TIME DATE
Ma Dániel és Daniella nap van.

Úgy érzem

Azoknak, akik nem szeretik a Campust

Az elmúlt években többször is voltam bátor méltatni a debreceni Campus fesztivál erényeit. Szó esett a Nagy Találkozásokról, internetre vetettem a buli hihetetlen fejlődéstörténetét, miközben egy elenyésző számú, ám ilyentájt, a fesztivál rendezésének környékén néha hangos kisebbség azon fortyog, miért nem beszél senki az úgynevezett hátulütőkról. Na, akkor gyerünk. Itt van például rögtön a zaj, ami ugyebár tényleg van, tekintve, hogy ez elsősorban nem némafilm, hanem zenei fesztivál. Minden együttérzésem az idősotthon lakóié és a klinika betegeié, azonban meg kell jegyezni, hogy a szervezők már-már brutális szigorral igyekeznek betartani a vonatkozó előírásokat, mind a zaj mértékét, mind keletkezésének időpontját illetően. Olyannyira, hogy rockerként néha szinte zavart egy-egy koncert hangereje: jobban esett volna hangosabban, de nyilvánvaló, hogy a közösség érdekei előbbre valók. Aztán a higiénia, a budik. Való igaz, a mobilvécékbe mondjuk sötétedés után bemenni elképesztő merészségre vall, de aki volt már bármilyen másik fesztiválon az országban, azt tudja, hogy messze a Campuson a legjobb a helyzet, többek között a stadion (a Hall, stb.) adta infrastruktúrának hála. Nem kerülheti el az ember szemét a szemét, a Nagyerdő védelme: ahhoz képest, amit ilyen tekintetben művel a 100 ezres tömeg, igen elismerendő, ahogy mondjuk 2 nappal a fesztivál után kinéz a környék. Konkrétan rá lehet ismerni. A szemetet rendesen eltakarítják, a szervezők pedig a kötelezően használandó újrahasznosítottból készült  pohárral ténylegesen is tesznek azért, hogy a műanyag ne zabálja fel az erdőt.  A tömeg. A terület nem hortobágynyi, a Campus népszerűsége elvitathatatlan, éppen ezért valóban tumultuózus jelenetek zajlanak a bulin, leülni, beszélgetni sokszor szinte lehetetlen, ételhez, sörhöz jutni félórás-órás vállalás, ha ugyan nem több. De: ezt szeretik az emberek. Igen, tényleg, nem hülyültem meg. A debreceni focimeccseken többnyire azért nincsenek sokan, mert nincsenek sokan. Ha sokan lennének, sokkal többen kimennének a stadionba. Miután a Campus fesztiválon sokan vannak, sokan is (még többen) kilátogatnak, ez a népszerűség, a brandvonzás és a menőség alapvetése, működési elve, jellege. És ez jól is van így, lásd a piac törvényei és társai. Az árak. Erről nem kell sokat vitatkozni, ahhoz képest, hogy mennyi fellépőt láthat-hallhat a fesztiválozó, sem a bérlet, sem a napijegy ára nem mondható borsosnak. Korábban felmerült, hogy míg a kis pénzű diákok kuporgatnak a Campusra, addig az elit ingyen bulizik a VIP-ben, ám idéntől már ezt sem érdemes felvetni: a VIP-fogadásra minimum 10 ezer forintnyi támogatói pénzzel lehet bejutni, a teljes összeget pedig jótékony célra, az idősotthonra fordítják. Ezek után ebben a tekintetben nincs miről beszélni. És végül: a felhozatal. Évek óta vissztérő vád, hogy a Campus fesztiválon minden évben ugyanazok lépnek fel, meg hogy nincsenek igazi sztárok. Minden nézőpont, érdek, és ízlés kérdése, azonban annyit érdemes megjegyezni, hogy a közelmúlt bulijaira ez már biztosan nem igaz. Megjelentek olyan alternatív fellépők, akik korábban szóba sem jöttek, nem minden évben ugyanazok a hazai nagyvadak zajolnak, ráadásként pedig egyre inkább sikerül a nemzetközi sztárvilágból is hozni színpadmestert: a Limp Bizkit például már igazi fenevadnak számít. Szóval így állunk a hátulütőkkel. Vitatkozni lehet és kell is persze, de hogy a Campust lehet szeretni, az biztos. És a legtöbben szeretik is. Tóth Csaba Zsolt  

Debreceni szürreál

Teljesen szürreális az az élményadag, ami a napokban a debreceni tömegközlekedéssel kapcsolatban ért. Tegnap hajnalban egy idős asszonyra rázárta a sofőr az ajtót, elég nagy volt a pánik, de senkinek nem lett baja az incidensből. Ma tündéri gyerekekkel utaztam a Pálmától a Kávinig, akik oly gyönyörűen énekeltek, hogy könny szökött a szemembe. Délután sokadmagammal vártam a 15-ös buszt, de a sofőr valószínűleg elvétette az útirányt, lekanyarodott a Csapó utcára, mi meg csak lestünk, mint Rozi a moziban. Ez a város egy csoda. De komolyan. SKB

Amikor fel se köszöntenek...

Nemrég volt Csaba nap. Engem speciel Csabának hívnak. Szeretem ezt a nevet. Régi is, magyar is, pásztort, kóborlót jelent, meg újabb értelmezések szerint ajándékot is, bár erről szerintem koránt sincs minden ismerősöm meggyőződve. Ezen bizonyos Csaba nap tájékán sokan megköszöntöttek így-úgy, olyanok is, akiktől nem is vártam. Mindenközben olyanok NEM köszöntöttek meg, akiktől valamelyest vártam volna, akikről úgy véltem (vélem?), hogy kedvelnek/szeretnek. Persze voltak hátráltató tényezők, például hogy szombatra esett, meg hogy a Facebook külön nem jelzi, stb, stb. De akkor is: mindenki lelkét megsimogatja, ha ilyenkor gondolnak rá, pláne, ha az illető nárcisztikusabb a kelleténél és a sokéves átlagnál. Szóval a meg nem köszöntött egyént ilyenkor rossz érzés keríti hatalmába, olyasmi, aminek köze van az ostoba sértődöttséghez. Magam sem viselkedtem másképp: bár fennhangon nem elégedetlenkedtem, belül azt tapintottam, hogy Ettől meg például  Amattól azért jólesett volna, ha esetleg periférikusan eszébe ötlök. Már-már komolyan elkezdett foglalkoztatni milétem pehelysemmi súlya (lásd még az élet elviselhetetlen könnyűségét Kundera bácsitól), amikor az egyik remek cimborám véletlenszerű találkozásunkkor jól hallhatóan szememre vetette, hogy azért annyit mondhattam/írhattam volna neki László napon, hogy b.szódj meg, vagy valami. Messzemenőkig igaza volt: teljesen elfelejtettem, pedig nagyon kedvelem azt az embert.  Olybá tűnik tehát, László napon érzéketlen bamba vagyok, Csaba napon meg érzékeny szenzorközpont. Ne essenek ebbe a hibába: érjük be annyival, amennyit kapunk, s adjunk annyit, amennyit csak bírunk. Névnap meg lesz jövőre is. Tóth Csaba Zsolt

A hőség egyik ritkán emlegetett tünete Debrecenben

A hetek óta tartó, hirtelen érkezett hőség földi halandókra gyakorolt hatásairól mostanában sokat lehet hallani. Álmunkból felkeltve is tudjuk az alapszabályokat: sok folyadék (újabb adekvát források szerint elegendő alkohol…), sok árnyék, könnyű kaják, tűző nap elől való menekülés. Ma este azonban a hőség egy teljesen érthető, ám kevésbé emlegetett hatásával találtam szemben magam.   Estefelé átszaladtam a közeli boltba, ilyentájt még lehet friss kenyeret találni. A kenyérvadászat közben (őszintén bevallom) a csemegepultnál egy pillanatra megakadt a szemem, egy teremtésen, nyugtáztam is magamban, hogy vélhetőleg ez a 20-23 körüli kiscsaj nagyon forró nadrágjában egészen biztosan a kissé lekoszlott boltocska jelenlegi egyetlen ékessége, aki éppen egy jó adag lecsókolbász lemérésére vár. Becsületes családapa létemre higgadtan nyugtáztam a csemegepultban álló férfitársaim nem éppen visszafogott vágyakozását a karnyújtásnyira izzó, illatozó, elérhetetlen javak iránt, majd mosollyal az arcomon a város egyik legfinomabb kovászos kenyeréért nyúltam.    Valami isteni csoda folytán a leányka elém került a pénztárnál veszteglő hosszú sorban, s lám, a fiúk óriási udvarlásuk közepette sertéskaraj áron adták a lánynak a méretes lecsókolbászokat. A rutinos pénztáros észleli a hibát, hátra szalad, új vonalkódot kér, majd fennhangon hallja az indoklást: a hosszúcombú „kislány” teljesen összezavarta, leamortizálta a férfiak társaságát. Nem tudták, hogy mit, de nyomtak (volna). A sorban ácsorgó férfiak és nők ismeretlenül is összenevetnek: látják a csajszit, egyértelmű a kizökkenés oka.   A sztori rém egyszerű.  A szándékos átverési szándékot kizárnám. Egyszerűen rohadt meleg van, meló van, a fizu 3-án még necces, meg ugyebár forrónadrág is van. Debreceni boltosok, melósok, az erő legyen veletek! SKB    

A kapitány lánya - síró embereket akarunk nézni?

Napok óta nagyon nehezen emésztem meg a látottakat. Azt az interjút, melyben a május végén elsüllyedt Hableány kapitányának lánya nyilatkozik. Mindent értek, próbálom nem belehelyezni magam az ő helyzetébe, mégis gombóc szorítja el a torkom, s könny szökik a szemembe: én is apa vagyok. Egy fontos kérdést viszont képtelen vagyok megválaszolni: mi szükség erre a mai magyar sajtóban?   Máris elnézésüket kérem, amiért sajtóetikai kérdéseket a nyilvánosság elé akarok tárni. Ugyanakkor határozott meggyőződésem, hogy igenis fontos kérdéseket vet fel ez a rövid interjú (is).   A legfontosabb kérdés számomra az, hogy szükség van-e erre, etikus, korrekt-e megtennie egy szerkesztőnek, riporternek, újságírónak azt, hogy egy iszonyatos tragédia áldozatának hozzátartozóját felkutatja, megszólaltatva a könnyeivel küszködő fiatalt?   Őszinte leszek, magam is dolgoztam egy időben országos kereskedelmi televíziónak, s ottani pályafutásom lezárásához pontosan ezek az aljas, mocskos, embertelen, sikerhajhász szerkesztői és szerkesztőségi(!) elvárások járultak hozzá leginkább.   Voltam családi tragédiánál, láttam üvöltő menyasszonyt, aki összeégett vőlegényét siratta, láttam (pillanatok alatt) fiú és férj nélkül maradt édesanyát. Láttam diszkóbalesetes fiatal áldozatokat roncsokban, jártam tűznél, árvíznél, láttam vízihullákat, s megégett embereket, menthetetlenül beteg gyermekeket is. Valamennyiükre emlékszem, még évek múltán is. Megpróbáltam azt az elvet követni, hogy én a munkámat végezni vagyok itt, nem sírni, nem őrjöngeni, nem megundorodni. Azért vagyok itt, amiért a búvárok, a mentősök, a tűzoltók, a rendőrök: tenni a dolgomat a lehető legnagyobb szakmai alázattal. Megpróbáltam kívül állni.   Másnap azonban rendszerint megkaptam a szerkesztői utasítást: „folytatni kellene a sztorit!” Ez az utasítás volt a legborzalmasabb számomra. Ez azt jelentette, hogy be kell csengetnem abba a házba, ahol a tragédia történt, meg kell mutatnunk hátborzongató nyomokat, emlékeket, vérző szívű, tragédiát elszenvedő, gyászoló szeretteket. Mindegy, hogy hogyan csináljuk, csak üssön az anyag, sírjon mindenki!   Volt olyan kollégám, aki imádta ezt, én meg inkább feladtam, képtelen voltam és vagyok az ilyesmire. Ebből a szempontból nem is vagyok alkalmas a tudósítói munkára. Ez az egyik örök dilemma a mai magyar sajtóban: nézőt-reklámpénzt akarsz, vagy korrektül tudósítani? Nehéz ügy, nincs is rá jó és rövid válasz.   Minden egyes ilyen utasításnál megfogalmazódott bennem a kérdés: kell ez? Kinek? Ki örül ennek? Ki nézi ezt szívesen? Ki kíváncsi erre?   S tudják, az igazán szomorú az, hogy az említett interjú kapcsán szégyellnem kell, hogy én is ehhez a „szakmai” közösséghez tartozom, én is pondró, pióca – akarom mondani – újságíró vagyok. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, alig merek válaszolni a kérdésre. Nem magam miatt. A sok embertelen kutya miatt. SKB  

Ki irt? Szúnyogtámadás Debrecen ellen

Tudják melyek (voltak) az utóbbi hetek legmeghatározóbb közéleti témái Debrecenben? NEM. Nem politika, nem foci, nem szex.  Az egyik a rémforgalmas, ütőérszerű Böszörményi út közlekedési rendjének (lámpabeállításának) a Mihály napi vásár utáni szétcseszése volt, amely (tíz)ezrek mindennapi életét nehezítette meg totál bután és feleslegesen. A katasztrófahelyzetet több heti, teljesen érthetetlen tökölődés után végül sikerült elhárítani, ráadásul az iskolának is vége, úgyhogy győzelem, most egy ideig remélhetőleg nem lesz baj. A másik problematika ennél kiterjedtebb, bonyolultabb és viszketőbb gondcsomó. A parazita szúnyogokról van szó: a vérszívó kisasszonyok ellepték Debrecent és környékét is, olyan léptékben, amely túlmegy a "zavaró" kitételen, inkább az "elviselhetetlen" kifejezéssel jellemezhető. Persze mindenki tudja, hogy a drágalátos szunyik milyen fontos szerepet töltenek be a táplálékláncban, de ez senkit nem vigasztal: anyukák, gyerekek, de még életerős férfiak is arról panaszkodnak-beszélnek, hogy alig lehet létezni a városban, a Vidámparktól a Ligetig, a Határ úttól a Köztemetőig mindenki szenved, vakarózik, átkozódik. Igen, erről diskurál Debrecen népe. De ki ezért a felelős? Nyilván elsősorban az ijesztően fura időjárás, amely nem átallotta gyakorlatilag az egész májust özönvízzé kreálni, kedvezve ezzel a lárvák fejlődésének. Erről ugye senki nem tehet, illetve igen, de hagyjuk most a klímaváltozás vaskos problémahalmazát. Lényegibb momentum, hogy szúnyogot nem simogatni, becézgetni szokták, hanem IRTANI. Igen ám, de Debrecenben az a szokás, hogy csak az úgynevezett nagyrendezvények (talán Campus, de inkább Virágkarnevál) előtt mennek neki a szúnyoghadaknak, amivel a legtöbb évben nincs is túl nagy baj. Ha ennyi pénz van, ennyi pénz van. De ez most nem az az év.  Ez most a vérszívás éve. Ezrek által kéretik, hogy szálljanak fel azok a szúnyogirtó repgépek, és támadjanak, mert ha nem, véresre vakarva megyünk a Campusra. A Virágkarnevál idejére meg már rég elveszítjük a háborút. T. Cs. Zs.  

Debreceni patkány(ok)

Hibázni ugyebár emberi dolog. Legalábbis nekem ezt tanították. Meg azt is, hogy katonásan vállalni kell érte a felelősséget. Mert az úgy korrekt, az úgy emberi. De ne innen induljunk, mert ez sokaknak magas.  Induljunk onnan, hogy van egy féltve őrzött, gyönyörű autód, ami épp eladó. Lemosva, megtakarítva eladásra kínálod Debrecennek egy olyan szegletében, ahol biztonságban van, mégis sokan láthatják: hátha beleszeret valaki.   Reggel még gyönyörködsz benne, ahogy megcsillan a verda a napsütésben, kicsit eljátszol a gondolattal, hogy „milyen jól jár, aki megveszi”, „lehet, el sem kéne adnom”, „jaj… milyen szép helyekre elvitt bennünket az évek alatt”.   Délután meglátod a viharfelhőket, szaladsz érte, meg ne ázzon, jobb neki a garázsban.   Jön a döbbenet: valaki bizony csúnyán, reccsenősen, aljasul lezúzta a te féltve őrzött egyik kincsedet. Földbe gyökerezik a lábad, iszonyatos tanácstalanság, elkeseredettség, düh, megalázottság.   Betyárbecsületben bízva keresel egy cetlit, egy telefonszámot, bármit. Abban bízol, hogy mindenki olyan, mint te. Hogy más is katonásan vállalja a felelősséget: DE NEM.   Nincs cetli, nincs rendszám, csak a sérült autód. Tanú nem sok, a kiérkező rendőr sem nagyon biztat, a költség a tiéd. A büdös, mocskos, patkány polgártársad meg éli világát, lehet, le is sz.rja magasból a történteket. Vagy ami még rosszabb: fel se tűnt neki. Az egyszerűbb és költséghatékonyabb megoldást választotta: sunyiban meglépett.   Több szempontból is felháborít ez az eset. Egyrészt azért, mert elszomorító képet fest az emberek egymáshoz való viszonyulásáról. Elszomorító közlekedésbiztonsági szempontból is. A legdurvább viszont az, hogy manapság bárki összetörheti bárkinek az autóját, bármilyen következmény nélkül. Csak ügyesen kell csinálni, úgy, hogy ne lássa senki, úgy, hogy ne tűnjön fel. Rettegnek az emberek a következményektől, a megemelkedő kötelezőtől, a rendőrségi eljárástól, úgyhogy inkább menekülő patkányként gyorsan elhagyják a süllyedő hajót. Így lesz az emberből alávaló patkány, aki odujából figyel, nehogy lecsapjanak reá.   Megj.: a debreceni Bihari utcán szombaton történt (aljas) közlekedési baleset helyszínén természetesen rendőri intézkedés történt, ismeretlen tettes ellen megindult az eljárás.   SKB  

Egy cikk az év edzőjéról: Debrecen Herczege

A Loki labdarúgócsapatának trénere, Herczeg András lett az Év edzője Magyarországon. Ilyenkor alapvetően illendő, sőt, egy jó újságírónak szinte kötelező egy méltató cikket írni a kitüntettetről, a DVSC Herczeg Bandijáról. Neki is fogtam az anyagnak, amikor rádöbbentem, hogy én ezt az írást már elkövettem. Csaknem 3 esztendeje, amikor Herczeg András 60 éves lett. Itt van. Most sem gondolom másképp, sőt. "Az úgy volt, hogy kábé bő 20 évvel ezelőtt fiatal újságíróként arra az elhatározásra jutottam (értsd: azt mondták, ezt kell csinálnom), hogy nagyinterjút készítek az Év utánpótlásedzőjével, aki nem mellesleg debreceni. Nem ismertem személyesen az illetőt (bár azt tudtam, hogy korábban remek futballista volt), ennek megfelelően igyekeztem mindenfajta előítélet nélkül várni a találkozást a szerkesztőségben. Ezzel együtt felsejlett bennem, hogy nem-e a megszokott formula, karakter, embertípus jut nekem erre a napra: magyarul a klasszikusan surmó, husángegyszerű, viszont legalább nagyképű és flegma MAGYAR UTÁNPÓTLÁSEDZŐ. Mert kábé ez volt a prototípus. Aztán megjött az illető, én meg rácsodálkoztam arra a megdöbbentő, de örömteli tényre, hogy ilyen is van: hosszan és nagyon jót beszélgettünk egy nagyon értelmes, tisztafejű, korrekt és szabatosan fogalmazó, fiatalnak számító magyar trénerrel, aki olyan dolgokat mondott a magyar labdarúgásról, hogy ha Bernd Storck szövkapként már akkor itt van és hallja, már az 1998-as vébére kijutottunk volna. Szinte lelkes lettem: írtam egy egész oldalas interjút, mert úgy éreztem, ebben az emberben, ebben a témában igenis van ennyi. Illetve jóval több is. Bő évtizeddel később álltam a Puskás lelátója alatt, üvöltöttem boldogságomban és közben sírtam. Az én csapatom, debreceniként a gyermekkorom mindene, a DVSC, a Loki, a Lokika a Levszki legyőzésével kvalifikálta magát a Bajnokok Ligája főtáblájára, történetében először, a magyar futball történetében 14 év szünet után másodszor. "Nagyon meghatottan érzem magam és talán ez látszik is rajtam" - nyilatkozta az egykori utánpótlásszakember, immár a Debrecen sikercsapatának vezetőedzőjeként. Hiteles volt, ez a legkevesebb, amit állíthatok. Sajtómunkás éveim alatt mintegy tucatnyi magyar futballedzővel volt szerencsém, illetőleg balszerencsém együtt dolgozni. Igen, együtt dolgozni, mert szinte napi kapcsolat ez: tudják, meccsfelvezető írások, a találkozók utáni interjúk, mélyebb értékelések, stb., hetente többször is beszélni kell. Hősünkkel is sokat kellett beszélnem klubmenedzseri évei alatt (illetve neki kellett szegénynek velem sokat), és mindig, de tényleg mindig türelmes volt: nem bunkózott, nem flegmázott, bármit is érzett, moderálta magát, fegyelmezetten, úriemberesen válaszolt. Nomen est omen, ugyebár, és tényleg: bár akik ismerik, tudják, hogy nagyon is tépelődő típus, árad belőle valami hercegi harmónia. Mert róla van szó, igen: Herczeg Andrásról, aki ma 60 éves. Elszaladt ez a bő húsz év, Bandi. Az Isten éltessen sokáig, hogy a következő húsz is legalább ilyen szép emlékeket hagyva zúgjon el felettünk." Tóth Csaba Zsolt  

Ember - embertelen

Megy a vadiúj autópálya felé tizensokéves autójával a szerencsétlen halandó. Forgalom nulla, a kerítés lévén kutya, vadállat átszaladása szinte kizárva. Megy a szerencsétlen 90 helyett magabiztos 110-el. Nyomul mögötte egy vadiúj Merci, piócaként rátapad, majd a fehér autó hirtelen kékké változik: fizethet a szerencsétlen 30 ezret, de csak akkor, ha nem hőbörög. Ha hőbörög, akkor többel köti be.   Nem biztos, hogy jól van ez így. Mármint az elv. Vagy a helyszín és a módszer.  Azt kell mondjam, hogy néhány év alatt irtózatosan embertelen és pénzhajhász lett az egész rendszer. Gigantikus bírságok bérből, fizetésből élő embereknek, akik velőig ható szúrásként élnek meg 30 ezer forint mínuszt egy adott hónapban. Sokuk egy örök életre tanulna egy 5-10 ezres büntiből, ne adj’ Isten egy ingyenes dorgálásból.   Persze a hivatkozási alap mindig ugyanaz: sok a halál, sok a tapló, sok a felelőtlen. Nap mint nap levillognak, ledudálnak, leanyáznak, ha megállok a STOP-nál. Ha előrelátóan nem rohanok a piroshoz, akkor is. Ha előékeny vagyok, jön az előzetlen előző. Tudjuk, látjuk, érezzük a taplókat az utakon.   Tanuló rendőrként egyszer tényleg majdnem megszakadt a szívem. Zsigulival trafiztuk le a családot, 30 helyett mentek vagy negyvenvalahánnyal. Abban az időben még 5-10 ezer forintos csekkek voltak „divatban”, kaptak is egy ilyet a „szabálysértők”. Három maszatos arcú gyermek ült a rozsdásodó Ladában, ijedten figyelték az eseményeket, s közben veszekedtek egy száraz kiflin. Velőig hatolt a szánalom-fájdalom, pontosan tudtam, hogy ezzel a csekkel ennek a három gyermeknek sokat ártunk. Tudtam azt is, hogy a magyar közlekedési morálnak ez sz.rt sem jelent. Pontosan tudtam, hogy nem azon csattan az ostor, akin kellene. És azt is tudtam, hogy az a rohadt kamera mindent felvett, ezért büntetnünk kell.   Csak azt nem tudtam, hogy miért vagyok ebben partner, miért vagyok én ott, s miért kell elszednem a mások keservesen megkeresett pénzét. Mára viszont megértettem, hogy miért ez volt azon pályafutásom egyik fontos végpontja: már akkor is gyűlöltem az embertelenséget.   SKB      

Dagadtra dagad a magyar

Ha nem tudná, két zsíros falat között értesüljön: az európai elhízás ellleni nap van. Ennek kapcsán közölték, hogy a magyar a legelhízottabb fajzat a zúnióban, továbbá kiderült az is, hogy világszinten csak az amcsik, a mexikóiak és az új-zélandiak híznak túl minket. Hájtömeg-magyarázatot keresek, avagy nem minden sörhas, ami annak látszik. Kezdjük azzal (böffentős előételként), hogy mákszemnyi fogalmam sincs, mitől kövérek Júeszéj, Mehikó és Nyúzílend vaskos polgárai, egyik államban sem zabáltam még. Nyilván lehet tippelgetni (túljól-lét, gyorskaja-kultúra, szegény-kenyér(éh)ség, stb.), de ne adjuk át a gyomrunkat a megérzéseknek, mert az olyan, mint a kutya vacsorája. Lehet, hogy semmi jó nem sül ki belőle. Folytassuk azzal (füstölt kolbászos-csülkös-babos-tejfölös-galuskás-paprikás-zsíros levesként), hogy Dagadtlandban, vagyis nálunk állítólag 10 emberből 6 elhízott vagy túlsúlyos. Mondjuk ha kimegyünk az utcára, kábé-nagyjából ezt is látjuk. Tömi a fejét büszkén tohonya népünk a 100 kilát túlnyomó része, miközben magasról tesz a mozgásra: 1 magyar mindig PONTOSAN a célojektum előtt akar leparkolni (1 méterrel se arébb. Még véletlenül sem. Még a soványak sem.). Így aztán hősiesen hájas nemzetünk jóval kevesebb kalóriát égett el, mint amennyit bezuzzant. Zsírnehéz történelmünket ismerve a hunféle vélhetően tartalékot képez, mert ugyebár ki tudja, meddig lesz mit enni. Teljesedjünk ki (velős-pacalos főételként) az egyéni felelősséget firtatva. Jómagam is túlsúllyal küzdök élek, de momentán én konkrétan tudom, miért eszem-veszem magamhoz a kilóhalmozódást előidéző étkek alkalmankénti jelentős mennyiségét.  A stressz miatt (feltalálta Selye János), kérem szépen. Ugyebár az ember idegbe jön ettől-attól: munka, család, az egyéni álmok-ambíciók és a rögvalóság szikáran disszonáns viszonya, ésígytovább. Az ideget több módon is lehet kezelni (sokan legtöbbször lenyelik, értsd: gyakorlatilag ezzel táplálkoznak), ám legkézen(ágyban)fekvőbb módja az evés. Például: egy tábla csoki, és lám, majdnem szexnyi örömhormon szabadul fel a szervezetben. Lehet, hogy ezért zabál a magyar: boldog akar lenni. Végezetül (tejszínhabos, cukros, krémes, hájastészta desszertként) állapítsuk meg:  bár dagadtra dagad a magyar, mindez nem zavarja. Persze miért is zavarná? Mindenkiben lakozik egy Kis Kövér, csak a néhányan azt hazudják, nem is hallottak róla. Ismerik az állapotot, amikor valaki reggeli közben arról agyal-ábrándozik, hogy mi lesz az ebéd, ebéd közben pedig hogy mit fog vacsorázni? Na ugye. Tóth Csaba Zsolt

Amikor a csapatodat lealázzák

Előre kell bocsátanom (aki ismer, úgyis tudja): elsősorban a Loki, illetőleg a magyar labdarúgó-válogatott szurkolója vagyok, ám kétségtelen tény: a külhoni választékból a Barcelonáért rajongok. Nem divatból, nem Messi miatt: ez a szerelem 13 éves korom, vagyis évtizedek óta tart, Messi még meg sem született, amikor én már a Steaua ellen elvesztett BEK-döntőt sirattam. Bömbölhettem volna a liverpooli meccs (közben) után is, ám nem tettem. De az üveges tekintet, és az érzelmi kiüresedettség megvolt.  Mintha elgázolt volna egy vonat: minden futballszurkoló ismeri az érzést, beszéljünk hát róla egy kicsit. Nyilván mindenki értesült róla, hogy a BL elődöntőjében a barcelonai 3-kopasz után a Barca 4-nyúlra kikapott a Liverpool otthonában, és nem jutott a fináléba. Ahogy régen a Loki-drukkerek énekelték: 1 szóval(kezdjenek el számolni) szégyen, gyalázat. Sőt, több szóval, égés, ciki, gáz. Olyan volt a csapatom, mint a férfi nemi szerv egy erőteljes aktus után: lelohadt, kornyadozó, erőtlen. A hazai csapat játékosai viszont elég sok kolozsvári szalonnát ehettek a találkozó előtt, mert képesek voltak gyakorlatilag 95 percen át sprintben letámadni: ez a sportág csodája, momentán ilyet még életemben nem láttam, pedig van mögöttem pár ezer összecsapás. A lényeg mégis az, hogy a Pool megérdemelten győzte le a Barcát, és böcsülettel gratulálni kell a sikeréhez. Na de mit kezdjünk az ilyenkor felgyülemlett gyászos érzéstömeggel? Nézzük a folyamatot. Az első a sokk: nem is tudjuk elhinni, ami történt, dermedtség, üresség, letaglózottság lesz úrrá rajtunk. Ez időnként percekig, órákig, más esetekben akár napokig is tarthat. Nálam még tart. A második szakasz az erőltetett kontrolláltság: az ember úgy tesz, mintha mindez nem történt volna meg, és igyekszik hagyományos ütemben élni az életét: iskolába indítja a gyermeket, elmegy dolgozni. Ez egyébként nem segít semmit.  A következő a tudatosulás: mint a gyászfolyamatnál, ebben a szakaszban gyorsan váltják egymást a fájdalom, a szomorúság, a tehetetlenség, a düh, a megsemmisültség, a kiüresedettség, a céltalanság érzései. Eleinte a nehezebb érzelmek jelennek meg, például a düh és a harag. Aztán meg az értetlenség: miként történhetett ez meg?  Ezután jön az elfogadás: a fájdalom mellett már egyre több szép emlék is feltolul a szurkolóban: volt olyan év, hogy a Loki duplázott (bajnoki cím, kupagyőzelem), a Barca meg triplázott (bajnokság, kupa, BL). Akkor meg mit rinyálok? Egyszer k(l)opp, másszor hopp. És a vége: miként a gyászoló, a szurkoló is képessé válik arra, hogy életét folytatni tudja, immár együtt élve a tudattal, milyen veszteséget (vereséget) szenvedett el. The show must go on.  Hát ennyi. A Barcelonát lealázták Liverpoolban, én meg még a Loki-Kisvárda 1-3-at sem tudtam megemészteni. Fókuszáljunk talán a magyar válogatott júniusi EB-selejtezőire: a magyar nemzeti mez úgyis szentebb, mint a barcelonai. De még a liverpoolinál is. Tóth Csaba Zsolt  

Képaláírás egy nagyon magyar majálishoz

Egyetlen zseniális kép, egyetlen hajdú-bihari település, számtalan HOT-DOG, némi kóla, eszméletlenül kifejező tekintetek, kifejezhetetlen mennyiségű érzelem az arcokon.   Május 1-jén kapta szerkesztőségünk azt a fotót, ami számtalan gondolatot ébresztett bennem. Szándékosan nem írom ide, hogy kitől kaptuk, mert ez teljesen mellékes. Ha megírnám, még jobban elkezdődne a gyűlölködés, a szájkarate. Ezt nem akarom.   Azt szeretném, ha Ön, Kedves Olvasó, velem együtt próbálna olvasni a szemekből, arcokból. Merthogy ez a kép kiabál: vágyakozásról, elérhető elérhetetlenről, munkáról, semmittevésről, dühről, csalódottságról, tenni akarásról, kiábrándultságról, korról, kortalanságról, ürességről, rögvalóságról.   Eszembe jut egy 20-22 évvel ezelőtti falusi karácsony, ahol Nutellás kenyeret kínáltak így. Szinte alig változott valami... SKB

5 ok, amiért kong a Nagyerdei Stadion

Az utcán, a villamoson, a hivatalban, a neten, a kocsmában és persze otthon: mindenütt beszélnek arról a debreceniek, hogy miért csak átlag 3200 néző megy ki a Loki labdarúgócsapatának meccseire. Annyit beszélnek erről, hogy az ember azt hinné, 100 százalékos a stadion kihasználtsága. De nem: 16 százalékos. Megpróbáltuk összeszedni az okokat, nem fontossági sorrendben. 1. A debreceni szurkolók elkényeztetett, sértődős-hisztis alkatú lények. Az elmúlt másfél-két évtizedben annyi sikert ért el a DVSC, hogy a drukkerek egyszerűen megszokták, a csapat trófeákat szerez. A jót ugyebár könnyű megszokni, de annál nehezebb elengedni. Bajnoki címek, veretlenül nyert bajnokság, kupagyőzelmek, Bajnokok Ligája- és Európa Liga-főtábla, stb, stb. A polgártársak azt hitték, most már örökre ez lesz a műsor, de nem. Egyszerűen nem izgatja fel őket egy ötödik helyezés vagy egy kupa-elődöntő: mint a szexőrült, aki bombanőkhöz szokott, de most csak öregecskedő feleségek jutnak neki. A sok kényeztetés után most meg van sértődve, hogy ez van. És nem csinálja, a nő(a Loki) közelébe sem megy.  2. Beléptetési terror. Az MLSZ szurkolói kártya-mizériája (néhol vénaszkennere) ezreket riasztott el a stadionlátogatástól, Debrecenben is. Nehogy már egy meccsjegyhez nemzetbiztonsági átvilágítás szükségeltessen. Ez a baromság mostanra nagyjából megszűnt, ám közismert, hogy sokkal könnyebb valamit lerombolni, mint újjáépíteni. Most épp a szétcseszés után vagyunk: sok év kell ahhoz, hogy a romokon virág fakadjon. 3. Meccsidőpontok. Magyarországon gyakorlatilag minden mérkőzés szombaton 17 vagy 19.30 órakor kezdődik, akkor is, amikor hideg van. Olyankor egyszerűen nem komfortos, még fedett stadionban sem. Amikor meg jó idő van, túl erős a konkurencia: szombat este az emberek vendéget fogadnak vagy szórakozni mennek, pont nem fér bele a meccs, sokan a gyerekeket sem akarják este hurcolászni. A találkozókat (mint a régi szép időkben) kora délután kellene játszani, ebéd utáni, családi programot kínálva. Egy jó kaja után séta a Nagyerdőre, Loki-derbire: működhet, higgyék el. Amúgy az angolok 13.30-kor, a németek 15.30-kor, az olaszok 15 órakor kezdik a bajnokik sorát minden hétvégén. Teljesen hülyék, ugye? 4. Ordító klasszishiány. Persze, persze a népek a klubért, a címerért, a városért lelkesednek, de többszörösen bizonyított tény, hogy a tömegeket a klasszisok (az egyéniségek) vonzzák. Sportban, művészetben, politikában, mindenhol. Sándor Tamás, Dombi Tibor, vagy akár Adamo Coulibaly olyan tudású játékos, olyan típusú karakter volt, akihez lehetett kötődni. Tuti, ha lenne a Lokiban csak egyvalaki, aki mondjuk 20 gólt verne egy idényben, többen járnának ki a stadionba, egyszerűen azért, hogy megnézzék, ki ez a fiú, és hogy tényleg olyan jó-e. De ilyen játékos nincs. Na, majd Zsóri Dani. 5. Azért nincsenek sokan, mert nincsenek sokan. A birkaeffektus, avagy tömegpszichózis mindig, mindenhol releváns. Annak idején, amikor egyetemi diszkót csináltunk, mindenkinek azt hazudtuk, hogy este k. sokan lesznek. Ettől izgalmi állapotba jöttek, és este tényleg k. sokan voltak. Pusztán azért, mert az ember úgy gondolkodik, hogy ha más is ott lesz, ő is ott akar lenni. Ezer százalék, hogy azért nem járnak sokan a DVSC meccseire, mert nem járnak sokan a DVSC meccseire. Ha sokan járnának, akkor sokan járnának, mert divat lenne, mert menő lenne. De most nem divat, nem menő. És ez felháborító! Tóth Csaba Zsolt    

Debrecen a költészet napján

A mi nyílt terünk és a mi zárt ajtónk: Debrecen. Szélfúttán szép, s csak mulat a perceken. Leheletnyi erdő, el-, visszafojtott puszta. Előre és hátra: állva, fekve és futva. T. Cs. Zs.

Rocksztár vagyok, lúzerek!

Komolyan nem értem, hogy mi van. Hónapok óta motoszkál bennem valami, amit kimondani is alig merek, de látom, amit látok: valami van a mostani húszasokkal. Szándékosan nem írtam a bajt, nem biztos, hogy baj ez, csak rövid időn belül már a sokadik hasonló korú titánnal sodor össze az élet, s ők mindannyian hasonló tünetegyüttest produkálnak. Íme néhány:   Csekély muka- és élettapasztalatuk ellenére elképesztő az ego.  Hetekkel az első munkanap előtt rommá posztolják, hogy ők bizony itt vagy ott dolgoznak.  Az első értekezleten ők beszélnek a legtöbbet, óriási ötleteik vannak, melyekre nem szabad nemet mondani.  Már az első napon mindenki Tesó.  Aki nem Tesó, azt kiosztjuk.  Ha kér valamit a főnök, azt egyrészt letojjuk, inkább megmagyarázzuk, hogy a főni bizony ezt rosszul tudja.  Önkritika: nulla.  Szakmai alázat még annyi se.  Alkalmazkodás? „Majd ti hozzám, seggfejek!”  Sztár vagyok. Piszok jó vagyok. Szerény, elesett is vagyok. Szelfi munka közben? Alap. Szakmai tudás? Nulla. Tapasztaltabb kollégák kérései, tanácsai? Ááá, ez hülye mind, majd én tudom. Szorgalom? Dolgozzanak a pancserek, én született tehetség vagyok. Megfelelési kényszer: esetleg a rajongók felé. Köszönés, illedelmesség: nehézkes. Vasárnapi meló: á, az nekem "nem igazán jó..." E pont a szerzőé: TISZTELET a kivételeknek. SKB        

Szívtelen gyilkosság a hosszú hétvégén

Minden nyugodt, minden megszokott: átlagos a szombati nyüzsgés. Nők és férfiak szaladgálnak szatyrokkal, kosarakkal az utcában. Beszerzik, ami kell: tej, kenyér, hús, újság, lottó…   Állok a konyha ablakában, kezemben a fiam, s látom, hogy az örök tekergő tacskó hosszú idő után ismét bemerészkedett a szemben lévő cég udvarára. Nem is csoda, ennek a tacsinak ott lakik a nagy szerelme: egy öreg, jámbor németjuhász. Őket sosem érdekelték a méretbeli kölönbségek, a tacsi udvarolt, a farkaskutya fogadta. Hirtelen eszembe jut, hogy mi lesz abból, ha meglátja a könnyed szerelmi táncot a nemrég odaköltöztetett fiatal kan juhász. Ő vadabb, feketébb, ha belenézel a szemébe, térdre kényszerít, s bevallod minden bűnöd. Még nem is érek gondolatom végére, amikor az udvar hátuljából előkullog az ifjú kan, és sem Istent, sem embert nem nézve belerondít kettejük játékába. Ő nem játszani akar, ő ölni akar, s torokra megy. Fiamat gyorsan átadom jajveszékelő feleségemnek, bújok a papucsba, s eszeveszetten rohanok a csatatérre. Kirohan a szomszéd is, egyszerre érünk oda, zihálunk, ijesztünk, felkapunk egy követ is, de nehéz a dolgunk: az egyik juhász mentené a barátját, a másik meg ölni akar. Úgy igazán, úgy ösztönből. Ketten kétfelé cibálják a szerencsétlen, immáron néma ebet. Ember és állat között pedig ott az az átkozott kerítés... Néma csönd, majd ijesztésünkre nagy nehezen enged a gyilkos száj. Mind a négyen nézünk egymásra: a gyilkosok is másért, az emberek is másért. Rohanok a gazdához, mosolyogva fogad, amíg nem mondom, hogy nagy baj van, jöjjön gyorsan. Mire visszaérünk, a tacskó már pislogás nélkül, kilógó nyelvvel, vérző sebekkel fogad minket. „Hát megint kiszöktél, te kis hülye! Nincs mit tenni, szegénynek ennyi volt, az utolsókat rúgja. Segítsetek, emeljük át valahogy a kerítésen, hazaviszem, eltemetem” – így a gazda. Lassú és szomorú lépésekkel, egy hólapáton visszük haza az éppen még vergődő tacskót, sokat látott gazdája szemében könny, szíve egy kőszikla. A felesége az ajtóban áll, döbbenetében csaknem elájul. Hogy ki a felelős? Pont lesz.rom. Ezt a napot úgysem feledi senki. Soha. SKB    

Magyar. Sajtó. Napja

Kevesen tudják, de van olyan, hogy Magyar Sajtó Napja. Minden év március 15-én megtartott(?) ünnepnap. Hogy miért is ünnepnap? 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt. 1848. március 15-én hirdették ki a polgári sajtószabadságot. Na ezért. Mármost rögtön kezdjük azzal, hogy a magyar sajtómunkások jelentős része nem újságíró. Rajtuk nincs mit ünnepelni. Vagy elfogultak, vagy képességhiányosak, vagy magyarul se tudnak, vagy egyszerűen ostobák, például mert soha nem olvastak semmit. Miattuk van az, hogy Magyarországon a Szerkesztő Úr-ból Firkász lett, a magyar társadalom többsége pedig magasról csulázik erre a szakmára. Az ember csaknem szégyelli bevallani, mivel is foglalkozik negyedszázada. Persze van maradék is, csöppnyi maradék. Ők az újságírók, politikai oldaltól függetlenül. Ők valamennyire azért még műveltek, érdeklődők, éles eszűek, jól írnak és van bennük valami megmagyarázhatatlan szomjúság arra, hogy ha csépelik a klaviatúrát, akkor valami lényegit, és ne bűnt kövessenek el. Ünnepelni nekik sincs mit, esetleg a még valameddig tartó megmaradásukat. Meg azt, ha néha-néha néhány embernek sikerül elmagyarázni, hogy az újságírás eredendően nemesen egyszerű hozzáállást kíván. Egy jó szerző az adott problémát vizsgálja érdek nélkül, meghallgattatik a másik, a harmadik, meg a negyedik fél is, az információkat igyekszik hivatalosan megerősíttetni és védi a forrását. Ennyi, elvileg nem bonyolult ez. És mégis. És nemcsak Magyarországon, még mielőtt valaki.  Oszlassunk el egy alapvető tévképzetet is: (teljesen) független média, az nincs. Nem létezik. Sehol. Valaki adja a pénzt, és a média b.szott drága műfaj. Sok pénz kell. És tudják, aki a pénzt adja, az kérhet is valamit. És miért is ne kérne, ugyebár? Ugyanakkor független újságírás létezik. Szakmai alapelvei vannak, ha valaki valaha is dolgozott normális szerkesztőségben, akkor pár év alatt megtanulhatta. Kérdezni kell tudni, nem válaszolni. Amikor az ember olyan helyen dolgozhat, ahol ezt a fajta újságírást gyakorolhatja, az Isten kegyelméből való. Egyfajta kitüntetés. Bár a díjakkal is vigyázni kell. Jómagam éppen 10 esztendeje másodszor lettem az Év újságírója a kollégák szavazatai alapján a helyi lapnál: néhány hét múlva kirúgtak. A díjak ebben a szakmában szinte semmi jót nem jelentenek: máris jön a köpködés, például azért, hogy melyik oldalról kapta az ember. Az igazi az lenne, ha egyszer mindkét oldalról kapná valaki. Ezzel együtt, és minden siralom ellenére jómagam BÜSZKE vagyok rá, hogy újságró lehetek. A sajtó nemcsak Amerikában hatalom, bár sokan meg vannak győződve, hogy nálunk nem az. Pedig de: az emberek figyelnek. Az emberek látják, hallják, olvassák, amit mutatunk, mondunk, írunk. Úgy tesznek, mintha nem, de igen. Őket kell ünnepelni ilyenkor, az embereket. Akik még olvasnak sajtót. Magyart. Tóth Csaba Zsolt  

Hogyan lehetsz menő az Instán? A 10 aranyszabály

Majd minden 30 évnél fiatalabb ember menő szeretne lenni az Instagramon (és nem a Facebook-on, mert az maga a kőkorszak). Menő=sok követővel rendelkező személy. Jöjjön a siker 10 aranyszabálya. 1. Légy ostoba. 2. Légy nagyon ostoba. 3. Tettesd magad ostobának. 4. Parodizáld az ostobákat úgy, hogy senki ne jöjjön rá, te magad is ostoba vagy. 5. Nézz ki jól (legalább a fotókon). 6. Nézz ki nagyon jól (a való világban is). 7. Posztolj baromságot. 8. Poszotlj nagy baromságot, a téma mindig az úgynevezett celebvilág legyen. 9. Ne törődj esetlegesen felmerülő kétségeiddel: csak azért látszol ostobának, mert mindenki irigy rohadék. 10. A legfontosabb: soha, de soha ne gondolkozz! T. Cs. Zs.

Az öngyilkosok felelőssége

Csak az utóbbi két évben: Chris Cornell a Soundgardenből, Chester Bennington a Linkin Parkból, Keith Flint a Prodigy-ből. 52, 41, illetve 49 évesek voltak. Aztán: Kurt Cobain a Nirvanából és még sokan mások. Mind öngyilkosok lettek. Kezdjük a kegyelettel: valamilyen módon mindannyian (mély) nyomot hagytak maguk után, elismerésre és tiszteletre méltó pályafutást mutattak fel. Emléküket sokan őrzik önnön halálukig. Folytassuk a legnehezebbel: joguk volt hozzá. Joguk volt hozzá? A saját életükről döntöttek, valamiért úgy érezték, nem megy tovább. Mindannyiunknak voltak vagy lehetnek ilyen gondolataink, ilyen léthelyzetünk, ilyen elkeseredésünk: ne hajigáljuk a megvetés súlyos, alaktalan köveit. Végezetül jöjjön a mégis: ezek az emberek ikonok, milliók kedvencei. A rajongó milliók többsége igen fiatal ember. Egy fiatal ember még az átlagosnál is sokkal nehezebben talál választ a kérdéseire, megoldást a problémáira, nem tudja még, hogy a görbe egyszer úgyis kiegyenesedik, és hogy az egyenes meg egyszer úgyis elgörbül. Chris, Chester, Keith, Kurt! Annyi zseniális, igenis segítő üzenetet küldtetek a világnak, a legsúlyosabb, az utolsó üzenetetek mégis mérhetetlen károkat okoz(hat). Ti már nem vagytok itt, mégis itt vagytok. A döntés joga a tietek volt, de az azzal járó felelősség is: nem mondhatunk mást a gyerekeinknek, csak azt, hogy soha, de soha ne hallgassanak rátok. Tóth Csaba Zsolt

Szökés - hiba nélkül

Próbálnám rendezni a gondolataimat a pénteki fogolyszökés-lövöldözés kapcsán. Van egy rabunk, aki egyébként is ül, ezúttal egy másik ügy miatt elviszik tárgyalásra. „Hősünk” meg sem várja az ítéletet: K.O. a fegyőrnek, viszi a stukkerét is, túszt ejt a bíróság épületében, kiszabadul, autót szerez, fegyvert nyom egy 63 éves fickó fejéhez, 30 percet autóznak együtt, másik autó kell, jó lesz egy merci, a mercis "túl" tökös, meglövik, elkapják, minden egyenruhást kitüntetnek. A mercist nem, a 63 éves csávót sem. Senki nem hibázott. Semmikor, semmit. Nehéz ezt összerakni józan parasztival.   Ne értsenek félre, hálát adok a Jóistennek, hogy ez az eset ennyi balfékkel a főszerepben nem vezetett tragédiához. Csupán azt nehéz megértenem, hogy ha és amennyiben senki nem hibázott múlt pénteken, akkor hogyan változhatott Budapest belvárosa egy „Zs-kategóriás” akciófilm helyszínévé.   Az eset után nem sokkal ugyanis megszólalt a BV, szabadfordításban az állt a közleményükben, hogy az egy szem fegyőr, aki kísérte ezt a semmirekellőt, semmiben nem hibázott, szakszerűen és jogszerűen végezte a munkáját. Azt is írták, hogy a bíró volt a hunyó, ő kérte, hogy vegyék le a bilincset.   Pár órával később a Fővárosi Törvényszék is bevédte magát. Ők azt írták (szintén szabadfordításban), hogy a bíró sem hibázott, őrzéstechnikai szabályok döntenek a bilincs használatáról, s számos döntésbe a bíróságbak beleszólása sincs. Így a labda ismét a középvonalon pattog.   Eszemben sincs feloldani ezt az ellentmondást. Tökéletesen értem, mindenki védi a saját emberét a nyilvánosság előtt. Ez becsülendő.   Az viszont kevésbé becsülendő, hogy sem a nissanos, sem a mercis férfi nem kap a nyilvánosság előtt még egy kulcstartót sem. Ugyanakkor valahol ez is érthető, én is szívesebben simogatom a családtagjaimat, mint az idegeneket…   Inkább a „senki nem hibázott-kitüntetős” verzió érthetetlen. Ugyanis ha azt kommunikáljuk, hogy senki nem hibázott ebben a történetben, akkor ezzel legitimmé tesszük az egészet. Ha senki nem hibázott, akkor teljesen hétköznapinak kell elfogadnunk azt, hogy egy f.sz ilyen tettekre képes, és iskola, óvoda, járókelők közelében, fényes nappal ilyesmi bármelyik nap megtörténhet.   Szépen kérem, sokak bénasága, alkalmatlansága, hozzá nem értése ne kerüljön ártatlanok életébe! Ha már alázatosak nem vagyunk, legalább maradjunk szerények! SKB  

Amikor a Farsang farka csóválja…

A farsang a régi hagyományok szerint arról kell, hogy szóljon, hogy elűzzük a telet. Szép, szép de a maskarába való öltözés azért járhat némi feszkóval, főleg, ahol több gyermek van. Nagyon készülünk a bölcsis és az iskolai farsangra, ami ugye a farsang csúcspontja, régies nevén „a farsang farka”.  Na ez a „farok” csóválja mostanság a szabadidőmet.  Leszögezem, hogy én azok közé az anyukák közé tartozom, akik készíteni szeretik a jelmezt, (nem lesajnálva azokat, akik vásárolják), egyszerűen szeretem ezt a folyamatot. Karácsony után nálunk már elkezdődik a „Mi legyek a farsangon” projekt. Óvodában nem volt gond, mert volt év, amikor szeptembertől augusztusig tütüszoknyában jártak a lányok! Na de most a nagylányommal: hetekig tartó folyamatos böngészés a neten. „Milyen jó jelmezek vannak?! De én más szeretnék lenni?” DE MI? Természetesen az én javaslataim közül egyike sem elég trendi egy másodikosnak, meg egyébként is ő mindent jobban tud. Ezzel párhuzamosan, azért a háromévessel is le kell futtatni a köröket, hogy amikor eljön a nagy nap, tudjon azonosulni a jelmezével, szóval napi téma: „Mi szeretnél lenni a farsangon?” De hogy kronológiában ne csússzak el, az elsőszülött eldönti, hogy pantominos lesz (azt sem tudtam, hogy tudja, hogy van ilyen). Elkezdődik a jelmezkellékek beszerzése, csíkos póló, hózentróger… jól haladunk. A gyerek boldog, én is, mert határozott elképzelése van (ezt szeretjük), még az sem zavar, hogy esténként pantominos videókat néz és gyakorol. Ez van, ő is maximalista. Volt már Törpilla, Troll Pipacs, Reklám Marcsi, és a Grúból Margó… Eközben a kicsi egyre növekvő listáját figyelve azt érzem elcsúsztam ebben a farsangi őrületben. A jegyzeteim között szereplő tételek: kukorica, kesztyű, párna, szív, lámpa, tányér, könyv, busz, doboz, kalap, óra, Pokoyo, csavar, gyertya, hot-dog, Illus, tücsök, kerék, könyv, kép...festék...pingvin, lámpa, husi, papucs.  Azért voltak próbálkozásaim: pingvin, kutya, szamár már megvolt…nem nyert. Szombaton a gyönyörű időben még az állatkertbe is elmentünk, mert ezt a listát, ami főként tárgyakból áll, le kellett volna valahogyan szűkítenem. Még a lajhár etetést is sikerült elcsípnünk. Kérdezem tőle az élmények után itthon: - Na, mi szeretnél lenni a farsangon?  -TÁL!!!! Nem adtam fel. Tegnap este nekiültünk és elkészítettük a könyv jelmezt, mert az kétszer is szerepelt a fenti felsorolásban. Jó sok munkát fektettünk bele, de egy óra múlva már űrhajós akart lenni. Ma még beterveztem egy óra jelmez elkészítését, de azért a biztonság kedvéért most megyek és ebédidőben vásárolok egy rendőrős-tűzoltós szettet, és küldök egy virtuális pacsit azoknak az anyukáknak, aki ezt a procedúrát kihagyva már rég megvásárolták a jelmezt a gyerekeknek.  Papp Csilla

Zsóri Dániel, avagy miért jó a kevés pénz?

Első alapkérdés: melyik csapat hoz tűzbe inkább? Egy sok-sok pénzből összeshoppingolt légiósbanda, amely bajnok lesz, vagy egy többnyire saját nevelésű, fiatal magyar játékosokra épülő gárda, amely a dobogóért küzd? 10 szurkolóból 9 az utóbbira szavaz. A fradisták is. Ahogy álltam szombaton a Loki-Fradin a B-középben, érdeklődésképpen feszült figyelemmel követtem a csapatok bemutatását: a DVSC egy légióssal állt ki a rangadóra, az összes pályára lépett hazai focista közül 9(!) debreceni nevelésűnek minősíthető, míg a Ferencváros kezdőcsapatában 9(!) vendégjátékos kapott helyett, a három magyar Dibusz kapus, Lovrencsics és az egyébként szintén debreceni nevelésű Sigér Dávid volt. Nem lehetett tehát indokolatlannak nevezni a cívisvárosi drukkerek Ria, Ria, Hungária! skandálását, és akkor még visszafogottan fogalmaztunk. Ezen tények tudatában (és a két csapat költségvetése közti szakadéknyi különbséget tekintve) nagyjából azt lehetett várni, hogy a marcona vérprofikból álló FTC szoros küzdelemben megnyeri a meccset a lelkes, ám jórészt elvileg gyengébb adottságú debreceniek ellen. 82 percig ez - a kissé unalmas - film volt műsoron, ám aztán hirtelen éles váltás, filmnyelven vágás következett: Bódi bevállalt egy újabb sprintet, Tőzsér belőtte a tizit, a hosszabbításban meg jött Zsóri Dániel. A többi már sporttörténelem: megszületett a Nagyerdei Stadion eddigi éveinek legikonikusabb gólja. Ezen a ponton botlunk a második alapkérdésbe: ha a DVSC úgy tele van lóvéval, mint a Fradi, és a világ minden tájáról válogatott játékosokat vásárolhat, pályára kerül-e egy ilyen rangadón a hajrára egy 18 éves, 0 NB I-es meccsel rendelkező ifjonc? A válasz: nem. Nem bizony, még úgy sem, hogy Herczeg András vezetőedző szokott bízni a fiatalokban. Ha a DVSC annyi pénzből gazdálkodna, mint az FTC, akkor Kinyik, Szatmári, Kusnyir, Ferenczi, Varga Kevin, Szécsi és Zsóri jó eséllyel valamely NB II-es vagy NB III-as csapatnál senyvedne kölcsönben, hogy aztán nyomtalanul eltűnjön a magyar labdarúgás végtelen süllyesztőjében. De nem ez történik: a fiúk, a mi fiaink hétről hétre az NB I-ben nyomják, néha pedig híresek lesznek, mint Bódi a szögletgóljával vagy Zsóri az ollózásával. Úgyhogy a kevesebb pénz néha több: nem állítható, hogy ez a jövő útja (több ponthoz vélhetően több pénz kell), ám így legalább megteremtődik a lehetőség. A lehetőség, amely a magyar futball egyetlen lehetősége: fiatal magyar játékosok játszatása kimondhatatlan nevű futballvándorok helyett. Zsóri Dániel most kihasznált egy lehetőséget: aki nem érti az üzenetet, ne dolgozzon a magyar fociban. Tóth Csaba Zsolt  

Példás magyar munkamorál: betegen is bejárunk dolgozni

"Tombol" ugyebár ez az influenzaként médiakampányolt átkozott időszak. (Jegyzet a témában ITT.) De a magyar munkavállaló küzd, mint malac a jégen, ellentmondást nem tűrően dolgozik, megy, helytáll, bizonyít, ha kilóg a bele, akkor is teper. De miért is?   Naiv hozzáállással, azt gondoltam, hogy a magyar munkavállalók többsége (hozzám hasonlóan) szeret otthon lenni, lógni, pihenni, olvasni, tévézni - főleg, ha lógása orvosilag is indokolt. De a magyar munkavállaló nagyon más. Akár mások kárára is megy előre, mint Zrínyi.   Az egyiknek 5 napja nincs hangja, taknyol, nyáladzik, de akarja csinálni a tényleges semmit, táppénzről szó sem lehet, mert az nem pénz, legfeljebb lelki segély.   A másik gondos főnökként a taknyán csúszik be ügyvezetni, azaz legfeljebb 2 órát Fészbukozni.   A harmadik a kedvenc: halálomon vagyok, taknyom-nyálam egyben, megfulladok a köhögéstől, de már nem fertőzök, nyugi, akár smárolhatunk is!   A negyedik: ááá, most mindenki beteg, senki nem úszhatja meg, nem gond, hogy bejöttem, elkerülhetetlen a vég mindenki számára.   Az ötödik: két hete olyan qrva szarul vagyok, hogy majd megdöglök, de igazából nem vagyok beteg, még nem estem le a lámabról. Khm, khm!   A hatodik: ez nem fertőző, csak megcsapott a hideg.   A hetedik: apám most került kórházba, anyámat most engedték ki, a tesóim totál kész vannak, a hétvégén otthon voltam náluk, ma meg már itt is vagyok. (Jaj, de kapar a torkom!)   A többi típust a fentiek egyvelege alkothatja.   A szorgalom, a kitartás, tehát példás, sokat tanulhatunk ebből. Mert nyilván nincs más, aki csinálja a melót, csakis én tudom ezt azon a szinten végezni, mindenki felelősen áll a kérdéshez, a munka az első, mit szól a főnök, ha nem megyek egy hétig (kirúgnak, lefokoznak, megaláznak, gyengének, puhánynak tartanak), engem teljesítményre fizetnek, ha nem megyek, akkor nulla forint, és nem lesz pénz zsíros kenyérre se. Mindezen szempontokat összegezve azt kell mondjuk, hogy a magyar munkavállaló hozzáállása példaértékű, erőn felüli. Csak bele ne dögöljünk a végén!   SKB

Férfinátha, viccek tárgya

A férfinátha viccek tárgya. Netes mémek tömkelegei utalnak arra, hogy míg egy nő a legkegyetlenebb vírustól sújtva is képes százszázalékosan elvégezni mind munkahelyi, mind otthoni teendőit, addig a szánalmasan gyenge férfiak egy habkönnyű náthától is kifekszenek, és hörögve-szörcsögve, halálra vártan könyörgik magukhoz a tőlük mintegy 4,5 centiméterre található teát/távirányítót. Magyarán ez a férfinép egy hasznavehetetlen, nyámnyilla egy fajta, önnönmaga paródiája. Kipróbáltam, így van-e. Egy hete éreztem, baj van. A hányinger kerülgetett, szédültem, a közérzetem nem egyszerűen rossz, hanem okádék minőségű volt, mindazonáltal eszembe jutott a viccek tárgya férfinátha, és elhatároztam, megmutatom a világnak és minden nőnek (elsősorban persze a feleségemnek és a lányomnak), hogy engem nem ilyen kőből véstek ilyenre: KEMÉNY VAGYOK, ELLENÁLLOK. Ennek megfelelően szépen bekúsztam a munkahelyemre, szépen frissítettem a hajdupress.hu-t, sőt, dacára a fojtogató váladékrohamoknak műsorvezetőként még egy felvételt is késztítettünk az Alföld Televízió dicsőségére. Mindezt sikerrel abszolváltam, amikor is kora délután durván belémrúgott a takonykór, szándékai szerint megalázva férfibüszkeségemet. De eszembe jutott, a férfinátha viccek tárgya, én viszont KEMÉNY VAGYOK, ELLENÁLLOK. Mit csinál ilyenkor egy talpig férfi? Kedves kollégájával munka után beugrik Pista bácsihoz némi borra, hiszen egyrészt az alkohol fertőtlenít, másrészt ez a minőség nem is pia, hanem szinte már életelixír, amely hazavágja a rusnya betegséget. Nagyon bíztam az ősi módszerben, azonban az némi gyanút keltett, hogy a borozó szalvétakészletét nem a slambuc utáni szájtörlésre, hanem orrfújásra voltam kénytelen felhasználni. Nem ittunk túl sokat, időben is hazavitorláztunk, hiszen tudván tudtam, a nyavalyát másnapossággal tetézni fatális hiba, amit a magamfajta, talpig férfi rutinróka egyszerűen nem követ el. Nem is voltam másnapos reggel. Hanem lázas voltam. Hanem beteg voltam. Hanem a budiig alig bírtam kikóvályogni. De eszembe jutott, a férfinátha viccek tárgya, én viszont KEMÉNY VAGYOK, ELLENÁLLOK. Mondjuk azt éreztem, hogy képtelen vagyok bemenni a szerkesztőségbe (meg hát népszerűségemet jelentősen csorbítaná, ha lefertőznék még vagy két embert), de ennek ellenére felvettem a munkát, otthonról heggesztettem a HP-t, a vágók segítségével rendeztem a héten felvett Press-Szó, Gyermek Press-Szó és Center magazinok sorsát. Arra jutottam, miután én nem az a férfi vagyok, aki megrogyik holmi téli megfázástól, orvoshoz azért se megyek, lábon kihordom én ezt rusnyaságot. És így ment ez négy napig. Mert KEMÉNY VAGYOK, ELLENÁLLOK. Az ötödik napon olyan szinten befulladtam, hogy könnyek között köptem ki a tüdőmet a nappali szőnyegére. Aludni egyáltalán nem tudtam a kegyetlen köhögésrohamoktól, vízszintes elhelyezkedés esetén tulajdonképpen garantálható volt a fulladásos halál. Ez volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy orvoshoz KELL mennem. Miután viszont ezt eldöntöttem, ellensúlyként bementem dolgozni: a férfinátha viccek tárgya, én ugye nem leszek szánalmas-nevetséges, mert KEMÉNY VAGYOK, ELLENÁLLOK. A lóméretű antibiotikumok hatására mostanra oda jutottam, hogy képes vagyok sorsom alakulását kalviatúrára vetni: ugyan korántsem vagyok jól, de ezer százalékos erőbedobással dolgozom, teszem a dolgom, a munkahelyemen és otthon is. Büszke vagyok, na: ugye, hogy mennyire gonosz dolog, hogy a férfinátha viccek tárgya, vérlázító nősoviniszta összeesküvés. Férfiként viselkedtem, KEMÉNY VOLTAM, ELLENÁLLTAM. Megcáfoltam a gonosz tévhitet. Egyetlen dolog zavar be csak: míg mindez történt, a feleségem és a lányom is fullbeteg volt. Az egyik mindennap munkába, a másik mindennap iskolába ment, míg én otthon feküdtem, és nem panaszkodtak egy szót sem. Hogy a francba bírják? Tóth Csaba Zsolt

Klára és a latyak - kötelező bunkóság?

Egy Klára nevű hölgy az alábbiakat posztolta a Facebook egyik csoportjában: "Utalom az örökösen elégedetlen embereket és posztokat de most be kell álljak a sorba Lehetetlen Debrecen jardáin babakocsival közlekedni. Annak a két autósnak meg külön köszönet aki az Ötvenhatosok terén az Aldi után szándékosan olyan sebességgel száguldott hogy direkt beterítse sárral a ruhám kabátom a babakocsi és a benne alvó 5 hónapos kislányom. Remélem felcsavarodtok az első fára." Klára a bejegyzése végén igencsak rosszindukatú volt, viszont első haragomban én sem tudtam volna szebben fogalmazni ebben a helyzetben.  Klárát olykor alpári stílusban próbálják meggyőzni arról, hogy ő volt rosszkor, rossz helyen, teljesen természetesnek beállítva azt, hogy az autósok (olykor) szembrebbenés nélkül képesek telibe csapni olvadt hóval, sárral, vízzel a gyalogosokat, kismamákat, öregeket, gyerekeket, fiatalokat, bárkit. Szerintem nem Klára a hülye. Az én feleségemet 8 hónapos terhesen üvöltötte a le anyázva egy bunkó debreceni taxis a zebrán azért, amiért lassaban kelt át az út egyik végéből a másikba. Klára szerintem igazat mond és jól látja a helyzetet: többnyire szívszaggatóan bunkón közlekedünk - ilyen utakon is. Nem értem az okát. A KRESZ, amit a többség lesz.r, vagy nem tud, - tudtommal - nem ír kötelező bunkóságról. SKB Megj.: A téma fontosságára való tekintettel ez esetben nézzük el a hölgy helyesírási hibáit. Bele lehet kötni, de attól függetlenül is érthető az üzenete.  

Én ha újra megszületnék, biztos gyógyszergyáros lennék

Elég hideg van ahhoz, hogy higgadtan szemléljük ezt az influenzaként titulált hisztériát. Természetesen kizárólag elméleti szinten gondolkodtam el azon, hogy ha és amennyiben(!) anyagi érdekemben állna egy influenzának nevezett nyavalya elleni oltás tömeges, gigantikus, rohamos, falromboló erejű eladása, akkor minden lehetséges eszközt megragadnék.   Legfontosabb eszközöm a pánikkeltés lenne: elhitetném, hogy ebbe bárki simán belehalhat. Sőt azt is, hogy egyetlen óvatlan szemezéssel is el lehet kapni a halálos kórt. Megrendelnék egy BRUTÁLIS médiakampányt. Orron és szájon át nyomatnám, hogy oltatni fontos, oltatni jó, csakis így élheted túl.   Aztán behülyíteném az összes nyuggert, kismamát, minden védtelen és tudatlan embert, hogy oltasson, mert az influenzák már a spájzban vannak, ezerszer rosszabbak, mint maga Sörös meg a bérencei. "A térítésmentes védőoltásra ugyanis jogosultak a 60 évesnél idősebbek egészségi állapotuktól függetlenül, továbbá többek között az asztmások, a cukorbetegek, a szív- és érrendszeri betegségben szenvedők, a veleszületett vagy szerzett immunhiányos állapotban szenvedők, a várandósok, valamint azok a hathónaposnál idősebb, de háromévesnél fiatalabb csecsemők és gyermekek, akik valamilyen krónikus betegségben szenvednek." Hopp! Másfél millió vakcina máris eladva. A TB fizet, az ember szúrat. A gép forog, az alkotó pihen. Látogatási tilalmak, plakátok, feliratok, tömeghisztéria, ez kellene.   Aztán (ha nem adtam el eleget) csinálnék egy még HALÁLOSABB médiakampányt. Gyorshírek tömegével árasztanám el a sajtót, melyek arról szólnak, hogy nincs oltóanyag, kifogytak a készletek, azon idióták, akik nem oltattak, meg is halhatnak. Sőt!!!   Ha igazán zsivány gyógyszergyáros lennék, megpróbálnám megkenni az orvosokat is, persze csak olyan 5-10 százalék körüli jutalékért. Szúrjanak csak, amennyit csak bírnak!   Este az irodámban még ránéznék az egyenlegre, örömmel nyugtáznám, hogy ma is kerestünk egy milliárdkát. Aztán jönne a sofőr, otthon beizzítanám a jacuzzit, odahívnék pár „vidékilányt”, oltatlanul beszednék egy jó adag C-vitamint, aztán sok pezsgő és óriási szúrások után lehet, hogy kikotyognám a lányoknak, az igazat: tulajdonképpen csak baromi hideg van, és ilyenkor bárki könnyen megfázhat, a szövődményekbe pedig nyáron is bele lehet halni, de olyankor jobban fogy a potencianövelő.   Ezer szerencse, hogy influenza nagyon van, és ilyen alávaló gyógyszergyárosok még a filmekben sem léteznek. SKB    

Helyesen magyarul érteni, nézni, látni?

A legtöbben nem is tudják: a magyar kultúra napja van. A legtöbben nem is sejtik, miért fontos ez. A legtöbben nem is teszik fel a kérdést: fontos ez? A legtöbben magasról tesznek rá. Baj ez? Nem baj. A baj máshol kezdődik. A baj az, hogy a viselkedési kultúra, az öltözködési kultúra, az étkezési kultúra, a pénzkultúra, a testkultúra, a Facebook/Insta-kultúra, meg az összes többi, egyébként perifériásnak szánt tömegkultúra-szakadék kezd teljes nehezékével ráállni, rátaposni azon kulturális alaplapokra, amit mondjuk nyelvnek, mondjuk könyvnek, mondjuk színháznak, mondjuk filmnek hívunk. Helyesen magyarul beszélni? Kit érdekel? Helyesen magyarul írni? Ki nem sz.rja le?  Helyesen magyarul olvasni? Mégis minek? Helyesen magyarul érteni, nézni, látni? Nem divat, nem szokás, nem elismerendő, nem ünnep. A kultúrának új terepei, új helytartói, új királynői vannak: nehéz velük szót érteni, mert korántsem beszélgetni akarnak, hanem ünneplésre, hozsannára várnak. Nem a magyar kultúra napján: úgy általában, mindig. T. Cs. Zs.

Hová tűnik majd a söpredék?

Szinte már hihetetlennek tűnnek azok a látványtervek, amelyek az új debreceni főpályaudvarról és környezetéről készültek. Nem azért, mert nem tudjuk elhinni, hogy egyszer valóban megépül (bár nagyobb fantázia kell hozzá), hanem azt nehéz elhinni, hogy valóban megtisztul a környék a sokéves mocsoktól.   Nem túlzás azt mondani, hogy fontossága-forgalmassága ellenére a debreceni Petőfi tér és környéke a város egyik szégyenfoltja. Az aluljáróban szörnyű alakok, a főút egyik és másik oldalán még szörnyűbb alakok, akik ordibálnak utánad, hogy „Aggyámá egy cigit!”. A Varga utca végén, a börtön környékén a cellák felé napközben is ordibáló rokonok, a környékbeli kocsmákban nagyon sz.r arcok, ha bemész a trafikba cigiért, akkor befelé menet, s kifelé jövet is felkínálja magát egy-egy pillangónak nem annyira nevezhető prosti…   Zajlik mindez a város egyik kapujában, hosszú évek óta, (szinte mindenki részéről) néma és könnyes, néha dühös beletörődéssel. Nyilvánvalóan fáj ezt a jelenséget beismerni, az arrafelé uralkodó viszonyokat viszont kár szépíteni.   Az ország másik végéből a város ezen kapujába érkezve iszonyatos a csalódás: leszáll valaki a vonatról Debrecenben, fogadja egy köpedelem vasútállomás, egy riasztó környék, kurtizánok, szörnyű alakok. Debrecent csak ebből a szegletéből ismerve nagyon nehéz megérezni a Hal köz, a Nagyerdő, a Békás-tó, a Kossuth tér, a szökőkutak, cukrászdák, teraszok hangulatát.   Legyünk korrektek: ez nem debreceni sajátosság. A közlekedési csomópontok, pályaudvarok sajnos hajlamosak vonzani a mocskot, elég csak a régi KÖKI-re gondolnunk. Azt is érdemes hozzátenni, hogy általában amikor valami megújul, megszépül, megtisztul, gondozzák, felügyelik, felelős gazdaként őrzik az újnak szépségét, akkor szerencsés esetben ezek - a társadalom számára csekély hasznot termelő - elemek is el szoktak tűnni a környékről.   Mindebből kiindulva tehát joggal bízhatunk abban, hogy a temérdek pénzből megépülő új pályaudvar ismét visszaadja a Petőfi tér környékének méltó rangját, s még az is benne van a pakliban, hogy a rosszéletű lúzerek és kurtizánok helyét újra labdázó gyermekek, sakkozó nagyapák foglalják majd el. Ha mindez így lesz, az mindenki örömére szolgál majd. A rendkívül aggasztó kérdés csupán az, hogy utána hol ver újabb tanyát a most arrafelé pulzáló söpredék. SKB A témához kapcsolódó hírünket ITT találják.  

Kotró a túloldalon

Már-már szinte az elfagyott csapból is csöpög a tél. Mármint az, hogy esni fog a hó, hófúvás, szél, ítéletidő jön. Figyelmeztetés itt, riasztás ott, felkészültség a végletekig.   A héten úgy alakult, hogy Pest megyébe kellett autóznom. Rendes ember módjára előző este telenyomtam a tankot (ezt is mondják mindig…), feltöltöttem mindent, lemostam, ami fontos, megterveztem az utunkat, kipihentem magam, s kora hajnalban útnak is indultam. Odafelé minden egyes rádió szinte valamennyi megszólalásából, híréből ez ömlött: ítéletidő, havazás, hófúvás, riasztás, sószórás, balesetek, óvatosan, tényleg itt a tél, hideg van, csúszik minden, riasztás, havazás, halál, terror – mert ugyebár januárban errefelé tél szokott lenni. Mindezek ellenére korántsem világos minden. Az sem, hogy hogyan történhet meg minden riasztás, figyelmeztetés, riadó, téli felkészülés, megelőző sózás, prevenció, iszonyatos jelenlét, erőfeszítés ellenére, hogy az igazi havazásban-hófúvásban 600 kilométert autózva mindössze egyetlen hókotrót láttam, azt is az ellenkező oldalon? Hogyan lehet az, hogy a hazafelé tartó 300 kilométernyi szakaszon az aszfaltot egy pillanatig sem láttam, végig havon jöttünk, a debreceni helyzet pedig még az autópályától is rosszabb volt? Hogyan lehetek akkora marha, hogy képes vagyok egyetlen alkalomért majdnem 4000 forintot kiadni matricára, mert abban bízom, hogy autópályán gyorsabban, biztonságosabban, nyugodtabban, kényelmesebben elérhetem a célom? Hogy van az, hogy a -20 fokig fagyállónak mondott ablakmosó folyadék -4-ben izomból ráfagy a szélvédőmre? (15 éve vezetek, ilyesmi eddig sosem fordult elő.) Miért íratják le, mondatják el velünk annyiszor, hogy jöhet a tél, felkészült mindenki, tedd meg a tőled elvárhatót, mi is megtesszük a miénket, s akkor nem lesz baj, „mindenki hazaér…? Bosszankodásom egyébként nyilvánvalóan túlzó és alaptalan. Már szinte biztosra vélem, hogy mindenki tette és teszi a dolgát, csak én voltam pont rossz helyen. SKB

O1G a hóban

Kezd országos gerillaakcióvá válni a Debrecenből indult, s főképp a cívisvárosban burjánzó szokás, amelynek a lényege, hogy némelyek beletapossák a szűz vagy nem szűz hóba, hogy O1G.  A rövidítés értelmezésétől most eltekintenénk (a többség tudja, mit jelent, aki meg nem, annak úgyis mindegy), a veleje a dolognak az, hogy ez valamiféle lázadó-provokáló cselekedet, amit elkövetői és támogatói jópofának és vagánynak, mások rém gyerekesnek, megint mások pedig felháborítónak tartanak. A hébe-hóba vésett O1G-gyártást ugyebár azokon a területeken szokták elkövetni, ahol van webkamera (Egyetem tér, stb.), s akiket az akció irritál, azoknak is ezekre a felületekre kell koncentrálniuk, mert ugye valamivel szemben olyan eszközzel érdemes védekezni, amit az ellen használ. A választások eredménye azt mutatja, hogy ebben az országban nagyon-nagyon sokan szeretik Orbán Viktort. Ennek megfelelően nem lepne meg senkit, ha a miniszterelnököt pártoló taposások is megjelennének a hóban, már csak a rövidítést kell kitalálni. Esetleg az O1ZS? Mármint hogy Orbán egy zseni. Tóth Csaba Zsolt