°C
TIME DATE
Ma Friderika nap van.

Úgy érzem

Feltétel nélkül

Önök szoktak adni? Csak úgy. Minden ok nélkül. Mert van fölösleg, mert van lom, mert valakinek az még jó lehet? Esetleg pénzt? Debrecen szinte összes forgalmas csomópontjában újra megjelentek az autók közt cikázó akárkik. Szokott adni nekik? Én sosem adok pénzt senkinek. Ma viszont adtam bőven. Nem pénzt, hanem számomra fölöslegeset.  Betyár jó volt.   A történet kiindulópontja, hogy egy költözés után a nyakamra maradt elég sok mindenféle tisztességesen, szép üvegbe eltett befőtt. Semmi bajuk, de mi valahogy babonából sem szerettük volna megenni ezeket. Lehet, hogy hülyének, finnyásnak, babonásnak gondolnak, s vállalom is ezen kritikákat. Mindenesetre több okból is úgy döntöttünk, hogy nem esszük meg szegénykéket. Kidobálni, elpocsékolni, elpusztítani nem akartam más munkáját, erőfeszítését, viszont kerülgetni sem. Barátilag minden nálunk előforduló barátra, haverra, mesterre próbáltam rásózni a szajrét, mégsem kellett a kutyának sem. Így hát döntöttem: elviszem olyanoknak az egészet, akik rászorulnak. Egyik rádiós munkatársam javaslatára a hajléktalanoknál kötöttem ki, a Dobozi utcán. Bejelentés nélkül érkeztem, teli csomagtartóval, éppen egymással balhézó, elcseszett sorsú emberek egyetlen mentsvárához. Csengettem, s kisvártatva kijött egy őr, mondtam, hogy mit szeretnék, majd arra lettem figyelmes, hogy másodpercek alatt megszabadultam valamitől, ami számomra teher volt, mások számára viszont öröm lett. Tudják, elképesztően jó volt ezt megélni. Döbbenetesen jó volt pénz nélkül segíteni. Egyszerűen tudom és érzem, hogy ma sokakkal tettem egy icipici jót. Úgy érzem, hogy sokaknak segítettem, sokaknak sokszor okozhatok így örömet az örökölt befőttjeimmel.  Láttam boldogságot, hálát, alázatot, őszinteséget, bánatot, szeretetet, veszekedést, pajzán udvarlást.  Láttam ma egy külön világot Debrecenben, éreztem iszonyatos büdöset, láttam konfliktust, láttam egy furcsa közösséget.   Furcsa, különálló közösség ez. Egyetlen körülmény tartja őket össze: a nyomor. Az a nyomor, amit szörnyű lehet átélni, szebbé tenni azonban csodálatos érzés. Próbálják ki nyugodtan, de kizárólag feltétel nélkül. Ígérem, jót lesz!      KB

A büdös lóf.sz után: Herczeg, a király

Ez egy büdös lóf.sz volt - írtuk júliusban a szánalmasra sikeredett bajnoki rajt (Loki-Mezőkövesd 1-2) után a DVSC labdarúgócsapatáról. A tisztesség úgy kívánja, hogy most szeptemberben meg azt írjuk, hogy ez már valami. Lokikánk ugyebár zsinórban négy mérkőzést nyert meg, és a kiesést jelentő helyeken való toporgás után immár a dobogót támadja. No persze ne veszítsük el a realitásérzékünket, ünnepelni annyira felesleges, mint spenótot árulni kisgyerekeknek: a csapat egyelőre még nem jutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, de még a selejtező előselejtezőjének selejtezőjébe se, ráadásul a 12 gárdás magyar bajnokságban 2 hét alatt vagy 8 helyet lehet zuhanni. Mindazonáltal meg kell jegyezni: mintha formát öltene a Loki játéka, ráadásul hétről-hétre hét debreceni kötődésű kezdőjátékossal áll fel, ami napjaink vegytisztán összemoslékolt világfutballját látva egyrészt dicséretes, másrészt a csoda határait feszegeti. Ha azt kutatjuk, mi lehet a minifeltámadás oka, kulcsa, magyarázata, egyetlen megoldásra juthatunk: Herczeg András. Ez az ember egyszerűen hihetetlen, a ránézésre legfingabb keretből is képes nagynak és fényesnek tűnő ugróvárat kreálni, olyat, amelyhez az ember szívesen odaengedi a gyerekeit is. Lehet, hogy sokakat kiakasztunk a következő állítással, de legyen harc, ha harc. Egész biztosak vagyunk benne, hogy a DVSC jelenlegi játékosanyagával maga José Mourinho vagy Pep Guardiola sem érne el jobb eredményt, sőt, vélhetően sírva menekülnének ki a hortobágyi pusztába, a semmibe üvöltve kilátástalan fájdalmukat. Herczeg András viszont csendes, nem üvöltözik. Dolgozik szépen, s ha így folytatódik, lassan átkeresztelhetjük Király Andrásra. Igaz, a következő fordulóban Pintér "Abíróvoltahibás" Attila csapata, a Felcsút következik, amely szintén négy meccset nyert egymás után: ha őket is legyőzik a debreceniek, ígérjük, soha többé nem emlegetjük szegény pacik nemi szervét. Egy ideig legalábbis. Tóth Csaba Zsolt Fotó: MTI, Czeglédi Zsolt

Nem félsz? Majd fogsz! Pennywise visszatért, és nagyon éhes

Először is, szögezzük le, a bohócoktól való félelem valódi jelenség. Coulrofóbiának hívják, és aminek már ilyen tudományos neve is van, nem szabad félvállról venni. Ott van például Ronald McDonald, aki barátságosnak kicsit sem mondható küllemével és ijesztő mosolyával kergeti az embereket elhízásba őrületbe. Azonban még nála is van egy sokkal, de sokkal félelmetesebb figura, még pedig a Stephen King által megteremtett gyerekevő gyilkos: Pennywise. A napokban mutatták be az 1990-es film remake-jét, a regényadaptációból megszületett igazi horror csemegét, az Azt. Mivel csupa jó kritikákat kapott a film, kíváncsiságommal és félni akarásommal egyetemben a mozi felé vettem az irányt. Mert valljuk be, milyen egy valamire való horror? Hát a besza’ behu’ kategória. És habár nem tudom, mennyire rendellenes, hogy az ember félni megy be egy filmvetítésre, én megtettem. A félelem valós volt, eleinte ugyanis attól rettegtem, nehogy valami magasabb emberpalánta üljön le elém, ugyanis alapos műgonddal választottam ki a helyet, a moziélmény minél magasabb minőségének megélése érdekében. Utána azonban jött a rettegés következő szintje. Az Azban is (ezt nagyon zavaros így írni, de hát ez van), mint minden horrorban, jönnek azok a klisék, amik az észszerűségnek teljesen ellent mondanak. Először is, miért megy ki egy kisfiú egyedül a szakadó esőben, és kezd el játszani, és miért nem veszi észre az édesanyja, aki egyébként egy totál letargikus zongoradarabot ad elő épp? Ja, meg előtte miért küldik le a pincébe, és a pincében miért nincs sose villany? És miért nem fut el fejvesztve egy csatornából leskelődő vérszomjas bohóc elől? Továbbá: miért megy mindenki a félelem irányába? Mert ha például előttem megnyílna egy ajtó maga mögött a végtelen univerzum teljes sötétségével, nem gondolnám, hogy igyekeznék befelé. Na, de akkor ugye nem is kapnánk igazi lélekrengető reszketést. A film cselekményében sorra tűnnek el a gyerekek, egy csapat fiatal pedig úgy dönt, hogy a vesztébe rohan kideríti, mi lehet a háttérben, rájuk összpontosul a film, nagy szerencsénkre. Az Az érdeme ugyanis egyértelműen a gyerekszereplők gárdájában leledzik, hiszen lenyűgöző színészi játékot mutat mindenki. Aki gonosz, nagyon gonosz, aki fél, tényleg fél, aki pedig az ügyeletes Móka Miki, tényleg vicces. A folyamatosan mindent elpoénkodó Richie például megment minket attól, hogy szívrohamot kapjunk, azonban pont ezért nem is igazán horror a horror. Richie karakterét egyébként Finn Wolfhard személyéhez köthetjük, aki nem mellesleg már a Stranger Things-ben is zseniálisat alakított. A film horror jellegét oldják a zenés jelenetek is, például van egy szürreális rész, amikor vidám zenei aláfestésre mosnak fel több száz liter vért a fiatalok egy fürdőszobában (de nem szpojlerezek). Mert vér az van, félelem is van, de persze kiszámíthatóság is. Pennywise karaktere egyébként tényleg félelmetes, a harapása pedig túlmutat a világ legveszélyesebb ragadozójának erején. A fogsora olyan, mint a Matrjoska baba, mindig felbukkan egy újabb és újabb részlete. A gyilkos bohócot megformáló Bill Skarsgård tényleg ijesztő, de azért hozzáteszem, összerezzenéseimet nem feltétlenül maga a karakter, hanem valaminek a hirtelen és hangos megjelenése idézte elő. (Mint a macskák rémülete, amikor a pirítóból felugrik egy kenyérszelet.) Mindenesetre a gyerekek bátran szembeszállnak a gyilkos bohóccal, és próbálják megfékezni annak vad ámokfutását. A félelmek vizuális megjelenítése semmiképp sem #noeffect, párhuzamosan mellette pedig láthatjuk a való világ gonoszságait is: egy apát, aki molesztálja a lányát; vagy a helyi menőket, akik verbálisan és fizikailag is zaklatják a lúzereket; vagy az édesanyát, aki folyamatosan lelki hadviseléssel lép fel fia ellen. Mindezt a ’80-as évek Amerikájának bájos hangulatában. Egy szó, mint száz, érdemes megnézni az Azt: 2in1, hátborzongató és szórakoztató egyszerre. Csak úgy, mint az a személy, aki végül előttem foglalt helyet: minden egyes gyilkosság után hangosan felnevetett… Vass Kata  

Az oszt igen! Ilyenek a debreceniek?

Íme, néhány dolog, ami (szerintem) bizonyítja, hogy az ereinkben cívis vér folyik.   Csak a Loki. Büszkén húzzuk ki magunkat, ha bárhol felcsendül egy Tankcsapda szám. Nincsenek folyóink, de előszeretettel hívjuk a felüljárókat hidaknak. A hegy szót sem gyerekkorunkban tanultuk meg. Számunkra nem volt furcsa, amikor még csak egy villamosvonal létezett, és az is be volt számozva. Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy csak egy van, pökhendien vágjuk oda, hogy már kettő (bocs’). Ha a Csokonaihoz beszélünk meg találkozót, elbizonytalanodunk, hogy nem a Csonkához beszéltük-e meg? Inkább mondjuk, hogy bemelegítő, minthogy melegítő- vagy szabadidőnadrág. Vagy egyszerűen csak mackó. Életünkben legalább életkorunk-5 virágkarnevált láttunk már. A Campus Fesztiválon minden második embert ismerünk. A közhiedelemmel ellentétben tyúkot vagy disznót mi is leginkább az üzletekben vagy a hentesnél látunk. Holtan. Darabokban. Azért néha kicsúszik a szánkon egy oszt (nem a matematikai művelet), vagy elnyújtunk néhány szóvégi óóóóut. Oszt akkor mi van? Mások szerint makacs emberek vagyunk. Ami egyébként nem igaz. Mondom, nem igaz! Vass Kata

Büdös a munka, avagy ki fog itt dolgozni?

Dolgozzon (itthon), akinek hat anyja van: ez lehet 2017 Magyarországának egyik legjellemzőbb szlogenje. Debrecent járva is kiüti a szemet a sok munkalehetőség(ecske), egész pontosan az elborzasztó munkaerőhiány. Büdös a munka, vagy mi van, fiatalok? Alig van olyan kiskereskedelmi üzlet, amelynek ajtajára nincs kifüggesztve: eladót/munkatársat keresünk. Alig van olyan vendéglátóipari egység, amely ne tudatná egyértelmű felirattal, pincért/pultost felvenne. Az építőiparban annyival több a munka, mint a munkás, hogy annak aránya lassan matematikailag kifejezhetetlen. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy a MEGFELELŐ munkaerő hiánya horrorisztikusan magasabb a NEM MEGFELELŐ munkaerő hiányánál, egész pontosan ha valaki talál is munkaerőt, az konkrétan nem megfelelő. Hát mi van itt, kérdezhetjük (ál)naiv rácsodálkozással? Senki nem akar dolgozni? Olyan jól élünk, vagy mi a túró? Vagy csak egyszerűen büdös a munka, az új generációk már nem foglalkoznak ilyesfajta baromságokkal? Ne legyünk lusták, próbáljunk meg válaszolni. Releváns indok lehet, hogy szerény a fizu (és ezen a minimálbér emelés sem segít, sőt). Végül is persze: a gaz főnökök kizsigerelhetik a kispénzért robotoló alkalmazottakat, akiknek a hónapos helytállás után sem jut annyi fizetés, hogy a csőd kockázata nélkül elutazhassanak párjukkal egy hosszú hétvégére. Ugyanakkor felsejlik a mai negyvenesekben a kép, hogyan, mennyiért is kezdték a saját szakmájukat 20-25 évvel ezelőtt: ha a pénzt nézték volna, maradnak mindannyian örökre otthon, a poros szőnyegen fakirakóst játszani. De nem azt nézték. De ugyebár más világ van. EU van, internet van, meg euro van (mármint odaát, nem nálunk). 1990 óta túl sokan látták a jó(léte)t, és nem tudnak a látványtól szabadulni. Olyan magas a fizetési igényük, mint egy egyetemi professzoré, pedig némelyikük még a nevét sem tudja helyesen leírni. És hát ez az. Olybá tűnik, hogy a dolgozni kész és akaró magyar 20-as és 30-asok nagy része fogta magát, és elment külföldre. Inkább vakarja egy svájci ürülékét egy hotel budijában, minthogy mondjuk Debrecenben mérje a sört hatodannyiért. Megkövezhetők-e a kitántorgók ezért? Aligha: boldogulni szeretnének, mint mi mindannyian. Csak azt ne meséljék nekünk, mennyire kemény odakint: Hofival szólva, akkor maradtál volna itthon. Hogy a munkamenet végére érjünk, érdemes tehát rögzíteni: aki dolgozni akar, kiment, aki itthon maradt, annak nemigen akaródzik dolgozni. Néhány éve a munkanélküliség miatt keseregtünk, most meg a munkaerőhiány miatt tördeljük a kezünket. Kész. Ez ma Magyarország, lassan nincs, aki dogozzon: Alekszej Grigorjevics Sztahanov, most segíts meg minket. Az emberfeletti munkateljesítmény legendája, a kommunista világ bálványa egy nap alatt állítólag 102 tonna szenet bányászott: ha nem lenne pontosan 40 éve halott, tarthatna néhány tréninget. Tóth Csaba Zsolt

Egy görögországi nyaralás margójára

Az idei nyaralásunk végállomása a festői szépségű Neos Marmaras volt. Csak ültem, és néztem a hatalmas kékséget, ami méltóságteljesen nyújtózott el addig, amíg a szem ellát. A hullámok hátán lovagolt a napfény, az egész olyannak tűnt, mintha lehulltak volna a csillagok az égről, és azok ragyogtak volna vissza. A tenger látványa mély megnyugvással töltött el, lenyűgözött a felfoghatatlan ereje és nagysága. Éreztem az energiáját, ami átjárta minden sejtemet. Nagyokat sóhajtottam, mintha ezzel magamba tudtam volna szippantani belőle egy darabot, és elcsomagolni azt ínségesebb időkre. „Alföldi gyerekként” különösen mély benyomást tett rám, hiszen a mi szomszédságunkban „csak” a puszta terül el, se hegyünk, se folyónk sincsen. Azon gondolkodtam, milyen érzés lehet a tenger mellett felnőni, milyen lehet, ha ez nem kuriózum, hanem egy teljesen megszokott dolog? Hogyan viszonyulhatnak hozzá azok, akik itt élnek születésük óta mellette, általa? Vajon számukra is megvan a varázsa? Vajon ők is nap mint nap elámulnak a kristálytiszta víz szépségén és a kék megannyi árnyalatán? A tenger felett repülő sirályokon? A hullámok alakította sziklák különleges formáin? A köveken masírozó rákokon? A minduntalan partot nyaldosó hullámok dallamán? Az eget és a tengert alkonyatkor rózsaszínre festő napkorongon? Vajon mennyire vannak a tudatában annak, hogy egy igazi ékszerdobozban élnek? Ahogyan ott ültem, és gyönyörködtem a tájban, eszembe jutott egy kisfiú, akit tavaly hallottam a Balaton partján egy bazársor mellett. Ezt kiabálta: „Anya, anya! Nem veszünk egy emléket?” Ezen akkor elmosolyodtam. Persze, bárhol járunk a világban, lehet venni szuveníreket, én is vettem. Készítettem megannyi fényképet, magamba szívtam minél több érdekességet a helyiekkel kapcsolatban, de a „tenger-érzést” a szívemben hoztam haza. Mert számomra a tenger a mindenséget jelentette: a békét, a lehetőséget, a reményt, az erőt, az alázatot, a hitet, az életet és az egész örökkévalóságot. Vass Kata

Én is megnéztem a Pappa Piát

Meg kell magyaráznom, hogy miért mentem el? Mert érdekelt. Szabó Kimmel Tamás szerintem az egyik legtehetségesebb fiatal színész, amit a Pappa Pia Tomijaként is bebizonyított. Nagyon élte a rosszfiú szerepet és nem gondolnám, hogy lehetett volna nála jobbat választani. Most, hogy a színészekkel kezdtem a filmről alkotott véleményemet a többi színészt is sorra veszem. Itt van például Nagy Feró – na ő pont nem színész – így nem is véleményezem. Annyit azért megjegyeznék, hogy huszonévesen nem hittem volna, hogy látom Ferót ilyen rock-ikonhoz méltatlan szerepben. Stohl Andrásról írtak már hideget-meleget, de azt leszögezem, hogy a profizmusa vagy a tehetsége, vagy mindkettő olyan magasságokba emeli a játékát, amivel szerintem nem lehet versenyre kelni. Egyszerűen zseniális. Egy valami hiányzott Stohltól, egy őt is megillető zeneszám. Amin mosolyogtam, az a névválasztás: Wizy, és ez hogy? Nem hajaz ez a sztori egy kicsit az elhíresült Vizoviczki László ügyeire? Csak halkan jegyzem meg, mintha ő is szórakozóhely tulajdonos lett volna. Ez eddig senkinek nem tűnt fel? Ez biztosan csak egy fatális véletlen. Bezzeg Vajna Timit mindenki felismerte az első percben a jetskin?! No de mit csodálkozok én ezen, hisz hamarosan jön a Viszkis rabló filmje. Ne lepődjünk meg, ha legközelebb Zuschlag János életének történetét követhetjük nyomon a filmvásznon (közpénzből). De térjünk vissza a színészekhez. Volt egy srác, akire már korábban felfigyeltem a Miraculous: Katicabogár és Fekete Macska kalandjai főcímdalában, ő Kocsis Dénes, azóta is várom, hogy lássam felvillanni valamilyen rá szabott szerepben. Ez nem az volt, de legalább egy 20 másodpercre hallható volt a hangja! No és a lányok! Mara – azaz Ostorházi Bernadett. Véleményem szerint nem ő volt a legjobb választás erre a szerepre, és nem azért mert nem jól játszik, hanem ebben a lányban több van, jóval több, mint amit itt meg tudott volna mutatni. Ebben a filmben azt kellett látnunk, hogy Mara és Tomi szerelmesek, és én elhittem nekik, hogy odáig vannak egymásért. Nekem tőlük ennyi elég is volt. Mara húgát alakító Kováts Vera viszont 10-es. Imádtam minden jelenetben. A filmről: Olvastam én is a sok lehúzó kritikát, vagy a feministák rosszalló véleményét, miszerint: „Elkeserítő, hogy a film főgonoszának (akit Stohl András alakít) rendszeres szexista megnyilvánulásai mennyire reflexió nélkül maradnak. Még ha épp azért szexista is, hogy negatív színben tűnjön fel, pontosan tudjuk, hogy a közönség egy része milyen élvezettel bólogat majd neki, milyen remekül szórakozik majd kulturálatlan, elmaradott, primitív megnyilvánulásain – amit senki sem tesz helyre a filmben.” (WMN Gyárfás Dorka) Mindezzel egyet tudok érteni, hisz az a fenékmustra vagy az arcról nem, de a hátsó feléről megismerjük a lányokat poén szerintem is gusztustalan, nálam is kiverte a biztosítékot. Azt is szeretném tudni, hogy Klárikának végül segítettek kikászálódni a vízből vagy még mindig a Dunában van? Az ilyen jelenetek, filmek nem sok jót sejtetnek, az tisztán látszik, hogy közpénzből nem a társadalmunk ez irányú formálását tűzték ki célul a döntéshozók. Ettől függetlenül éreztem az öniróniát a Wizy szerepében, aki melegként játssza a machót, az alfahímet. Némi disszonanciát vélek felfedezni, és nem is tudom komolyan venni, és haragudni sem tudok érte. Ez egy viszonylag egyszerű film, nem egy pszicho-dráma, ahol társadalmi problémákat akarnak megoldani. Minden mintha le lenne butítva benne, olyan filteres az egész. Amiért szerintem titkon sokaknak ütemre mozog a lába egy-egy zeneszám alatt, az azért van, mert mindenkinek társul valamilyen emléke ezekhez a dalokhoz. Nekem kifejezetten üdítő volt a számok zenei újragondolása. Nagy taps Rakonczai Viktornak. Csupán egy aprócska személyes megjegyzésem volna: bár a Kis Grofó szám kultikussá vált, én azt nem biztos, hogy beletettem volna. No de ez is jól fémjelzi a megcélozni kívánt közönséget. Ebben az egy számban (dalnak szándékosan nem nevezem) benne van minden, amilyennek ezt a filmet szánták. Szóval pozitívumok- negatívumok bőven fellelhetők ebben a filmben, azt biztosan nem lehet elvitatni tőle, hogy hatással van ránk. Amikor Tomi elkezdte énekelni, hogy „Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok..” hát bevallom lejjebb csúsztam a mozi széken és lehunytam a szemem. Összességében az a film szerintem nem rossz. Kövezzenek meg, de nekem tetszett. Lehetett volna, szebben, jobban, máshogyan, másokkal, de nekem így is tetszett. Kikapcsolódtam, és azt láttam, ami értékelendő, hogy bár olyan, amilyen, de semmivel nem akar több lenni, mint ami. Papp Csilla

Barcások, abba lehet hagyni a hisztit

Előrebocsátanám, hogy 1985, azaz 13 éves korom óta, vagyis 32 éve vagyok Barca-szurkoló. Csak megjegyzem, hogy Messi még meg sem született, a csapat BL/BEK-győzelmeinek száma pedig pontosan NULLA volt akkoriban. Az első nagyobb élményem mindjárt a román Steauával szemben elveszített BEK-döntő volt (majdnem hazai pályán, Sevillában játszották...), amely meccsen sikerült 0-0-ig, majd elbukott tizenegyesekig bénázniuk magukat a srácoknak. Az első komolyabb randi orgazmusmentessége ellenére beleszerettem a csapatba, és szeretni fogom, míg élek. Tudják, több mint egy klub. Hogy mivel több, azt most nem részletezném (ha valaki nem érti, itt van a Wikin), legyen elég annyi, hogy tisztelem a katalán emberek világlátását, nemzeti öntudatát és értékeit, amelyeket nagyon is féltek, ahogy nemrég finoman utaltam rá. A katalán érzéshalmaz mindenkori legeklatánsabb kifejezője nyilván az FC Barcelona, egész konkrétan pedig a labdarúgócsapat, amelyről most többet írnak, mint arról, miként kell élni, pedig ez utóbbinak ugyebár szinte mindenki a leges-leges legnagyobb tudója. Arról szólnak a cikkek ugye, hogy Neymar rekordösszegért eligazolt Párizsba, hogy Coutinhót meg Dembelét nem sikerül megszerezni, hogy Messi is elmegy, meg hogy gyenge a csapat, mint az átlagmagyar futballista önbizalma. A 32 éves szerelmi viszony okán csak reagálnék most már, annyi baromságot olvastam nevezett fennforgások kapcsán. Kezdjük Neymárral, az a legegyszerűbb. Ez a fickó olyan, mint a legszebb, legbecsesebb medálba foglalt drágakő, amelyet párunk legfeljebb évente kétszer visel magán és mutat meg a világnak (amely szemében persze zajos sikert arat), de amúgy semmi haszna sincs. Nem vágja le a füvet, nem neveli a gyereket, nem takarítja el a romokat buli után. Elvesztése fájó, azonban a napi életünkből maximum a csillogást veszi ki, a napi élvezeteket egyáltalán nem. Hiánya egészen könnyen viselhető, pláne, hogy miután lelépett, azt mutatja, nem érezte jól magát szerelmünk dekoltázsában, inkább egy fiatal ribancon szeretne lógni. Hát, legyen. Coutinho és Dembelé esete sem sokkal bonyolultabb: a fiúk a Barcában szeretnének játszani (ez dicséretes), a tulajuk le akarja húzni a klubot (ez a Neymar-biznisz után nem is meglepő), a Barcelona-vezérkar meg félig-meddig kényszerhelyzetben idétlenkedik (ez persze dühítő). De a lényeg: egyikőjük sem olyan futballista, aki komolyan és mélyen meghatározná a Barca következő öt-tíz évét, úgyhogy nem kell leugrani a Sagrada Familia tetejéről, ha mégsem csatlakoznak az együtteshez. Elleszünk nélkülük is, még ha ez az idény nem is a trófeákról fog szólni. A végére hagytam a legérzékenyebb problémát. Igen, Messi. Esküszöm az életemre, ő az én MESSIásom is, aki csaknem másfél évtizede hitet ad nekem napjaink ostoba robotfutballja közepette. Imádom, tisztelem, sőt, a rajongója vagyok (pedig nem vagyok az a rajongó típus, elhihetik). DE: azt mondom (és most nyugodtan köpködjenek, szidjanak, anyázzanak, stb), hogy ha menni akar, menjen. Hagyjuk már ezt a "hosszabbít, de még nem írta alá, bekövette a Cityt, stb." - hülyeséget, Lionel meg döntse el, mit szeretne. Nagyon sokat adott a Barcelonának (majdnem mindent), de a Barca is sokat adott neki (szinte mindent): kvittek a felek. Mehet nyugodtan, sok sikert. Persze, értem én, hogy Messi nélkül az FCB nem ugyanaz, de gondoljunk csak bele: a Géniusz elmúlt 30 éves, úgy mégis hány évig alapozhatunk még az ilyen színvonalú szolgálataira? Kettő? Három? Bármily megrázó, előbb-utóbb bekövetkezik, eljön a NO Messi-korszak: ha lelép a City-hez, legfeljebb kissé hamarabb. Szóval ez van, a Barca örök, lesz Messi meg Neymar nélkül is. Mint ahogy élt tovább Maradona, Cruyff, az igazi Ronaldo, Romario vagy Ronaldinho távozása után is. Úgyhogy barcások, abba lehet hagyni a hisztit: az elmúlt 25 évben megannyi fényes trófea mellett 5 BL-címet kaptunk ettől a csapattól, amely - és jöjjön a végére a szentségtörés - mostanra meg is érett az újjáépítésre. Pá Neymar. És lassan pá Messi, pá Piqué, pá Iniesta, pá Busquets. Csak a Barca marad, mindörökre. Tóth Csaba Zsolt  

Barcelona

2000 körül történt. Ott ültünk Barcelonában, a La Ramblán, sört kortyolgattunk. Varázslatos volt, tényleg: egyszerre döbbenetes változatosságú forgatag és visszaadhatatlan harmónia. Azt gondoltam, ez a világ legjobb helye, ez a világ legjobb városa. Nyugodtnak, mégis élettel telinek és energikusnak éreztem magam, az atmoszféra olyan létszeretetet pumpált belém, hogy még azt is elfelejtettem, volt vagy lesz valaha sötét az életemben. Hitetlenkedő mosollyal néztem az italokat, kávékat piciny tálcákon egyensúlyozó pincéreket, amint könnyedén átlibbentek a pulttól a teraszig, a közlekedő autók között, elképesztő ügyességgel. Ez a kép, ez a lét megragadt bennem. Sokszor gondolok rá, ha valami miatt szomorú vagyok, ha igent akarok mondani és nem nemet. Barcelona üzenete nekem az ÉLET volt. A tegnapi terror óta sokaknak a HALÁL az. Nem tudom, visszatérek-e még valaha a La Ramblára. De bármennyi gyilkos is fenyeget, soha nem szabad engedni, hogy félelemmel mocskolják be a katalán főváros varázsát. Barcelona akkor is a világ legjobb helye lesz, ha az összes bombát magatokra kötitek, rohadékok. Tóth Csaba Zsolt

Munka-fájdalom

Félreteszek minden előítéletet, kezet nyújtok, munkát ajánlok pénzért, tisztességesen, szépen beszélek velük, de valahogy nem megy.  Harmatgyengén merem feszegetni a témát, de több szempontból is elgondolkodtat az, ami a szemem előtt zajlik. Magamfajta földi halandó számára egy költözéssel egybekötött lakásfelújítás sokszor emberfeletti türelmet, kitartást, toleranciát, s nem utolsó sorban anyagi áldozatot követel. A generálkivitelező profik számomra megfizethetetlenek, marad a hagyományos megoldás.   Bontani ugyebár nem szeret mostanság senki. Hívom az ősmagyar mestert, s kikéri magának, hogy „ő bizony szakember, segédmunkát nem végez.” (Ez a mondat a válság idején aligha hangozhatott volna el…) Oké, akkor bontok én, nem szakad le a kezem. Az építés sem egyszerűbb a rombolásnál. Az egyik olyan összeget mond, hogy a fal adja a másikat, a másik modortalan tuskó, a harmadik nem ér rá, a negyedik eljön, felméri, de hetekkel később sem hív vissza az árajánlattal, s a telefont se veszi fel. Az ötödik nem ér rá, a hatodiknak köpedelem a munkája. Rendes, becsületes, megfizethető mestert találni rettentően nehéz, sok fiatalnak pedig alapvető anyagismerete sincs, szóval gáz az egész. (Erről majd legközelebb.) A különböző szakmák mesterei pedig annyira rühellik egymást, hogy alig tudnak egy légtérben meglenni. A burkoló szidja a vizest, a vizes a burkolót, a villanyos a burkolót, a burkoló a villanyos, a festő meg mindenkit. Pontosítok: mindenki mindenkit, a tulaj meg csak néz. Ismerős, ugye? Ha mégis sikerülne összerántani a "csapatot", akkor is akad olyan munka, amit már tényleg nem csinál meg senki: hulladékszállítás, konténerpakolás, bontogatás. Senkinek nem tetszenek ezen feladatok, senki nem hajlandó ma már idáig alacsonyodni, esetleg egy napszámos. Divatjamúlt elnevezés, de még ma is működik. Fizetsz valamennyit egy embernek, s egy napig a tiéd. Mivel ez az egykor teljesen elfogadott és tisztességes szakma ma már szinte teljesen kihalt, zömében csak cigányok vagy romák, vagy kisebbségiek, polgártársaink (tudja a fene, hogy mi az éppen elfogadott megnevezés) hajlandóak az ilyesmire. Már ha hajlandóak egyáltalán. Az én tapasztalatom ugyanis az, hogy nem nagyon hajlandóak. Nagy duma van, felvállalnák akár a Tejútrendszer lekövezését is fillérekért, de amikorra csinálni is kellene valamit, addigra elszáll a motiváció halvány szikrája is. Félreteszek minden előítéletet, reggel kezet nyújtok, ebédet viszek, munkát ajánlok pénzért, tisztességesen, szépen beszélek velük, de valahogy nem megy. Megjelenik reggel helyett délelőtt egy totál másnapos osztag, szapora elnézések kérése mellett elindulnak a munkaterület felé, belekezdenek, majd perceken belül leáll minden kéz, támaszkodnak, panaszkodnak, nem haladnak, amit megcsináltak az meg egyenesen gány. Ha szólsz, a tetkós kigyúrtak csúnyán néznek, vagy otthagynak. Másnapra mindenki szarban hagy, egy jön a bandából, de fél óra rinyálás után az is feladja. Csak és kizárólag nekik kell minden nap pénz, leginkább előre, a semmire. Mások méregdrága munkadíját ráér a végén kifizetni, de nekik azonnal kell, ami kell. Egész délelőtt agyaltam a jelenségen, s rájöttem, hogy valahol "odafenn" évtizedek óta elrontanak valamit. Kinevelt ugyanis belőlük az indokolatlanul seggnyaló kormányok sora egy olyan generációt, amely természetesnek veszi, hogy a megélhetéshez, a létezéshez az égvilágon semmi erőfeszítést nem kell tenni, mert az élet, a boldogulás az természetes, alanyi jogon jár. Közben azon is gondolkodtam, hogy mi lenne, ha mondjuk én állnék így az élethez a munkához? Akkor engem vajon ki látna el, s mennyivel? Eszembe is jutott életem azon pokoli időszaka, amikor rákényszerültem az állam segítségére: diplomás létemre pár hónapig huszonezreket vágtak hozzám, utána pedig semmit. Furcsa... Isten látja a lelkem, hogy nem akarok én sem faji alapon ítélkezni, sem általánosítani, gyűlölködni sem, gyűlöletet gerjeszteni pedig végképp nem. Azt is tudom, hogy rengeteg kivétel van, akik tiszteletet érdemelnek, s részemről maximálisan meg is kapják. Minden (maradék) liberális hozzáállásom ellenére viszont úgy gondolom, hogy ez az irány, ami felé halad egy nagyszámú, tetkós, kigyúrt réteg, az nagyon nem jó. Nekik sem, nekünk sem. Még azt is elfelejtik, amiben egykor apáik, nagyapáik profik voltak, s amitől valamikor a kölcsönös megbecsülés és tisztelet segítette ezt a mindig is különös együttélést.  BK

Otthon, otthontalan

Nyugalmi időszakban bele sem gondolunk. Eszünk ágában nincs hálát adni azért, hogy megnyitjuk a csapot, s folyik a víz. Nem ugrálunk örömünkben, amiért gombnyomásra beindulnak elektromos eszközeink, ég a villany, töltődik a teló, megy a gép, üvölthet a rádió.   Teljesen természetesnek vesszük napi rutinunkat, a reggeli mosdóhasználatot, a közös reggelit, a nagy reggeli „rohanást”, a hazaérkezést. Minden jól berögződött, mindent megszoktunk, otthon minden úgy van, ahogyan annak lennie kell. Ahogyan azt az otthont beállítottuk a saját kényelmünkre. Abban az áldatlan pillanatban, amikor ebben a bizalmas rendszerben zavar keletkezik(vendégek, rokonok, költözés, felújítás, bármi), azt alaposan megérezzük. Bárkit, bármennyire becsülünk, szeretünk, tisztelünk, valahogy mégiscsak „fölöslegessé” válik a harmadik fél, valamennyire zavaró tényező lesz az otthonunkban. Ennek persze vannak fokozatai, vannak eltérő lelkesedésű vendégvárók, de az otthon rendje a legimádottabb szerettünk jelenléte esetében is megborul valamennyire. Halkabban megyünk budira, óvatosabban szellentünk, böffentünk, a veszekedések pedig szinte totál eltűnnek: valaki más is ott van. Az sem jobb, ha mi kényszerülünk ideiglenesen más otthonába. Sőt! Teljesen természetes, hogy a legőszintébb szeretet mellett is okozhatunk egymásnak kellemetlenséget. Senki nem szól, senki nem éreztet semmit, mégsem úgy viselkedünk, mintha otthon lennénk.   S amikor a régi otthonod már oda, az új még romokban, az életed hetekig egy hátizsákban zajlik, akkor kezded el értékelni az olyan apróságokat, mint egy budikagyló, egy csap, egy villanykapcsoló, egy jó vita, egy saját izzadt ágy, a folyó víz. És bizony ilyenkor jössz rá arra, hogy mindaz, amit totál természetesnek veszel, s úgy hívod: otthon, valójában egy kész csoda. Léted, biztonságod, magányod és motivációd legfontosabb feltételeinek egyike. Lehet ez palota, pajta, egy kollégiumi szoba, egy albi: a lényeg, hogy az otthonod. Talán gyakrabban is megköszönhetnénk, hogy van. KB      

A fesztiválozók tízparancsolata: kezdődik a Campus

Szerdán kezdődik a debreceni Campus fesztivál (a tavalyit így köszöntöttük), ideje, hogy összeállítsuk a fesztiválozók hozzávetőleges tízparancsolatát. 1. Ez egy fesztivál, mindenki a barátod. 2. Ez egy fesztivál, nyilván nem mindenki a barátod. 3. Az összes lány/fiú elképesztően jól néz ki. 4. Nem néz ki jól az összes lány/fiú, csak mindenki az utóbbi 1 év legjobb formáját hozza. Legközelebb 1 év múlva fog így mutatni. 5. Rossz felismerés, hogy van elég sör. Mert nincs. 6. Rossz felismerés, hogy nincs elég sör. Mert van. 7. Ha végigőrjöngted a Tankcsapda-koncertet, aztán kiderül, hogy az amúgy a Prodigy volt, akkor tudd, hogy a kettőt még csak nem is ugyanazon a napon rendezték. És ne igyál többet. 8. Ha szerelmed elkeveredik, nem kell féltékenynek lenned. Csak dolga van. 9. Ha szerelmed elkeveredik, indokolt féltékenynek lenned. Valószínűleg mással van dolga. 10. Ha vasárnap hajnalra megmarad az első napi vitalitásod 10-12 százaléka, akkor téged a Jóisten is fesztiválozónak teremtett. T. Cs. Zs.

Ez egy büdös lóf.sz volt: Loki-Kövesd 1-2

Végignéztem az évad első Loki-bajnokiját, a DVSC-Mezőkövesd focimeccset. Annyit állapítanék meg, hogy bár még ősi barátom is van olyan, aki ez előző idénybeli kínlódásért a portugál Pontes edzőt tette felelőssé (mármint hogy az úgynevezett vesszőfutásért), kénytelen leszek vele összeveszni: Pontesnél jobb volt a játék, legalább erőltette a csapat az egyérintőt, még ha nem is ment. Most már az se volt. Nem volt semmi. Mindezt úgy állítom, hogy mélységesen tisztelem és kedvelem Herczeg András trénert. Mindezt úgy mondom, hogy 38 éve járok Loki-meccsre. Mindezt úgy mondom, hogy az egész második félidőt emberelőnyben játszotta a Loki, mégis beégett. Mindezt úgy mondom, hogy kérem, mindenki jöjjön ki a következő hazai meccsre is. De hogy Sándor Tomi 40-en túl is beférne, az biztos... T. Cs. Zs. A tények A Mezőkövesd Zsóry FC emberhátrányban küzdve hosszabbításban szerzett góllal 2-1-re győzött a Debreceni VSC vendégeként a labdarúgó OTP Bank Liga 2017/18-as szezonjának szombati nyitányán.     OTP Bank Liga, 1. forduló: Debreceni VSC-Mezőkövesd Zsóry FC 1-2 (0-0) ------------------------------------------- Nagyerdei Stadion, 4200 néző, v.: Pintér     gólszerzők: Ferenczi (76.), illetve Gohér (63.), Hudák (93.)     piros lap: Tóth B. (45.)     sárga lap: Tóth B. (37., 45.), Tujvel (83.)     Debreceni VSC:     -------------- Nagy S. - Kuti (Mengolo, 70.), Szatmári, Mészáros, Ferenczi - Filip (Tisza, 64.) - Jovanovic, Tőzsér, Holman, Sós - Takács T. (Könyves, 19.)     Mezőkövesd Zsóry FC:     -------------------- Tujvel - Farkas D., Hudák, Pillár, Gohér - Keita, Tóth B. - Csirmaz, Strestik (Veselinovic, 87.), Cseri (Baracskai, 72.) - Novák (Szeles, 68.)  

Oké, hogy buzzancs vagy, csak ne reklámozd!

Az elmúlt napokat beragyogták a szivárvány színei. Többen önfeledten rózsaszín mámorban úsztak, mások szelíden és szótlanul reagáltak, akár a reggelenként beszűrődő sárga napsugár, a narancssárga tömegek gyűlölködést skandáltak, néhányan zöldet hánytak, és bőven akadtak olyanok is, akik piros és tajtékzó fejjel konstatálták a Pride körüli eseményeket. Egy biztos: számomra most is kiderült, hogy az ember a legnagyobb állat. Persze élen járnak azok a fotelharcosok, akik otthon pöffeszkedve fröcskölik mérgüket egy-egy poszt alá. Pedig csak elvétve olvastam néhányat. Egyiknek az volt a fő mondanivalója, miszerint, oké, hogy buzzancs valaki, de igazán ne reklámozza. Mondjuk, ő ezzel azt reklámozta, hogy paraszt, de ez már más kérdés. Bár ez még amúgy egy kedvesebb hozzászólásnak számított. Kíváncsi vagyok, a gyűlölködő, szitkokat szóró tömegből hányan tudnak olyan konkrét példát mondani, hogy miért utálják a melegeket, mert úgy veszem észre, ezek mögött többnyire csak egy „csak” vert gyökeret. Persze, lehet valaki bunkó és meleg is egyszerre, ugyanúgy, ahogy lehet kva jó fej is. De sokan úgy vélik, hogy mégis milyen dolog ez, és hogy képzelik, meg akkor menjenek szobára, de igazából arról se tudjunk. Ez egészségtelen, ez Isten-ellenes, ez undorító, ez nem normális, ez minden, csak nem elfogadható. Nem ismerek bűnügyi statisztikákat, de kétlem, hogy a melegek lennének világunk fő megrontói. Van egy naiv elképzelésem, miszerint az embert önmaga határozza meg. Nem az, hogy milyen kocsija van, mennyi pénz van a bankszámláján, hogy azonos neműt szeret-e, de az igen, hogy üti-e az asszonyt, megaláz-e másokat, vagy mennyit gürizik, hogy legyen betevő, vagy éppenséggel, ha egy beteg gyereket nevel teljes odaadással, stb. Úgy gondolom, mindenkiben az EMBERT kell keresni. A homofóbok szerint a meleg párok nem csinálhatnak olyan programokat, mint bárki más. Nem mehetnek el étterembe, nem mehetnek moziba, nem válthatnak jegyet egy kiállításra, nem tehetnek ki közös képet, nem nézhetnek mélyen egymás szemébe, és uram bocsá’, ha meg mernék fogni egymás kezét, meg egyáltalán minek születtek meg? De ha már megszülettek, hát kérem, szégyelljék el magukat, vonuljanak vissza, és ha mégsem, viseljék az ellenszenvet, ha már kivívták maguk ellen a sorsot! Zavar? Akkor nem kell nézni. Ez nem fertőző, nem kell karantén, hogy el ne kapjuk. Habár jómagam nem végeztem tanulmányt az üggyel kapcsolatban, így lehet tévesek a meglátásaim, de nem gondolnám, hogy bárki önszántából dönt a meleg kérdést illetően. Gondolom, csak jön az érzés… gondolom. Nem úgy van, hogy unatkozom, akkor meleg leszek. Ma már egyre több sorozatban, filmben is szándékoltan vannak meleg karakterek, például a Modern családban két férfi nevel gyereket, a Visszatérők hős amazonja pedig hölgyekkel bújik ágyba. És akkor mi van? A valóságban is megesik. Sokan azzal is vádaskodnak most, hogy micsoda demagóg dolog ez a Pride, mert divatba hozza, hogy meleg legyél. Hát, ne kövesse a divatot, akinek nem tetszik! Láthatjuk, ma is vannak, akik zoknit húznak a szandálhoz… Vass Kata

Én, a konyha és Flórián

Urbán Flórián volt futballista kijelentésétől hangos a sajtó, miszerint a nőnek a konyhában a helye, főznie, mosnia takarítania kell, ez a dolga. Valószínűleg nők ezrei lettek vérig sértve, és ragadtak fakanalat kardot, hogy Hattori Hanzót megszégyenítő, gyors és határozott mozdulattal nyisszantsák le Flórián fejét. Én konkrétan azt se tudtam ki ő, de hát mire találták fel a Wikipédiát, ha nem erre. Személy szerint nem érzem dühösnek magam Flórián kijelentésén, nem buzog bennem a tettvágy, hogy eltorzult arccal csatát kiáltva támadjak rá harcos szüfrazsettként. Annak idején Ákos kijelentésén sem akadtam fenn, igaz Németh Szilárd „szüljük tele a világot” világmegváltó gondolatának hallatán először az anyukáját minősítettem. Persze mindez az én alaptermészetemből fakad, hiszen inkább vagyok csendes megfigyelő, mintsem vehemens amazon. Valahogy a nőkben az ilyen kijelentések után túlpezseg az érzelmi szappanbuborék, úgy, hogy a feminizmus hab már a fülükön folyik ki, és durvábban ütik a húst klopfoláskor, mint Rocky Balboa, hogy kiszabadítsák magukból a felgyülemlett haragot. De mivel most általánosítottam, Flórián kapcsán pedig azt kell leszögeznem, hogy a focistákat sem az eszükért szeretjük (ha szeretjük egyáltalán). Egyébként köszönöm, én egész jól érzem magam a konyhában. Kifejezetten szeretek sütni, főzni, bár valószínűleg alkalmanként Mary Berry a sütijeim láttán inkább forgatná a szemét, mintsem a szájában a falatot, és az is egészen biztos, hogy nem török Gordon Ramsey nyomdokaiba se. (Hmmm. Utóbbira azért még ne fogadjatok.) Ám ha ízlik az embereknek az étel, amit készítek, az igazán simogatja a bennem rejtőző konyhaművész egóját. De ha csak a nőknek van a konyhában a helye, hogyan lennének Széll Tamásaink és Fördős Zéink? Ugye Flórián? Nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy ételt készítek, ne adjisten, ételt csomagolok és odakészítek, nem alantas számomra, hogy a serpenyő mellett kell állnom, nehogy odaégjen a kaja. Persze jócskán akadnak olyan napok is, amikor játszi könnyedséggel kattintok a Rendelés gombra, szerencsére ekkor sem néznek úgy rám, mint egy gyerekgyilkosra. A takarítást illetően valószínűleg hamarabb észreveszem, hogy csíkokban lehetne felszippantani a port a szekrényről, és hamarabb ragadok Viledát a kézbe, mint kedves férfitársam, de még ettől eddig nem dőlt össze a világ. Háztartást vezetni egyébként nagyon nem könnyű, szóval, azoknak a nőknek, akiknek „csak” ennyi dolguk van, igazán jár a tisztelet. Na és persze azok, akik még karriert is építenek mindezek mellett, és mondjuk még anyák is, megérdemlik a fényes koronát. Most nem viccelek. Nyilván az sem véletlen, hogy a nők találták fel a mosogatógépet vagy az eldobható pelenkát, de ne feledkezzünk meg Joyról sem, aki a kicsavarható felmosójával tört babérokra. Halkan azért hozzáteszem, hogy egyébként a szalagfűrész és a golyóálló mellény is női találmány, nem baj azért, hogy ők nem csak főztek, mostak és takarítottak. Az Újpest címer miatt pedig igazán felesleges hímsoviniszta mondatokat prédikálni, attól még nem lesz jobb. Persze, van az úgy is, hogy a nőnek másként van a konyhában a helye: borral a kezében az asztalnál ülve, miközben nézi, ahogyan a férfi mosogat. Nos, ezzel sem szeretnék vitába szállni. Vass Kata

Aki nem szereti a Despacitót és a Búzadarát

Számítok arra, hogy most megutálnak. El tudom képzelni, hogy pocskondiázni is fognak. Szinte biztosra veszem, hogy ezek után szavam se lehet. Ki tudja, még a nyaram is odaveszhet. Ezzel együtt bevallom és kijelentem: se a Despacitót, se a Búzadarát nem szeretem. Sőt, irritálónak tartom. Sőt, sokkot kapok tőlük. Mindez csak azért fontos, hogy esetleg gondolkodjunk el: mit hordoznak ezek a dalocskák, amiért ily népszerűek. Fontos mondanivalót? Az átlagtól eltérő ritmust? Újfajta zenei megoldást? Páratlanul sokat üzenő szöveget? Vagy épp ez a lényeg? Hogy nem kell semmi extra? Vagy hogy a fülbemászás és a nyelvtörés bája a nyerő? Vagy minden mindegy amúgy is? Segítsenek, mert nem értem. Aki tudja, magyarázza meg nekem a siker titkát, akár kommentben, akár e-mailben (toth.csaba@hajdupress.hu). Előre is köszönöm, nem leszek hálátlan. Küldök majd búzadarát. De csak lassan. T. Cs. Zs.

Börtönkórház: követendő minta Berettyóújfaluból

Már az országos sajtó ingerküszöbét is elérte, sőt az Országgyűlésig jutott az én kis városomban, Berettyóújfaluban épülő vagy nem épülő börtönkórház ügye. Merthogy jelenleg annyi biztos, hogy vagy megépül, vagy nem épül meg. Ezen nem mellékes alapkérdésen túl a hétfő esti lakossági fórumon történt valami egyedi, valami új, valami lebilincselő, valami tipikus, cinikus, és utolérhetetlen.   Amióta újságírással próbálom keresni a kenyerem, a vélemények rovatában mindig is igyekeztem határozottan kiállni valami mellett vagy ellen. Talán ez az első írásom, amelyben szakítok ezzel a hagyománnyal. Eszem ágában sincs ugyanis állást foglalni az alapkérdésben, több okból sem szeretnék ebbe belemászni.   A hétfő esti –témával kapcsolatos- lakossági fórum kaotikus-forradalmi hangulata viszont megihletett.  Az alaptörténetről ITT már írtunk, nem rabolnám az idejüket fölöslegesen. A lényeg, hogy a berettyóújfalui képviselő-testület május végi ülésén egyhangú (hol volt az ellenzék?) határozatot hozott  arról, hogy az építkezéshez a Gróf Tisza István Kórház melletti mintegy 0,8 hektáros területet ingyen átadja az államnak. A döntést a helyiek közül sokan ellenzik, nemtetszésüknek pedig hangot is adtak a hétfői fórumon. A lakossági fórumot hallva viszont az az érzésem támadt, hogy Berettyóújfaluban nem hétköznapi dolog történt a minap.     Játék nevekkel Csiba Gábor miniszteri biztos szerint a börtönkórház valójában nem börtönkórház, hanem „fogvatartottak egészségügyi központja”. Tudja a fene, én személy szerint nehezen tudok különbséget tenni fütyi és f.sz között, de az is igaz, hogy nem vagyok miniszteri biztos. Tököl helyett?   Csóti András, volt országos BV-parancsnok (aki évekig volt a szegedi Csillag vezetője is) azt mondja, a tököli kórház nem működik megfelelően, ezért kell működő kórház mellé egy ilyen intézmény. Azt is mondta, hogy Szegedet sosem titulálták a Csillag miatt börtönvárosnak, sokkal inkább egyetemvárosként tartják számon.   Jó is lehet   A támogatók oldaláról elhangzott az is, hogy ez a lépés az intézmény megmaradásának záloga. Új munkahelyek, új gépek, nagy fejlesztések. Javulhat a kórház műszerezettsége, így a polgári lakosság ellátásnak színvonala is.   Rossz is lehet   Zákány Zsolt szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvos a nézők soraiból ellenérveit fogalmazta meg. Kérdésként vetette fel, hogy valóban ez lenne-e a berettyóújfalui kórház ideális jövőképe, illetve, hogy a börtönkórház létrejötte esetén hogyan zajlik majd akár egy szülés a rács nélküli szülőszobán. Felvetette azt is, hogy Tökölön sok a fertőző beteg, hepatitisesek, TBC-sek, adott esetben aktív AIDS-es betegek. Így vetődött fel az izoláció kérdése is.   ***   Sok tehát az érv pro és kontra. Az ellenzők köréből főként a látogatás, ordibálás az utcáról (börtönök környékén abszolút tipikus), a hozzátartozók jelenléte, a rendelési idők, várólisták, a keveredés a rabokkal, a közbiztonság, a kórház-környéki ingatlanok árának esetleges csökkenése…   Egy azonban minden érvtől függetlenül biztos: Berettyóújfaluban történt valami hétfő este. Volt érv, volt vélemény. A polgármester, a kórházi főigazgató, országgyűlési képviselők, a miniszteri biztos, a volt BV-parancsnok megtisztelte érveivel, jelenlétével ezeket az embereket. A főorvos ellent mert mondani a kórház főigazgatójának, a "kisember" is mert fújolni, kiabálni, csápolni, tiltakozni. Sajnos volt cinizmus, szerencsére volt ész, értő figyelem, volt indulat, volt tűz, olykor nevetés is. Száz százalékos igaza bizonyára nem volt senkinek, de legalább mertek nyíltan beszélni egymással. Ez óriási eredmény.  Így kellene ezt csinálni máskor is, máshol is, mással is, gyakrabban, ha zavar bennünket valami, vagy nem értünk egyet valamivel; netán cinikus, nyegle, lenéző kommunikációt érzünk.   Berettyóújfaluban megértették a vezetők (is) ennek jelentőségét, népszavazást tartanak az ügyben, főleg ezért indokolatlan nekem véleményt formálnom. Debreceni lakosként semmi alapom nincs is erre.   Újra kiderült, hogy a hajdú-bihari kistelepülés embere egyáltalán nem hülye, s nem is illik annak nézni. Kiderült, hogy van önálló véleménye, van hangja, van akarata, s döntéseinek érvényt is szerezhet egy szabad népszavazáson. Ezért is állítom: hétfőn felelős felnőttként viselkedett, történelmet írt Berettyóújfalu. KB                

A busz természetrajza

A busz egy csodás miliő, amely megannyi állatfajnak nyújt ideiglenes élőhelyet. Habár a mindennapjaimnak már nem képezi szerves részét a buszozás, a mintegy tízévnyi Hajdúsámson-Debrecen szakaszon való oda-vissza ingázás sok fajjal megismertetett. Hangya: Ő az a személy, aki általában a nagy bevásárlást követően vetődik fel a buszra, testsúlyának akár ötvenszeresét is képes magával cipelni. Nem okoz gondot neki egy komplett lakás felszerelésének vitele, legyen szó akár LCD tévéről, lapjára szedett komódról vagy matracról. Megjelenése feltűnő, életvitele kisebb-nagyobb sérüléseket okoz utazótársainak. Hörcsög: Hasonlóan a hangyához, ő is hatalmas pakkokkal a kezében lép fel a busz burjánzó sűrűjébe. Két kezére legalább négy-öt, élelmiszerrel telepakolt szatyor jut. Szinte egész évben gyűjtöget, folyamatosan viszi haza az eleséget. Ő az, akihez egy lehetséges világvége alkalmával bátran betársulhatunk, hiszen évekig el tudja látni saját magát és környezetét. Hiénák: Ez a csoport többnyire fiatal lányokból verbuválódik össze. Megjelenésükre jellemző, hogy egyik kezük mobiltelefonban végződik, amire általában több szem fókuszál egyszerre. Némi csend után hirtelen fülsüketítő vihogásban törnek ki, amit a Messengerük folyamatos pittyegése sem képes elnyomni. Kék bálnák: A kék bálnák a hiénák férfi megfelelői: akár 155 és 188 decibeles hangtartományban is képesek beszélgetni. Életmódjukra jellemző, hogy bár másoknak halláskárosodást okoznak, ők kifejezetten igényesek saját fülükre és annak higiéniájára. Éppen ezért nem hajlandók fülhallgatót használni, de legalább hangosan hallgatják a menő slágereknek hitt, ám sosem volt jó zenéket. Testalkatukat divatosnak ható, szinte teljesen egyforma ruhával hangsúlyozzák, miközben a metakommunikációjuk erőteljes „egyedi vagyok" pszeudo érzéseket közvetít a külvilág felé. Alfahímek révén nem átallják egymást néha nyakba/vállba/bármibe verni, miközben ordas röhögést hallatnak. Poloska: A poloska szürkületkor és napnyugtakor használja a buszt, hogy igénybe vegye az élő- és munkahelye közötti ingázásra. A napot többnyire pálinkás jó reggelt-el indítja, így nem meglepő, hogy előfordulása még a kocsmákban figyelhető meg. Általában erőteljesen szaglik, a helyszín elhagyása után is sokáig érezhető az alkohollal és dohánnyal átszőtt jellegzetes bukéja. Vakond: Ez az a jószág, aki ha felmerészkedik a buszra, sokaknak okoz kellemetlen pillanatokat. Mivel nem lát, de túr a busz belsejében, általában rálép valakire, vagy nekimegy másoknak. Egy olyan eleme a kollektív egésznek, aki sehogy sem passzol, mint az idegesítő "Z" alak a tetrisz játékban. Akadnak olyan agresszív példányok is közöttük, akik akár fel is dönthetik azt, aki óvatlan. Anyatigris: Gyakori jelenség a buszokon, aki általában reggelente és a délutáni órákban tűnik fel kicsinyével (kicsinyeivel). Kölykét a környezettől bármi áron óvja, védelmezi. Senki nem szólhat rá utódjára, legyen az bármennyire is zabolátlan. Ellenben ő, bármikor, ha kívánja, sakált megszégyenítő üvöltéssel megspékelve kaphatja el annak grabancát. Molylepke: Megjelenése szürke, semmilyen. Rendszerint egy könyvbe mélyedve buszozik, megszűnik számára a külvilág. Csak akkor tűnne fel neki bármilyen történés – buszkatasztrófa –, ha épp egy fejezet legvégén járna. Magányos életmódot él. Papagáj: A papagáj általában az a már hatvanon túli személy, aki olyan sokat leélt már az életéből, hogy annak tartalmát mindenáron meg szeretné másokkal osztani. Jellemzően monológokban beszél, partnerének csak hümmögést és néhány bólintást engedélyez. Társas lény, ha egyedül száll fel, akkor is megtalálja azt az embert, akire rááraszthatja a szívében cunamivá gerjedt emlékképeket. A repertoár széles, háborús emlékektől a paprikás csirke tökéletes receptjéig bármiről képes beszédet tartani. Macska: Általában olyan nyugdíjas, akinek semmi sem jó, illetve, aki mindent megtesz saját kényelméért. Ha kell, erőszakkal veszi el a helyet, és nem rest mások intim szférájába sem pofátlanul beékelődni. Létezik belőle kedves egyed is, de ez a faj már kihalóban van, csupán néhány kóricál. Páva: Ő az az utazó, aki habár felületesen végigpásztázza szemével a többieket, érdekes módon mindig ugyanarra az egy pontra kúszik vissza a tekintete: a saját tükörképére. Általában ablakon át bámulást színlel, valójában azonban csordultig van saját gyönyörűségével. Néha elveszti a térérzékelést, megfeledkezik arról, hol van épp, és még illegeti-billegeti is magát (saját magának). Birkanyáj: Életmódjára jellemző a gyakori szaporodás. A nőstény rövid időn belül minél több utódnak ad életet. Előfordulása az ajtók környékén a legvalószínűbb, ugyanis babakocsival képtelen máshol lecövekelni. Csak csoportosan mozog. Majom: Hiperaktív, folyamatosan ugráló életmódot folytató faj. Leginkább kapaszkodókon csüng, vagy az ülések között ugrál. Utódai hasonlóak hozzá, akik kontrollálatlanul másokra is ráugrálnak koszos kis lábaikkal. Cápa: A legveszélyesebb faj, tőle mindenki fél. Ha bizonyosan tudnák, hogy felbukkan rejtekhelyéről, nem mernének beúszni a mélyvízbe. Sunyi, alattomos életmódot folytat, jellemző rá a hatalmaskodási vágy. Álcázza magát, többnyire a semmiből csap le az áldozatára, majd megszólal: „Jegyeket, bérleteket!” Vass Kata

Prodigy, gyász, rémhír: ki halt meg?

Ma körülbelül jó sokan fogadták azzal közeledésem, hogy meghalt Prodigy, mi lesz a debreceni Campus fesztivállal, merthogy a sztárfellépő elhunyt. A félinformációk pestisszerű terjedése persze általános jelenség, azonban ez konkrétan akkora baromság, hogy kénytelenek vagyunk szólásra emelkedni. Akkor tisztázzuk: 42 éves korában, egy rosszullétet követően a Mobb Deep hiphopduó egyik tagja hunyt el, akit történetesen Prodigy-nak hívtak. Szegény amerikai rapsztár vérszegénységgel küzdött születése óta. A The Prodigy viszont egy elektronikus zenét játszó brit együttes, jelenlegi tagjai: Keith Flint (frontember, énekes), Maxim Reality (énekes, MC) és Liam Howlett (zeneszerző, billentyűs). Ők nem haltak meg, sőt, fellépnek Debrecenben. A Campus fesztivál meg nagyon király lesz. T. Cs. Zs.  

Tibi atya, f.szfejek

Atyám, ki vagy. Ez aztán jó móka volt, le lettek szívatva a f.szfejek. Szó se róla, vagyon igazság borgőzös szavaidban, meg vagyon is van a f.szfejek közül p.nabubusként kiemelkedő jelenséged áldásos működésben. Ezúton is grat, tényleg. Van azonban néhány tévedésed, avagy a szószékről is lehet baromságot beszélni. Mert bár ugyan kétségkívül vérfontos az iskolák, a kórházak, az éhezők, a mélyszegénységben élők, no meg a korrupciós próbálkozások ügye, az egyszerűen nem igaz, hogy oldalad eltüntetése egy teljesen jelentéktelen dolog. Korántsem az. Akkor sem, ha a te hazugságodon alapul, akkor sem, ha majd más hazugságán fog (mert nem kizárt, hidd el). A te "piás, suttyó oldalad" millónyi követőjével NAGYON is jelentékeny tényező, pláne oly korban, amelyben a magyar emberek 90 százaléka dezinformációk alapján alakítja ki véleményét és építi fel az életét. Ezeket a dezinformációkat pedig - mint azt te a pálinka átütő erejével megérezted - a nép az internetről szerzi be, és sörhabként nyalogatja minden általad is áldott nap. Tehát: nem mindegy, mit csinálsz. Nem jelentéktelen, ha eltűnsz, nem jelentéktelen, ha visszajössz. Nyilván ezt te is tudod, csak kissé túltoltad a példabeszédet. Az is borbiztos, hogy te éreznéd magad a legsz.rabbul, atyám, ha mindenki f.sna rád, és senkit sem érdekelne, mi a lóf.szt művelsz. Úgyhogy miután felismerted és kihasználtad a rendszer lényegét, ne tégy úgy, mintha nem lennél a része. Felelősséged van, bármilyen kellemetlenül is érzi magát e szó hallatán az ember a kocsmában. Amúgy meg inkább igyunk valamit, dicsértessék. Tóth Csaba Zsolt

Loki-jövő: változzon vagy maradjon minden?

Kezdek aggódni a DVSC általam egyébként hőn szeretett labdarúgócsapatáért. Körülbelül egy hét múlva kezdődne a felkészülés, azonban jelenleg se edző, se csapat nincs. Mondjuk tulajdonos az van, de épp itt kaphat szimatot a klub jövőjét kutató virtuális véreb. A cívisváros szinte befeszült a találgatások és pletykák garmadájától, miközben úgy tűnik, mindössze két opció van. Bár hivatalosan nem közölte senki (a Loki kommunikációja pontosan olyan, mint az előző bajnokságban a csapat teljesítménye: szerény), tudni lehet, hogy a görög Olimpiakosz és az angol Nottingham hajómágnás tulajdonosa befektetne a Lokiba pár (sok) milliárdocskát, ám az üzlet (bár még nem futott zátonyra) kimenetele elég kérdéses, aminek vélhetően köze van a jelenlegi tulajdonos szándékaihoz is. Mert hogy éppen ez a másik opció: minden marad a régiben, kőbe vésődhet a jelenlegi struktúra. A kedves szurkoló tehát eldöntheti, mit szeretne jobban: sok-sok pénzt és új menedzsmentet, ami nyilvánvalóan járhat némi kockázattal, avagy azt a rendszert, amelyben az elmúlt pár évben működött a klub. Miután ezt hívhatjuk kaszinó-szisztémának is, ez nyilvánvalóan szintén jár némi kockázattal. Persze kockáztatás nélkül nincs siker, mint ahogy sok pénz, szakmai koncepció, profi hozzáállás, gondolkodó és konstruktív szemlélet nélkül sincs. Egyelőre egyik se nagyon van. Csak tulajdonos van, és más semmi. Tóth Csaba Zsolt

Az emberi hülyeség határkövei

Egyszer egy elismert rendőri vezető szájából azt a bölcs kijelentést hallottam, miszerint a személyi sérüléssel járó közlekedési balesetek legfőbb okozója a tulajdonképpeni emberi felelőtlenség. Sokan elindulnak rossz állapotú járgányokkal, kopott fékkel, kopott gumikkal, kialvatlanul, ittasan, drogosan. Nem adunk elsőbbséget, tiltott helyen szaladunk át az úttesten, mert arra rövidebb, aztán meg örülünk, ha egyszer még sikerül egyáltalán lábra állnunk. Hiszek neki. Most pedig kiderült, hogy nem egészen fél óra alatt elfogytak a jegyek Ariana Grande vasárnapi manchesteri koncertjére, amelyet az amerikai énekesnő a múlt havi manchesteri fellépése végén elkövetett öngyilkos merénylet áldozatainak emlékére és a sérültek megsegítésére szervezett, világsztárokkal összefogva. Utóbbi tábort meg nagyon próbálom megérteni.   Először is tisztázzuk: vitathatatlanul nemes a gesztus, kész csoda, hogy ez a fiatal lány ugyanott, ilyen rövid idő elteltével képes színpadra állni, s énekelni. Elsősorban tiszteletet érzek, másodsorban f.szságnak tartom még az ötletet is.   Pár éve felelőtlen voltam, gyújtósnak való fa vágása közben úgy elcsaptam a kezem, hogy szereztem magamnak egy piciny, de egész hátralévő életemet végigkísérő heget. Azóta nem próbálkoztam a gyújtóssal… Amikor az egyik nyáron fagyiárus voltam, szinte csak fagyin éltem. Sok volt, azóta sem ettem fagyit, csak jégkrémet. Ha forró a kása, akkor legközelebb legtöbbünk óvatosan közelít. Szép vagy nem túl szép szempillájú lányok is bele vannak b.zulva ebbe az átkozott műszempillába, pedig nem egy ismerősömnek gyulladt be emiatt olyan szinten a szeme, hogy vaksággal fenyegetőzött az orvos. Nincs mese, meg kell értsem, hogy ma már nincs forró kása, nincs félelem, nincs tanulság. Tudjuk azt is, hogy mikor, s mi történt Manchesterben, talán még össze sem takarították a borzalmat, s mégis kísértjük a sorsot. Tudjuk, hogy egyszer már majdnem elvesztettük szemünk világát egy teljesen fölösleges hóbort miatt, pár hét múlva újra bevállaljuk a kockázatot, mert ez fontos(?). Hülyének érzem magam, amiért ebben az illabilis világban a saját udvaromon megfőzött bográcsos pörkölt, és az óvatosan felvágott gyújtós füstje a legmerészebb vágyam. Mások meg máshogy gondolják. Nincs is baj ezzel, csak ne legyen újabb baj. Csak legyen határa az emberi hülyeségnek.   KB        

Debrecen DKV-hőse: a buszsofőr

Amikor az ember foghúzásra igyekszik, hajlamos arra, hogy sajnálja magát. Hogy neki milyen rossz, meg hogy mennyire fog fájni. Az ember ilyenkor önnönmagát féltve hajlamos lehet némi érzéketlenséget is mutatni a külvilág történései iránt. Így aztán az ember a buszon ülve nem rendül meg különösebben, amikor a Klinikánál lévő megállóban azt észleli, hogy egy tolókocsis öreg az út közvetlen közelében lévő, hatalmas kukához hajt, és elkezd benne turkálni. Van ilyen, sajnos, gondolja az ember, biztos a Klinikáról lépett ki a szerencsétlen. A tolószékben ülve az öregnek pont jó magasságban van a kuka nagy oldalsó szája, belelát, bele is tud nyúlni. A roncsok fogorvosa, a mocsok, a szemét szájsebésze, mondhatnánk. A tolószékes talál is egy joghurtitalos flakont, még van az alján valamennyi, mohón kiissza. A busz áll a megállóban, az ember meg csak nézi a jelenetet. Aztán egyszer csak a buszsofőr felugrik, és a nyitott ajtón át átnyújt az öregnek egy ötszázast. Aztán máris visszaül, zár, indulás tovább. Végzi a munkáját. Az ember azt gondolja, elképesztő, micsoda HATALMAS lélekkel tudnak élni közöttünk néhányan. Az ember kicsit szégyelli, hogy az adott pillanatban nem tartozott közéjük. De az ember boldog, hogy ebben a szuvas világban is vannak, akik betömik az érzéketlenség hatalmas, rothadó odvait. T.Cs.Zs.

Eltipró tisztelet

Őszinte leszek: felháborító, ám gondolatébresztő jelenetnek voltam szemtanúja a minap egy pékségben.    Állt egy kisebb sor az icipici üzletben. Néhány öregasszony az oldalsó székeken tette a törvényt, fene se tudta eldönteni, hogy azok vásárolni jöttek oda, vagy pletykálni. Az ácsorgás közepette 8:30 környékén belibbent az üzletbe egy fiatal hölgy, jól láthatóan áldott állapotban. Ezt a hölgyet kiszúrta a sorban jóval előrébb álló másik fiatal hölgy (nevezzük őt egyszerűen B-nek), aki mosolyogva integetett, odahívta magához a kismamát. Alig váltottak pár szót, mire a várandós fiatalasszony karját erősen, két csrepes újjával elkezdte bökdösni egy ellenszenves vénember, majd közölte a kismamával, hogy nem itt van a sor vége, s hogy menjen ki az üzletből. A kismama persze higgadtan közölte, hogy semmiképp sem megy ki a boltból (miért is tenné???), majd B, a barátnője (aki már épp következett volna) kikérte azt az előre bezacskózott félkilós kenyeret, amiért a kismama munka előtt még beszaladt. A vénember legfeljebb 5 másodperccel várt többet, a kismama örült, a sor haladt, s még B is be tudott vásárolni azon túl, hogy segített várandós barátnőjén. A sorban álló idősek, a vének tanácsa viszont nem kegyelmezett, nem voltak cukik, nem volta elnézők: drákói szigorral estek neki a két fiatalnak. A konkrét kifejezéseket nem idézném szó szerint, de a legenyhébb minőségjelző az volt, hogy „Jaj Istenem, olyan pofátlanok ezek a mai fiatalok.” (Mindezt persze azon öregasszonyok jegyezték meg, akik nem is álltak sorba, tudják, akik csak ülni ültek be a pékségbe.) Nagyon helyesen szemberöhögték a sok károgót a hölgyek, majd távoztak, s ment minden a maga rendjén. Ez a a mondat, miszerint „olyan pofátlanok a mai fiatalok”, szöget ütött a fejembe. Simán lehet ez a mondat igaz, sok esetben meg is állja a helyét. Ebben a szituációban viszont a vének viselkedtek minősíthetetlenül. Érthetetlen ugyanis ez az irányukból érkező, mindent letaroló, nap mint nap megfigyelhető őrült sietség. Hova a picsába sietnek annyira, hogy alkalomadtán a 60 feletti édesanyámmal együtt úgy vágnak elénk a sorban, úgy hajítanak félre minket, mint mozdony a Trabantot. Hol marad ilyenkor az általuk olyannyira elvárt és hiányolt türelem? Miért kell ilyen csúf módon viselkedni 5-10 másodperc plusz várakozás miatt? Hol marad a hölgyek, főleg a kismamák iránti férfiúi tisztelet, az udvariasság halovány nyoma? Vagy az csak fiatalon kötelező? Kinek és milyen alapon jár ki a tisztelet? A hőbörgő véneknek, és/vagy a dolgozni kényszerülő kismamának? Valóban megváltozott a világ. Az öregeink is. (Kivételek persze mindkét táborban akadnak...) KB

Vér, takony, nyakon b.szás, kommunikáció

Úgy fel van bolydulva a magyar közélet, mint a csirkeól, mikor bezúzunk egy dinnyehéjat a baromfik közé. Van itt minden: az egyik a taknyán, vérén vonszolná ki, a másik nyakon b.szná, a harmadik öléssel fenyegetőzik. Beszállt már a ringbe fideszes, jobbikos, emeszpés, szuperbalnagyonlibsis, féldemokrata és féldiktátor egyaránt, pattognak a politikusok, az újságírók és a Facebook-huszárok is. Szép. Mindeközben maga az újból beiktatott köztársasági elnök int visszafogottságra, kulturált hangnemre, az indulatok fékezésére, már-már kiegyezést emlegetve. Szavainak súlya jól mérhető a napi hírekben, hatása pontosan ugyanakkora lesz, mint szoruláskor egy újabb kávénak: valami megindul, de a dicső áttörés nem történik meg. Közben a sok bazzegolás közepette minden oldalról mindenki szerzetesként aggódik, hogy minő durvaság van itt, micsoda mán a hangnem, meg hogy mi lesz a rovott múltú és jelenű magyar parlamenti fílinggel és berendezkedéssel. Mást javaslunk. Engedjétek el magatokat, fiúk, férfiak, hölgyek, urak. Elég a megjátszásból, a félremagyarázásból, a füllentésből, a csúsztatásból, a fojtogató "demegmondanámnekikdenemtehetem"-érzésből. Jó ez az út, csak így tovább. Vágjátok a szeme közé a senkiháziaknak (kilétük nyilván változó és attól függ), hogy mekkora idióták, hogy legszívesebben mit csinálnátok velük, hogy milyen egy szemét világ ez, hogy ezek az azok össze-vissza pofázhatnak hülyeségeket, hogy tolatna ki az agyuk a koponyájuk védett garázsából. Kertelés nélkül mondjátok meg azokoknak meg ezekeknek a véleményeteket, ne hagyjátok magatokat, ne csináljátok össze magatokat egy kamerától, ne sunnyogjatok el feszülten dühöngve, adjátok ki magatokból az érzést, úgyis csak egyszer élünk. Előtte azért lenne egy kisebb kérésünk: menjetek el egy olcsóbb kommunikációs tanfolyamra. Ott nagyon okos dolgokat hall ám az ember. Tóth Csaba Zsolt

Túlélhető hülyeség

Bizonyára egészségesnek mondható előrefelé való szerény törekvésünk, ezzel rendben lehetünk. Tesszük mindezt (politikai pártok és nyugati /normális/ világban élő, dúsgazdag rokonok bármiféle támogatása nélkül) a szakmaiság és a becsület szinte járhatatlanul rögös útját járva. Indíttatásunk igaz magyarként a következő: itt és most minden sz.r és szánalmasan kevés, ami az ölembe hullik, iszonyatos leterheltség, áááá, ezt nem is bírom tovább, lépni kell, mégpedig nagyot, s előre!   Derült égből jön a lehetőség, csörög a telefon, egyszerre(!) kb. négy különböző helyről, különböző bizsergető lehetőségekkel. Győztünk! Most kitörünk! Most úgy odab.szunk, hogy a fal adja a másikat! Már-már Gázszerelői magasságokba törünk, lepipálunk mindenkit, ömlik a zsé, teljes az élvezet, hízik a máj (a sok piától főleg).   Aztán hirtelen, ezen a szekérvágta dűlőn járva rájössz, hogy nem vagy Gázszerelő L., nincsenek külföldi rokonaid, s hogy a többért olyan irreálisan sokat kell izzadni, hogy már időd sincs élvezni a meggazdagodást. Dolgozol állat módjára, leginkább mások kényelméért. Ők azt mondják: álom meló, a világegyetem legjobb munkahelye. Te meg egyre biztosabb vagy abban, hogy mindezt azért mondják, mert az ő dolgukat is te végzed el. Azt is mondják, hogy azért ez önmagában szánalmasan kevés lóvé, csinálni kell mellette valamit, mert ebből nem lehet megélni, gyerekeket nevelni, családot alapítani. Azt is mondják, hogy másoknak is belefér mellette más, de te inkább csak ezt csináld, ne vállalj mást, mert ez teljes embert kíván. Égess fel mindent magad mögött! Hűséget, elköteleződést, ragaszkodást, kitartást, lojalitást, barátságot, mindent, ami eddig neked a legfontosabb volt. Aztán elkezd hányingered lenni. Durván. Alig pár nap után elkezd hiányozni a régi, a korábban sz.r, az "ex". Rájössz, hogy szegényebbnek, de boldogabbnak lenni érték. Hogy a kevesebb megint több. Rájössz újra, hogy nincs külföldi rokon, nem vagy Gázszerelő sem,  Lőrinc sem vagy, gazdag sem; így be kell érni azzal az óriási ajándékkal, hogy azt csinálhatja az ember, amiben évekig lubickolt. Sőt! Ezért hálát is kell mondani. Milliószor. Ez a legnagyobb ajándék az élettől. Az "én időm", az én lubickolásom, az én megbecsülésem, az én mosolyom, az én utam, az én göröngyeim, az én csalódásaim. az én ráncaim. Kevesebbért is. Akár szegény maradsz, akár hülyének tartanak. A szegénység és a hülyeség ugyanis túlélhető. S a többi?   KB

Húsvét MOST

Vasárnap reggel megkérdezte a feleségem, hogy gyermekkoromban hogyan ünnepeltük a húsvétot, mentünk-e locsolni, hogyan, kikhez, mikor. Kicsit meglepődtem a kérdésen, mivel eddig ez valahogy nem jött szóba közöttünk. Ez volt ugyanis 10 év alatt az első olyan húsvét, amit az otthonunkban töltöttünk. (Nem azért, mert szombatra belázasodtam, és rám tört valami kórság, amúgy sem terveztünk semmi kirándulást idénre.)   A kérdés meglepett, de szívesen emlékeztem vissza. Meséltem neki arról, hogy a bátyám már (a nagy korkülönbség miatt) nem nagyon tartott velünk, de mi -  Anya megöntözése után - Apámmal felkerekedtünk kora reggel. Indulás előtt összeszedtem az udvarunkról, a fák tövéből a csokikat, nyuszikat, egy-egy apró ajándékot, majd 2-3 csodás verssel a fejemben, szép ruhába öltöztetve nekiindultunk a locsolásnak. Elsétáltunk Magdi néniékhez, náluk kezdtünk. Locsoltunk mindketten. Én verset, verseket is mondtam. Apám kisebb pohárból kapott „üdítőket”, én nagyobb pohárból valami szénsavas üdítőt. Voltak sültek, rántottak, saláták, pogácsák, csodás sütemények, pénzecske, tojáska és beszélgetés. Rácz papa általában ott ért utol minket, így áhítattal nézhettem végig, hogy hogyan locsol drága jó nagyapám legkevesebb fél deci százéves, büdös, román kölnit Magdi néni koponyájára, aki szemmel láthatóan - derék meny létére - örömmel, tisztelettel fogadta az öreg öntözését. Bárcsak locsolhatna még az a dolgos, kérges kéz… Miután Magdi néniék elegendő kis- és nagyobb pohár ürült ki, apámmal megindultunk a következő állomás felé: Rácz mama. Gyors locsolás, velük mindennapos volt a kapcsolat, ráadásul húsvét hétfőnként hagyományosan nála gyűlt össze mindenki ebédre, szóval nem toltuk túl: locsoltunk Apával. Ő kisebb, én nagyobb pohárból ittam, volt zserbó, „barna süti”, pénz, tojás, oszt irány tovább.   A belváros felé vezető úton a keresztszüleim következtek. Gyönyörű ház, rend, tisztaság, millió étel, sütemények, üdítők. Fater kisebb pohár, nekem nagyobb pohár. Vers, locsolás pénz, tojás, beszélgetés kb. fél órában. Aztán haladtunk tovább a mi kis férfias túránkon. Kezdtem fáradni, de lelkesített a tudat, miszerint ez nekünk férfiúi kötelességünk, különben elhervadnak, elsorvadnak a mi gyönyörű hölgyeink, anyáink, nagymamáink, kedveseink. A következő állomás Kopányi mamáék vezetett, ahol székely nagyapám, vajdasági származású nagyanyám, illetve szerelmük 1/3 gyümölcse, Ildikó élt egy panel lakásban. Meglocsoltunk mindenkit, nagyanyám lerohant minket utánozhatatlan töltött és rántott finomságaival, apámnak kisebb, nekem nagyobb kristálypoharak tartalma jutott, polgárias eleganciával szívott cigaretták, pipák, kávék füstjével-gőzével tüdőmben, számos színes tojással, gyereknek nem kevés locsolópénzzel tarsolyomban indultunk el gyalog a családi ebéd felé, a város peremére, vissza Rácz mamáék. (Kopányi mamáék hagyományosan vasárnap tudtuk le az ebédet. Gondolom, így volt szent a béke…) Mondtam a feleségemnek, hogy nekem ez így nagyon tetszett, szívesen emlékezem vissza. Megkérdeztem tőle, hogy náluk falun, Gáborjánban ez hogy volt, Azt mesélte, hogy elképesztő készülődés előzte meg az ünnepet. Sütöttek, főztek, tojást festettek, kiöltöztek, várták a locsolókat az ajtóban. Délutánra émelyítően büdösek voltak, de sokan eljöttek, s szépek is lettek, nem hagyták elhervadni őket a falubeli legények. Mára mindez csak visszaemlékezés. Én sem járok locsolni. A feleségemet, édesanyámat, anyósomat, a sógornőmet meglocsolom, ha kijön rá a lépés, leginkább, ha ők jönnek hozzánk. De én már nem megyek senkihez, mert általában ilyenkor mindenki elutazik messzire. Apámmal sem találkoztam hosszú évek óta. Mint írtam, 10 év alatt ez volt az első húsvétunk itthon. Sütöttünk, főztünk, készültünk egy vendégseregre, de csak Édesanyám jött át, mert aggódott a lázam miatt. Egyedül Feri barátom jött volna meglocsolni a feleségem, de mondtam neki, hogy beteg vagyok, inkább nem adnám tovább a kórt, így ő sem jött.   Furcsa ünnep lett néhány év alatt a húsvét. Kapuk bezárva, lányok bezárkózva, tojások festetlenek, pénzt adni ciki, családok elutazva. Nem mondom, hogy rossz ez így, mondom, mi is elutaztunk 10 éven keresztül mindig, s valószínűleg tesszük majd ezt eztán is. De az is biztos és vitathatatlan, hogy mindenféle külső kényszer nélkül mi magunk változtattuk meg, tettük ilyenné ezt a ünnepet. Eldobtunk egy olyan évszázados szokásrendet, ami embereket hozott közelebb egymáshoz. Nem árt, nem bánt, csak segít. Ez viszont nem biztos, hogy jó. Mármint az elzárkózás helyett az elszigetelődést választani. KB

És ti még nem akartok összeházasodni?

„És ti még nem akartok összeházasodni?” Avagy kérdések, amik a könyökömön jönnek ki. Sokan teszik fel nekem ezt a kérdést a mögöttem lévő kvázi hosszú (öt éve tartó) párkapcsolatra utalva. Van, aki finomkodik, van, aki élből rákérdez, sőt olyan is van, aki magát helyezi előtérbe (vagyis nem titkolja, hogy enne és inna már egy jót). Nagy kedvencem, aki a fenti kérdésre adott „nem” válaszom után elmerengve csóválja a fejét, mintha végtelen hosszú bűnlajstrom lenne mögöttem, ami alól csak a házassággal nyerhetek feloldozást. Néhány mondat, amiket az elmúlt időkben nekem szegeztek: „Összeházasodhatnátok már. Jó lenne elmenni egy jó kis lagziba.” (Persze, azt fogom előtérbe helyezni, hogy neked mi lenne jó.) „Amikor én annyi idős voltam, mint te, már gyerekeim is voltak." (Igen, közvetlenül a kerék feltalálása után.) „És még nem tervezitek az esküvőt? Mióta is vagytok együtt már?” (Épp elég ideje ahhoz, hogy tudjuk, mikor kellene terveznünk.) „Nem értem, mire vártok még.” (Tapsra, b.meg. Mire?) „Hát igen, nehéz most a fiataloknak, de…” (De még nehezebb ezeket a hülyeségeket hallgatni.) „Nem hiszel a házasságban?” (Inkább azt hiszem, hogy ezt a beszélgetést most fejezzük be.) „És hogy fogsz akkor szülni?” (Valószínűleg nagy fájdalmak közepette, miért?) „És ti még mindig nem házasodtatok össze?” ­(Huh, ki is ment a fejünkből, köszi, hogy szóltál.) „A munka mindenekelőtt? Ki fogtok futni az időből. ” (Azért a fizetés nem jön rosszul.) „De te azért szeretnéd már, igaz?” (Persze, csak lelki terrorban vagyok tartva, és nem beszélhetek róla.) „De a szerelmet meg kell pecsételni hivatalosan is.” (Bőven elég az egyéb hivatalos ügyeim intézése is, kösz.) „Azért nem házasodtok meg, mert nem vagytok jól?” (Hát, beletrafáltál, mostanában nem aludtam eleget, és ez a cipő is szorít.) „Mondjuk, lehet jobb is, amúgy is sok a válás.” (Köszönjük a bizalmat!) És, aki még nem mert rákérdezni, és őszinte választ szeretne, hogy miért is nem csillan a gyűrű az ujjainkon? Akkor ezúton közlöm: csak! Vass Kata

Jaaaj! Szerinted szexista ez a majonéz?

Újabb elképesztő magasságokba és/vagy mélységekbe jutott az egyenjogúságért folytatott nemtudomicsoda Magyarországon. Az Index, meg jó pár magyar netező teljességgel kiakadt azon, hogy az Univer majonézek dobozára új típusú feliratok kerültek. Ilyenek: "Egy jó feleség mindig kedves, ettől lesz a férj is rendes." "Rendes asszony gondja, a szép tiszta konyha." "Az én konyhám azért fényes, mert az uram nagyon kényes." "Asszony nélkül a konyha, kulcs nélküli lakatka!" "Férjemuram ne jöjjön a konyhába. Várja meg az ebédet a szobában." "Ne járjon a férj a konyhába, ne szóljon az asszony dolgába!" "Szakácsné légy mindig ébren, az étel oda ne égjen." Az Index szerint az Univer valamiért összekeverte a nosztalgiát a szexizmussal, és ez szomorú. Azt írják, mindez sértő a nőkre nézve, mert a nosztalgikus, falvédős dizájnú feliratok szerint "a nő helye a konyhában van, a nő dolga a főzés, a nő dolga a takarítás, a nő dolga, hogy kiszolgálja a férjét." Kedves hölgyek, drága olvasóink: ez tényleg szexista és sértő? Vitaindítóként: szerintem NEM. T. Cs. Zs.  

Facebook-együttérzők: az orosz ember nem ember?

Csak röviden, lényegre törően: emlékezhetünk, a párizsi és brüsszeli terrorista cselekmények, mocskos merényletek után a fél magyar Facebook-felhasználó társadalom francia, illetve belga zászlóval látta el profilját, mondhatni divatba jött az együttérzés, menő volt érzékenynek lenni és figyelni más nemzetek, Európa problémáira. Hétfőn Oroszországban, Szentpéterváron pokolgépet robbantottak a metróban. 14 ember meghalt, félszáz sérült van, közülük 12-en válságos állapotban vannak. Eltelt majd 24 óra a merénylet óta, de még egyetlen orosz zászlós profilképet sem láttunk a népszerű közösségi portálon, de mély olyat sem észleltünk, aki arra utal, hogy látott ilyet. Valaki magyarázza már el, mi ebben a logika? Egyszer van együttérzés, egyszer nincs? Nyugatra szolidárisnak lenni menő, Keletre nem divatos? Az orosz ember nem ember? Vagy mi van itt? Jómagam egyébként egyik esetben sem változtattam a profilbeállításomon. De legalább van bennem együttérzés. A szentpétervári áldozatok és az orosz nemzet iránt is. Tóth Csaba Zsolt