájának, aki tiszta szívvel, őszinte meggyőződéssel végzi keserves munkáját, azoknak, akiknek gyermekkori álmuk vált valóra azáltal, hogy magukra ölthették ezt az oly sokszor megtépázott és leköpködött egyenruhát. Árt annak, akinek ez jelenti az életet, a karriert, az önmegvalósítást. Árt azoknak a gyerekeknek, akik Istennek nézik magukat, árt édesanyáknak, édesapáknak, testvéreknek, elöljáróknak, beosztottaknak. biztosúr! Maga nem alkalmas erre a munkára. Maga sokkal gusztustalanabbul viselkedett azoknál az állampolgároknál, akikkel szemben ön és a kollégái általában intézkedni kényszerülnek. Ez a viselkedés minősíthetetlen, alávaló, megmagyarázhatatlanul kretén. Nincs rá magyarázat, nincs az a kommunikációs tiszt, aki tisztára tudja mosni a maga becsületét. biztosúr, maga nem fog tudni sem tükörbe, sem az állampolgárok szemébe nézni többé. Nem is kell, kérem, még most hagyja abba! Egy rendőrtől teljesen mást várunk. Akár videózzák munka közben, akár nem. Egy rendőrtől határozott, tisztességes, korrekt helytállást várunk. Azt, hogy segítsen a bajbajutottakon, s csípje fülön a csirkefogókat. biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól, és szentül hiszem, hogy a magyar rendőrség nem ilyenekből áll, mint maga. Higgyen nekem: ebből még baj lesz, ha folytatja. Gondolja végig! Magánál eddig legalább napi 12 órán keresztül éles fegyver volt. Maga emberi életet vehetett el, s életet menthetett meg. Mégis egy macskának kinéző kutyuson adta ki a dühét… Szépen kérem, fejezze be, s ne erőltesse tovább. maga nem rendőr, sosem volt az, s már nem is lesz.     SKB Előzmény ITT.