°C
TIME DATE
Ma Hella nap van.

Úgy érzem

Szurikáta

Végre találtak maguknak véleményezni valót a magyar emberek. Úgy általában nem gondolkodnak semmin, nem érdekli őket semmit, nem néznek be senki és semmi mögé, nem állnak ki másokért, még önnön magukért sem. De végre itt a menekülőút a nihilből: Zara, a szerencsétlen szurikáta, meg az ötödikes kölyök, aki a harapás után elpusztította. Erkölcsi, etikai géniuszok országa vagyunk. Ugyan saját élete bűzlik a bűntől, de az átlagmagyar gátlástalanul elbírál: rossz gyerek, rossz igazgató, rossz szurikáta. A becsületrend lovagjaiként, a tisztaság szigorú apácáiként, a gyermeknevelés és az állatgondozás professzoraiként ítélkeznek a nép fura fantáziájú lányai és fiai, ezrek mondják meg vastagon az internetre fröccsentve, mit kellett volna csinálni akkor a szurikátával és mit kell csinálni most a gyerekkel. A semmiheznemértő zsenikórus falsul ordítja a magáét. Pedig mi történt? Baleset történt. Szerencsétlen, tragikus baleset. Ennyi, és nem több. Talán. Tóth Csaba Zsolt

Papírpohár

Állok a lámpánál. Rendszerint ugyanott, ugyanannyit. Egyre csak jönnek. Újra meg újra. Papírpohárral, gyűrött újsággal a kezükben, jönnek. Nincs vasárnap, nincs szünnap, nincs betegség, szomorúság részegség, másnaposság, félreqrás: jönnek. Látásból ismerem már mindegyiket. Intek az egyiknek, „köszönöm, nem”-et mondok a másiknak, a harmadiknak bólintok, a negyedik röhög a villogó rendőrautó mellett, a sokadikat nem értem.   A sokadik velem körülbelül egykorú. Nálam megtermettebb, szikárabb, lehet, egészségesebb is; lehet okosabb, képzettebb is. Minden piros lámpánál üres a pírpoharát szarrá szakította már a gazdag magyarok kidobandó pénze. A pirosnál állva mondja az egyik itteni rádió: szállással, teljes ellátással, nettó 570 ezres fizetéssel szakácsot, mellé kisegítőt keresnek a Balaton környékére. Benéz a vitéz papírpoharas dalia. Arca koszos, szeme zsivány, tekintete kiábrándító, zsebét leszakítja az apró. Mielőtt szólnék neki a balatoni munkáról, zöldre vált a lámpa. Mi savanyúan megyünk tovább, ő ott meg rohad el, tétlenül a pirosnál. SKB

Monda a becsületről

Egyszer volt, hol nem volt, egy nem is oly távoli falucskába keveredett tíz kicsi liba. A házban élő nagymama igen nagy szeretettel várta a kis jövevényeket. Friss vizet, ropogós zöldet adott nekik, hogy kipihenjék a hosszú utat. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy a tíz kicsi libájából kettő hiányzik. Tűvé tette értük az egész udvart, elképzelni sem tudta, hogy hová tűnhetett ily hamar a két szeretett kis jövevény. Próbálta megfejteni az eltűnés okát. „Ha róka lett volna, az mindet elviszi. Ha patkány lett volna, akkor hangosan gágogtak volna a libácskák, s azt meghallottam volna" – így törte fejét. Nagymama nem értette a helyzetet. Csak sírt, kereste őket, s még aludni sem tudott, annyira sajnálkozott utánuk. Eszébe jutott, hogy valamelyik nap két kis cigány gyermek kiabált be a kapun, orgonát szerettek volna szedni a nagymama virágoskertjéből, amit ő meg is engedett nekik, szedtek is bőven belőle. Emlékezett a pillanatra, hogy akkor még mind a 10 kisliba megvolt. Utána viszont már nem emlékezett semmire, csak arra, hogy megköszönték a gyerekek a virágot, s mentek dolgukra, észre sem vehették, hogy amíg boldogan szedték a virágot, a két kis szökevény bizony meglógott a nyitott kapun. Mire a patakhoz értek, látták, hogy ott csavarog két kicsi liba. Vígan falatoztak, iszogattak a patak vizéből, mit sem törődve nagymamával, orgonával. A gyerekek azonban felkapták a kislibákat, s bevitték őket a közeli boltba, s megkérték az eladót, hogy derítse ki, kitől szöktek meg a kis állatkák. Hamar híre is ment a becsületes tettnek a faluban, nagymama pedig futva szaladt a féltve őrzött kis szárnyasokért. Azóta is békességben, elképesztő szegénységben, de boldogan élnek egymás mellett, gyűlölet nélkül, tisztességben, tisztelettel a székely hegyeken. SKB

Szemét, Debrecen

Mit hallunk állandóan? Környezettudatosság. Rá való nevelés. Fontosság. Földünk megmentése. Szelektív hulladékgyűjtés. Ezt külön, azt külön, ezt ne a budiba, azt ne a lefolyóba. A műanyag, a papír, az üveg, a fém, a lejárt gyógyszer, az olaj. Környezet iránti aggodalom, féltés, túlélés, gyermekeink.  Divat? Igen. Félalulművelt cicamicák tekintik életcéljuknak (könyveket nyilván azért nem olvasnak, mert papírra nyomták őket), némelyikük nem is ungabungázik olyannal, aki nem szelektíve szemetezik. Menő életforma? Igen. Sokan fontosabbnak tartják, hogy ne használjanak szatyrot, mint hogy ránézzenek néha az anyjukra. Mégis, lényeges? Igen. Annyi mocsok van már a bolygón, hogy az űrkirándulók néhány év múlva már csak egy rusnya szemétkupacot fognak szemrevételezni. Az ember tehát nekidurálja magát, Debrecenben is. És örül: óje, van a közelben szelektív hulladékgyűjtő. Ezt ide, eztet oda, eztetet meg amoda. Tettünk a jövőnkért, jó érzés, így kell ezt. De jó, de jó. Aztán megy legközelebb is. Pfúj. A színes szelektív szemétkonténer környéke valamely indiai szegénynegyedet idézi: mindenhol mocsok, szemét, hulladék, rohadványok. Meg bűz. Mert hogy ugye ha a gyűjtő megtelik, akkor sokan mellé hajigálják a mocskukat. Még többen akkor is mellécseszik, ha a konténer nincs tele: úgyis szemét van itt, nem? Azok hulladékát meg, akik rendesen elsüllyesztik a lyukban, a szegény sorsú félhajléktalan szabadcsapatok tagjai bányásszák ki speciális drótjaikkal: általában sokkal több minden akad fenn, mint ami kéne, a felesleget pedig őt is szétszórják a kukakörnyéken. Amíg aztán a nagy autó nem jön üríteni, a szenny csak gyűlik, majd mindez kezdődik minden héten újra és újra. Az igazság? Amíg nem volt szelektív hulladékgyűjtő, tisztaság és rend volt. Amióta van, kosz és káosz. Jaj, de nehéz megmenteni ezt a Földet. Tóth Csaba Zsolt A kép illusztráció.

Majdnem szép, majdnem csinos, majdnem fiatal

Csaknem mindenki szép akar lenni. Csaknem mindenki csinos akar lenni. Csaknem mindenki egészséges akar lenni. Csaknem mindenki 100 évig akar élni. Éppen ezért csaknem mindenki fogyókúrázik. Éppen ezért csaknem mindenki fitneszterembe jár, kondizik, kocog, fut, rohan, ugrál. Éppen ezért csaknem mindenki mázsaszám tömi magába a kenyér, a krumpli meg a rizs helyett a rozsőrleményt, a zabőrleményt, a magőrleményt, a mirelit nyerszöldséget, meg a natúr csirkeszármazékot. Mindeközben csaknem mindenki és/vagy glutén-, laktóz-, tökömtudjamiérzékeny. Mindeközben csaknem mindenki feszült, ideges, hasfájós, hátfájós, fejfájós. Mindösszesen csaknem mindenki boldogtalan, vagy legalábbis nem boldog, vagy legalábbis folyamatos hiányérzete van. Pedig majdnem szép, pedig majdnem csinos, pedig majdnem egészséges, pedig majdnem fiatal. Akkor mi a hiba? Talán épp ez: hogy mindenki magával van elfoglalva. Egymással kellene inkább törődni: a másik szépségével, a másik egészségével, a másik 100 évével. Akkor a csaknem majdnem lenne. Tóth Csaba Zsolt

Valami nem tetszik? Olyan nincs!

Egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit!   Reggel virágzó fák illatára léptem ki a házból. Előhoztam a babakocsit, elindultam világ ledrágább kincseivel a majdani ovink felé. Az egyik utcabeli már visszafelé jött, fején Nagy-Magyarországos sapka, kérdés nélkül el is mondta, hogy kire szavazott, meg azt is, hogy ő nem akar kormányváltást. Én meg mondtam neki, hogy megyünk sétálni, s közben letudjuk a szavazást is.   S azt kell mondjam, hogy számomra tényleg ennyi súlya volt ennek az egész tegnapi cirkusznak. Már émelyegtem a sorosozástól, hánytam a migráncsozástól, bosszantott ez az értéknélküliség, a lezüllesztett közélet, hogy imádott szakmámnak erkölcsi megbecsülésétől csak az anyagi van mélyebben, az érvek, a viták, az értelem hiánya, a gyűlölet túlsúlya, a demagóg baromságok éjjel-nappal. Csodálatos volt a családommal sétálni, jó volt csavarogni a Zsibin, kacagni a fiammal, megfogni a feleségem kezét, s fürdeni a napfényben. Nem egy napig akartam ezt, hanem azt akartam, hogy ezentúl mindig így érezzem magam. Ezt akartam vasárnap, nem politikát, nem újságírást, nem hazudozást, nem elemezgetést. Egészen egyszerűen csak embernek akartam érezni magam. Este, amíg a legtöbben lerágott körmökkel várták a TV előtt a csodát, én miccset és flekkent sütöttem kertben. Társaságot is, sört is, pálinkát is kaptam a Jóistentől. Őszintén megmondva, egy kicsit sem érdekelt a választás. Reggelre viszont kénytelen voltam újra újságíró-szerűség lenni, szembesülni kellett a tényekkel. Akármit is gondolok a végeredményről, intelligens ember módjára tisztelettel el kell fogadnom azt. Meg kell értenie mindenkinek, hogy ez az egész cirkusz nem ér annyit, hogy barátságok szakadjanak meg, szerelmek menjenek a süllyesztőbe, szomszédok menjenek birokra egymással. Nem. Látják? Ma is ugyanoda megyünk be dolgozni, ugyanott vesszük a húst, ugyanúgy ragyog a nap, s mindannyian ebben az országban élünk, egy utcában lakunk a sok fideszessel, jobbikossal, szocival. És egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit. Az eredmények ismeretében egyetlen hümmögés sem férhet bele. Ezt akarta az ország, ezt kapja az ország. Kormányváltás pedig vélhetőleg akkor és csak akkor várható, amikor majd újra dinoszauruszok élnek a Földön. SKB  

Elmentek ti a főzőműsoraitokkal a p.-ba!

Volt egy kis köménymagleves-maradék a hűtőben. Még húsvét előtt főzte a feleségem, nagypénteken az volt. Meg krumplis tészta volt, mert 24 órás húsmentességre fogtuk magunkat a húsvéti dőzsölés előtt. A krumplis tészta utóját a kutya meg a macska ette meg, láthatóan ízlett nekik, nyílt örömmel böjtöltek. Vasárnap szabógallér leves volt, utána rakott hús, sajttekercs, franciasaláta, sült édesburgonya. Azért, mert ünnep volt. Még ma is ezeket ettük, holnapra viszont csináltam rakott krumplit sok sonkával, sok kolbásszal, sok piros héjú, kimaradt főtt tojással. Alig várom a holnapi ebédet. Amikor a köménymagleves legvégét vittem kifelé az álltatoknak, s a sütőben ropogó, leendő ebéd épp hatalmába kerített, megláttam a tévében egy elképesztő borzalmat.   Csináltak ezek a szakbarbárok ázsiai jellegű(!) gulyást, blanzsírozott kutyatökét, csiganyálba mártott fülzsírt, konfitált édesanyjuk valagának fűszeres, miso pasztás betonzsalut pirított hónaljszőrökkel megszórva, de előfordult ott konfitált macskahere is sáskapetével, csőben sütve.   Ha mindezek konzisztenciája nem stimmolna, akkor adjunk hozzá egy iszonyatosan irritáló zsűrit, ahol egy-két vadkan Gordon Ramsay-t próbálja iszonyat szerencsétlenül utánozni. Értsd: csak az alázás van, jópofaság nix.   Én barom, azt hittem, hogy egy olyan főzősműsornak, melyet milliónyi magyar néző vacsora idején bámul, van valamiféle értelme, hozadéka, valamit meríthetek belőle én is itthonra, elmondják, hogy a pálma-és kókuszzsír sz.r, méreg, egészségtelen. De nem. Ez azoknak szól, akik még életükben nem főztek egy jót, akik még nem ettek egy igazán jó bográcsos, csülkös körmöt savanyúsággal, fehér kenyérrel, szigorúan spiccesen. Azoknak, akik hivalkodnak azzal, hogy konfitált húst ettek, mert nem tudják, hogy az abálás, majd saját zsírban történő lesütés ugyanazt jelenti, de az ciki, ódivatú, kevésbé sznob kifejezés. Konfitálni kell, vazze, nem sütni! Mindez azoknak szól, akik rajonganak azért, ha egy látszólag kakival és/vagy férfi dezodorral kikent, óriási tányéron kapnak egy nyers kecskeherét, odaképzelt majonézzel, frissen vágott, udvari fűvel megszórva. Nincs ezzel baj, félreértés ne essék, ilyen lett a világ, erre is van kereslet. Ezen ételgyalázók pocséklásait viszont nagyanyóink legrosszabbul sikerült étele is hatszor hazavágja.   SKB

Miért szeretem a magyar fociválogatottat?

Az utóbbi idők beégései (Andorra, Luxemburg, Kazahsztán) után, az acsarkodó közhangulat közepette, a rendszerellenségek nyomakodását ellensúlyozva ideje kifejteni, miért is szerethető a magyar futballválogatott. Lám. 1. Soha nem játszik unalmas meccset, szinte mindig kap gólt. Senkit nem untat fegyelmezett, pontos játékkal, bármikor történhet végzetes labdavesztés. 2. Többnyire mindig külföldi szövetségi kapitány van a gárda mellett, ami kommunikációs varázslatot hoz: a keret nagy része magyarul se ért, nemhogy külföldiül. Imádni való nézni, ahogy a spíler bólint a kispad felé, de az arcán látszik, hogy nem ért semmit. 3. A csapat több mosolyt csal a sokat szenvedett magyar orcákra, mint egy fizetésnap. A mémek tömkelege bearanyozza a vereségek utáni napokat. 4. A magyar fiatalból általában akkor is gyenge futballista lesz, ha gyerekként külföldre megy, és akkor is, ha itthon marad. Nem kell izgulni a választott út miatt, a vége ugyanaz. Csodálatos egyértelműség. 5. Az is érzelemtolulásra készteti az embert, ahogy a fiúk a meccsek után nyilatkoznak: ekkora színészek egyetlen válogatottnál sincsenek. Előfordul Jászai Mari-díjas sírás, Kossuth-díjas drámai hangvétel, és Oscar-díjas ígérgetés is, ezt a változatosságot csak szeretni lehet. 6. A magyar válogatott minden találkozója sorsdöntő. A sok hülye más országokban azt hiszi, csak a vb- vagy az EB-döntő az. 7. Csak szeretni lehet, mekkora a csapategység: egyszerre tud mindenki sz.rul játszani, senki nem lóg ki a sorból. És az utolsó érv: ezek a fiúk nem holmi elérhetetlen szupersztárok, közülünk valók, olyanok mint mi: lassúak, bénák, de büszkék. Tóth Csaba Zsolt  

Nem lehet eléggé szeretni

Amikor Tiszabecsnél evezel egy gyors iramú, izgága folyócskán. Amikor Tiszacsegénél megpróbálod átúszni a széles folyamot. Amikor a kislányod után viszed a palackját, mert tudod, hogy szomjas lesz. Amikor lemosod magadról a nap mocskát. A lelkit is. Amikor megvan az olimpiai arany. Amikor másnaposan hozzájutsz egy kortyhoz. Amikor rájössz, hogy a világ összes italánál finomabb. Amikor a makulátlan bőrön lepereg egy cseppnyi. Amikor a feleséged megkérdezni, van-e elég az ágyad mellett éjszakára. Amikor lenézel a Lánchídról. Víz. Nem lehet eléggé szeretni. Tóth Csaba Zsolt  

Szubjektív nőnapra

A minap az egyik piaci pékség előtt álltam a sorban. Nem gondolkodtam a NŐ fogalmán, nem jutott eszembe zaklatás, mítú, nem vadásztam sztorira, egészen egyszerűen csak egy kenyérre vártam. Az előttem álló férfi fura figurának tűnt. Vékony, magas, szemüveges ötvenes. Arca beesett, tekintete üres, mint a magyar stadionok. Előre kiszámolt aprót szorongatott a markában, majd alig hallható hangon kérdezett valamit a pult mögött álló középkorú hölgytől, aki kedvesen annyit válaszolt: „sima mákos már nincs, csak meggyes-mákos van.” Mimóza sorstársam csöndesen törődött bele a helyzet drámaiságába, s remegő kezéből néhány kemény magyar forint potyogott az eladó kezébe, miközben egy igencsak szerencsétlenül sikeredett rétesre mutatott: „az a külső jó lesz ott!” Mire kettőt pislogtam, a pulton egy nejlonban a lehető legszebb meggyes-mákos vigyorgott. Olyannyira elütött attól, amit az atyafi kiszemelt magának, hogy még ő sem értette a jelenetet, s megkérdezte, hogy „ez milyen?” A műszakja végén járó hölgy pedig kedves mosollyal annyit válaszolt, hogy „ez is ugyanolyan, meggyes-mákos, csak választottam magának egy szebbet”. Az atyafi nem nagyon értette, mi történik. Zavartan, elvörösödve sietősen továbbállt, s a mozgójárdán már harapta is a csupa jószívből kapott meggyes-mákost. Megérintett a jelenet. Eszembe jutott, hogy mennyire fontos nekem egy pékségi eladó, egy orvosi asszisztens, egy rendőr, egy leány, egy asszony, egy kolléganő, egy mosolygó gyermekünket karján nyugtató feleség mosolya. Ezen mosolyok nélkül bizonyára rég nem is léteznénk.   SKB  

Levizelésre is méltatlanul

Gyerekek, ez eléggé flegma volt. Csak nézek, s kapkodom a levegőt. Szabatosan fordítva, azt mondja a csúcsminiszter a kampány kellős közepén: egy beborozós buliból hazafelé tartva azért nem hugyozott az utcán, mert túlságosan világos volt. Pontosabban: „személyesen győződött meg arról, hogy kiváló a közvilágítás Hódmezővásárhelyen, mikor is egyik éjjel egy ultipartyról ment hazafelé, és némi bor és ásványvíz elfogyasztása után vissza kellett tartania a vizelést, egyrészről, mert azt büntetik Hódmezővásárhelyen, másrészről pedig azért, mert annyira világos volt az utcán, hogy ezt nem tette meg.”   Tudom én, értem én, látom én, hogy ezen a "szinten" az ilyen megnyilvánulásokat viccnek, tréfának poénnak kell tekinteni, s elegánsan annyit illik mondani: hahaha! Kampányolni nem akarok, ellenkampányolni aztán meg nem is mernék. Észrevételem csak annyi, hogy az efféle flegma, lekezelő, cinikus kommunikációs stílus egyszer már óriási bajt okozott. Óriásit. Mindemellett felszabadít, s korlátokat dönt le e miniszteri stílus. Mindezek fényében már én is írhatom: azért nem hugyozom le a magyar politikát, mert túl sötét van hozzá. SKB Előzmény videóval ITT.

biztosúr, maga sosem volt rendőr

biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak és kizárólag reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól.   biztosúr! Szépen kérem, egyszerűen mondjon le, hagyja abba! Egyszerűen ez magának látványosan nem megy. Éreztem korábban én is, a saját bőrömön is: ez egy csodálatos hivatás, de olykor körömszaggatóan nehéz. biztosúr! Nagyon szépen kérem, mindenki érdekében szereljen le, fejezze be azt az egészet, amit elkezdett! Azért mert rengeteget árt. Ha folytatja, óriásit árt vele - szinte mindenkinek. Árt annak a rengeteg kollégájának, aki tiszta szívvel, őszinte meggyőződéssel végzi keserves munkáját, azoknak, akiknek gyermekkori álmuk vált valóra azáltal, hogy magukra ölthették ezt az oly sokszor megtépázott és leköpködött egyenruhát. Árt annak, akinek ez jelenti az életet, a karriert, az önmegvalósítást. Árt azoknak a gyerekeknek, akik Istennek nézik magukat, árt édesanyáknak, édesapáknak, testvéreknek, elöljáróknak, beosztottaknak. biztosúr! Maga nem alkalmas erre a munkára. Maga sokkal gusztustalanabbul viselkedett azoknál az állampolgároknál, akikkel szemben ön és a kollégái általában intézkedni kényszerülnek. Ez a viselkedés minősíthetetlen, alávaló, megmagyarázhatatlanul kretén. Nincs rá magyarázat, nincs az a kommunikációs tiszt, aki tisztára tudja mosni a maga becsületét. biztosúr, maga nem fog tudni sem tükörbe, sem az állampolgárok szemébe nézni többé. Nem is kell, kérem, még most hagyja abba! Egy rendőrtől teljesen mást várunk. Akár videózzák munka közben, akár nem. Egy rendőrtől határozott, tisztességes, korrekt helytállást várunk. Azt, hogy segítsen a bajbajutottakon, s csípje fülön a csirkefogókat. biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól, és szentül hiszem, hogy a magyar rendőrség nem ilyenekből áll, mint maga. Higgyen nekem: ebből még baj lesz, ha folytatja. Gondolja végig! Magánál eddig legalább napi 12 órán keresztül éles fegyver volt. Maga emberi életet vehetett el, s életet menthetett meg. Mégis egy macskának kinéző kutyuson adta ki a dühét… Szépen kérem, fejezze be, s ne erőltesse tovább. maga nem rendőr, sosem volt az, s már nem is lesz.     SKB Előzmény ITT.

Lukács 50: fura köszöntő

50 éve, 1968. február 19-én született Debrecenben Lukács László, a Tankcsapda együttes alapítója és énekese. Egy korábbi írásunk felelevenítésével születésnapozunk. Huszonöt évvel ezelőtt a főiskola kollégiumának folyosóján Vili haverommal komolyan hittük, hogy az élet a legjobb méreg. Bömböltettük a Tankcsapdát a leányszárnyban, mint az állat, jöttek a falusi tenyerestalpasok meg a cizellált úrilányok, visítottak, mint a disznó, hogy kapcsoljuk már ki ezt, mert nem bírják. Mondtam nekik, hogy tudok egy munkát, meg különben is, gyűrd össze a lepedőt velem. A többség nem gyűrte, de ettől még elvoltunk mi tankcsapdások ott, mint Johnny a mocsokban.   Azóta kiderült, hogy tényleg az élet a legjobb méreg, és kiderült, hogy egy rockzenekar is lehet filozofikus. Jól megöregedtünk azóta, a pisztoly még áll, de már nincs mindig csőretöltve. Az elmúlt húsz évben jöttek a férgek számolatlan, mindenfajta, féle, többféle színben, méretben. Egyikből sem lett pillangó. Azóta számtalanszor feltettük a kérdést szeretett Magyarországunk kapcsán, hogy ki csinál rendet, és egyáltalán, mi a fasz van veled. Választ nem kaptunk, de gyakran belenéztünk abba, hogy rohadt a hely. Hiába szóltam én is sokszor, hogy van ördög, van Isten, mindig csak az előbbit hallották meg. Nem, én sem vagyok szent: megrántottam a vállam, és csak annyit mondtam, akkor kapd be a horgot. Vitt előre a rock and roll rugója, érzelemtolulás is volt egy kicsikét, aztán kiderült, hogy múlik, mígnem rájöttem, mi az igazán fontos: a magzat a méhben. Néha persze azért elmereng az ember, micsoda idők voltak: fiúk ölébe lányok, szabadon, fordulj fel. Volt, hogy majdnem fel is fordultam. Néha üdvözöl a pokol most is, de most már tudom, hogy ez az a ház. A szextárgyból szerelmetes feleség lett, a fogadás ideje mindig péntek, az vagyok, akinek látsz, csak néha merül fel, hogy élni vagy égni, és bár néha be vagyok rúgva, azért most már van, ami örökké tart. Szappanopera az egész, gondolhatnánk, de nem így van: van kezdet és vég, van mennyország tourist, van föld és ég. Egyszerű dal ez, amely azért még nem lejárt lemez. Most már nem kell semmi, még egy kis orosz lány sem, de azért mégiscsak rock a nevem. Mármint ezen a földön. Tiszta fejjel a nyakamon és lopott könyvekkel az agyamban zúzom a napokat, és hallgatom Lukács Laci evangéliumát. Még mindig jönnek a tankok, az ember tervez. Adjon az ég, mindent. Aztán vigyetek haza. Addig is: számolj vissza.   Tóth Csaba Zsolt

A bunkón parkolók igaza

Védőnő után Anya beszaladt a boltba. Kértem, hogy gyors legyen, mert láttam, hogy repedezik a mécses. Anya berohant, én beültem a hátsó ülésre játszani, énekelni, ökörködni a fiammal, közös köznyugalmunk érdekében. Az egyik pillanatban megérkezett egy rozsdavert, sáros, koszos, b.zilila twingo. Amikor mellénk ért, a fiam már aludt. Meglátván a sofőrt, rossz érzésem támadt, szemet zavaróan nem fért el abban a konzervdobozban. Megérzésem igazolódott is: nyílt az ajtó, lábbal rúgta ki, a nyitás végpontja pedig szegény 10 éves, általam óriási becsben tartott autóm ajtaja volt. Amikor kiszállt, megértettem mindent: egy két lábon járó, rohadtul nagy disznó parkolt mellém. Tehetetlen voltam. Ütöttem, akár öltem is volna, rajtam alvó fiam azonban visszatartott, így beértem azzal, hogy a hájas kretén felemelte a kezét: ez valamiféle bocsánatkérés lehetett. Kicsordult a könnycsepp, fingom nem volt, hogy fekete autóm mostmár egy csíkban „b.zilila is-e”, de úgy voltam vele, hogy ez már így veszett, hagyom, hogy még több kaját vegyen magának a disznója, így legalább nem én végzek vele.       Teltek a percek, Anya sehol, a disznó viszont közelít. Jóhiszemű voltam, gondoltam, beszállásnál már óvatosabb lesz. A f.szt! Nagyobbat dübbentett, mint kiszálláskor, s már a kezét se tette fel. Gondolatban készítettem neki egy ciánteát, kevertem egy Molotovot, de álmában épp mosolygott egy szem fiam, s hagytam a disznót röfögni. Amikor kiszálltam, láttam, hogy semmi sem látszik, csakis a szívemen ejtett sebeket ez a vadállat.   Pár éve a Kishegyesin kicsit szűkebben parkolt mellém egy fekete qashqai, az érintkezési ponthoz -úriember módjára- odatettem a saját kezem, oda is csípte az ujjam az ajtónyitás, a Nissan kucsmás tulajdonosa pedig nagy anyázások közepette meg akart verni, amiért szerinte rányitottam az ajtót. Mondtam neki, hogy odatettem ujjam, csaknem eltörött, de ő azt mondta, hogy „a f.szomat tetted oda”. Ilyesmire nem emlékszem, nem tettem oda senkiét sem.   Ama régi és eme friss benyomások értékelése után kezdtem el megérteni a „bunkó parkolókat”, avagy „bunkón parkolókat”. Nyilvánvalóan nem tudok sorsközösséget vállalni a mozgássérültek, nagycsaládosok helyét arcátlanul elfoglalókkal.   DE!   Az alapvető probléma az, hogy a mostani parkolóhelyek (szinte bárhol) egy fél Trabant számára vannak méretezve. Ajtónyitásra annyi esélyed sincs, mint Salma Hayekkel vacsorázni a zsibis kínaiban. A másik gond az, hogy rosszindulatúak, előítéletesek vagyunk. Szemet szúr, telefont rántunk arra, ha egy 30 milliós Merci, BMW, Audi két helyet foglal el. Igazságérzetünk szerint az EGY hely, voltaképpen pedig egy FÉL, csak neki olyanja van, nekem meg egy 15 éves Swift, hogy rohadjon meg!   Csakhogy ez nem hozzáállás.   Ha 20-30 milliós autóval járnék, s kopasz is lennék, totál biztosan úgy parkolnék, hogy egyetlen twingós disznó se verhesse rá az autómra a rozsdás ajtaját. Tuti. Ha 20-30 milliós autóm lenne, akkor azt parkoltatnám 24 órában, aki ezeket a rohadtul kicsi helyeket kimérte. Harmadrészt pedig nem ez a fő gond a közlekedési morálunkkal: a bunkón parkolók helyett sokkal hamarabb büntetném a villogó, dudáló, szabálytalankodó, türelmetlen, agresszív barmokat. Az előbbiek csak bosszúságot okoznak. Utóbbiak viszont talán ölni is képesek lennének mérgükben.   SKB

Miért ünnepeljem a Valentin napot? Miért ne ünnepelném meg?

Sokszor hallom érvként Halloween és Valentin nap alkalmával ismerőseimtől, hogy ők nem ünneplik, nem tartják, mert nem magyar ünnep. Ühüm. Szigorúan nézve a karácsony sem az. Ebből kifolyólag a Húsvét sem. Amiből következik, hogy a Pünkösd sem és, a munka ünnepe, (ami valójában a munkások ünnepe volt, csak a volt szocialista országokban futott a munka ünnepe címmel) valamint a Mindenszentek sem (csak) magyar, tehát ne tartsuk! Illetve, miért ne tartanánk? Mindenki azt és úgy ünnepel, ahogy szeretné. A karácsony se a 130 centiméteres tévékről, a felesleges vásárlásról szól, ugye? Azaz, de. Ami szomorú a történetben, hogy mi tettük ilyenné. Ahogy mi tettük giccstengerré a Bálin napot is. Ki mondta, hogy millió rózsával, piros Mercedes ajándékozásával, plüssfigurákkal elhalmozva lehet ünnepelni a szerelmesek ünnepének kikiáltott napot? A hangsúly, mint más esetben is, a mértéken van. Nem szabad fullba nyomni a romantikát! Mert akkor giccsessé, görcsössé, szánalmassá válik. De semmi rossz nincs abban, ha a párok ezen a napon megtörik egy kicsit a szürke hétköznapok rutinját. Megfogják egymás kezét, a másik szemébe mondják – örülök, hogy vagy nekem. Sétálnak, egy cukrászdában elfogyasztanak egy krémest. Összebújva sorozatot nézni. Ilyenkor is! Ne csak erre a napra koncentrálódjanak a jó dolgok, de csak azért ne is lépjünk túl szó nélkül rajtuk, mert nem magyar ünnep! A baseball sapka, a farmernadrág és még sok minden más sem magyar, de attól még szeretjük. Nem leszel kevésbé magyar attól, ha kicsit nyitott vagy a világra. Nem kell ész nélkül mindent magunkra venni, mert elvész az egyéniség, de mindent makacsul tagadni se egészséges. Amíg a hálaadás nem kötelező minden országban, addig nincs komoly baj. Gombos Tibor

Az én kis falum: ez a ti kis falutok - kritika

Miután állítólag 2018 legnézettebb műsora a magyarországi tévék tekintetében Az én kis falum az RTL Klubon, jogosnak tűnt a felvetődés, nosza, tekintsük meg. Hát... Nem tudni, kinek a falujáról mintázták, dehogy nem lehetett könnyű gyermekkora, az biztos. Mondjuk ahhoz képest, hogy amolyan sitcom jellegű sorozat lenne ez, sikerült szinte mosoly nélkül, rezzenéstelen arccal végigszenvedni a reklámokkal 15 percenként szabdalt és lealázott epizódot, pedig nincs az a büdös bunkó a földkerekségen, aki ne szeretne nevetni, főleg, ha van rá oka. Nos, ebben Az én kis falumban nem volt min kacarászni. Pedig a színészek kiválóak (a hajdúnánási Csuja Imrét amúgy is mindig jó látni), ám barázdamély gond van azzal, hogy a koncepció szerint falun mindenki ekeegyszerűségű, primitív, szánalmasan kiszolgáltatott gyökérfajzat. Meg úgy nagyjából senki sem dolgozik, és ingyensörért az anyát is meghágná. Ez egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha a műfajhoz méltón felnagyítjuk a falusi lét hiányosságait. Ez akkor is egy sértő baromság. Ezt még az is tudja egyébiránt, aki mondjuk egy nagy faluban (például Debrecenben lakik), aki meg 5 percnél többet töltött valaha egy magyar községben, az saját maga tapasztalhatja: nincs arrafelé több surmó, mint Budapest bármely lelakott lakótelepén. Ez az Én is kis falum amúgy is olyan, mint egy végtelenül lebutított Üvegtigris. Csoki bácsi azt mondaná: hagyjad, leszarom. Tóth Csaba Zsolt

Irreleváns sorok egy megbolondult világból

Döbbenten írom-olvasom: csaknem 400 kamionnyi, 9300 tonnányi, 5,2 milliárd forint összértékű ételt mentett meg a kidobástól a Magyar Élelmiszerbank Egyesület tavaly (dicséretes!). Azt is írom-olvasom, hogy Franciahonban fennakadtak a -10 fok miatti hideg, illetve 10 centi hó miatt. Calais-ban pedig konténereket és két hangárt állítottak fel, ahol a Nagy-Britanniába átjutni próbáló több száz migráns töltheti az éjszakát. Székelyföldön meg huszonévesek szedtek mogyorót, s megtámadta őket egy medve, állítólag ki kéne lőni a vadállatokat, mert túl sokan vannak. "Bolond világ ez!" - mondaná nagyapám.   Nem fontos most itt a minősíthetetlenül színvonal alatti és gyűlölködő kampány kellős közepében ilyen publicisztikát karcolni, de engedtessék meg, hogy néha e bolond világ bolond dolgain olykor kiakadjon a szerkesztő is. Amikor erről a 400 kamionra való, 5,2 milliárd forint értékű élelemről olvasok, mindig eszembe jut drága nagyapám. Gyermekként sosem értettem, hogy miért nem válogat, miért eszik oly szerényen, keveset, s szinte csak abból, amit magának megtermel. Kit izgatna fel manapság a margarinos kenyér-tea „kombó”, a pörkölt után megmaradt „szaftos kenyér” medvesajttal, teával, vagy a lilahagyma szalonnával? Ott sosem volt pocséklás, ami kimaradt, megették a jószágok, a jószágokat pedig mi: csodaszép körforgás. Ha elmondhatnám neki ezeket a döbbenetes hírmorzsákat, biztosan óriásit csalódna és csodálkozna. Sosem tudnám megértetni vele, hogy miért bénulnak meg utak, autópályák, városok, országok mindössze 10 centi hóban, -10 fok hidegben. Azt sem értené, hogy miért kell határsértőknek hangárokat építeni, hogy meg ne fázzanak, hisz az ő idejében még egészen más bánásmódban részesítették az olyanokat. Nem értené azt sem, hogy miért kellene a székely medvéken bosszút állni azért, mert óvatlan emberek rosszkor merészkedtek az ő területükre. Vélhetőleg azt mondaná: ne háborgasd, hogy ne háborgasson!   Lehet, hogy túl egyszerű, "kétkezi parasztember" volt a nagyapám, az pedig biztos, hogy nem volt mindenben igaza. Abból a szempontból viszont szerencséje volt, hogy az ő világának minden nehézsége és mocskossága ellenére egy jobb korban élhetett. Mert ez a mostani nem igaz, s nem igaz embereknek való. SKB

Sz.ros havi nettó 2 millió: a lakás rezsije a fán nő?

Adott egy fiatalember, aki labdarúgó lett. A magyar átlagnál nem rosszabb vagy tehetségtelenebb, de nem is jobb. Adva van ugye egy ajánlat, egy 24 éves fiatalember számára, sz.ros nettó 2 millió forint havonta, autó használattal és lakással. A családja által kedvelt fiatalember erre az ajánlatra mondta azt, hogy – kösz, de nem, mert kevés. Hogy lehet egy ennyire tehetséges embert így megalázni? Két millió forint arra, hogy egész nap labdázzon? Mikor 40 forint alatt nincs tojás? És a kocsiba a benzint ki fizeti? A lakás rezsije a fán nő? Halkan szeretném jelezni, hogy amennyiben az ajánlat még él, én élni kívánok vele! Mit tudok kínálni cserébe? Kb. olyan rosszul játszok, mint bármelyik másik csapattag Tudok futni 40 percet egyfolytában, egy irányba, ezért vállalom azt, hogy a biztonsági őr megfordíthat és visszaküldhet a pályára, abban az esetben, ha leszaladnék róla. Nem érek a labdához. Ha kapus leszek, tudok a labdával ellentétes irányba vetődni, igaz nem túl vehemensen, mégiscsak 40 múltam. Be tudom zselézni a hajam! Jól mutatok indokolatlanul drága, nyitott prémiumautók volánja mögött. Tudok egyszerre több parkolóhelyet foglalni akár egy kerékpárral is. A gólörömben, már amennyiben szerzünk olyat valaha, kész vagyok részt venni. Tudok kifogást keresni, sőt találni is. Bármit megmagyarázok. Hülyén nézek ki rövidnadrágban 4 nyelven tudok káromkodni és verekedést provokálni. Amennyiben felkeltettem érdeklődésüket kérem, mielőbb jelezzenek, mert még a lottómat nem tettem meg, így arra fölöslegesen már nem áldoznék. Este is hívhatnak, számkijelzés nélkül, tényleg felveszem, e-mailre is válaszolok, még mielőtt megkapom. Megyek edzésre, meg minden, csak futni ne kelljen! Gombos Tibor  

Mit számít, ha egy emberrel kevesebb?

Debrecen, belváros. Hétfő, reggel. Jég, hideg. Kapualj, sarok. Boros, üveg. A földön egy hajléktalan-forma. Ember. Arra megy egy nő. Majd arra megy egy férfi. Nem kellene szólni neki? Kihűlhet - fordul a nő a férfihez. Az odamegy a hajléktalan-formához, szól neki, az üveget kidobja a kukába. Semmi. Sem. Történik. A földön fekvő földönfekvő marad. Azt mondja, hogy mit számít, ha egy emberrel kevesebb. Odamegy a nő: Keljen fel és menjen el egy melegedőbe. Adok egy szál cigit, ha feláll. A hajléktalan-forma erre feltápászkodik, úgy nyögi: Találkoztam Istennel. A nő komolyan, nagyon komolyan reagál: Elhiszem. De az nem tágít, ismétli: mit számít, ha egy emberrel kevesebb? A nő kissé megfeszül: de, igenis számít. Menjen majd be egy melegedőbe, és addig is sétáljon, hogy ne fagyjon meg. A hajléktalan-forma ember elfogadja a cigit, sőt, kap még egyet útravalóul. Hálás. Mosolyog. És elindul. Azon gondolkodik, számít-e, ha egy emberrel kevesebb. T. Cs. Zs.

Köszönjük, Anna!

Érkezett a bejelentés, miszerint Ráckevei Anna, a Csokonai Színház júliusban lejáró szerződésű igazgatónője nem pályázik a direktori posztra. Azt nem tudni, hogy a Jászai-díjas, Érdemes művészt milyen körülmények késztették erre a döntésre (ő maga azt mondta az önkormányzati hírportálnak, hogy inkább a családra és a színészi munkára akar koncentrálni), de bárhogy is van, egy szónak feltétlenül el kell hangzania: KÖSZÖNJÜK. Mint a szerelem, az élet és a halál tekintetében, úgy egy színház megítélésében is mindenkinek más és más a hozzáállása, a megítélése, így magam csak a saját véleményem tolmácsolhatom: az elmúlt 30 évben számomra a Ráckevei, Gemza-korszakban volt a leginkább élményt adó és katarzist jelentő a Csokonai Színház. Kiváló darabok tucatját lehetne egyenként felsorolni, de nem teszem, hiszen semmit és senkit nem szeretnék kihagyni. Inkább csak annyit akarok hangsúlyoztni: tiszteletteljes elismerés jár azért, hogy Ráckeveiék megcsinálták a szinte lehetetlent, vagyis megtalálták az egyensúlyt, a hajszálvékony mezsgyét a (poszt)modern és a hagyományos színház, a (poszt)modern és a hagyományos színházi nyelv között. Az előadások nem tűntek avíttnak, azonban nem zuhant le egy tonna trágya sem valamilyen rendezői rémálom miatt a színpad közepére: tisztességes és nagyon értékes színház (volt) a Csokonai az elmúlt években. A folytatás még bizonytalan, egyelőre nem tudni semmit, nem ismert, kik fognak pályázni a posztra. Egy azonban biztos: Ráckevei Annát köszönet nélkül elengedni bűn lenne. Tóth Csaba Zsolt  

Vajas-mézes, Te Drága...

Egyetlen kérdés merült fel bennem egy Facebook-poszt kapcsán, amely vélhetőleg nem tesz népszerűbbé. A DEBRECENBEN HALLOTTAM nevű csoportban megjelent pár fotó egy jó (vagy rossz) szelet vajas-mézes kenyérről, meg egy tányér ( valóban nem túl guszta) levesről a következő felütéssel: „7.osztályos lányom mai sulis menza leves adagja. És uzsi,fél kg-os kenyérből. A Káposztáskockát már fel sem teszem.”   Mindenekelőtt szögezzük le, hogy gyermekét "menzáztatós" ismerőseim többsége rendszerint elégedetlen, sőt, ki van akadva, hogy nem éppen ingyen, gyakorlatilag a moslékhoz hasonló ételeket kapnak gyermekeik. Mondok konkrét, étlapon nevesített példát is: a reszelt répával töltött répa, valóban –még hallva is- testidegen a magyar gasztronómia oly sokszor igazságtalanul szidott, ártó természetétől. Azt is elhiszem, amit a dietetikus ismerősöm mond. Eszerint nem a menzarendelet sz.r, hanem sz.rul készítik el az ételeket azok, akik megfőzik azokat. Azok, akik a menzareformot a spórolás és a meggazdagodás esthajnalcsillagjaként értelmezik az újításokat. Mindemellett azonban azt is meg kell jegyezzem, hogy gyakran tudnék itthon is olyan (néha gusztustalanul szétfőtt, nem túl étvágygerjesztő) ételfotókat készíteni, amelyekre azt mondaná Debrecen népe, hogy ez egy ehetetlen gané, közben pedig gasztronómiai orgia annak a szétfőtt kis zöldség- vagy pandúrlevesnek az elfogyasztása. De alakult már úgy is idehaza, hogy egy kicsit tovább főtt a káposztás kockának a kockája, s kiváló íze ellenére valóban nem illett volna egyetlen szakácskönyvbe sem. Tanulság: egy ételt lefotózni necces dolog: kinek így, kinek úgy. Harmadrészt ott van ennek a szerencsétlen vajas-mézes kenyérnek a kérdése. Még véletlenül sem szeretnék elveszni abban a nosztalgikus téveszmében, miszerint "mi még ilyeneket se kaptunk, s szó nélkül öblítettük le az ingyen sulitejjel a torkunkon", de azért meg kell álljak egy ásonyomnyira. Mert felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi a Jóisten haragjával kényezteti ebben a csodálatosan nyakatekert új világban a kedves szülő odahaza imádott gyermekét, ha ebédre egy húsgombócos, zöldséges ragut követő káposztáskocka sz.r, az uzsonnára tálalt vajas-mézes kenyér pedig közfelháborodást okoz? Értem én, hogy lehetne és kellene is(!) jobbat, finomabbat, többet, gusztusosabbat, egészségesebbet, de azért ne küldjük máglyára szegény vajas-mézes kenyeret! Volt ebben az országban jegyrendszer is, értek medvevadásszá főtt rizsen nevelkedett csecsemők is, s ma is kapnak anyatej vagy tápszer helyett cukros vizet az újszülött csecsemők, s olyan szintű nikotinfüggő csecsemőről is lehetett hallani, aki egészen addig nem hagyta abba a sírást, amíg anyja nem füstölte tele a szobát bagófüsttel. Ezekről még egyetlen posztot sem láttam, pedig létező jelenség valamennyi. Miért a hetedikesek elé tett vajas-mézes kenyér a közellenség? SKB          

Életem ajándékai

A laza hét nem jött össze. Rohangáltam, mint a lőtéri kutya, kétoldali munkaundoromat nem leplezve próbáltam úgy tenni, mint aki dolgozik; valójában azonban azon csodálkoztam, hogy minden küzdelmem ellenére sodródok az árral, s ugyanúgy viselkedem, mint az a sok (hétköznapokon egyébként egészen normálisnak tűnő) sorstársam, aki emberi mivoltából kivetkőzve próbál a piroson is átsurranni azon „szent” cél érdekében, hogy bejusson egy bevásárlóközpontba. Közben nyomasztott más is.  Elképesztően igyekeztem az év 51. hetét lazára venni. Nem akartam tolongani, furakodni, senkit letaposni, a kollektív megőrülésben részt venni. Nem akartam egy darab sz.rként hulla fáradtan csak beesni a fa alá vagy mellé. Ezt a karácsonyt normálisan meg akartam élni. Értik, mire gondolok, ugye? Egy kicsit megállni, egy kicsit lenyugodni, egy kicsit átszellemülni akartam, nem pedig 24-én este friss kenyérért rohanni. Mondanom sem kell, hogy a laza hét nem jött össze. Rohangáltam, mint a lőtéri kutya, kétoldali munkaundoromat nem leplezve próbáltam úgy tenni, mint aki dolgozik; valójában azonban azon csodálkoztam, hogy minden küzdelmem ellenére sodródok az árral, s ugyanúgy viselkedem, mint az a sok (hétköznapokon egyébként egészen normálisnak tűnő) sorstársam, aki emberi mivoltából kivetkőzve próbál a piroson is átsurranni azon „szent” cél érdekében, hogy bejusson egy bevásárlóközpontba. Közben nyomasztott más is. Zavart, hogy alig 2 hónapos gyönyörű gyermekem popsija karácsony előttre már-már vörösen langalt, s bizony sem végtelen gondoskodásunk, sem a méregdrága csodaszerek nem nagyon akarták csillapítani fájdalmát. S tudják, milyen ez, a szülőnek kétszeresen fáj… Napokon át esténként azért imádkoztam, hogy múljon a fájdalma, gyógyuljon a kis feneke. Semmi más kívánságom nem volt a Jézuskához, csak az, hogy a fiam meggyógyuljon, s ne sírjon oly keservesen. December 24-én csodálatosan haladtunk a sütéssel-főzéssel, mintha a Jóisten maga vezette volna a mozdulatainkat. A kora délutáni pelenkázáskor megkaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát: egy gyönyörűen, jókedvűen ébredő baba mosolyát, szinte teljesen gyógyult popsijával együtt. Elképesztően jó érzés volt, tudtam, hogy ebben Isten nyakig benne van, tudtam, hogy ilyesmi csak karácsonykor történhet meg.   *** Emlékeztem, hogy délelőtt, állatetetés után kiengedtem az alig egy hete nálunk lakó cicánkat a garázsból, s arra is, hogy rögtön összebújtak a lépcsőn a kutyánkkal, aki 1-2 nap duzzogás és hőbörgés után mostanra barátjának tekinti az "ősi ellenséget." Amikor kora délután fiam gyógyulása és a szenteste miatt örömittasan kiléptem a házból, már nem találtam sehol a macskát. Szólongattam, hívogattam, kirohantam az utcára is, de nem volt sehol. Eszeveszett keresésem egy óra elmúltával csalódottan feladtam, s nyugtáztam, hogy eltűnt, elment, elpártolt tőlünk. Rossz volt ezt megélni. Tudom jól, hogy a macska az „fogyó eszköz”, de azért mégis hiányzott a "kis dög" flegmasága, megkedveltem pár nap alatt sunyi kis egyéniségét, meg egyébként is, csak a mi cicánk... Kiábrándultan ledőltem a nappaliban, elhatároztam, hogy macska ide többé nem teszi be a lábát, s mikor felkeltem és kiszaladtam az udvarra a fenyőfáért, kicsit még bíztam a visszatérésében, de nem, nem tért vissza. Befaragtam, bevittem, beállítottam a nappaliba a fát, majd amikor indultam volna bezárni magam mögött a bejárati ajtót, a kanapé mögül egy félénk kis szempár nézett az enyémbe. Igen, bizony Micó volt az, vélhetőleg amíg én utána keseregtem órákon át, ő macskához méltóan besurrant a melegre, s órákon keresztül meg se nyikkant, élvezte a helyzetet a forró radiátor alatt. Megörültem, kitessékeltem, megetettem, megdögönyöztem, s rájöttem, hogy a feldíszítetlen fa alja máris csurig van ajándékokkal számomra. Csodákat rejtettek a dobozok is, de idén a legapróbbnak tűnők voltak a legnagyobbak, s ezeket nem is kell visszavigyem sehová, méretben is pont stimmelnek.   SKB

Miért Debrecen legyen Európa Kulturális Fővárosa?

Győr, Szombathely, Veszprém, Székesfehérvár, Gödöllő, Eger és Debrecen küldte be pályázatát a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címre. Közülük jövő év végére csak egy maradhat. Komolyan (?), próbáljuk bizonyítani hogy miért csak Debrecen lehet a győztes, miért nem jöhet szóba a többi. Mert: Győr: Mi van, ha kiönt a Duna? Az árvíz nem kulturális esemény. Különben is, ősszel úgy tűnt, még az NB II-es focicsapat focistáit sem tudják kifizetni. Szombathely: Ó, dicső Róma, dicső Savaria! Ó, de rossz emlékek: vélhetően az itteni keresztények elrettentését szolgálta Szent Quirinus sisciai püspök kivégzése, akit itt dobtak a megáradt Sibaris-patakba, malomkővel a nyakában. Itt szenvedett vértanúhalált két társával Szent Rutilus, Szent Iréneusz és sok más keresztény, akiknek nevét nem jegyezte fel a történelem. Veszprém: Ők arra hivatkoznak, hogy közel van a Balaton, összekötik a programokat. Nono: Balatonfüred 20 kilométerre van, Debrecentől sincs messzebb Hajdúszoboszló. Ráadásul Nagyvárad is csak 70, márpedig az a város is egy csoda. Székesfehérvár:  Királyi város? Az utolsó koronázás 1526-ban volt arrafelé... Gödöllő: A Grassalkovich-kastély szép, de a város olyan kicsi, hogy ha a kultvendégek vacsora után elmennek sétálni, 15 perc múlva a Gödöllői-dombságból kell őket összeszedni. Eger: Aki oda járt fősikolára, tudja, hogy állandóan felfelé kell menni.Megterhelő. Pláne a Szépasszony-völgyből... T. Cs. Zs.  

Ilyen még kormányablakban nem történt...

Már előre rettegtem az egésztől, s tudtam, hogy hiába töltök le, töltök ki minden papírt, valami tutira nem fog stimmelni, valami biztosan hiányozni fog, nem haladok, újra sorba kell állnom, biztosan hazaküldenek. Ismerős, ugye? Így vágtam neki a minap egyszerre két fontos ügy elintézésének. Tudom, hogy helytelen hozzáállás előre bevonzani a rosszat, de őszintén szólva eddig nem nagyon kényeztetett el ez az ország a rugalmas, várakozásmentes, ügyfélközpontú, humánus közigazgatási ügyintézéssel. Többnyire csak ideges, flegma, kekeckedő, türelmetlen, lekezelő, kioktató ügyintézőkkel volt dolgom az ablakok túloldalán. Félelmem, s a hozzám hasonlók félelme tehát bizonyos szempontból jogos. Félelmem sajnos igazolódott is. Tegyük hozzá, elsőre nem kellett sokat várni, a környezet is kellemes volt, az ügyintéző srác is normális volt, mégis hiányzott egy apróság az ügyintézéshez, egy másolat nem volt benne a gondosan összekészített papírhalomban, ezért elküldött. Már épp kezdtem azt gondolni, hogy megint az van, amire számítottam, millió papír, nehezen haladó ügyek, amit beadok papíron, azt egyből digitalizálják (minek a papír?), megint nem stimmel valami, ezek csak szívatnak. Egy órán belül megszereztem a hiányzó másolatot, újra húztam egy sorszámot, akkor már többet kellett várni, de sebaj, fontos ügyben jártam el, bele kellett férjen. Amikor újra sorra kerültem, kiderült, hogy hiányzik még valami, e hír hallatán már tényleg kivert a víz. Mosolyom már nem volt őszinte, ezt az ügyintéző is láthatta, mondtam, hogy e-mail-ben megvan minden, s ekkor megtörtént a magyar közigazgatás csodája.  Valami olyan, amit korábban sosem feltételeztem volna. Megnyitotta a srác a böngészőt, kifordította a saját monitorját, ideadta a billentyűzetét, és azt mondta, hogy lépjek be, töltsem le, itt meg kinyomtatjuk. Még most is olyannyira szürreálisnak tartom a dolgot, hogy ha nem velem történik meg, akkor el sem hiszem. Pedig igaz. Megtörtént valami, aminek rég és általánosan így kellene működnie. Egy kis humánumot, egy kis jóindulatot, egy kevés segíteni akarást kell vinni az egészbe. S ha ezt mindenki beleteszi, lehet, hogy a végén még ügyeket is fogunk intézni. KB  

45: a legboldogabb boldogtalan

Kutatások azt bizonyítják, hogy a férfiak 44-45 éves korukban a legboldogtalanabbak. A világon mindenütt, mindegy, hogy szegény vagy gazdag, szerencsés vagy szerencsétlen, diktatórikus avagy überdemokratikus tájakon járunk. Mindenütt így van. De miért is? Vélhetően azért, mert erre az életkorra jutva az ember már leszámol gyermekkori, ifjúkori álmaival, vágyaival, bizodalmaival. Nem rúg gólt a labdarúgó-világbajnokság döntőjében, nem lesz a világ legmenőbb rockzenekarának frontembere és/vagy gitárosa, nem is lesz Magyarország legelismertebb írója. Az ember ilyenkor már látja, mi NEM sikerült, látja, mire NEM volt képes, látja, milyen mély lett a szakadék egykori ábrándjai és a mostani rögvalóság között. Én mindmáig 45 évet éltem, de nem érzem magam boldogtalannak. Vagy legalábbis azt mondom, egy boldog boldogtalan vagyok. Nem lettem sztárfocista, nem lettem rockfélisten, és nem lettem zseniálisnak kikiáltott/tartott író sem. Látom, mi nem sikerült, de látom azt is, hogy mi az, ami IGEN. Gyermek-ifjúkoromban nem gondoltam volna, hogy évtizedeken át újságíróként dolgozhatom, ráadásul mindvégig kedvenc városomban, Debrecenben, ahol már dédapám is született.  Soha nem hittem volna, hogy ilyen szép családom lesz. Soha nem hittem volna, hogy ilyen sok ember fog többnyire szeretni, illetve ne legyünk nagyképűek: néha kedvelni. Soha nem hittem volna, hogy 45 éves koromra még élek egyáltalán, és azt sem, hogy egyetlen éjszakát sem töltök kórházban, betegágyon. Persze tudom, mi következik. Jönnek a nyavalyák, a betegségek, a szenvedés. A fiatal lányok már csókolommal köszönnek (brrrrrrrr.....), a test immár nem a lélek tükre, hanem annak szánalmas paródiája lesz. De jönni fog más is: unokák, ép család, megmaradt barátok. 30 évvel ezelőtt jóval többet vártam ettől az egésztől, és persze jóval kevesebbet is. Így lettem mára boldog boldogtalan: bizonyára valahogy így érzel te is, kedves olvasó. Tóth Csaba Zsolt

Viszkis: bűn és bűnhődés magyar módra

Sosem gondoltam volna, hogy a Viszkis 2017-ben újra ennyire fogja uralni a közbeszédet. Tényleg nem. Ambrus Attila figurája engem médiatörténeti és társadalmi kommunikációs szempontból kezdett érdekelni, de ma másról is kell vele kapcsolatban beszélnünk, mert érzésem szerint valami vihar van a biliben. Az általa ihletett magyar akciófilm kapcsán most (is) az értelmes gondolkodás, a józanság helyett whisky áztatta agyakat, gyűlöletet, kollektív megbélyegzést érzek. S a híresen etikus és bűntelen magyar társadalom erkölcscsőszei részéről nekem ez a viselkedés úgy esik, mintha holnap felszentelnék Ambrus Attilát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kifordul a belem ettől az álszent pálcatöréstől. Minden bizonnyal megváltoztunk. Már nem vagyunk lazák, már nagyon erkölcsösek, szigorúak, szívtelenek vagyunk. Sokak szerint nem készülhet a magyar kriminológia egyik egyénisége által ihletett közönségfilm, ne árulja a köcsögeit a debreceni vásárokon se, s különben is, vessék a népharag elé, dobáljuk meg kővel, üssük agyon nyilvánosan, bűnhődjön élete végéig, s még utána is. Döbbenetes ez az embertelenség ugyanabban az országban, ahol a magyar újságolvasók zöme egy emberként szorított annak idején a Viszkisnek, szívén viselte a sorsát, s szurkolt a magyar bűnüldöző szervek ellen, mondván, „csak el ne kapják már szerencsétlent.” Ne mondják, hogy nem így volt, mert ezt már volt szerencsém megélni és végignézni. Ez a jelenség is ritka, de egyetlen nagyon fontos körülmény eredményezhette mindezt: a Viszkis soha nem ölt. Kb. 140 millió forintot zsákmányolt azoktól a bankoktól, akik akkor és azóta is ennek többszörösét nyúzzák le a magyar emberekről legalizált keretek között. Ez az ember 13 hosszú évet ült rács mögött. Tegyük hozzá: emberölésért sem gyakran osztogatnak ennyi büntetést. Tanult, könyv született róla, szakmát szerzett, lediplomázott, szabadulása óta a légynek sem ártott. Könyörgöm! Ő az élő és nagyon ritka példa arra, hogy van értelme a BV-intézetek küzdelmes munkájának, van olyan, hogy valaki a sitt után újra hasznos tagja lesz ennek az erkölcsös társadalomnak; divatos kifejezéssel: sikerül integrálni. Miért menő a debreceni vásárban szelfizni vele, most meg azt mondani, hogy az ő történetéből nem szabad filmet készíteni, mert bűnöző, s az is marad? Nem értem. Ez megbélyegzés és kollektív gyűlölet, nem pedig értelmes gondolkodás. (Mellesleg Antal Nimród filmjének nem az az üzenete, hogy legyél te is rabló, pusztán egy jó sztoriból vélhetőleg jó filmet kreált.) S miféle újságírói attitűd az a Tvrtkoktotrvkrtkó részéről, hogy behívok valakit egy látszólag értelmes beszélgetésre, aztán valamiféle emelkedett stílusban elkezdem nyilvánosan alázni a vendéget??? Nem értem, s szerintem ez helytelen viselkedés egy olyan riportertől, aki eddig abszolút szolidáris volt a legmélyebb emberi tragédiákkal, sorsokkal szemben is. Végül pedig egyetlen ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. Amikor láttuk az Ocean’s-sorozat fergeteges kaszinófosztásait, kinek szurkoltunk? A Tolvajtempóban? A Fegyvernepperben? A magyar Bonnie és Clyde történetét feldolgozó filmnél? (Ők életveszélyesen meglőttek egy rendőrt!!!) A Ponyvaregényben gond volt a törvényen kívüliség? A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című kolosszális alkotásban ki volt szimpi? Soroljam? Ugye?! Véleményem szerint tehát arra a kérdésre, hogy készülhet-e magyar akciófilm a Viszkis története alapján, az a válaszom, hogy igen, miért ne? Hogy kötelező-e megnézni? Ezt egy ilyen messzemenően erkölcsös és tisztalelkű közönség el tudja dönteni. Hogy megbűnhődött-e a bűneiért a 13 év alatt? Szerintem igen. Akkor meg mifasz van? KB    

Debreceniek, legyünk aranypofák!

Na emberek, elkezdődött. Na nem a tél, meg nem a karácsonyi lázfelszökés, nem is a Végtelen szerelem című török sorozat második évada. Nem. A debreceni belváros egyirányúsítása kezdődött el, s hamarost be is fejeződik. Miként is álljunk hozzá? Kezdjük azzal, hogy ez a legnagyobb változás Debrecen mindennapi életében a főtér átadása óta, azaz az elmúlt csaknem két évtizedben. Ennek megfelelően uralja a közbeszédet, jönnek hangok, böffentések, bólintások, fejrázások innen is, onnan is. Lehet hallani ugyebár, hogy mi a grízes francnak is ez, meg hogy Uramatyám, most mi lesz, elindult a karambol-szám tippverseny is. Az önkormányzat becsülettel küzd, mint malac a jégen, tényleg minden lehetséges eszközzel és csatornán igyekszik a debreceniek fejébe aszfaltozni, hogy eztán mi lesz a közlekedési rend, hogyan is irányítsuk munkába magunkat az ólmos-álmos reggeleken. Abszolút nem az én dolgom (még pénzt se kapok érte), de javaslom, fontoljuk meg annak lehetőségét, hogy együttműködően állunk a NAGY ÁTVARIÁLÁS-hoz. Hogy miért is? Azért, kedves hozzám hasonlóan nehézfejű cívistársaim, mert vélhetően fájdalommentesebben és kevesebb vérnyomástolulással élhetjük át és túl a következő napokat, ha ez egyszer kivételesen partnerek leszünk. Persze, lesz meg nem értés, lesz(volt, van) dugó, lehet káoszjelleg is, de próbáljuk meg: kivételesen hagyjuk a folyamatos bazzegolást, legyünk aranypofák, alkalmazkodjunk az új rendhez, mint mongúz a tápláléklánchoz. Segítsünk be mi is, amiben tudunk, hátha sikerül a nagy kísérlet. Ha netán kudarcba fullad, még mindig káromkodhatunk eleget, akár joggal és fennhangon is. De addig minek? Tegyünk egy különleges próbát: húzzunk egy irányba. Tóth Csaba Zsolt  

A gond nélküli apa

Azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy szerencsére ez nagyon nem így van. Alig több mint két hete lettem egy gyönyörű kisfiú édesapja. Büszkeségemre, boldogságomra, hálám kifejezésére nincsenek szavak, fáradhatatlanságunk megkérdőjelezhetetlen: itt bizony új élet kezdődött. Nemcsak a számára, hanem számunkra is. Hosszú, csalódásokkal és könnyekkel teli utat jártunk végig az ő megérkezéséig, erre nem is szívesen emlékszem vissza… Mindezen előzmények tudatában talán valami egészen mást érzek, mint akinél elsőre minden klappol. Szeretetemben, odaadásomban, rajongásomban, csodálkozásomban, s a meghatottságtól gyakran szemembe szaladó könnyekben minden olyan érzelem benne van, melyet az idáig vezető úton éltem meg. Egyetlen érzésem viszont gondolatébresztő lehet a Kedves Olvasó számára is. Az elmúlt (alig) 9 hónapban kimondva vagy kimondatlanul szembesítettek azzal nők és férfiak, anyák, apák és gyermektelenek, hogy én férfiként ebben a történetben csak másodhegedűs vagyok. Mármint hogy az én szerepem teljesen és totálisan mellékes, hiszen „megcsinálni könnyű, sőt kellemes, a neheze már nem az én dolgom.” A fiunk megszületése után is sorra kapom a megerősítést a fentiekre vonatkozóan, kiegészítve azzal, hogy „te még most nem tudsz mit csinálni, majdhogynem fölösleges vagy, az anyja eteti, az anyja pelenkázza, az anyja rendezi.” Távol álljon tőlem, hogy ebben az überfeminista korban, a vajúdás minden pillanatát megélve, egy spontán apás szülés után bármilyen csodálatos érdemet elorozni merjek a hölgyektől, de a történet azért nem ennyire fekete és fehér. Azt gondolom ugyanis, hogy az az áldásos teher, ami alatt a fiatal srácból apává lettem, rendesen nyomta és nyomja az én vállamat is. A várandósság korai szakaszában mindentől igyekeztem megkímélni szeretett feleségem, nehogy baj legyen. Főztem a kedvenceit, hordtam a csokikat, süteményeket, bármit. Takarítottam, főztem, mostam, teregettem, s közben ezerrel dolgoztam, hogy fussa az orvosi vizsgálatokra, hálapénzre, mindenre. Közben költöztünk, építettünk, felújítottunk. Vérrel-verejtékkel dolgoztam azon, hogy őszre legyen hol fogadnunk szerelmünk gyümölcsét. Hordtam a csempét, kevertem az anyagot, festettem, cipeltem, veszekedtem a semmirekellő mesterek hadával. Segítségem alig volt, de megcsináltuk, október elejére otthonunk is lett. Októberben a feleségem már menni is alig tudott, az is teher volt, hogy megforduljon az ágyon, így egyértelműen nekem kellett még többet vállalni, még többet segíteni. November elején eljött a nagy nap, s úgy érzem, nagy hasznomat vette. Próbáltam nyugtatni, percekig tartó fájásai közepette húztam utána az infúziós gurulót a mosdóba, marhatta a kezem vajúdás közben, s igen, talán támasz voltam szülés közben s után is. Az első hetekben a házimunka, a kutya, a kert, a temérdek munkám mellett minden egyes pelenkázásnál segítek, ápoltam a pici kincsünk köldökét, segítek fürdetni, büfiztetni, altatni. Kelek az éjszaka közepén, melegítem a tejet, 2-3 naponta főzök magunkra, én járok bevásárolni, postára, ügyeket intézni, szerelőhöz hordani az autót. Mindemellett igyekszem lelki társ is lenni, igyekszem elhitetni egy –még- bizonytalan kismamával, hogy a világon ő a legjobb és leggondosabb anya, merthogy ez így is van. Kérem, ne értsenek félre, nem várok én ezért még egy vállba veregetést sem senkitől, bőven eleget kapok, amikor este két etetés közt átölel a feleségem, abban benne van minden, ami nekem kell. Férfi és immáron apa vagyok, „ez a dolgom.” Pusztán azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy nálunk szerencsére ez nagyon nem így van. Tudom jól, lehetnék igazi macsó, nem lenne muszáj ennyit vállalnom, de valahogy azt szeretném, ha ennek a csodálatos gyermeknek lenne apja. Apa nélkül ugyanis baromi rossz. Nekem szinte sosem volt, amikor szükségem lett volna rá.  Az én apám évekig azon munkálkodott, hogy hogyan vegyen el tőlem valamit, mindent, nem pedig azon, hogy minél többet adjon. Nem haragszom én rá, de én nem ilyen apa és férj akarok lenni. Ennyire egyszerű ez: helyt kell állni becsülettel. KB    

Embertelen az embertelenségben

Reggel 5-kor csörög a vekker. Kilopózok, odakészítek egy teát, a félhomályban gyorsan összekészülünk, s még egy szelet vajas-szalámis kenyeret is kapok a drágámtól mielőtt kimennék a 4 fokos szélbe. Egy közeli (8-tól már megfizethetetlen áron kínált, árfekvésileg kicsit sem családbarát parkolóból), 36 hetes, csodálatos pocakkal már-már hármasban érkezünk a legjobb indulattal sem fényességes „otiba”. Reggel 6 óra 42 perckor a csontig hatoló hideg szél picinyke segítséggel kitárja kitartó, éhgyomorral érkező asszonyom előtt az ajtót, majd a lépcső tetején megjelenik A Rém. Egy security-jelmezbe öltözött férfi, aki hangosan ránk is köszön: Jó reggelt kívánok! Kedvesen viszonoztuk köszönését, elvégre praktikus okokból sem voltunk beb.szva, nem akartunk lopni, s még csak szexelni sem a szutykos, szappan nélküli, qrvabüdös budiban. Becsípődött, túlterhelt derekú kedvesem fellép pocakjával az első lépcsőfokra, majd a szekus Rém megkérdezi, hogy hová megyünk? Válaszom: 7 órára laborvizsgálatra sietünk a második emeletre. Válasza 6 óra 43-kor: 6:45-től lehet csak bejönni, előtte nem. Várandós feleségem csalódottan visszalép az első lépcsőfokról (megszoktuk már, a múltkor egy egyetlen perccel lejárt parkolójegy miatt büntette hatezerre a cívisvárosi családbarát rendszer egyik réme), megállunk a lábtörlő környékén. Bevallom, tényleg nem akartunk kilépni az utcára a hideg szélben. A Rém azonban mérges lett, amiért az ajtón belül álltunk meg, s ránk is kiabált 6:44-kor: „Uram, nem érti meg, hogy nem lehet bejönni? Egyébként is rossz helyen áll, ott csekkolnak be a dolgozók! (Mondjuk nem a reptérre készültünk, de ez teljesen lényegtelen. Ha csekkolnak, akkor csekkoljanak. Bizonyára ebben a beteg világban erre veri valaki/mármint kártyát a falhoz/, hogy ki, s mikor érkezik a munkahelyére.) Mondatának végét szinte meg sem vártuk. Megfogtam a feleségem hideg ujjperceit, megmondtam az őrnek, hogy „oké, rendben, máris kiviszem a 36 hetes, veszélyeztetett terhes feleségem a hideg szélre”. Aztán valamikor visszamentünk. Akkor, amikor már álltunk odakinn vagy 2-3-4-5-6 percet (ki tudja, nála mikor van bűvös háromnegyed hét…). Visszamentünk 6:48 körül, s amikor meglátott a Rém, akkor már nem köszönt, csak fülét-farkát behúzva bebújt a lyukába, mint a seprűvel jól elvert kutya.   Jól tette mindezt, mert kutya volt, embertelen kutya. De még nagyobb kutya, aki ilyen embertelenül tartat be vele embertelen szabályokat. A legkutyább kutya az, aki a legelemibb emberséget mellőzve kihajít egy 36 hetes terhes, ártani kicsit sem akaró lányt a hajnali hideg szélre. Nem akarok én ennek a kutyául (sem) viselkedő, teljhatalmú Rémnek semmi rosszat. Tényleg nem venném a lelkemre, ha letolnák a főnökei. Vélhetőleg ma reggel élte át élete eddigi legnagyobb ejakulációját, s szívből azt kívánom, sose legyen nagyobban része. Egy kérdés azonban számomra még megválaszolatlan: nem maradt már egy fikarcnyi emberség sem ebben a beteg, embertelen, kutya világban? KB    

Me too - Csak mert a szerkesztőségben a férfiak nem fognak erről cikket írni...

Nézegetem pár napja, a közösségi média „me too” kampányát, és minden egyes kiírásnál elszorul a torkom. Nekem nem az a reakcióm, mint egyes férfiaknak: „Minden nőről kiderül, hogy zaklatták”, hanem az: vajon ki merünk-e állni? Van olyan ismerősöm, aki nem írta ki az üzenőfalára, hogy „me too” pedig tudom, hogy ez volt a válásának az oka. A férj miután elhidegültek egymástól, bár még kénytelenek voltak egy fedél alatt élni változatlanul igényt tartott a hálószobai házaséletre. Ő úgy gondolta joga van hozzá. Nem baj, hogy ő még nem tart ott, hogy ország-világnak ezt elmondja, de legalább el tudott válni. No de mi van azokkal a nőkkel, akikkel „csak úgy”megtörtént, de nem mertek/mernek lépni? Ők vajon mit éreznek, amikor meglátják a sok énisénis kiírást? Gondolhatják, hogy ”ja, az nem is volt zaklatás” vagy, hogy „én is hülye voltam, mert mindketten ittunk”, és ezt „magas sarkúban voltam, nem tudtam elfutni” ne adj isten azt: „először én is akartam” vagy a kedvencem: „persze, mert kihívóan öltöztem aznap”. Sajnos még mindig ilyen és ehhez hasonló klisék vannak ezzel a témával kapcsolatban a fejekben, és nem csak a férfiakéban, hanem a mienkben is. Fontos kérdés, hogy mit tartunk zaklatásnak. Zaklatás a nemi erőszak és annak minden meg nem valósult formája is. Igen az is zaklatás, ha a szórakozóhelyen a fenekedbe markolnak. Minden olyan mozdulat, amit te nem szeretnél, ami ellen a belsőd tiltakozik, az a zaklatás kategóriába sorolható, akkor is, ha ez a buszon történik és akkor is, ha otthon a négy fal között. Szerintem az ilyen és ehhez hasonló összefogással lehet segíteni azoknak a nőknek, akik áldozatok voltak, vagy lehetnek. Ki kell állnunk, és kikiabálni az ismeretlenbe, hogy gyere én is átéltem, és mégis itt vagyok! Ha már csak egy nőnek segítünk abban, hogy mérjen lépni, akkor is célt ért ez a fajta hangadás! Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy merjenek határozottan fellépni az iskolában, a buszon, az utcán sőt a baráti társaságban is, és igenis álljanak ki magukért, egymásért. Tudni kell mindenkinek betartani a határokat, legfőképpen a férfiaknak. Papp Csilla Már bocsánat, ha elfogultan írok a nőket ért zaklatásról, annak ellenére, hogy tudom, a férfiak esetében is ugyanúgy előfordul ez, és hogy ők még inkább elrejtőznek, de azt írja meg más… A nők elleni erőszak az ENSZ meghatározása szerint: “A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]” (Deklaráció a Nők Elleni Erőszak Megszüntetéséről, 1993)