°C
TIME DATE
Ma Kelemen és Klementína nap van.

Úgy érzem

Debreceniek, legyünk aranypofák!

Na emberek, elkezdődött. Na nem a tél, meg nem a karácsonyi lázfelszökés, nem is a Végtelen szerelem című török sorozat második évada. Nem. A debreceni belváros egyirányúsítása kezdődött el, s hamarost be is fejeződik. Miként is álljunk hozzá? Kezdjük azzal, hogy ez a legnagyobb változás Debrecen mindennapi életében a főtér átadása óta, azaz az elmúlt csaknem két évtizedben. Ennek megfelelően uralja a közbeszédet, jönnek hangok, böffentések, bólintások, fejrázások innen is, onnan is. Lehet hallani ugyebár, hogy mi a grízes francnak is ez, meg hogy Uramatyám, most mi lesz, elindult a karambol-szám tippverseny is. Az önkormányzat becsülettel küzd, mint malac a jégen, tényleg minden lehetséges eszközzel és csatornán igyekszik a debreceniek fejébe aszfaltozni, hogy eztán mi lesz a közlekedési rend, hogyan is irányítsuk munkába magunkat az ólmos-álmos reggeleken. Abszolút nem az én dolgom (még pénzt se kapok érte), de javaslom, fontoljuk meg annak lehetőségét, hogy együttműködően állunk a NAGY ÁTVARIÁLÁS-hoz. Hogy miért is? Azért, kedves hozzám hasonlóan nehézfejű cívistársaim, mert vélhetően fájdalommentesebben és kevesebb vérnyomástolulással élhetjük át és túl a következő napokat, ha ez egyszer kivételesen partnerek leszünk. Persze, lesz meg nem értés, lesz(volt, van) dugó, lehet káoszjelleg is, de próbáljuk meg: kivételesen hagyjuk a folyamatos bazzegolást, legyünk aranypofák, alkalmazkodjunk az új rendhez, mint mongúz a tápláléklánchoz. Segítsünk be mi is, amiben tudunk, hátha sikerül a nagy kísérlet. Ha netán kudarcba fullad, még mindig káromkodhatunk eleget, akár joggal és fennhangon is. De addig minek? Tegyünk egy különleges próbát: húzzunk egy irányba. Tóth Csaba Zsolt  

A gond nélküli apa

Azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy szerencsére ez nagyon nem így van. Alig több mint két hete lettem egy gyönyörű kisfiú édesapja. Büszkeségemre, boldogságomra, hálám kifejezésére nincsenek szavak, fáradhatatlanságunk megkérdőjelezhetetlen: itt bizony új élet kezdődött. Nemcsak a számára, hanem számunkra is. Hosszú, csalódásokkal és könnyekkel teli utat jártunk végig az ő megérkezéséig, erre nem is szívesen emlékszem vissza… Mindezen előzmények tudatában talán valami egészen mást érzek, mint akinél elsőre minden klappol. Szeretetemben, odaadásomban, rajongásomban, csodálkozásomban, s a meghatottságtól gyakran szemembe szaladó könnyekben minden olyan érzelem benne van, melyet az idáig vezető úton éltem meg. Egyetlen érzésem viszont gondolatébresztő lehet a Kedves Olvasó számára is. Az elmúlt (alig) 9 hónapban kimondva vagy kimondatlanul szembesítettek azzal nők és férfiak, anyák, apák és gyermektelenek, hogy én férfiként ebben a történetben csak másodhegedűs vagyok. Mármint hogy az én szerepem teljesen és totálisan mellékes, hiszen „megcsinálni könnyű, sőt kellemes, a neheze már nem az én dolgom.” A fiunk megszületése után is sorra kapom a megerősítést a fentiekre vonatkozóan, kiegészítve azzal, hogy „te még most nem tudsz mit csinálni, majdhogynem fölösleges vagy, az anyja eteti, az anyja pelenkázza, az anyja rendezi.” Távol álljon tőlem, hogy ebben az überfeminista korban, a vajúdás minden pillanatát megélve, egy spontán apás szülés után bármilyen csodálatos érdemet elorozni merjek a hölgyektől, de a történet azért nem ennyire fekete és fehér. Azt gondolom ugyanis, hogy az az áldásos teher, ami alatt a fiatal srácból apává lettem, rendesen nyomta és nyomja az én vállamat is. A várandósság korai szakaszában mindentől igyekeztem megkímélni szeretett feleségem, nehogy baj legyen. Főztem a kedvenceit, hordtam a csokikat, süteményeket, bármit. Takarítottam, főztem, mostam, teregettem, s közben ezerrel dolgoztam, hogy fussa az orvosi vizsgálatokra, hálapénzre, mindenre. Közben költöztünk, építettünk, felújítottunk. Vérrel-verejtékkel dolgoztam azon, hogy őszre legyen hol fogadnunk szerelmünk gyümölcsét. Hordtam a csempét, kevertem az anyagot, festettem, cipeltem, veszekedtem a semmirekellő mesterek hadával. Segítségem alig volt, de megcsináltuk, október elejére otthonunk is lett. Októberben a feleségem már menni is alig tudott, az is teher volt, hogy megforduljon az ágyon, így egyértelműen nekem kellett még többet vállalni, még többet segíteni. November elején eljött a nagy nap, s úgy érzem, nagy hasznomat vette. Próbáltam nyugtatni, percekig tartó fájásai közepette húztam utána az infúziós gurulót a mosdóba, marhatta a kezem vajúdás közben, s igen, talán támasz voltam szülés közben s után is. Az első hetekben a házimunka, a kutya, a kert, a temérdek munkám mellett minden egyes pelenkázásnál segítek, ápoltam a pici kincsünk köldökét, segítek fürdetni, büfiztetni, altatni. Kelek az éjszaka közepén, melegítem a tejet, 2-3 naponta főzök magunkra, én járok bevásárolni, postára, ügyeket intézni, szerelőhöz hordani az autót. Mindemellett igyekszem lelki társ is lenni, igyekszem elhitetni egy –még- bizonytalan kismamával, hogy a világon ő a legjobb és leggondosabb anya, merthogy ez így is van. Kérem, ne értsenek félre, nem várok én ezért még egy vállba veregetést sem senkitől, bőven eleget kapok, amikor este két etetés közt átölel a feleségem, abban benne van minden, ami nekem kell. Férfi és immáron apa vagyok, „ez a dolgom.” Pusztán azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy nálunk szerencsére ez nagyon nem így van. Tudom jól, lehetnék igazi macsó, nem lenne muszáj ennyit vállalnom, de valahogy azt szeretném, ha ennek a csodálatos gyermeknek lenne apja. Apa nélkül ugyanis baromi rossz. Nekem szinte sosem volt, amikor szükségem lett volna rá.  Az én apám évekig azon munkálkodott, hogy hogyan vegyen el tőlem valamit, mindent, nem pedig azon, hogy minél többet adjon. Nem haragszom én rá, de én nem ilyen apa és férj akarok lenni. Ennyire egyszerű ez: helyt kell állni becsülettel. KB    

Embertelen az embertelenségben

Reggel 5-kor csörög a vekker. Kilopózok, odakészítek egy teát, a félhomályban gyorsan összekészülünk, s még egy szelet vajas-szalámis kenyeret is kapok a drágámtól mielőtt kimennék a 4 fokos szélbe. Egy közeli (8-tól már megfizethetetlen áron kínált, árfekvésileg kicsit sem családbarát parkolóból), 36 hetes, csodálatos pocakkal már-már hármasban érkezünk a legjobb indulattal sem fényességes „otiba”. Reggel 6 óra 42 perckor a csontig hatoló hideg szél picinyke segítséggel kitárja kitartó, éhgyomorral érkező asszonyom előtt az ajtót, majd a lépcső tetején megjelenik A Rém. Egy security-jelmezbe öltözött férfi, aki hangosan ránk is köszön: Jó reggelt kívánok! Kedvesen viszonoztuk köszönését, elvégre praktikus okokból sem voltunk beb.szva, nem akartunk lopni, s még csak szexelni sem a szutykos, szappan nélküli, qrvabüdös budiban. Becsípődött, túlterhelt derekú kedvesem fellép pocakjával az első lépcsőfokra, majd a szekus Rém megkérdezi, hogy hová megyünk? Válaszom: 7 órára laborvizsgálatra sietünk a második emeletre. Válasza 6 óra 43-kor: 6:45-től lehet csak bejönni, előtte nem. Várandós feleségem csalódottan visszalép az első lépcsőfokról (megszoktuk már, a múltkor egy egyetlen perccel lejárt parkolójegy miatt büntette hatezerre a cívisvárosi családbarát rendszer egyik réme), megállunk a lábtörlő környékén. Bevallom, tényleg nem akartunk kilépni az utcára a hideg szélben. A Rém azonban mérges lett, amiért az ajtón belül álltunk meg, s ránk is kiabált 6:44-kor: „Uram, nem érti meg, hogy nem lehet bejönni? Egyébként is rossz helyen áll, ott csekkolnak be a dolgozók! (Mondjuk nem a reptérre készültünk, de ez teljesen lényegtelen. Ha csekkolnak, akkor csekkoljanak. Bizonyára ebben a beteg világban erre veri valaki/mármint kártyát a falhoz/, hogy ki, s mikor érkezik a munkahelyére.) Mondatának végét szinte meg sem vártuk. Megfogtam a feleségem hideg ujjperceit, megmondtam az őrnek, hogy „oké, rendben, máris kiviszem a 36 hetes, veszélyeztetett terhes feleségem a hideg szélre”. Aztán valamikor visszamentünk. Akkor, amikor már álltunk odakinn vagy 2-3-4-5-6 percet (ki tudja, nála mikor van bűvös háromnegyed hét…). Visszamentünk 6:48 körül, s amikor meglátott a Rém, akkor már nem köszönt, csak fülét-farkát behúzva bebújt a lyukába, mint a seprűvel jól elvert kutya.   Jól tette mindezt, mert kutya volt, embertelen kutya. De még nagyobb kutya, aki ilyen embertelenül tartat be vele embertelen szabályokat. A legkutyább kutya az, aki a legelemibb emberséget mellőzve kihajít egy 36 hetes terhes, ártani kicsit sem akaró lányt a hajnali hideg szélre. Nem akarok én ennek a kutyául (sem) viselkedő, teljhatalmú Rémnek semmi rosszat. Tényleg nem venném a lelkemre, ha letolnák a főnökei. Vélhetőleg ma reggel élte át élete eddigi legnagyobb ejakulációját, s szívből azt kívánom, sose legyen nagyobban része. Egy kérdés azonban számomra még megválaszolatlan: nem maradt már egy fikarcnyi emberség sem ebben a beteg, embertelen, kutya világban? KB    

Me too - Csak mert a szerkesztőségben a férfiak nem fognak erről cikket írni...

Nézegetem pár napja, a közösségi média „me too” kampányát, és minden egyes kiírásnál elszorul a torkom. Nekem nem az a reakcióm, mint egyes férfiaknak: „Minden nőről kiderül, hogy zaklatták”, hanem az: vajon ki merünk-e állni? Van olyan ismerősöm, aki nem írta ki az üzenőfalára, hogy „me too” pedig tudom, hogy ez volt a válásának az oka. A férj miután elhidegültek egymástól, bár még kénytelenek voltak egy fedél alatt élni változatlanul igényt tartott a hálószobai házaséletre. Ő úgy gondolta joga van hozzá. Nem baj, hogy ő még nem tart ott, hogy ország-világnak ezt elmondja, de legalább el tudott válni. No de mi van azokkal a nőkkel, akikkel „csak úgy”megtörtént, de nem mertek/mernek lépni? Ők vajon mit éreznek, amikor meglátják a sok énisénis kiírást? Gondolhatják, hogy ”ja, az nem is volt zaklatás” vagy, hogy „én is hülye voltam, mert mindketten ittunk”, és ezt „magas sarkúban voltam, nem tudtam elfutni” ne adj isten azt: „először én is akartam” vagy a kedvencem: „persze, mert kihívóan öltöztem aznap”. Sajnos még mindig ilyen és ehhez hasonló klisék vannak ezzel a témával kapcsolatban a fejekben, és nem csak a férfiakéban, hanem a mienkben is. Fontos kérdés, hogy mit tartunk zaklatásnak. Zaklatás a nemi erőszak és annak minden meg nem valósult formája is. Igen az is zaklatás, ha a szórakozóhelyen a fenekedbe markolnak. Minden olyan mozdulat, amit te nem szeretnél, ami ellen a belsőd tiltakozik, az a zaklatás kategóriába sorolható, akkor is, ha ez a buszon történik és akkor is, ha otthon a négy fal között. Szerintem az ilyen és ehhez hasonló összefogással lehet segíteni azoknak a nőknek, akik áldozatok voltak, vagy lehetnek. Ki kell állnunk, és kikiabálni az ismeretlenbe, hogy gyere én is átéltem, és mégis itt vagyok! Ha már csak egy nőnek segítünk abban, hogy mérjen lépni, akkor is célt ért ez a fajta hangadás! Meg kell tanítanunk a gyermekeinket arra, hogy merjenek határozottan fellépni az iskolában, a buszon, az utcán sőt a baráti társaságban is, és igenis álljanak ki magukért, egymásért. Tudni kell mindenkinek betartani a határokat, legfőképpen a férfiaknak. Papp Csilla Már bocsánat, ha elfogultan írok a nőket ért zaklatásról, annak ellenére, hogy tudom, a férfiak esetében is ugyanúgy előfordul ez, és hogy ők még inkább elrejtőznek, de azt írja meg más… A nők elleni erőszak az ENSZ meghatározása szerint: “A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]” (Deklaráció a Nők Elleni Erőszak Megszüntetéséről, 1993)  

10 éves szilánkok

James Blunt 1973 című felvétele nagyon sokat jelent számomra. Szinte percre pontosan 10 évvel ezelőtt erre a dalra voltam képes először felkérni azt a csodálatos illatú lányt lassúzni, aki ma a feleségem, s csinos pocakkal a gyermekünket várja. Indokolatlanul lopok pár sort magunknak; remélem, nem haragszanak meg e „nyálas” történetért.   Hogy akartam-e? Sem őt, sem mást nem akartam 10 évvel ezelőtt. 20-21 éves koromban egy borzalmas csalódás után biztos pontot, pontokat kerestem az életben. Azt gondoltam, hogy a gyermekkori álmom (miszerint rendőrnek születtem) csodásan beteljesül, a párkapcsolatok kérdését pedig a hasonlóan laza, viszonylag könnyed felfogású, szívroppantástól mentes, ám (egyenruhában főleg) rendkívül könnyen becserkészhető, adott esetben totál agyatlan hölgyek áldozatkész hozzáállására bízom, oszt jó lesz az úgy is. Azt az életmódot egyébként se tolerálná senki-alapon. Aztán az élet izomból rácáfolt mindenre.   Rendőrség, gyermekkori álom ide vagy oda, a rádiózást, a médiát sosem tudtam teljesen eldobni. A régi-új Berettyó Rádiós csapat mindig rádiósként számított rám, rendőrként talán el sem tudtak képzelni. Biztos vagyok abban, hogy Györgyi sem rendőrként képzelt el. Azon a kerek 10 évvel ezelőtti estén egészen biztosan nem. Azon az októberi estén rohadt hideg volt. Buliztunk, sutyiban vörösboros kólát iszogattunk az épület egyik kihasználatlan szegletében. Az akkori legjobb barátom már hónapok óta viszonzatlan szerelmet érzett iránta, én meg észre sem vettem őt, elvoltam magammal. A sokadik pia után felmentem a stúdió mosdójába pisilni, utána pedig egy akkor elég jól prosperáló presszóba szállított minket az előbb említett barátom. Ettünk pizzát, nevettünk sokat, remekül összeszokott csapat volt akkor a mienk, büszke voltam és vagyok ezekre az azóta jócskán átalakult, de alapjaiban megmaradt kapcsolatokra.   Együtt röhögtünk mindenen négyesben, a huszonévesek minden könnyedségével, minden függetlenségével. Úgy éltünk és viselkedtünk, amin ma talán a szüleink megbotránkoznának. Györgyit azonban csak a buli vége felé kezdtem észrevenni.   Örök életemre beégett az a pillanat, amikor tánc közben egy sörösüveg szilánkjai arcunk előtt repültek el, s jártak fájdalmas örömtáncot. Ahogy megéreztem a sörös szilánkokat a levegőben, egyből megértettem, hogy a partner, akivel táncolok, az nemcsak egy csaj a megszokott bandából, hanem a legfontosabb dolog az életemben. A tánc, a zene megállt, a pulthoz húzódtunk, de már együtt. Furcsa volt. Felelősséget éreztem érte, értünk, a közös táncunkért, ami jó volt. A rendőrök kiérkezése előtt csak szorítottam a kezét, szorítottam magamhoz, s azt éreztem, hogy hihetetlenül jó az ő kezét szorítani. A köcsögöket kivitték a rendőrök, aztán jött James Blunt 1973 című dala, a végén pedig elcsattant köztünk az első csók is. Hogy reggel akartam-e még egy kapcsolatot, egy szerelmet? Hát… bizonytalan voltam, maradjunk ennyiben.   Az élet viszont szerencsére úgy hozta, hogy azóta is szoríthatom a kezét, azóta szorítjuk egymáshoz egymást, talán titkon tartva a szemünkbe szálló üvegszilánkoktól. Azóta sincs sem reggel, sem este ölelés és léleképítő puszik nélkül.   A többségi vélemény szerint 10 év kicseszettül hosszú idő. Visszagondolva valóban az. Rengeteg dolog változott a közös életünkben 10 év alatt. Csak mostanra találtuk meg a véglegesnek tűnő otthonunkat, a stabilnak tűnő munkahelyeink illúzióját, az életünk értelme, a szerelmünk gyümölcse pedig egy csodálatos pocakban éli boldog életét.   Nem lettem rendőr, a média és a szerelem volt az erősebb. Ráadásul mindketten újságírók lettünk. Viszont van, ami megmaradt. Ma este is egy James Blunt-dalt hallgattunk, ennek a dalnak OK a címe. És valóban OK. Mármint érdemes kitartani, küzdeni, alkalmazkodni, veszekedni, összecsiszolódni, megnősülni, gyermeket nemzeni. Ma vagyunk 10 évesek, s azt magabiztosan érzem, hogy ennek a 10 évnek minden egyes percét, a sörösüveg minden szilánkját meg kell köszönnöm neki. Nem formaságból, hanem azért, amiért embert csinált belőlem a közös életünk e 10 év alatt. Györgyi, KÖSZÖNÖM!          

Golgota

Hová, s mikor tűntek el a hazafiak? Ez a kérdés talán alapos indokkal vetődik fel bennem október 6-án. Azon gondolkodtam, hogy 1849-ben milyen szellemiség, micsoda elköteleződés, micsoda tettvágy, micsoda önfeláldozás uralta ezen HŐSÖK, MEGVÁLTÓK, IGAZ EMBEREK tetteit. Vajon hogyan állhatott a becsület, az igazságérzet, a tettvágy azon a fokon, hogy a magyarok mellett horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúk áldozták vérüket a magyarok szabadságáért? Nevet változtattak, szemléletet változtattak, átpártoltak, megharcoltak, s becsülettel meghaltak mindnyájan: Knezic Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, valamint Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk, Lenkey János, Ormai (Auffenberg) Norbert, s az első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos.   Neveiket gyermekként alig tudtuk kimondani, kötelező teher volt számunkra, s alig volt tanár, aki megértette velünk az ő jelentőségüket. Ma már totálisan megértem, hogy miért kellett kívülről fújni az aradi 13 névsorát. Ma már tisztában vagyok azzal, hogy kik voltak az igazán nagyok, az óriások, a nagyjaink. Ma már fel sem merül bennünk, hogy egy dúsgazdag Széchenyi-féle pusztán hazaszeretetből, tettvágyból, magyarságtudatból hidat, akadémiát, millió értéket épít és patronál. Nincs Deákunk, aki a pokoli helyzetből boldog és soha vissza nem térő békeidőket teremtett. Nincs Kossuthunk, nincs Petőfink, nincs Batthyányunk. Vajon a maiak közül, kik ott ülnek, habzsolnak, dőzsölnek, hőbörögnek, s utána a büfében összeölelkeznek, hányan halnának meg a hazáért, a magyarságért, a népért? Hány milliárdos gázszerelő, kaszinós, tanár vagy miniszter áldozna Lánchíd-nagyságrendű vagyont a sajátjából a magyarok boldogulásáért? Vajon ma hány magyar honatya vállalná a golyó általi halált a hirtelen harácsolás helyett? Hányan szállnának véres, fegyveres harcba értünk? Hányan dobnák el a drága autók kulcsát, a finom falatokat, a finom hölgyek intim közeledését a közjó érdekében? Ők is, mi is tudjuk a választ. S a válasz lesújtó. Nyugodtan mondhatjuk, szégyenteljes. Nincs is összehasonlítási alapom. Akármilyen oldalra álltok, akármilyen színek, logók, maszlagok mögé bújtok, akár civil dúsgazdagok vagytok, akár politikusok, összességében sem érhettek egyikőjük lába nyomába sem. Merthogy ti „mostaniak” csak hatalmat, pénzt, befolyást, javat akartok magatoknak, egymást a tv-ben b.zizzátok, plakátokon g.cizitek, alázzátok, hitlerezitek, egymás plakátjait fújkáljátok, mint az óvodás hülyegyerekek. A nép meg ordítani sem mer kínjában. Hazafi, igazi aradi egy sincs köztetek, pedig várnánk (legalább) egyet. Kopányi Balázs      

Sok itt a gci

Előre is elnézést kérek, most sokak szemében én egy gci leszek. Nem tartom magam annak, de szentül hiszem, sokan annak fognak gondolni e jegyzet olvasása közben. Azt is teljes meggyőződéssel hiszem, hogy mindannyian tévednek, merthogy ezúttal sem a rosszindulat sugárzik soraimból, csupán egy jóindulatú felismerés: Magyarországon minden bűn, bűnözés, ártó szándék megszűnni látszik, s ez bizony nagyon megnyugtató. Az elmúlt hónapokban ugyanis szinte semmi nem szól olyanról, hogy hány öreg esik rablás, rablógyilkosság áldozatául, hogy helytelenül közlekedő társaink miatt családok halnak ki, hogy hetente potyognak ki kisgyermekek emeleti lakásokból, hogy néha hosszú a fájó várólista, hogy intézményesítve, legalizálva van a hálapénz rendszere, hogy lopják a tárcákat, a krumplit, a dísztárcsát, s mindent, amit találnak. Arról sem nagyon szólunk, hogy valójában ipari hulladékoknak álcázott moslékokkal mérgeznek minket a boltok, hogy drága a tankolás, hogy sokba kerül a fűtés, de még arról sem, hogy van rezsicsökkentés, s hogy milyen gyönyörűek is a magyar lányok. Egyszerűen valahogy kezdjük elfelejteni, hogy ez még mindig az az ország, ahol egy iszonyatosan széles tömeg számára - idegenektől függetlenül - kemény az élet, s épp azon gondolkodik, hogy fűtsön, vagy felöltözzön-e jobban. Egyet biztosan tudunk, s ez megnyugtat. Soros egy gci. Állítólag. Fingom nincs, ki ő, de azt mondják, azt tanultam róla, hogy most ő a főgci. Mindenesetre látens vagy nyílt törekvéseivel megoldott minden egyéb itteni problémát, mindent elfeledtetett mindenkivel. Olyan szinten, hogy kicsiny országunk túllépett a fentebb említett totálisan lényegtelen, demagóg problémákon. Most Soros a gci. Én is lehetek az. Csak egy nagy baj van szerintem: túl sok itt a gci.  KB

Feltétel nélkül

Önök szoktak adni? Csak úgy. Minden ok nélkül. Mert van fölösleg, mert van lom, mert valakinek az még jó lehet? Esetleg pénzt? Debrecen szinte összes forgalmas csomópontjában újra megjelentek az autók közt cikázó akárkik. Szokott adni nekik? Én sosem adok pénzt senkinek. Ma viszont adtam bőven. Nem pénzt, hanem számomra fölöslegeset.  Betyár jó volt.   A történet kiindulópontja, hogy egy költözés után a nyakamra maradt elég sok mindenféle tisztességesen, szép üvegbe eltett befőtt. Semmi bajuk, de mi valahogy babonából sem szerettük volna megenni ezeket. Lehet, hogy hülyének, finnyásnak, babonásnak gondolnak, s vállalom is ezen kritikákat. Mindenesetre több okból is úgy döntöttünk, hogy nem esszük meg szegénykéket. Kidobálni, elpocsékolni, elpusztítani nem akartam más munkáját, erőfeszítését, viszont kerülgetni sem. Barátilag minden nálunk előforduló barátra, haverra, mesterre próbáltam rásózni a szajrét, mégsem kellett a kutyának sem. Így hát döntöttem: elviszem olyanoknak az egészet, akik rászorulnak. Egyik rádiós munkatársam javaslatára a hajléktalanoknál kötöttem ki, a Dobozi utcán. Bejelentés nélkül érkeztem, teli csomagtartóval, éppen egymással balhézó, elcseszett sorsú emberek egyetlen mentsvárához. Csengettem, s kisvártatva kijött egy őr, mondtam, hogy mit szeretnék, majd arra lettem figyelmes, hogy másodpercek alatt megszabadultam valamitől, ami számomra teher volt, mások számára viszont öröm lett. Tudják, elképesztően jó volt ezt megélni. Döbbenetesen jó volt pénz nélkül segíteni. Egyszerűen tudom és érzem, hogy ma sokakkal tettem egy icipici jót. Úgy érzem, hogy sokaknak segítettem, sokaknak sokszor okozhatok így örömet az örökölt befőttjeimmel.  Láttam boldogságot, hálát, alázatot, őszinteséget, bánatot, szeretetet, veszekedést, pajzán udvarlást.  Láttam ma egy külön világot Debrecenben, éreztem iszonyatos büdöset, láttam konfliktust, láttam egy furcsa közösséget.   Furcsa, különálló közösség ez. Egyetlen körülmény tartja őket össze: a nyomor. Az a nyomor, amit szörnyű lehet átélni, szebbé tenni azonban csodálatos érzés. Próbálják ki nyugodtan, de kizárólag feltétel nélkül. Ígérem, jót lesz!      KB

A büdös lóf.sz után: Herczeg, a király

Ez egy büdös lóf.sz volt - írtuk júliusban a szánalmasra sikeredett bajnoki rajt (Loki-Mezőkövesd 1-2) után a DVSC labdarúgócsapatáról. A tisztesség úgy kívánja, hogy most szeptemberben meg azt írjuk, hogy ez már valami. Lokikánk ugyebár zsinórban négy mérkőzést nyert meg, és a kiesést jelentő helyeken való toporgás után immár a dobogót támadja. No persze ne veszítsük el a realitásérzékünket, ünnepelni annyira felesleges, mint spenótot árulni kisgyerekeknek: a csapat egyelőre még nem jutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, de még a selejtező előselejtezőjének selejtezőjébe se, ráadásul a 12 gárdás magyar bajnokságban 2 hét alatt vagy 8 helyet lehet zuhanni. Mindazonáltal meg kell jegyezni: mintha formát öltene a Loki játéka, ráadásul hétről-hétre hét debreceni kötődésű kezdőjátékossal áll fel, ami napjaink vegytisztán összemoslékolt világfutballját látva egyrészt dicséretes, másrészt a csoda határait feszegeti. Ha azt kutatjuk, mi lehet a minifeltámadás oka, kulcsa, magyarázata, egyetlen megoldásra juthatunk: Herczeg András. Ez az ember egyszerűen hihetetlen, a ránézésre legfingabb keretből is képes nagynak és fényesnek tűnő ugróvárat kreálni, olyat, amelyhez az ember szívesen odaengedi a gyerekeit is. Lehet, hogy sokakat kiakasztunk a következő állítással, de legyen harc, ha harc. Egész biztosak vagyunk benne, hogy a DVSC jelenlegi játékosanyagával maga José Mourinho vagy Pep Guardiola sem érne el jobb eredményt, sőt, vélhetően sírva menekülnének ki a hortobágyi pusztába, a semmibe üvöltve kilátástalan fájdalmukat. Herczeg András viszont csendes, nem üvöltözik. Dolgozik szépen, s ha így folytatódik, lassan átkeresztelhetjük Király Andrásra. Igaz, a következő fordulóban Pintér "Abíróvoltahibás" Attila csapata, a Felcsút következik, amely szintén négy meccset nyert egymás után: ha őket is legyőzik a debreceniek, ígérjük, soha többé nem emlegetjük szegény pacik nemi szervét. Egy ideig legalábbis. Tóth Csaba Zsolt Fotó: MTI, Czeglédi Zsolt

Nem félsz? Majd fogsz! Pennywise visszatért, és nagyon éhes

Először is, szögezzük le, a bohócoktól való félelem valódi jelenség. Coulrofóbiának hívják, és aminek már ilyen tudományos neve is van, nem szabad félvállról venni. Ott van például Ronald McDonald, aki barátságosnak kicsit sem mondható küllemével és ijesztő mosolyával kergeti az embereket elhízásba őrületbe. Azonban még nála is van egy sokkal, de sokkal félelmetesebb figura, még pedig a Stephen King által megteremtett gyerekevő gyilkos: Pennywise. A napokban mutatták be az 1990-es film remake-jét, a regényadaptációból megszületett igazi horror csemegét, az Azt. Mivel csupa jó kritikákat kapott a film, kíváncsiságommal és félni akarásommal egyetemben a mozi felé vettem az irányt. Mert valljuk be, milyen egy valamire való horror? Hát a besza’ behu’ kategória. És habár nem tudom, mennyire rendellenes, hogy az ember félni megy be egy filmvetítésre, én megtettem. A félelem valós volt, eleinte ugyanis attól rettegtem, nehogy valami magasabb emberpalánta üljön le elém, ugyanis alapos műgonddal választottam ki a helyet, a moziélmény minél magasabb minőségének megélése érdekében. Utána azonban jött a rettegés következő szintje. Az Azban is (ezt nagyon zavaros így írni, de hát ez van), mint minden horrorban, jönnek azok a klisék, amik az észszerűségnek teljesen ellent mondanak. Először is, miért megy ki egy kisfiú egyedül a szakadó esőben, és kezd el játszani, és miért nem veszi észre az édesanyja, aki egyébként egy totál letargikus zongoradarabot ad elő épp? Ja, meg előtte miért küldik le a pincébe, és a pincében miért nincs sose villany? És miért nem fut el fejvesztve egy csatornából leskelődő vérszomjas bohóc elől? Továbbá: miért megy mindenki a félelem irányába? Mert ha például előttem megnyílna egy ajtó maga mögött a végtelen univerzum teljes sötétségével, nem gondolnám, hogy igyekeznék befelé. Na, de akkor ugye nem is kapnánk igazi lélekrengető reszketést. A film cselekményében sorra tűnnek el a gyerekek, egy csapat fiatal pedig úgy dönt, hogy a vesztébe rohan kideríti, mi lehet a háttérben, rájuk összpontosul a film, nagy szerencsénkre. Az Az érdeme ugyanis egyértelműen a gyerekszereplők gárdájában leledzik, hiszen lenyűgöző színészi játékot mutat mindenki. Aki gonosz, nagyon gonosz, aki fél, tényleg fél, aki pedig az ügyeletes Móka Miki, tényleg vicces. A folyamatosan mindent elpoénkodó Richie például megment minket attól, hogy szívrohamot kapjunk, azonban pont ezért nem is igazán horror a horror. Richie karakterét egyébként Finn Wolfhard személyéhez köthetjük, aki nem mellesleg már a Stranger Things-ben is zseniálisat alakított. A film horror jellegét oldják a zenés jelenetek is, például van egy szürreális rész, amikor vidám zenei aláfestésre mosnak fel több száz liter vért a fiatalok egy fürdőszobában (de nem szpojlerezek). Mert vér az van, félelem is van, de persze kiszámíthatóság is. Pennywise karaktere egyébként tényleg félelmetes, a harapása pedig túlmutat a világ legveszélyesebb ragadozójának erején. A fogsora olyan, mint a Matrjoska baba, mindig felbukkan egy újabb és újabb részlete. A gyilkos bohócot megformáló Bill Skarsgård tényleg ijesztő, de azért hozzáteszem, összerezzenéseimet nem feltétlenül maga a karakter, hanem valaminek a hirtelen és hangos megjelenése idézte elő. (Mint a macskák rémülete, amikor a pirítóból felugrik egy kenyérszelet.) Mindenesetre a gyerekek bátran szembeszállnak a gyilkos bohóccal, és próbálják megfékezni annak vad ámokfutását. A félelmek vizuális megjelenítése semmiképp sem #noeffect, párhuzamosan mellette pedig láthatjuk a való világ gonoszságait is: egy apát, aki molesztálja a lányát; vagy a helyi menőket, akik verbálisan és fizikailag is zaklatják a lúzereket; vagy az édesanyát, aki folyamatosan lelki hadviseléssel lép fel fia ellen. Mindezt a ’80-as évek Amerikájának bájos hangulatában. Egy szó, mint száz, érdemes megnézni az Azt: 2in1, hátborzongató és szórakoztató egyszerre. Csak úgy, mint az a személy, aki végül előttem foglalt helyet: minden egyes gyilkosság után hangosan felnevetett… Vass Kata  

Az oszt igen! Ilyenek a debreceniek?

Íme, néhány dolog, ami (szerintem) bizonyítja, hogy az ereinkben cívis vér folyik.   Csak a Loki. Büszkén húzzuk ki magunkat, ha bárhol felcsendül egy Tankcsapda szám. Nincsenek folyóink, de előszeretettel hívjuk a felüljárókat hidaknak. A hegy szót sem gyerekkorunkban tanultuk meg. Számunkra nem volt furcsa, amikor még csak egy villamosvonal létezett, és az is be volt számozva. Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy csak egy van, pökhendien vágjuk oda, hogy már kettő (bocs’). Ha a Csokonaihoz beszélünk meg találkozót, elbizonytalanodunk, hogy nem a Csonkához beszéltük-e meg? Inkább mondjuk, hogy bemelegítő, minthogy melegítő- vagy szabadidőnadrág. Vagy egyszerűen csak mackó. Életünkben legalább életkorunk-5 virágkarnevált láttunk már. A Campus Fesztiválon minden második embert ismerünk. A közhiedelemmel ellentétben tyúkot vagy disznót mi is leginkább az üzletekben vagy a hentesnél látunk. Holtan. Darabokban. Azért néha kicsúszik a szánkon egy oszt (nem a matematikai művelet), vagy elnyújtunk néhány szóvégi óóóóut. Oszt akkor mi van? Mások szerint makacs emberek vagyunk. Ami egyébként nem igaz. Mondom, nem igaz! Vass Kata

Büdös a munka, avagy ki fog itt dolgozni?

Dolgozzon (itthon), akinek hat anyja van: ez lehet 2017 Magyarországának egyik legjellemzőbb szlogenje. Debrecent járva is kiüti a szemet a sok munkalehetőség(ecske), egész pontosan az elborzasztó munkaerőhiány. Büdös a munka, vagy mi van, fiatalok? Alig van olyan kiskereskedelmi üzlet, amelynek ajtajára nincs kifüggesztve: eladót/munkatársat keresünk. Alig van olyan vendéglátóipari egység, amely ne tudatná egyértelmű felirattal, pincért/pultost felvenne. Az építőiparban annyival több a munka, mint a munkás, hogy annak aránya lassan matematikailag kifejezhetetlen. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy a MEGFELELŐ munkaerő hiánya horrorisztikusan magasabb a NEM MEGFELELŐ munkaerő hiányánál, egész pontosan ha valaki talál is munkaerőt, az konkrétan nem megfelelő. Hát mi van itt, kérdezhetjük (ál)naiv rácsodálkozással? Senki nem akar dolgozni? Olyan jól élünk, vagy mi a túró? Vagy csak egyszerűen büdös a munka, az új generációk már nem foglalkoznak ilyesfajta baromságokkal? Ne legyünk lusták, próbáljunk meg válaszolni. Releváns indok lehet, hogy szerény a fizu (és ezen a minimálbér emelés sem segít, sőt). Végül is persze: a gaz főnökök kizsigerelhetik a kispénzért robotoló alkalmazottakat, akiknek a hónapos helytállás után sem jut annyi fizetés, hogy a csőd kockázata nélkül elutazhassanak párjukkal egy hosszú hétvégére. Ugyanakkor felsejlik a mai negyvenesekben a kép, hogyan, mennyiért is kezdték a saját szakmájukat 20-25 évvel ezelőtt: ha a pénzt nézték volna, maradnak mindannyian örökre otthon, a poros szőnyegen fakirakóst játszani. De nem azt nézték. De ugyebár más világ van. EU van, internet van, meg euro van (mármint odaát, nem nálunk). 1990 óta túl sokan látták a jó(léte)t, és nem tudnak a látványtól szabadulni. Olyan magas a fizetési igényük, mint egy egyetemi professzoré, pedig némelyikük még a nevét sem tudja helyesen leírni. És hát ez az. Olybá tűnik, hogy a dolgozni kész és akaró magyar 20-as és 30-asok nagy része fogta magát, és elment külföldre. Inkább vakarja egy svájci ürülékét egy hotel budijában, minthogy mondjuk Debrecenben mérje a sört hatodannyiért. Megkövezhetők-e a kitántorgók ezért? Aligha: boldogulni szeretnének, mint mi mindannyian. Csak azt ne meséljék nekünk, mennyire kemény odakint: Hofival szólva, akkor maradtál volna itthon. Hogy a munkamenet végére érjünk, érdemes tehát rögzíteni: aki dolgozni akar, kiment, aki itthon maradt, annak nemigen akaródzik dolgozni. Néhány éve a munkanélküliség miatt keseregtünk, most meg a munkaerőhiány miatt tördeljük a kezünket. Kész. Ez ma Magyarország, lassan nincs, aki dogozzon: Alekszej Grigorjevics Sztahanov, most segíts meg minket. Az emberfeletti munkateljesítmény legendája, a kommunista világ bálványa egy nap alatt állítólag 102 tonna szenet bányászott: ha nem lenne pontosan 40 éve halott, tarthatna néhány tréninget. Tóth Csaba Zsolt

Egy görögországi nyaralás margójára

Az idei nyaralásunk végállomása a festői szépségű Neos Marmaras volt. Csak ültem, és néztem a hatalmas kékséget, ami méltóságteljesen nyújtózott el addig, amíg a szem ellát. A hullámok hátán lovagolt a napfény, az egész olyannak tűnt, mintha lehulltak volna a csillagok az égről, és azok ragyogtak volna vissza. A tenger látványa mély megnyugvással töltött el, lenyűgözött a felfoghatatlan ereje és nagysága. Éreztem az energiáját, ami átjárta minden sejtemet. Nagyokat sóhajtottam, mintha ezzel magamba tudtam volna szippantani belőle egy darabot, és elcsomagolni azt ínségesebb időkre. „Alföldi gyerekként” különösen mély benyomást tett rám, hiszen a mi szomszédságunkban „csak” a puszta terül el, se hegyünk, se folyónk sincsen. Azon gondolkodtam, milyen érzés lehet a tenger mellett felnőni, milyen lehet, ha ez nem kuriózum, hanem egy teljesen megszokott dolog? Hogyan viszonyulhatnak hozzá azok, akik itt élnek születésük óta mellette, általa? Vajon számukra is megvan a varázsa? Vajon ők is nap mint nap elámulnak a kristálytiszta víz szépségén és a kék megannyi árnyalatán? A tenger felett repülő sirályokon? A hullámok alakította sziklák különleges formáin? A köveken masírozó rákokon? A minduntalan partot nyaldosó hullámok dallamán? Az eget és a tengert alkonyatkor rózsaszínre festő napkorongon? Vajon mennyire vannak a tudatában annak, hogy egy igazi ékszerdobozban élnek? Ahogyan ott ültem, és gyönyörködtem a tájban, eszembe jutott egy kisfiú, akit tavaly hallottam a Balaton partján egy bazársor mellett. Ezt kiabálta: „Anya, anya! Nem veszünk egy emléket?” Ezen akkor elmosolyodtam. Persze, bárhol járunk a világban, lehet venni szuveníreket, én is vettem. Készítettem megannyi fényképet, magamba szívtam minél több érdekességet a helyiekkel kapcsolatban, de a „tenger-érzést” a szívemben hoztam haza. Mert számomra a tenger a mindenséget jelentette: a békét, a lehetőséget, a reményt, az erőt, az alázatot, a hitet, az életet és az egész örökkévalóságot. Vass Kata

Én is megnéztem a Pappa Piát

Meg kell magyaráznom, hogy miért mentem el? Mert érdekelt. Szabó Kimmel Tamás szerintem az egyik legtehetségesebb fiatal színész, amit a Pappa Pia Tomijaként is bebizonyított. Nagyon élte a rosszfiú szerepet és nem gondolnám, hogy lehetett volna nála jobbat választani. Most, hogy a színészekkel kezdtem a filmről alkotott véleményemet a többi színészt is sorra veszem. Itt van például Nagy Feró – na ő pont nem színész – így nem is véleményezem. Annyit azért megjegyeznék, hogy huszonévesen nem hittem volna, hogy látom Ferót ilyen rock-ikonhoz méltatlan szerepben. Stohl Andrásról írtak már hideget-meleget, de azt leszögezem, hogy a profizmusa vagy a tehetsége, vagy mindkettő olyan magasságokba emeli a játékát, amivel szerintem nem lehet versenyre kelni. Egyszerűen zseniális. Egy valami hiányzott Stohltól, egy őt is megillető zeneszám. Amin mosolyogtam, az a névválasztás: Wizy, és ez hogy? Nem hajaz ez a sztori egy kicsit az elhíresült Vizoviczki László ügyeire? Csak halkan jegyzem meg, mintha ő is szórakozóhely tulajdonos lett volna. Ez eddig senkinek nem tűnt fel? Ez biztosan csak egy fatális véletlen. Bezzeg Vajna Timit mindenki felismerte az első percben a jetskin?! No de mit csodálkozok én ezen, hisz hamarosan jön a Viszkis rabló filmje. Ne lepődjünk meg, ha legközelebb Zuschlag János életének történetét követhetjük nyomon a filmvásznon (közpénzből). De térjünk vissza a színészekhez. Volt egy srác, akire már korábban felfigyeltem a Miraculous: Katicabogár és Fekete Macska kalandjai főcímdalában, ő Kocsis Dénes, azóta is várom, hogy lássam felvillanni valamilyen rá szabott szerepben. Ez nem az volt, de legalább egy 20 másodpercre hallható volt a hangja! No és a lányok! Mara – azaz Ostorházi Bernadett. Véleményem szerint nem ő volt a legjobb választás erre a szerepre, és nem azért mert nem jól játszik, hanem ebben a lányban több van, jóval több, mint amit itt meg tudott volna mutatni. Ebben a filmben azt kellett látnunk, hogy Mara és Tomi szerelmesek, és én elhittem nekik, hogy odáig vannak egymásért. Nekem tőlük ennyi elég is volt. Mara húgát alakító Kováts Vera viszont 10-es. Imádtam minden jelenetben. A filmről: Olvastam én is a sok lehúzó kritikát, vagy a feministák rosszalló véleményét, miszerint: „Elkeserítő, hogy a film főgonoszának (akit Stohl András alakít) rendszeres szexista megnyilvánulásai mennyire reflexió nélkül maradnak. Még ha épp azért szexista is, hogy negatív színben tűnjön fel, pontosan tudjuk, hogy a közönség egy része milyen élvezettel bólogat majd neki, milyen remekül szórakozik majd kulturálatlan, elmaradott, primitív megnyilvánulásain – amit senki sem tesz helyre a filmben.” (WMN Gyárfás Dorka) Mindezzel egyet tudok érteni, hisz az a fenékmustra vagy az arcról nem, de a hátsó feléről megismerjük a lányokat poén szerintem is gusztustalan, nálam is kiverte a biztosítékot. Azt is szeretném tudni, hogy Klárikának végül segítettek kikászálódni a vízből vagy még mindig a Dunában van? Az ilyen jelenetek, filmek nem sok jót sejtetnek, az tisztán látszik, hogy közpénzből nem a társadalmunk ez irányú formálását tűzték ki célul a döntéshozók. Ettől függetlenül éreztem az öniróniát a Wizy szerepében, aki melegként játssza a machót, az alfahímet. Némi disszonanciát vélek felfedezni, és nem is tudom komolyan venni, és haragudni sem tudok érte. Ez egy viszonylag egyszerű film, nem egy pszicho-dráma, ahol társadalmi problémákat akarnak megoldani. Minden mintha le lenne butítva benne, olyan filteres az egész. Amiért szerintem titkon sokaknak ütemre mozog a lába egy-egy zeneszám alatt, az azért van, mert mindenkinek társul valamilyen emléke ezekhez a dalokhoz. Nekem kifejezetten üdítő volt a számok zenei újragondolása. Nagy taps Rakonczai Viktornak. Csupán egy aprócska személyes megjegyzésem volna: bár a Kis Grofó szám kultikussá vált, én azt nem biztos, hogy beletettem volna. No de ez is jól fémjelzi a megcélozni kívánt közönséget. Ebben az egy számban (dalnak szándékosan nem nevezem) benne van minden, amilyennek ezt a filmet szánták. Szóval pozitívumok- negatívumok bőven fellelhetők ebben a filmben, azt biztosan nem lehet elvitatni tőle, hogy hatással van ránk. Amikor Tomi elkezdte énekelni, hogy „Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok..” hát bevallom lejjebb csúsztam a mozi széken és lehunytam a szemem. Összességében az a film szerintem nem rossz. Kövezzenek meg, de nekem tetszett. Lehetett volna, szebben, jobban, máshogyan, másokkal, de nekem így is tetszett. Kikapcsolódtam, és azt láttam, ami értékelendő, hogy bár olyan, amilyen, de semmivel nem akar több lenni, mint ami. Papp Csilla

Barcások, abba lehet hagyni a hisztit

Előrebocsátanám, hogy 1985, azaz 13 éves korom óta, vagyis 32 éve vagyok Barca-szurkoló. Csak megjegyzem, hogy Messi még meg sem született, a csapat BL/BEK-győzelmeinek száma pedig pontosan NULLA volt akkoriban. Az első nagyobb élményem mindjárt a román Steauával szemben elveszített BEK-döntő volt (majdnem hazai pályán, Sevillában játszották...), amely meccsen sikerült 0-0-ig, majd elbukott tizenegyesekig bénázniuk magukat a srácoknak. Az első komolyabb randi orgazmusmentessége ellenére beleszerettem a csapatba, és szeretni fogom, míg élek. Tudják, több mint egy klub. Hogy mivel több, azt most nem részletezném (ha valaki nem érti, itt van a Wikin), legyen elég annyi, hogy tisztelem a katalán emberek világlátását, nemzeti öntudatát és értékeit, amelyeket nagyon is féltek, ahogy nemrég finoman utaltam rá. A katalán érzéshalmaz mindenkori legeklatánsabb kifejezője nyilván az FC Barcelona, egész konkrétan pedig a labdarúgócsapat, amelyről most többet írnak, mint arról, miként kell élni, pedig ez utóbbinak ugyebár szinte mindenki a leges-leges legnagyobb tudója. Arról szólnak a cikkek ugye, hogy Neymar rekordösszegért eligazolt Párizsba, hogy Coutinhót meg Dembelét nem sikerül megszerezni, hogy Messi is elmegy, meg hogy gyenge a csapat, mint az átlagmagyar futballista önbizalma. A 32 éves szerelmi viszony okán csak reagálnék most már, annyi baromságot olvastam nevezett fennforgások kapcsán. Kezdjük Neymárral, az a legegyszerűbb. Ez a fickó olyan, mint a legszebb, legbecsesebb medálba foglalt drágakő, amelyet párunk legfeljebb évente kétszer visel magán és mutat meg a világnak (amely szemében persze zajos sikert arat), de amúgy semmi haszna sincs. Nem vágja le a füvet, nem neveli a gyereket, nem takarítja el a romokat buli után. Elvesztése fájó, azonban a napi életünkből maximum a csillogást veszi ki, a napi élvezeteket egyáltalán nem. Hiánya egészen könnyen viselhető, pláne, hogy miután lelépett, azt mutatja, nem érezte jól magát szerelmünk dekoltázsában, inkább egy fiatal ribancon szeretne lógni. Hát, legyen. Coutinho és Dembelé esete sem sokkal bonyolultabb: a fiúk a Barcában szeretnének játszani (ez dicséretes), a tulajuk le akarja húzni a klubot (ez a Neymar-biznisz után nem is meglepő), a Barcelona-vezérkar meg félig-meddig kényszerhelyzetben idétlenkedik (ez persze dühítő). De a lényeg: egyikőjük sem olyan futballista, aki komolyan és mélyen meghatározná a Barca következő öt-tíz évét, úgyhogy nem kell leugrani a Sagrada Familia tetejéről, ha mégsem csatlakoznak az együtteshez. Elleszünk nélkülük is, még ha ez az idény nem is a trófeákról fog szólni. A végére hagytam a legérzékenyebb problémát. Igen, Messi. Esküszöm az életemre, ő az én MESSIásom is, aki csaknem másfél évtizede hitet ad nekem napjaink ostoba robotfutballja közepette. Imádom, tisztelem, sőt, a rajongója vagyok (pedig nem vagyok az a rajongó típus, elhihetik). DE: azt mondom (és most nyugodtan köpködjenek, szidjanak, anyázzanak, stb), hogy ha menni akar, menjen. Hagyjuk már ezt a "hosszabbít, de még nem írta alá, bekövette a Cityt, stb." - hülyeséget, Lionel meg döntse el, mit szeretne. Nagyon sokat adott a Barcelonának (majdnem mindent), de a Barca is sokat adott neki (szinte mindent): kvittek a felek. Mehet nyugodtan, sok sikert. Persze, értem én, hogy Messi nélkül az FCB nem ugyanaz, de gondoljunk csak bele: a Géniusz elmúlt 30 éves, úgy mégis hány évig alapozhatunk még az ilyen színvonalú szolgálataira? Kettő? Három? Bármily megrázó, előbb-utóbb bekövetkezik, eljön a NO Messi-korszak: ha lelép a City-hez, legfeljebb kissé hamarabb. Szóval ez van, a Barca örök, lesz Messi meg Neymar nélkül is. Mint ahogy élt tovább Maradona, Cruyff, az igazi Ronaldo, Romario vagy Ronaldinho távozása után is. Úgyhogy barcások, abba lehet hagyni a hisztit: az elmúlt 25 évben megannyi fényes trófea mellett 5 BL-címet kaptunk ettől a csapattól, amely - és jöjjön a végére a szentségtörés - mostanra meg is érett az újjáépítésre. Pá Neymar. És lassan pá Messi, pá Piqué, pá Iniesta, pá Busquets. Csak a Barca marad, mindörökre. Tóth Csaba Zsolt  

Barcelona

2000 körül történt. Ott ültünk Barcelonában, a La Ramblán, sört kortyolgattunk. Varázslatos volt, tényleg: egyszerre döbbenetes változatosságú forgatag és visszaadhatatlan harmónia. Azt gondoltam, ez a világ legjobb helye, ez a világ legjobb városa. Nyugodtnak, mégis élettel telinek és energikusnak éreztem magam, az atmoszféra olyan létszeretetet pumpált belém, hogy még azt is elfelejtettem, volt vagy lesz valaha sötét az életemben. Hitetlenkedő mosollyal néztem az italokat, kávékat piciny tálcákon egyensúlyozó pincéreket, amint könnyedén átlibbentek a pulttól a teraszig, a közlekedő autók között, elképesztő ügyességgel. Ez a kép, ez a lét megragadt bennem. Sokszor gondolok rá, ha valami miatt szomorú vagyok, ha igent akarok mondani és nem nemet. Barcelona üzenete nekem az ÉLET volt. A tegnapi terror óta sokaknak a HALÁL az. Nem tudom, visszatérek-e még valaha a La Ramblára. De bármennyi gyilkos is fenyeget, soha nem szabad engedni, hogy félelemmel mocskolják be a katalán főváros varázsát. Barcelona akkor is a világ legjobb helye lesz, ha az összes bombát magatokra kötitek, rohadékok. Tóth Csaba Zsolt

Munka-fájdalom

Félreteszek minden előítéletet, kezet nyújtok, munkát ajánlok pénzért, tisztességesen, szépen beszélek velük, de valahogy nem megy.  Harmatgyengén merem feszegetni a témát, de több szempontból is elgondolkodtat az, ami a szemem előtt zajlik. Magamfajta földi halandó számára egy költözéssel egybekötött lakásfelújítás sokszor emberfeletti türelmet, kitartást, toleranciát, s nem utolsó sorban anyagi áldozatot követel. A generálkivitelező profik számomra megfizethetetlenek, marad a hagyományos megoldás.   Bontani ugyebár nem szeret mostanság senki. Hívom az ősmagyar mestert, s kikéri magának, hogy „ő bizony szakember, segédmunkát nem végez.” (Ez a mondat a válság idején aligha hangozhatott volna el…) Oké, akkor bontok én, nem szakad le a kezem. Az építés sem egyszerűbb a rombolásnál. Az egyik olyan összeget mond, hogy a fal adja a másikat, a másik modortalan tuskó, a harmadik nem ér rá, a negyedik eljön, felméri, de hetekkel később sem hív vissza az árajánlattal, s a telefont se veszi fel. Az ötödik nem ér rá, a hatodiknak köpedelem a munkája. Rendes, becsületes, megfizethető mestert találni rettentően nehéz, sok fiatalnak pedig alapvető anyagismerete sincs, szóval gáz az egész. (Erről majd legközelebb.) A különböző szakmák mesterei pedig annyira rühellik egymást, hogy alig tudnak egy légtérben meglenni. A burkoló szidja a vizest, a vizes a burkolót, a villanyos a burkolót, a burkoló a villanyos, a festő meg mindenkit. Pontosítok: mindenki mindenkit, a tulaj meg csak néz. Ismerős, ugye? Ha mégis sikerülne összerántani a "csapatot", akkor is akad olyan munka, amit már tényleg nem csinál meg senki: hulladékszállítás, konténerpakolás, bontogatás. Senkinek nem tetszenek ezen feladatok, senki nem hajlandó ma már idáig alacsonyodni, esetleg egy napszámos. Divatjamúlt elnevezés, de még ma is működik. Fizetsz valamennyit egy embernek, s egy napig a tiéd. Mivel ez az egykor teljesen elfogadott és tisztességes szakma ma már szinte teljesen kihalt, zömében csak cigányok vagy romák, vagy kisebbségiek, polgártársaink (tudja a fene, hogy mi az éppen elfogadott megnevezés) hajlandóak az ilyesmire. Már ha hajlandóak egyáltalán. Az én tapasztalatom ugyanis az, hogy nem nagyon hajlandóak. Nagy duma van, felvállalnák akár a Tejútrendszer lekövezését is fillérekért, de amikorra csinálni is kellene valamit, addigra elszáll a motiváció halvány szikrája is. Félreteszek minden előítéletet, reggel kezet nyújtok, ebédet viszek, munkát ajánlok pénzért, tisztességesen, szépen beszélek velük, de valahogy nem megy. Megjelenik reggel helyett délelőtt egy totál másnapos osztag, szapora elnézések kérése mellett elindulnak a munkaterület felé, belekezdenek, majd perceken belül leáll minden kéz, támaszkodnak, panaszkodnak, nem haladnak, amit megcsináltak az meg egyenesen gány. Ha szólsz, a tetkós kigyúrtak csúnyán néznek, vagy otthagynak. Másnapra mindenki szarban hagy, egy jön a bandából, de fél óra rinyálás után az is feladja. Csak és kizárólag nekik kell minden nap pénz, leginkább előre, a semmire. Mások méregdrága munkadíját ráér a végén kifizetni, de nekik azonnal kell, ami kell. Egész délelőtt agyaltam a jelenségen, s rájöttem, hogy valahol "odafenn" évtizedek óta elrontanak valamit. Kinevelt ugyanis belőlük az indokolatlanul seggnyaló kormányok sora egy olyan generációt, amely természetesnek veszi, hogy a megélhetéshez, a létezéshez az égvilágon semmi erőfeszítést nem kell tenni, mert az élet, a boldogulás az természetes, alanyi jogon jár. Közben azon is gondolkodtam, hogy mi lenne, ha mondjuk én állnék így az élethez a munkához? Akkor engem vajon ki látna el, s mennyivel? Eszembe is jutott életem azon pokoli időszaka, amikor rákényszerültem az állam segítségére: diplomás létemre pár hónapig huszonezreket vágtak hozzám, utána pedig semmit. Furcsa... Isten látja a lelkem, hogy nem akarok én sem faji alapon ítélkezni, sem általánosítani, gyűlölködni sem, gyűlöletet gerjeszteni pedig végképp nem. Azt is tudom, hogy rengeteg kivétel van, akik tiszteletet érdemelnek, s részemről maximálisan meg is kapják. Minden (maradék) liberális hozzáállásom ellenére viszont úgy gondolom, hogy ez az irány, ami felé halad egy nagyszámú, tetkós, kigyúrt réteg, az nagyon nem jó. Nekik sem, nekünk sem. Még azt is elfelejtik, amiben egykor apáik, nagyapáik profik voltak, s amitől valamikor a kölcsönös megbecsülés és tisztelet segítette ezt a mindig is különös együttélést.  BK

Otthon, otthontalan

Nyugalmi időszakban bele sem gondolunk. Eszünk ágában nincs hálát adni azért, hogy megnyitjuk a csapot, s folyik a víz. Nem ugrálunk örömünkben, amiért gombnyomásra beindulnak elektromos eszközeink, ég a villany, töltődik a teló, megy a gép, üvölthet a rádió.   Teljesen természetesnek vesszük napi rutinunkat, a reggeli mosdóhasználatot, a közös reggelit, a nagy reggeli „rohanást”, a hazaérkezést. Minden jól berögződött, mindent megszoktunk, otthon minden úgy van, ahogyan annak lennie kell. Ahogyan azt az otthont beállítottuk a saját kényelmünkre. Abban az áldatlan pillanatban, amikor ebben a bizalmas rendszerben zavar keletkezik(vendégek, rokonok, költözés, felújítás, bármi), azt alaposan megérezzük. Bárkit, bármennyire becsülünk, szeretünk, tisztelünk, valahogy mégiscsak „fölöslegessé” válik a harmadik fél, valamennyire zavaró tényező lesz az otthonunkban. Ennek persze vannak fokozatai, vannak eltérő lelkesedésű vendégvárók, de az otthon rendje a legimádottabb szerettünk jelenléte esetében is megborul valamennyire. Halkabban megyünk budira, óvatosabban szellentünk, böffentünk, a veszekedések pedig szinte totál eltűnnek: valaki más is ott van. Az sem jobb, ha mi kényszerülünk ideiglenesen más otthonába. Sőt! Teljesen természetes, hogy a legőszintébb szeretet mellett is okozhatunk egymásnak kellemetlenséget. Senki nem szól, senki nem éreztet semmit, mégsem úgy viselkedünk, mintha otthon lennénk.   S amikor a régi otthonod már oda, az új még romokban, az életed hetekig egy hátizsákban zajlik, akkor kezded el értékelni az olyan apróságokat, mint egy budikagyló, egy csap, egy villanykapcsoló, egy jó vita, egy saját izzadt ágy, a folyó víz. És bizony ilyenkor jössz rá arra, hogy mindaz, amit totál természetesnek veszel, s úgy hívod: otthon, valójában egy kész csoda. Léted, biztonságod, magányod és motivációd legfontosabb feltételeinek egyike. Lehet ez palota, pajta, egy kollégiumi szoba, egy albi: a lényeg, hogy az otthonod. Talán gyakrabban is megköszönhetnénk, hogy van. KB      

A fesztiválozók tízparancsolata: kezdődik a Campus

Szerdán kezdődik a debreceni Campus fesztivál (a tavalyit így köszöntöttük), ideje, hogy összeállítsuk a fesztiválozók hozzávetőleges tízparancsolatát. 1. Ez egy fesztivál, mindenki a barátod. 2. Ez egy fesztivál, nyilván nem mindenki a barátod. 3. Az összes lány/fiú elképesztően jól néz ki. 4. Nem néz ki jól az összes lány/fiú, csak mindenki az utóbbi 1 év legjobb formáját hozza. Legközelebb 1 év múlva fog így mutatni. 5. Rossz felismerés, hogy van elég sör. Mert nincs. 6. Rossz felismerés, hogy nincs elég sör. Mert van. 7. Ha végigőrjöngted a Tankcsapda-koncertet, aztán kiderül, hogy az amúgy a Prodigy volt, akkor tudd, hogy a kettőt még csak nem is ugyanazon a napon rendezték. És ne igyál többet. 8. Ha szerelmed elkeveredik, nem kell féltékenynek lenned. Csak dolga van. 9. Ha szerelmed elkeveredik, indokolt féltékenynek lenned. Valószínűleg mással van dolga. 10. Ha vasárnap hajnalra megmarad az első napi vitalitásod 10-12 százaléka, akkor téged a Jóisten is fesztiválozónak teremtett. T. Cs. Zs.

Ez egy büdös lóf.sz volt: Loki-Kövesd 1-2

Végignéztem az évad első Loki-bajnokiját, a DVSC-Mezőkövesd focimeccset. Annyit állapítanék meg, hogy bár még ősi barátom is van olyan, aki ez előző idénybeli kínlódásért a portugál Pontes edzőt tette felelőssé (mármint hogy az úgynevezett vesszőfutásért), kénytelen leszek vele összeveszni: Pontesnél jobb volt a játék, legalább erőltette a csapat az egyérintőt, még ha nem is ment. Most már az se volt. Nem volt semmi. Mindezt úgy állítom, hogy mélységesen tisztelem és kedvelem Herczeg András trénert. Mindezt úgy mondom, hogy 38 éve járok Loki-meccsre. Mindezt úgy mondom, hogy az egész második félidőt emberelőnyben játszotta a Loki, mégis beégett. Mindezt úgy mondom, hogy kérem, mindenki jöjjön ki a következő hazai meccsre is. De hogy Sándor Tomi 40-en túl is beférne, az biztos... T. Cs. Zs. A tények A Mezőkövesd Zsóry FC emberhátrányban küzdve hosszabbításban szerzett góllal 2-1-re győzött a Debreceni VSC vendégeként a labdarúgó OTP Bank Liga 2017/18-as szezonjának szombati nyitányán.     OTP Bank Liga, 1. forduló: Debreceni VSC-Mezőkövesd Zsóry FC 1-2 (0-0) ------------------------------------------- Nagyerdei Stadion, 4200 néző, v.: Pintér     gólszerzők: Ferenczi (76.), illetve Gohér (63.), Hudák (93.)     piros lap: Tóth B. (45.)     sárga lap: Tóth B. (37., 45.), Tujvel (83.)     Debreceni VSC:     -------------- Nagy S. - Kuti (Mengolo, 70.), Szatmári, Mészáros, Ferenczi - Filip (Tisza, 64.) - Jovanovic, Tőzsér, Holman, Sós - Takács T. (Könyves, 19.)     Mezőkövesd Zsóry FC:     -------------------- Tujvel - Farkas D., Hudák, Pillár, Gohér - Keita, Tóth B. - Csirmaz, Strestik (Veselinovic, 87.), Cseri (Baracskai, 72.) - Novák (Szeles, 68.)  

Oké, hogy buzzancs vagy, csak ne reklámozd!

Az elmúlt napokat beragyogták a szivárvány színei. Többen önfeledten rózsaszín mámorban úsztak, mások szelíden és szótlanul reagáltak, akár a reggelenként beszűrődő sárga napsugár, a narancssárga tömegek gyűlölködést skandáltak, néhányan zöldet hánytak, és bőven akadtak olyanok is, akik piros és tajtékzó fejjel konstatálták a Pride körüli eseményeket. Egy biztos: számomra most is kiderült, hogy az ember a legnagyobb állat. Persze élen járnak azok a fotelharcosok, akik otthon pöffeszkedve fröcskölik mérgüket egy-egy poszt alá. Pedig csak elvétve olvastam néhányat. Egyiknek az volt a fő mondanivalója, miszerint, oké, hogy buzzancs valaki, de igazán ne reklámozza. Mondjuk, ő ezzel azt reklámozta, hogy paraszt, de ez már más kérdés. Bár ez még amúgy egy kedvesebb hozzászólásnak számított. Kíváncsi vagyok, a gyűlölködő, szitkokat szóró tömegből hányan tudnak olyan konkrét példát mondani, hogy miért utálják a melegeket, mert úgy veszem észre, ezek mögött többnyire csak egy „csak” vert gyökeret. Persze, lehet valaki bunkó és meleg is egyszerre, ugyanúgy, ahogy lehet kva jó fej is. De sokan úgy vélik, hogy mégis milyen dolog ez, és hogy képzelik, meg akkor menjenek szobára, de igazából arról se tudjunk. Ez egészségtelen, ez Isten-ellenes, ez undorító, ez nem normális, ez minden, csak nem elfogadható. Nem ismerek bűnügyi statisztikákat, de kétlem, hogy a melegek lennének világunk fő megrontói. Van egy naiv elképzelésem, miszerint az embert önmaga határozza meg. Nem az, hogy milyen kocsija van, mennyi pénz van a bankszámláján, hogy azonos neműt szeret-e, de az igen, hogy üti-e az asszonyt, megaláz-e másokat, vagy mennyit gürizik, hogy legyen betevő, vagy éppenséggel, ha egy beteg gyereket nevel teljes odaadással, stb. Úgy gondolom, mindenkiben az EMBERT kell keresni. A homofóbok szerint a meleg párok nem csinálhatnak olyan programokat, mint bárki más. Nem mehetnek el étterembe, nem mehetnek moziba, nem válthatnak jegyet egy kiállításra, nem tehetnek ki közös képet, nem nézhetnek mélyen egymás szemébe, és uram bocsá’, ha meg mernék fogni egymás kezét, meg egyáltalán minek születtek meg? De ha már megszülettek, hát kérem, szégyelljék el magukat, vonuljanak vissza, és ha mégsem, viseljék az ellenszenvet, ha már kivívták maguk ellen a sorsot! Zavar? Akkor nem kell nézni. Ez nem fertőző, nem kell karantén, hogy el ne kapjuk. Habár jómagam nem végeztem tanulmányt az üggyel kapcsolatban, így lehet tévesek a meglátásaim, de nem gondolnám, hogy bárki önszántából dönt a meleg kérdést illetően. Gondolom, csak jön az érzés… gondolom. Nem úgy van, hogy unatkozom, akkor meleg leszek. Ma már egyre több sorozatban, filmben is szándékoltan vannak meleg karakterek, például a Modern családban két férfi nevel gyereket, a Visszatérők hős amazonja pedig hölgyekkel bújik ágyba. És akkor mi van? A valóságban is megesik. Sokan azzal is vádaskodnak most, hogy micsoda demagóg dolog ez a Pride, mert divatba hozza, hogy meleg legyél. Hát, ne kövesse a divatot, akinek nem tetszik! Láthatjuk, ma is vannak, akik zoknit húznak a szandálhoz… Vass Kata

Én, a konyha és Flórián

Urbán Flórián volt futballista kijelentésétől hangos a sajtó, miszerint a nőnek a konyhában a helye, főznie, mosnia takarítania kell, ez a dolga. Valószínűleg nők ezrei lettek vérig sértve, és ragadtak fakanalat kardot, hogy Hattori Hanzót megszégyenítő, gyors és határozott mozdulattal nyisszantsák le Flórián fejét. Én konkrétan azt se tudtam ki ő, de hát mire találták fel a Wikipédiát, ha nem erre. Személy szerint nem érzem dühösnek magam Flórián kijelentésén, nem buzog bennem a tettvágy, hogy eltorzult arccal csatát kiáltva támadjak rá harcos szüfrazsettként. Annak idején Ákos kijelentésén sem akadtam fenn, igaz Németh Szilárd „szüljük tele a világot” világmegváltó gondolatának hallatán először az anyukáját minősítettem. Persze mindez az én alaptermészetemből fakad, hiszen inkább vagyok csendes megfigyelő, mintsem vehemens amazon. Valahogy a nőkben az ilyen kijelentések után túlpezseg az érzelmi szappanbuborék, úgy, hogy a feminizmus hab már a fülükön folyik ki, és durvábban ütik a húst klopfoláskor, mint Rocky Balboa, hogy kiszabadítsák magukból a felgyülemlett haragot. De mivel most általánosítottam, Flórián kapcsán pedig azt kell leszögeznem, hogy a focistákat sem az eszükért szeretjük (ha szeretjük egyáltalán). Egyébként köszönöm, én egész jól érzem magam a konyhában. Kifejezetten szeretek sütni, főzni, bár valószínűleg alkalmanként Mary Berry a sütijeim láttán inkább forgatná a szemét, mintsem a szájában a falatot, és az is egészen biztos, hogy nem török Gordon Ramsey nyomdokaiba se. (Hmmm. Utóbbira azért még ne fogadjatok.) Ám ha ízlik az embereknek az étel, amit készítek, az igazán simogatja a bennem rejtőző konyhaművész egóját. De ha csak a nőknek van a konyhában a helye, hogyan lennének Széll Tamásaink és Fördős Zéink? Ugye Flórián? Nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy ételt készítek, ne adjisten, ételt csomagolok és odakészítek, nem alantas számomra, hogy a serpenyő mellett kell állnom, nehogy odaégjen a kaja. Persze jócskán akadnak olyan napok is, amikor játszi könnyedséggel kattintok a Rendelés gombra, szerencsére ekkor sem néznek úgy rám, mint egy gyerekgyilkosra. A takarítást illetően valószínűleg hamarabb észreveszem, hogy csíkokban lehetne felszippantani a port a szekrényről, és hamarabb ragadok Viledát a kézbe, mint kedves férfitársam, de még ettől eddig nem dőlt össze a világ. Háztartást vezetni egyébként nagyon nem könnyű, szóval, azoknak a nőknek, akiknek „csak” ennyi dolguk van, igazán jár a tisztelet. Na és persze azok, akik még karriert is építenek mindezek mellett, és mondjuk még anyák is, megérdemlik a fényes koronát. Most nem viccelek. Nyilván az sem véletlen, hogy a nők találták fel a mosogatógépet vagy az eldobható pelenkát, de ne feledkezzünk meg Joyról sem, aki a kicsavarható felmosójával tört babérokra. Halkan azért hozzáteszem, hogy egyébként a szalagfűrész és a golyóálló mellény is női találmány, nem baj azért, hogy ők nem csak főztek, mostak és takarítottak. Az Újpest címer miatt pedig igazán felesleges hímsoviniszta mondatokat prédikálni, attól még nem lesz jobb. Persze, van az úgy is, hogy a nőnek másként van a konyhában a helye: borral a kezében az asztalnál ülve, miközben nézi, ahogyan a férfi mosogat. Nos, ezzel sem szeretnék vitába szállni. Vass Kata

Aki nem szereti a Despacitót és a Búzadarát

Számítok arra, hogy most megutálnak. El tudom képzelni, hogy pocskondiázni is fognak. Szinte biztosra veszem, hogy ezek után szavam se lehet. Ki tudja, még a nyaram is odaveszhet. Ezzel együtt bevallom és kijelentem: se a Despacitót, se a Búzadarát nem szeretem. Sőt, irritálónak tartom. Sőt, sokkot kapok tőlük. Mindez csak azért fontos, hogy esetleg gondolkodjunk el: mit hordoznak ezek a dalocskák, amiért ily népszerűek. Fontos mondanivalót? Az átlagtól eltérő ritmust? Újfajta zenei megoldást? Páratlanul sokat üzenő szöveget? Vagy épp ez a lényeg? Hogy nem kell semmi extra? Vagy hogy a fülbemászás és a nyelvtörés bája a nyerő? Vagy minden mindegy amúgy is? Segítsenek, mert nem értem. Aki tudja, magyarázza meg nekem a siker titkát, akár kommentben, akár e-mailben (toth.csaba@hajdupress.hu). Előre is köszönöm, nem leszek hálátlan. Küldök majd búzadarát. De csak lassan. T. Cs. Zs.

Börtönkórház: követendő minta Berettyóújfaluból

Már az országos sajtó ingerküszöbét is elérte, sőt az Országgyűlésig jutott az én kis városomban, Berettyóújfaluban épülő vagy nem épülő börtönkórház ügye. Merthogy jelenleg annyi biztos, hogy vagy megépül, vagy nem épül meg. Ezen nem mellékes alapkérdésen túl a hétfő esti lakossági fórumon történt valami egyedi, valami új, valami lebilincselő, valami tipikus, cinikus, és utolérhetetlen.   Amióta újságírással próbálom keresni a kenyerem, a vélemények rovatában mindig is igyekeztem határozottan kiállni valami mellett vagy ellen. Talán ez az első írásom, amelyben szakítok ezzel a hagyománnyal. Eszem ágában sincs ugyanis állást foglalni az alapkérdésben, több okból sem szeretnék ebbe belemászni.   A hétfő esti –témával kapcsolatos- lakossági fórum kaotikus-forradalmi hangulata viszont megihletett.  Az alaptörténetről ITT már írtunk, nem rabolnám az idejüket fölöslegesen. A lényeg, hogy a berettyóújfalui képviselő-testület május végi ülésén egyhangú (hol volt az ellenzék?) határozatot hozott  arról, hogy az építkezéshez a Gróf Tisza István Kórház melletti mintegy 0,8 hektáros területet ingyen átadja az államnak. A döntést a helyiek közül sokan ellenzik, nemtetszésüknek pedig hangot is adtak a hétfői fórumon. A lakossági fórumot hallva viszont az az érzésem támadt, hogy Berettyóújfaluban nem hétköznapi dolog történt a minap.     Játék nevekkel Csiba Gábor miniszteri biztos szerint a börtönkórház valójában nem börtönkórház, hanem „fogvatartottak egészségügyi központja”. Tudja a fene, én személy szerint nehezen tudok különbséget tenni fütyi és f.sz között, de az is igaz, hogy nem vagyok miniszteri biztos. Tököl helyett?   Csóti András, volt országos BV-parancsnok (aki évekig volt a szegedi Csillag vezetője is) azt mondja, a tököli kórház nem működik megfelelően, ezért kell működő kórház mellé egy ilyen intézmény. Azt is mondta, hogy Szegedet sosem titulálták a Csillag miatt börtönvárosnak, sokkal inkább egyetemvárosként tartják számon.   Jó is lehet   A támogatók oldaláról elhangzott az is, hogy ez a lépés az intézmény megmaradásának záloga. Új munkahelyek, új gépek, nagy fejlesztések. Javulhat a kórház műszerezettsége, így a polgári lakosság ellátásnak színvonala is.   Rossz is lehet   Zákány Zsolt szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvos a nézők soraiból ellenérveit fogalmazta meg. Kérdésként vetette fel, hogy valóban ez lenne-e a berettyóújfalui kórház ideális jövőképe, illetve, hogy a börtönkórház létrejötte esetén hogyan zajlik majd akár egy szülés a rács nélküli szülőszobán. Felvetette azt is, hogy Tökölön sok a fertőző beteg, hepatitisesek, TBC-sek, adott esetben aktív AIDS-es betegek. Így vetődött fel az izoláció kérdése is.   ***   Sok tehát az érv pro és kontra. Az ellenzők köréből főként a látogatás, ordibálás az utcáról (börtönök környékén abszolút tipikus), a hozzátartozók jelenléte, a rendelési idők, várólisták, a keveredés a rabokkal, a közbiztonság, a kórház-környéki ingatlanok árának esetleges csökkenése…   Egy azonban minden érvtől függetlenül biztos: Berettyóújfaluban történt valami hétfő este. Volt érv, volt vélemény. A polgármester, a kórházi főigazgató, országgyűlési képviselők, a miniszteri biztos, a volt BV-parancsnok megtisztelte érveivel, jelenlétével ezeket az embereket. A főorvos ellent mert mondani a kórház főigazgatójának, a "kisember" is mert fújolni, kiabálni, csápolni, tiltakozni. Sajnos volt cinizmus, szerencsére volt ész, értő figyelem, volt indulat, volt tűz, olykor nevetés is. Száz százalékos igaza bizonyára nem volt senkinek, de legalább mertek nyíltan beszélni egymással. Ez óriási eredmény.  Így kellene ezt csinálni máskor is, máshol is, mással is, gyakrabban, ha zavar bennünket valami, vagy nem értünk egyet valamivel; netán cinikus, nyegle, lenéző kommunikációt érzünk.   Berettyóújfaluban megértették a vezetők (is) ennek jelentőségét, népszavazást tartanak az ügyben, főleg ezért indokolatlan nekem véleményt formálnom. Debreceni lakosként semmi alapom nincs is erre.   Újra kiderült, hogy a hajdú-bihari kistelepülés embere egyáltalán nem hülye, s nem is illik annak nézni. Kiderült, hogy van önálló véleménye, van hangja, van akarata, s döntéseinek érvényt is szerezhet egy szabad népszavazáson. Ezért is állítom: hétfőn felelős felnőttként viselkedett, történelmet írt Berettyóújfalu. KB                

A busz természetrajza

A busz egy csodás miliő, amely megannyi állatfajnak nyújt ideiglenes élőhelyet. Habár a mindennapjaimnak már nem képezi szerves részét a buszozás, a mintegy tízévnyi Hajdúsámson-Debrecen szakaszon való oda-vissza ingázás sok fajjal megismertetett. Hangya: Ő az a személy, aki általában a nagy bevásárlást követően vetődik fel a buszra, testsúlyának akár ötvenszeresét is képes magával cipelni. Nem okoz gondot neki egy komplett lakás felszerelésének vitele, legyen szó akár LCD tévéről, lapjára szedett komódról vagy matracról. Megjelenése feltűnő, életvitele kisebb-nagyobb sérüléseket okoz utazótársainak. Hörcsög: Hasonlóan a hangyához, ő is hatalmas pakkokkal a kezében lép fel a busz burjánzó sűrűjébe. Két kezére legalább négy-öt, élelmiszerrel telepakolt szatyor jut. Szinte egész évben gyűjtöget, folyamatosan viszi haza az eleséget. Ő az, akihez egy lehetséges világvége alkalmával bátran betársulhatunk, hiszen évekig el tudja látni saját magát és környezetét. Hiénák: Ez a csoport többnyire fiatal lányokból verbuválódik össze. Megjelenésükre jellemző, hogy egyik kezük mobiltelefonban végződik, amire általában több szem fókuszál egyszerre. Némi csend után hirtelen fülsüketítő vihogásban törnek ki, amit a Messengerük folyamatos pittyegése sem képes elnyomni. Kék bálnák: A kék bálnák a hiénák férfi megfelelői: akár 155 és 188 decibeles hangtartományban is képesek beszélgetni. Életmódjukra jellemző, hogy bár másoknak halláskárosodást okoznak, ők kifejezetten igényesek saját fülükre és annak higiéniájára. Éppen ezért nem hajlandók fülhallgatót használni, de legalább hangosan hallgatják a menő slágereknek hitt, ám sosem volt jó zenéket. Testalkatukat divatosnak ható, szinte teljesen egyforma ruhával hangsúlyozzák, miközben a metakommunikációjuk erőteljes „egyedi vagyok" pszeudo érzéseket közvetít a külvilág felé. Alfahímek révén nem átallják egymást néha nyakba/vállba/bármibe verni, miközben ordas röhögést hallatnak. Poloska: A poloska szürkületkor és napnyugtakor használja a buszt, hogy igénybe vegye az élő- és munkahelye közötti ingázásra. A napot többnyire pálinkás jó reggelt-el indítja, így nem meglepő, hogy előfordulása még a kocsmákban figyelhető meg. Általában erőteljesen szaglik, a helyszín elhagyása után is sokáig érezhető az alkohollal és dohánnyal átszőtt jellegzetes bukéja. Vakond: Ez az a jószág, aki ha felmerészkedik a buszra, sokaknak okoz kellemetlen pillanatokat. Mivel nem lát, de túr a busz belsejében, általában rálép valakire, vagy nekimegy másoknak. Egy olyan eleme a kollektív egésznek, aki sehogy sem passzol, mint az idegesítő "Z" alak a tetrisz játékban. Akadnak olyan agresszív példányok is közöttük, akik akár fel is dönthetik azt, aki óvatlan. Anyatigris: Gyakori jelenség a buszokon, aki általában reggelente és a délutáni órákban tűnik fel kicsinyével (kicsinyeivel). Kölykét a környezettől bármi áron óvja, védelmezi. Senki nem szólhat rá utódjára, legyen az bármennyire is zabolátlan. Ellenben ő, bármikor, ha kívánja, sakált megszégyenítő üvöltéssel megspékelve kaphatja el annak grabancát. Molylepke: Megjelenése szürke, semmilyen. Rendszerint egy könyvbe mélyedve buszozik, megszűnik számára a külvilág. Csak akkor tűnne fel neki bármilyen történés – buszkatasztrófa –, ha épp egy fejezet legvégén járna. Magányos életmódot él. Papagáj: A papagáj általában az a már hatvanon túli személy, aki olyan sokat leélt már az életéből, hogy annak tartalmát mindenáron meg szeretné másokkal osztani. Jellemzően monológokban beszél, partnerének csak hümmögést és néhány bólintást engedélyez. Társas lény, ha egyedül száll fel, akkor is megtalálja azt az embert, akire rááraszthatja a szívében cunamivá gerjedt emlékképeket. A repertoár széles, háborús emlékektől a paprikás csirke tökéletes receptjéig bármiről képes beszédet tartani. Macska: Általában olyan nyugdíjas, akinek semmi sem jó, illetve, aki mindent megtesz saját kényelméért. Ha kell, erőszakkal veszi el a helyet, és nem rest mások intim szférájába sem pofátlanul beékelődni. Létezik belőle kedves egyed is, de ez a faj már kihalóban van, csupán néhány kóricál. Páva: Ő az az utazó, aki habár felületesen végigpásztázza szemével a többieket, érdekes módon mindig ugyanarra az egy pontra kúszik vissza a tekintete: a saját tükörképére. Általában ablakon át bámulást színlel, valójában azonban csordultig van saját gyönyörűségével. Néha elveszti a térérzékelést, megfeledkezik arról, hol van épp, és még illegeti-billegeti is magát (saját magának). Birkanyáj: Életmódjára jellemző a gyakori szaporodás. A nőstény rövid időn belül minél több utódnak ad életet. Előfordulása az ajtók környékén a legvalószínűbb, ugyanis babakocsival képtelen máshol lecövekelni. Csak csoportosan mozog. Majom: Hiperaktív, folyamatosan ugráló életmódot folytató faj. Leginkább kapaszkodókon csüng, vagy az ülések között ugrál. Utódai hasonlóak hozzá, akik kontrollálatlanul másokra is ráugrálnak koszos kis lábaikkal. Cápa: A legveszélyesebb faj, tőle mindenki fél. Ha bizonyosan tudnák, hogy felbukkan rejtekhelyéről, nem mernének beúszni a mélyvízbe. Sunyi, alattomos életmódot folytat, jellemző rá a hatalmaskodási vágy. Álcázza magát, többnyire a semmiből csap le az áldozatára, majd megszólal: „Jegyeket, bérleteket!” Vass Kata

Prodigy, gyász, rémhír: ki halt meg?

Ma körülbelül jó sokan fogadták azzal közeledésem, hogy meghalt Prodigy, mi lesz a debreceni Campus fesztivállal, merthogy a sztárfellépő elhunyt. A félinformációk pestisszerű terjedése persze általános jelenség, azonban ez konkrétan akkora baromság, hogy kénytelenek vagyunk szólásra emelkedni. Akkor tisztázzuk: 42 éves korában, egy rosszullétet követően a Mobb Deep hiphopduó egyik tagja hunyt el, akit történetesen Prodigy-nak hívtak. Szegény amerikai rapsztár vérszegénységgel küzdött születése óta. A The Prodigy viszont egy elektronikus zenét játszó brit együttes, jelenlegi tagjai: Keith Flint (frontember, énekes), Maxim Reality (énekes, MC) és Liam Howlett (zeneszerző, billentyűs). Ők nem haltak meg, sőt, fellépnek Debrecenben. A Campus fesztivál meg nagyon király lesz. T. Cs. Zs.  

Tibi atya, f.szfejek

Atyám, ki vagy. Ez aztán jó móka volt, le lettek szívatva a f.szfejek. Szó se róla, vagyon igazság borgőzös szavaidban, meg vagyon is van a f.szfejek közül p.nabubusként kiemelkedő jelenséged áldásos működésben. Ezúton is grat, tényleg. Van azonban néhány tévedésed, avagy a szószékről is lehet baromságot beszélni. Mert bár ugyan kétségkívül vérfontos az iskolák, a kórházak, az éhezők, a mélyszegénységben élők, no meg a korrupciós próbálkozások ügye, az egyszerűen nem igaz, hogy oldalad eltüntetése egy teljesen jelentéktelen dolog. Korántsem az. Akkor sem, ha a te hazugságodon alapul, akkor sem, ha majd más hazugságán fog (mert nem kizárt, hidd el). A te "piás, suttyó oldalad" millónyi követőjével NAGYON is jelentékeny tényező, pláne oly korban, amelyben a magyar emberek 90 százaléka dezinformációk alapján alakítja ki véleményét és építi fel az életét. Ezeket a dezinformációkat pedig - mint azt te a pálinka átütő erejével megérezted - a nép az internetről szerzi be, és sörhabként nyalogatja minden általad is áldott nap. Tehát: nem mindegy, mit csinálsz. Nem jelentéktelen, ha eltűnsz, nem jelentéktelen, ha visszajössz. Nyilván ezt te is tudod, csak kissé túltoltad a példabeszédet. Az is borbiztos, hogy te éreznéd magad a legsz.rabbul, atyám, ha mindenki f.sna rád, és senkit sem érdekelne, mi a lóf.szt művelsz. Úgyhogy miután felismerted és kihasználtad a rendszer lényegét, ne tégy úgy, mintha nem lennél a része. Felelősséged van, bármilyen kellemetlenül is érzi magát e szó hallatán az ember a kocsmában. Amúgy meg inkább igyunk valamit, dicsértessék. Tóth Csaba Zsolt

Loki-jövő: változzon vagy maradjon minden?

Kezdek aggódni a DVSC általam egyébként hőn szeretett labdarúgócsapatáért. Körülbelül egy hét múlva kezdődne a felkészülés, azonban jelenleg se edző, se csapat nincs. Mondjuk tulajdonos az van, de épp itt kaphat szimatot a klub jövőjét kutató virtuális véreb. A cívisváros szinte befeszült a találgatások és pletykák garmadájától, miközben úgy tűnik, mindössze két opció van. Bár hivatalosan nem közölte senki (a Loki kommunikációja pontosan olyan, mint az előző bajnokságban a csapat teljesítménye: szerény), tudni lehet, hogy a görög Olimpiakosz és az angol Nottingham hajómágnás tulajdonosa befektetne a Lokiba pár (sok) milliárdocskát, ám az üzlet (bár még nem futott zátonyra) kimenetele elég kérdéses, aminek vélhetően köze van a jelenlegi tulajdonos szándékaihoz is. Mert hogy éppen ez a másik opció: minden marad a régiben, kőbe vésődhet a jelenlegi struktúra. A kedves szurkoló tehát eldöntheti, mit szeretne jobban: sok-sok pénzt és új menedzsmentet, ami nyilvánvalóan járhat némi kockázattal, avagy azt a rendszert, amelyben az elmúlt pár évben működött a klub. Miután ezt hívhatjuk kaszinó-szisztémának is, ez nyilvánvalóan szintén jár némi kockázattal. Persze kockáztatás nélkül nincs siker, mint ahogy sok pénz, szakmai koncepció, profi hozzáállás, gondolkodó és konstruktív szemlélet nélkül sincs. Egyelőre egyik se nagyon van. Csak tulajdonos van, és más semmi. Tóth Csaba Zsolt

Az emberi hülyeség határkövei

Egyszer egy elismert rendőri vezető szájából azt a bölcs kijelentést hallottam, miszerint a személyi sérüléssel járó közlekedési balesetek legfőbb okozója a tulajdonképpeni emberi felelőtlenség. Sokan elindulnak rossz állapotú járgányokkal, kopott fékkel, kopott gumikkal, kialvatlanul, ittasan, drogosan. Nem adunk elsőbbséget, tiltott helyen szaladunk át az úttesten, mert arra rövidebb, aztán meg örülünk, ha egyszer még sikerül egyáltalán lábra állnunk. Hiszek neki. Most pedig kiderült, hogy nem egészen fél óra alatt elfogytak a jegyek Ariana Grande vasárnapi manchesteri koncertjére, amelyet az amerikai énekesnő a múlt havi manchesteri fellépése végén elkövetett öngyilkos merénylet áldozatainak emlékére és a sérültek megsegítésére szervezett, világsztárokkal összefogva. Utóbbi tábort meg nagyon próbálom megérteni.   Először is tisztázzuk: vitathatatlanul nemes a gesztus, kész csoda, hogy ez a fiatal lány ugyanott, ilyen rövid idő elteltével képes színpadra állni, s énekelni. Elsősorban tiszteletet érzek, másodsorban f.szságnak tartom még az ötletet is.   Pár éve felelőtlen voltam, gyújtósnak való fa vágása közben úgy elcsaptam a kezem, hogy szereztem magamnak egy piciny, de egész hátralévő életemet végigkísérő heget. Azóta nem próbálkoztam a gyújtóssal… Amikor az egyik nyáron fagyiárus voltam, szinte csak fagyin éltem. Sok volt, azóta sem ettem fagyit, csak jégkrémet. Ha forró a kása, akkor legközelebb legtöbbünk óvatosan közelít. Szép vagy nem túl szép szempillájú lányok is bele vannak b.zulva ebbe az átkozott műszempillába, pedig nem egy ismerősömnek gyulladt be emiatt olyan szinten a szeme, hogy vaksággal fenyegetőzött az orvos. Nincs mese, meg kell értsem, hogy ma már nincs forró kása, nincs félelem, nincs tanulság. Tudjuk azt is, hogy mikor, s mi történt Manchesterben, talán még össze sem takarították a borzalmat, s mégis kísértjük a sorsot. Tudjuk, hogy egyszer már majdnem elvesztettük szemünk világát egy teljesen fölösleges hóbort miatt, pár hét múlva újra bevállaljuk a kockázatot, mert ez fontos(?). Hülyének érzem magam, amiért ebben az illabilis világban a saját udvaromon megfőzött bográcsos pörkölt, és az óvatosan felvágott gyújtós füstje a legmerészebb vágyam. Mások meg máshogy gondolják. Nincs is baj ezzel, csak ne legyen újabb baj. Csak legyen határa az emberi hülyeségnek.   KB        

Debrecen DKV-hőse: a buszsofőr

Amikor az ember foghúzásra igyekszik, hajlamos arra, hogy sajnálja magát. Hogy neki milyen rossz, meg hogy mennyire fog fájni. Az ember ilyenkor önnönmagát féltve hajlamos lehet némi érzéketlenséget is mutatni a külvilág történései iránt. Így aztán az ember a buszon ülve nem rendül meg különösebben, amikor a Klinikánál lévő megállóban azt észleli, hogy egy tolókocsis öreg az út közvetlen közelében lévő, hatalmas kukához hajt, és elkezd benne turkálni. Van ilyen, sajnos, gondolja az ember, biztos a Klinikáról lépett ki a szerencsétlen. A tolószékben ülve az öregnek pont jó magasságban van a kuka nagy oldalsó szája, belelát, bele is tud nyúlni. A roncsok fogorvosa, a mocsok, a szemét szájsebésze, mondhatnánk. A tolószékes talál is egy joghurtitalos flakont, még van az alján valamennyi, mohón kiissza. A busz áll a megállóban, az ember meg csak nézi a jelenetet. Aztán egyszer csak a buszsofőr felugrik, és a nyitott ajtón át átnyújt az öregnek egy ötszázast. Aztán máris visszaül, zár, indulás tovább. Végzi a munkáját. Az ember azt gondolja, elképesztő, micsoda HATALMAS lélekkel tudnak élni közöttünk néhányan. Az ember kicsit szégyelli, hogy az adott pillanatban nem tartozott közéjük. De az ember boldog, hogy ebben a szuvas világban is vannak, akik betömik az érzéketlenség hatalmas, rothadó odvait. T.Cs.Zs.