TIME DATE
Ma Jolán nap van.

Úgy érzem

A falu, ahol az úttesten végzi az ingyen kaja

Gondolatébresztő olvasói levelet juttatott el szerkesztőségünkbe egy neve elhallgatását kérő olvasónk. Azt is kérte, hogy a települést se konkretizáljuk, nem szeretne ugyanis kellemetlenséget okozni senkinek, sokkal inkább egy tanulságos jelenségre világít rá. Kommentárt mi ehhez nem fűzünk, az alábbiakat olvasva teljesen fölösleges. Íme: Tisztelt Szerkesztőség!   Elnézésüket kérem, hogy levelemmel zavarom önöket, de lassan évek óta tanúi vagyunk a mi kis 1200 fős falunkban egy vérlázító jelenségnek. Elnézést, hogy konkrétumokat nem írok, de nem akarok kellemetlenséget okozni azoknak a becsületes embereknek, akik nem előidézői, hanem dolgozóként vagy fogyasztóként részesei ennek a „furcsa” rendszernek, ami nálunk uralkodik.   Szerencsére működik a településünkön közkonyha, ami a helyi időseket, óvodásokat, iskolásokat látja el minden nap minőségi, ízletes ételekkel. A konyhai dolgozók 400 forint környékén jutnak hozzá egy ebédhez, az idősek és önkormányzati dolgozók körülbelül fele ennyiért, s sajnos szép számban él a településen egy olyan nagyszámú kisebbség, amely ingyen, nulla forintért kapja a meleg ételt szociális alapon.   Nos, éppen ez utóbbi réteg az, amely levelemet ihlette. A minap például a konyhán ingyen kapott kefíreket csapkodták heccből az utcán a földhöz, hogy jókorákat pukkanjanak a műanyag poharak. De napi rutin, hogy a gyermeknek járó meleg ebédért a szülő érkezik, s mondja, hogy milyen jó, hogy éppen babgulyást főztek, éppen megkívánta, csak hát kevés az adag, a gyereknek már nem biztos, hogy jut belőle.  Ezt a napi rutint csak a segély érkezésének napjai törik meg, ezekben a napokban szinte senki nem megy közülük az ételhordókért, sokkal inkább a kocsmában, boltban szórják a pénzt abban a pár napban, amíg tart. Az természetesen már csak hab a tortán, hogy sok esetben maga a gyerek szülőanyja sem tudja csemetéje nevét: a névsorban például Rézműves Aurelio Ronaldo (nemigen van ilyen nevű) szerepel, a valóságban azonban mindenki (még az anyja is) egyszerűen Janinak hívja a gyereket.   Ez a problémakör számtalan kérdést felvet a szociális étkeztetéssel, közétkeztetéssel kapcsolatban (is). Elsősorban azt, hogy vajon jó helyre megy-e a segítség, a pénz, az energia. Hogy sok helyen a megyében a dúsgazdag, két terepjárós, ám minimálbérrel bejelentett háromgyermekes vállalkozó család sarja miért kapja ingyen a napi ebédet, miközben a valódi minimálbéresek, szegények, egy gyermekesek teljes árat fizetnek? Nem utolsó sorban pedig felveti a legfontosabb kérdést: azt, hogy van-e a jelenlegi esztelen rendszernek ebben a formában értelme? Vagy ha nem lennének ők, akkor konyha se lenne?   Köszönöm, hogy elolvasták soraimat, további eredményes munkát kívánok önöknek!   Üdvözlettel,   Feri

Wales-Magyarország 0-1 - részletes tudósítás

Milliónyi álmodozó magyar szurkoló várta vért izzadva, ökölbe szorított kézzel és fájó gyomorral a kulcsmérkőzést, amely arról döntött, Wales vagy Magyarország labdarúgó-válogatottja jut-e ki a jövő évi Európa-bajnokságra. Nézzük csak, mi történt! Cardiffban összesen 33 000, magyar részről 1600 néző előtt kezdődött a mérkőzés, egy román bíró sípjelére (a Lesz még Erdély Magyarországé - rigmust nem lehetett hallani). A walesiek rögtön támadólag léptek fel, az első 20-25 percben a magyarok csak tizedmásodpercekre tudták megtartani a labdát, többet adtak el, mint az adidas és a Nike összesen. A 8. percben Ramsey megpattanó lövése után a játékszer a kapufán csattant, míg a 18. percben James esett el Lang szorításában a 16-oson belül, azonban a játékvezető meglepetésre nem ítélt 11-est. Az első félóra után a kapuralövések aránya 9-0 volt a hazaiak javára, akik azonban szomorúan vonultak szünetre, hiszen legnagyobb sztárjuk, a Real Madrid csillaga, Garreth Bale megsérült a még a magyar szurkolók számára is teljesen ismeretlen Nagy Zsolt kegyetlen belépője után. A második játékrész elején a magyar csapat egyszer eljutott Wales 16-osáig, ám Sallai nem passzolt Szoboszlainak, Szoboszlai meg nem passzolt Sallainak, így oda lett a lehetőség. Marco Rossi szövetségi kapitány egyre feszültebben vakarta meztelen koponyáját, a túloldalon Ryan Giggs már a továbbjutásról nyilatkozott a médiának, mondván, egy gólt úgy is szereznek. Ez meg is történt, azonban Allen hiába lőtt a hálóba, véleményes lesálllás miatt érvénytelenítették a találatot. A magyar gárda a hajrára már végképp az egy pont megszerzésére rendezkedett be (nem ér továbbjutást, de tisztességes helytállást és emelt fővel való pályáról levonulást jelent), amikor is elérkezett a hosszabbítás, annak is az utolsó minutuma, a 94. perc. Az egyik walesi védő haza akarta adni a labdát, azonban a kapus elvétette azt, így a gonosz játékszer az alapvonalon túlra pattant. Magyar szöglet jöhetett, a csontzenés mérkőzés záróakkordjaként. A mieink közül ketten helyezkedtek a 16-oson belül, 9 walesi között, azonban mikor a szánalmas beívelést az egyik hazai védő ki akarta fejelni, a labda a kezéhez ért mintegy 1 mm-es súrlódási felületen. A román játékvezető azonnal a sípjába fújt, s büntetőt ítélt a magyarok javára (ki tudja, talán eszébe jutott, mennyit is szenvedtek már a székelyek). A tizenegyest a volt debreceni Dzsudzsák Balázs végezte el. Gyenge gurítása után a jó irányba vetődő walesi kapus könnyedén háríthatott volna, azonban a labda átcsusszant a hóna alatt és átvánszorgott a gólvonalon (0-1). Középkezdésre már nem volt idő, a mieink győztek, és kijutottak a jövő évi - részben hazai rendezésű - EB-re. Ebben a pillanatban ziláltan ébredtem, és eszembe jutott, hogy menni kell dolgozni. Rengeteg a munka, este meg meccs van: azt csak meg kéne nézni. Tóth Csaba Zsolt

Csak egy gondolat…

Csak egy gondolat… bocsánat „három gondolat”, utalva az Azurák Csaba által megfogalmazott kommunikációs alaptételre, miszerint egy előadást úgy kell felépíteni, hogy a közönség maximum három gondolatot tud magával vinni. Bármit mondhatunk, ennél több nem marad meg. Kivéve, ha az ember lánya a CS.A.K: Egy Nőkonferencián ül, és nem győzi kapkodni a fejét a jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb felvetésékre.  Hallani másoktól a saját véleményemet a „generációs szakadék” szóösszetétel kapcsán – páratlan. Én is úgy gondolom, hogy soha ekkora különbség nem volt még szülő és gyermek között, mint most. Elődeink gondolhatják, hogy „Nem túlzás ez?”, hisz minden kamasz és kamaszt nevelő szülő ezt élte meg évszázadokon át, de nem! Biztosan voltak a történelem során olyan gazdasági és kulturális változások, amik mélyítették a generációk közötti távolságot, de nem így, mint manapság. Most, amikor a technikai fejlődés olyan méreteket öltött, hogy már azt sem tudjuk, kik a gyermekeink példaképei végre odakaphatnánk a fejünket, hogy akkor most tényleg, kik is a példaképek? Azurák Csaba kompetens média szakemberként megvilágította a nyilvánvaló tényt, hogy amíg mi 40-50-60 pluszosok még úgy szocializálódtunk, hogy a televízióból kaptuk a szűrt információkat az évekig bevált séma alapján, (megjegyzem úgy, hogy a „szakember gárda” avagy a politika irányíthatta ezt), addig ma , mivel totálisan átalakult a média világa, ez a kontroll eltűnt. Illetve ma, amikor a gyermekeink a netről, Facebookról tájékozódnak kontroll nélkül jutnak el hozzájuk az információk. Azt gondolnánk, hogy szűrő nélkül, de nem. Algoritmusok alapján azt kapja mindenki, amilyen információval rendelkeznek rólunk a korábban végzett tevékenységeink alapján. Mit néztünk, melyik képnél időztünk többet…stb. Pár program, azaz algoritmus dönt arról mit „kapjunk”. Mondhatnánk, hogy egyik sem jobb, mint a másik, de… Egy-egy ilyen szimpózium alkalmával bár nem tudjuk megváltani a világot, mégis feltétlenül továbbgondolkodásra sarkall bennünket, hogy ezzel a problémával bizony foglalkozni kell. A konklúzió, hogy ismét felértékelődik a család szerepe. Felnőtt egy olyan generáció, akik már „telefonnal a kezükben” születtek. Hogyan tudjuk mi felvenni velük a versenyt, és van-e realitása annak, hogy például problémamentes munkakapcsolat legyen közöttünk? Ezt a nyitott kérdést is magammal viszem. Hallhattunk sok okos gondolatot az oktatással kapcsolatban is. Például elhangzott az is, hogy lehet arról beszélgetni, hogy Adyt milyen óraszámban tanítsák az iskolában, meg, hogy mely írók munkássága érdemes arra, hogy beemeljék-e a tantervbe, vagy nem, de sajnos a közeljövőben már nem ez lesz a mérvadó. A mai gyerekektől olyan távol került a mi kulturális alapképzettségünk megszerzésének modellje, hogy talán valami egészen újszerű megoldásban volna érdemes gondolkodni. Eltérő véleményeket hallhattunk arról, hogy vajon kell-e a mai gyerekeknek erőltetnünk az eddig alkalmazott szisztémát?! Az, hogy az oktatás fényévekkel le van maradva kész tény. Emiatt még inkább hangsúlyosabbá válik az otthoni nevelés és iránymutatás. Erre CS.A.K. a saját példámmal tudok reflektálni. Tavaly a 9 éves kislányomat leültettem magam mellé, hogy együtt nézzük meg az 1955-ben készült Sissy című filmet. Jobban mondva csak próbáltam, mert ötödik percnél jelezte, majd a tízedik perc után faképnél hagyott, mondván: unalmas. Mit tesz ilyenkor a kultúra iránt elhivatott szülő? Nem adja fel. Idén ősszel Ausztriába utaztunk, és az Eszterházy Kastélyt idegenvezetéssel jártuk körbe (megjegyzem a három éves is végignyomta, nem árt időben elkezdeni) majd, a több száz kilométeres hazaúton a kislányom magától! elkezdte nézni a Sissy című filmet az autóban. Megjegyzem, azon készülék egyikén, amitől óvjuk, féltjük a gyerekeket. Szerintem meg kell találni az egyensúlyt és nem kell rettegnünk attól, hogy ez az újszerű állapot, miszerint minden, még egy filmklasszikus is egy gombnyomásra elérhető. Feladatunk tehát az iránymutatás.  Remete Tibor zseniális gondolatát is próbálom idézni: „A ma oly gyakran elhangzó mondat, miszerint manapság nagyon sok a hiperaktív gyerek vajon helytálló?” Az nem lehet, hogy a felgyorsult világhoz alkalmazkodva változnak a gyermekek? Mi van, ha pár éven belül a ma normálisnak tűnő gyermek lesz a deviáns és majd őt szólongatják: - Kisfiam, olyan tompa vagy, nem vagy te beteg? Sok szó esett az olvasásról, vagy annak hiányáról és a benne rejlő lehetőségekről. Ez az én vesszőparipám. Ezt szajkózom minden fórumon, ahol csak lehetőségem van rá, hogy ez az egyik legfontosabb dolog, hisz amíg van nyelv, anyanyelv addig van nemzet. Íróként meg pláne fontos nekem, hogy a saját gyermekem olvas-e vagy sem. Szintén saját tapasztalat: Kislányom végre belemerült a Harry Potter világába, elkezdte az első részt olvasni. A környezetében majd mindenki látta a filmet és rendszeresen beszélgetnek róla az iskolában. Én nem engedtem, hogy megnézze a filmet, azt mondtam, ha tudni akarja milyen is ez a világ olvassa el. Kisebb kényszer hatására ugyan, de végül elkezdte (szüksége volt az információkra, amivel a többiek már rendelkeznek). Ám ekkor szembesültem egy új helyzettel. Egyik este ő olvasott én telefonáltam (tudom nem jó példa, de ez van) és látta, hogy nem egy egyperces beszélgetés lesz és mivel kérdése volt, A/4-es papírra felírta mit szeretne megtudni. „ A senkitől jött levelektől kezdődik a varázslóiskola?”– ez volt a papíron. Bólintottam. Máskor meg olvasás közben lekiabált: Anya, mikor találkozik már Harry Hermionéval és Ronnal? Megmosolyogtam a türelmetlenségét, de átgondolva ezeket a szituációkat azt a következtetést vontam le, hogy nagyon nehéz számára a felgyorsult világban kivárni, amíg az olvasással eljut valahová. Történetesen a varázslóiskoláig, amiről már a többiektől oly sokat hallott. Ami nekem egykor természetes volt, az neki lehet, hogy visszalépés. Csak remélni tudom, hogy beszippantja az olvasás világa és ráérez ennek a szépségére, és nem a könnyebbik utat választja majd. Sok mindentől féltem őt, őket, de leginkább a mesterséges intelligencia térnyerésétől. Említés szinten ez is szóba került a konferencián, és hiába foglalkoztam már ezzel a témával tavasszal (a debreceni TedX egyik előadójával való beszélgetés után kicsit belemélyedtem) mégis úgy érzem magam, mint ahogy a Püthagoraszt támadó tömegek, akik nem tudták felfogni/elfogadni, hogy a Föld nem lapos.  Ismét magammal viszem az együtt gondolkodás eszméjét. Igaz, csupán a délelőtti előadásokat volt alkalmam meghallgatni, de szinte biztos vagyok abban, hogy a sport fontossága és az apaszerep kivesézése is legalább ilyen izgalmasra sikeredett. Számomra a CS.A.K. Egy Nő konferencia nem csak egy vagy három gondolat vagy téma felvetését jelenti, leginkább feltöltődést, és reményteli üzenetet hordoz, ilyenkor megbizonyosodom arról, hogy vagyunk páran, akik hangot adnak annak, hogy bárhol álljunk is az élet útvesztőjében, mindig van valahol egy kivezető ösvény, amire közösen keresve valószínűbb, hogy rálelünk. Török-Papp Csilla

Néma áldozatok

Áldozatok. Gyűjtőnéven így hívjuk azokat az embereket, élőlényeket, akik/amik valaminek az elszenvedői. Már a hét elején akartam írni erről. Megtalált ugyanis a hétvégi motorbaleset, megtalált a két halálos áldozatot követelő kamionos tragédiája a 42-esen. Bőven elég lett volna ennyi is, hajnalban azonban valaki elgázolta Attilát is, Debrecen bólogatós, sötét sorsú hajléktalan lakosát. Mindhárom baleset tragédia, mindegyik tanulságos, de mindegyik történetből hiányzik valami.   A Kassai úton történtek a közbeszédben kb. úgy csapódtak le, hogy aki hülye, haljon meg, mi a frászért kell 160-al száguldani a városban, és egyébként is, ezek a hülye motorosok ész nélkül húzzák a gázt. Oké, értem, van ebben is valami. De valahogy kevesebb szó esett az (szintén) áldozatokról, például arról az autóban ülő tizenéves srácról, akinek hipp-hopp egyszercsak egy emberi kar landolt az ölében. Róla, az ő törölhetetlen emlékeiről, a vele utazók által átélt borzalmakról látványosan kevesebb szó esik a kommentáradatban. Pedig ők is áldozatok.   A héten a 42-es főúton ugyebár két kamionos halt meg. Talán egyikük elaludt, így történhetett a baj. A helyszínen összeverődött csürhe igyekezett kiváló szelfiket, fotókat készíteni a friss halottak társaságában, miközben a román(iai) sofőr fia ott ácsorgott magányosan apja holtteste körül. Szelfik helyett talán megkérdezhették volna a sráctól, hogy hogyan érzi magát, milyen itt ácsorogni apja hullája mellett. Merthogy ő is áldozat.   A debreceni Attila cserbenhagyásos elgázolása kritikán aluli több szempontból is. Egyrészt nyilvánvalóan azért, mert nehezen fér a fejembe, hogy van olyan embertársam, közlekedési partnerem, polgártársam, nemtommim, aki képes egy büdös szó nélkül elhajtani a helyszínről, miután halálra gázolt egy másik embert. Kritikán aluli, mert csak a tragikus halála kapcsán kezdett el bárki is érdemben foglalkozni Debrecen Attilájával. Évtizedek teltek el némán, Attila bólogatott hűségesen, a többség természetesnek vette a jelenlétét, most meg megy a fejvakarás, hogy vajon lesz-e, ki eltemeti?!   Fogalmam nincs, milyen zárszó illene ide. Hogy közlekedjünk normálisan, szabályosan, etikusan, ember módjára? Ez gyenge, unalmas, hiszen mindenki kiválóan vezet, gyalogol, kerékpározik a megyében, s az országban is, mindig a másik a hülye, a lassú, a béna, a rossz helyen lévő.   Közben nagy nehezen megtaláltam a záró gondolatot. Szerintem egyszerűen meg kellene maradni EMBERNEK. Nehéz lesz, de hátha… SKB    

1-6ár mindig van

1-6ost kapni szégyen. 1-6almas hiba sem fér bele, nem hogy féltucatnyi. 1-6ékony védekezési rendszerhez valószínúleg új játékosok kellenének. 1-6ár mindig van, mennyit képes elviselni egy szurkoló. Ez túlment a 6áron. 1-6odik érzék azt súgja, jelentős javulás nemigen várható. 1-6ározott elképzelés nem árt, mit akar egy csapat játszani. 1-6ártalanul keserves jövőkép sejlik fel hét bajnoki cím után. T.Cs.Zs.

A kokainos gázoló, avagy az igazságtalanságszolgáltatás rejtélyei

Elég sok jogászt ismerek, de természetesen ez nem jogosít fel arra, hogy jogi ügyekben okoskodjak. Mégis meg kell szólalni ebben a tárgykörben is néha, mert bár a közélet zakatolásának ezen szféráját IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSNAK hívják, az igazság (igazságosság, arányosság, igazságérzet) akkora rúgást kap a veséjére esetenként, hogy megszűnik működni. Itt van pédául annak a csajszinak az esete, aki 3 éve halálra gázolt egy idős férfit Zuglóban, majd mintha mi sem történt volna, minden további nélkül továbbhajtott. A gusztustalan cserbenhagyás után az összetört Audit egy szépségszalon előtt találták meg a rendőrök, a hölgyemény éppen műszempillát csináltatot: bekokainozva, abban az állapotban, ahogy vezetett is. Azt hinné a birkatekintetű dolgozó, hogy a fiatal nő azóta is rács mögött várja a jogerős ítéletet, de egy nagy lómicsodát. Jön a hír, hogy az illető idén szeptemberben megint bedrogozva vezetett, ugyanis bár első fokon kapott 5 és fél évet, nem zárták be: pusztán bűnügyi felügyeletet rendeltek el, azzal, hogy a vádlott Budapest közigazgatási területét nem hagyhatja el. Úgy tűnik, nem is hagyta, a drogos vezetéshez nem kell elhagyni a fővárost... Ezek után azt gondolná a magamfajta jogi bunkó, hogy most már aztán tényleg beadják megőrzésre a kisasszonyt, de egy fenét: büntetése vélhetően az lesz, hogy otthonát csak külön engedéllyel hagyhatja el. Ennyi. Az ügy másodfokon egyébiránt októberben folytatódott volna a Fővárosi Törvényszéken, de a tárgyalást váratlanul elnapolták... Mindeközben másokat hónapokig tartanak fogva előzetesben piszlicsárénak tűnő ügyekben, gazdasági bűncselekményeknél meg nem ritka a 6-7 éves letöltendő fegyházbüntetés(!) sem. Persze, bűnhődjön, aki hazudik, csal, lop, mert az ugye csúnya dolog. De hogy egy ilyen perszóna 3 évvel a rémtett után még mindig veszélyeztetheti bármelyikőnket, azt nem könnyű megmagyarázni még a világ legjobb jogászának sem. Aztán ott van a lúgos orvos, és még sorolhatnánk. Tudjuk persze, nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás. Bár néha jobb lenne igazságtalanságszolgáltatásnak hívni. Tóth Csaba Zsolt

59 perc: gyermeki túszdráma Debrecenben

Másodpercek teltek el, és még mindig nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Pörgettem az agyam, de nem tudtam felfogni, mekkora a valószínűsége, hogy ez mégis megtörténik, pont velem, pont most?   Sietősen indult a reggel, mert nem egyszerű egy kisgyermekkel, akit pár nap választ el élete második születésnapjától, időre odaérni valahová. Márpedig mi a szokásos, kötelező védőnői látogatásra igyekeztünk. Reggel korábban ébredtem, hogy minden zökkenőmentesen alakuljon. Gyors öltözés, ágyazás, reggeli a pindurnak, szaladok ébreszteni. Játszik a drága, nem akar kimászni az ágyból, eltötyörészik mindennel, érzi, hogy ez nem egy átlagos reggel, húzza az időt, de sebaj, felkészült anyuka révén ráérünk, tudtam, mire számíthatok. Pontosan ki volt sakkozva minden, és be volt kalkulálva minden, ami csak eszébe juthat egy gyakorló anyukának. Vagy mégsem? Babuci jóllakottan, szépen felöltözve, útra készen játszik édesen, anya felöltözve, útra készen, még a reggelire is jutott idő, autó startra készen. Utolsó indulás előtti pisi, és irány az autó. Gondoltam mindezt túltelve pozitív magabiztossággal. Beléptem a mellékhelyiség ajtaján, s hallottam magam mögött egy apró kattanó hangot. Á, az nem lehet, biztosan nem, hiszen az ilyesmi csak a nagyon jól megrendezett filmekben, jól megírt könyvekben, ott is leginkább a mesékben fordulhat elő. Esetleg csak a képzeletben élő, gazdag fantáziával megáldott anyukák találnak ki hasonló sztorikat riogatásként. Nos, de igen, ez a valóság, és bár valóban színes a képzelőerőm, nem vagyok fantom anyuka, sem mesehős, de még csak színésznő sem. Van viszont egy majdnem kétéves csodálatosan ügyes kisfiam, aki szeret utánam jönni a mellékhelyiségbe, de ezen a reggelen nem jött be, csak nemes egyszerűséggel rám zárta a budi ajtaját. Másodpercek teltek el, és még mindig nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Pörgettem az agyam, de nem tudtam felfogni, mekkora a valószínűsége, hogy ez mégis megtörténik, pont velem, pont most? Persze, rajtunk kívül senki sincs a házban, én az ajtó egyik oldalán kétségbeesve, a gyerek a másikon metál nyugodtan. Ebben a helyzetben hatalmas mázli a kor betegsége: kezekhez nőtt mobilok. Valami Isteni sugallatnak köszönhetően a nagy sietségben megmarkoltam a telefonomat, így ő is túszul esett, és együtt raboskodtunk. Mint az őrült, hívtam a férjem, bár sejtettem, hogy nem igazán tud rajtam segíteni szorult helyzetemben. Süket a telefon, nem baj, hívom ész nélkül hatszor, mire leesik, hogy a munkájából adódóan repülőgép módban van, és amúgy sem tudná felvenni. Á, van messenger, azon elérhető. Rövid, tömör üzenet: Baj van!!! Semmi reakció, nem is látta. Hívom tesómat, nem mintha ő bármit is tudna segíteni, kisgyermekkel ül ő is otthon, de legalább felveszi. Mákom van, a sógor tud jönni, menteni, szuper, várok. Férjem üzenete: Mi a baj? Írtam, hogy a fia túszul ejtett, válasz: B_szki, sietek. Élő interjúm van, itt ül a vendég. Jellemző… Ez is csak velem fordulhat elő. Hívtam a kis drágát, hogy jöjjön, nyissa ki az ajtót. Meg is jelent hűségesen, de az ellenkező irányba forgatta a kulcsot, rángatta a kilincset, majd feladta. A kulcslyukon keresztül figyeltem, ahogy hoz magának egy kisautót, bekapcsolja a tv-t, és leül elé a kanapéra, mint aki jól végezte dolgát. 59 perc, mínusz tíz köröm, plusz tíz ősz hajszáll, jónéhány telefon, és messenger üzenet, egy lemondott védőnői időpont, egy lemerült telefon, néhány szívroham után szinte egyszerre, két különböző bejáratnál megérkezett a felmentősereg. Az én egyetlen, drága kisfiam reakciója: Heheee. Lehet, hogy a héten egy újabb mesét írtunk?   SKGy

Facebook-őrület: mi az az SGD?

Néhány hete idézeteket kezdtem írosgatni a Facebook-ra. Többen megkérdezték tőlem, miért is teszem ezt napi rendszerességgel. A válasz némileg lakonikus és ellentmondó: például mert elegem van a közösségi oldalakon hisztérikusan tobzódó idézet-cunamitől. Kis túlzással felfoghatatlan az a kreálói és befogadói kényszer, amely azt sugallja, remek időtöltés egy jó (vagy rossz) és értelmes (vagy teljességgel értelmetlen) mondatot kimásolni az egyik internetes oldalról a másik internetes oldalra. Persze a tömegigényt botorság, dőreség és nagyképűség lenne lebecsülni és/vagy semmibe venni: éppen ezért kezdtem saját magamtól "idézni", és mindenki mást is erre biztatok. Ha úgy tetszik, Facebook-flow-t indítanék, a Saját Gondolatok Divatját (SGD) terjeszteném. El is kezdem, csatlakozzanak! Kedvcsinálónak itt van néhány. Saját. Tóth Csaba Zsolt  

Tőmondatok egy gyermekéletről

Van egy 13 éves debreceni leánygyermek. 13-an vannak testvérek. Nem tudja, hogy hány testvérével ugyanaz az apukájuk. Az anyukája nem vállalta nevelését, ellátását. Nem tartott rá igényt. Nem tudott? Az iskolából kimaradt, aztán folytatta. Nevelőszülökhöz került. Nem érezte jól magát. Ők sem kértek belőle. Az anyukája néha jelezte, hogy meglátogatja, de soha nem jött el. Hiába várta. Ha megkérdezik, mit szeret csinálni, azt mondja, sportolni, táncolni. Aztán intézetbe került. Ott sem érezte jól magát. Megszökött, állítólag egy fiúval. Azt mondja, szereti. Aztán visszatért, most újra iskolába jár. Nem tudni, mi lesz. A többiek örültek, hogy újra látják, megölelték. De aggódnak. Nem tudni, mi lesz. Nem tudni, innen hova lehet jutni. Nem tudni semmit. Minden bizonytalan. Csak a félelem az, ami biztos. Meg a felelősség kérdése. A bizonytalanság, hogy felteszi-e bárki is. Tóth Csaba Zsolt

Kinek, mit?

Borzasztó ez a sötétség, ami a fejemben van. Szégyellem, hogy ennyire műveletlen, tájékozatlan tuskó vagyok, amiért nem értem a dolgok összevisszaságát. A minap olvastam és publikáltam is rendőrségi közleményt egy teljesen józan (!) női sofőrről, aki azt az "orbitális bűnt" követte el, hogy nem engedett át egy gyermeket az iskola-környéki zebrán. NEM ütötte el, NEM bántotta, csak nem engedte át. Vitathatatlan, hogy ez súlyos, büntetendő baki. Mindezen brutális cselekményért előállították(!), pénzbírságolták, s hónapokra eltiltották a vezetéstől.   Korábban olvastam valami magyar rapper-féléről, akiről a társa széles nyilvánosság előtt kijelentette, hogy kólázik, vagyis bőszen szívja a port, mint az egykori „Erika.” Következmény: semmi. Társadalmi válasz: szegény elesett, karoljuk fel, veled vagyunk!   Nemrég meg valami politikus-féleségről láttam pornócskát, rossz nyelvek azt írják, hogy az is kólázott meg nőzött valami csónakban. Azt is írják, hogy ugyan kegyvesztetté vált, de ugyanúgy marad valami politikus-féleség, mert sokan tisztelik… Következmény: szinte semmi. Társadalmi válasz: sebaj, hajrá, veled vagyunk!   Esküszöm nem értem. Most akkor merjek még vezetni, vagy inkább kólázzak? SKB    

Pistabá már máshol segít

Próbálom felidézni, de már nem nagyon emlékszem, hogy bő két évvel ezelőtt hogyan ismertem meg Pistabát. Annyi biztos, hogy hegesztős-flexelős, ügyes kezű emberre volt szükségem, s talán valamelyik mesterem ajánlhatta a közeli iskola egyik karbantartójaként dolgozó mestert.   Felhívtam, bemutatkoztam, eljött, mondott egy korrekt árat, megoldottuk a problémámat. Segített. Már az első alkalommal éreztem, hogy valami miatt kedvel az öreg. Máig nem értem a szimpátia okát, sanszos, hogy megérezte annak kölcsönösségét: én is bírtam Pistabát. Rendes, becsületes, dolgos, tipikus magyar „munkásember” benyomását keltette bennem. Olyanét, akinek kezét nem a pénz számolása kezdte ki, hanem a kőkemény és – történetei alapján – sokszor embertelenül megkövetelt fizikai munka. Soha életemben nem láttam még olyan tiszta és rendezett műhelyt, mint az ő cigiszagú pincéjében.   Egy következő alkalommal azt kértem tőle, hogy tegyük széppé, biztonságossá a teraszunk korlátját. Régi, talált zártszelvényekből dolgoztunk, s göndören kacagott meló közben: „Balázskám, ebbe van anyag, ez kemény, mint az orosz tél! Amikor ezt csinálták, Kádár még igencsak Brezsnyev száját csókolgatta…”   Egy következő alkalommal régi Simsonjával jött, egy szuper kis előtetőt varázsolt nekem oda, ahová megbeszéltük.   Egy irtózatosan fagyos februári hétvégén a kiskapunk sarka csúnyán leszakadt. Felhívtam vasárnap(!) 11 körül az öreget, s azt kérdeztem: "Pistabá, most mi legyen, mikor oldjuk meg ezt?” Azt mondta, induljak érte azonnal, csomagolja a szerszámait meg a hegesztőt. Vasárnap délre értem oda hozzá, kora estig küzdöttünk a fagyban, de megoldotta, szinte ingyen.   Ma ismételten segítséget akartam kérni tőle. Hívtam az este, semmi. Hívtam délelőtt, s egy női hang vette fel, s kérdezte meg, hogy ki is vagyok,  miért keresem Pistabát. Amikor elmondtam, a hölgy elcsukló hangon közölte, hogy az én Pistabám már biztosan nem fog tudni nekem segíteni, ugyanis két hónapja meghalt, még a rég várt első nyugdíját sem tudta már felvenni.   Ez volt eddigi életem egyik legrosszabb telefonbeszélgetése. Döbbenet. Nem a meló miatt, azt megcsinálja majd más. De nem olyan göndör kacajjal, mint Pistabá. SKB    

Ellopják a debreceni Puskás-díjat?

Februárt írtunk. A legjobb barátom disznótorba invitált, a tanya nem volt messze Debrecentől, de nem is volt túl közel. Már kora reggel, az első pálinkás koccintás után azon morfondíroztam, miként fogok én bejutni a kora délutáni Loki-Fradi focirangadóra. Mert abban biztos voltam, hogy be kell jutnom. - Hagyd a francba, majd megnézzük itt, tévében - mondta ez is, az is, amaz is, ám én belül azt éreztem, mennem kell. Ott kell lennem. Mindehhez kellett ugyebár egy jármű, ez még csak adódott is, azonban kellett egy sofőr is, aki még csak rá se nézett a pálinkára, a sörre, vagy a forralt borra. Hosszú órákig tartó, élénk, hol sikerrel kecsegtető, hol kudarccal riogató tárgyalások után végül akadt egy remek fickó, aki vállalta, hogy bejön velem a meccsre, feltéve, ha visszamegyünk utána a tanyára. Oké, mondtam. A mérkőzés maga nem volt valami jó. A két magyarral felálló Fradi talált egy gólt, a mi drága Lokikánk meg akart, kínlódott, de csak pár perccel a vége előtt, 11-esből jött össze az egyenlítés. 1-1, papírforma, mehetünk is - jutott több ezer ember eszébe. Na de aztán: a hosszabbítás legvégén, a 93. percben az élete első NB I-es találkozóján pályára lépő, 18 éves Zsóri Dániel felment a levegőbe, és majd 15 méterről, ollózva gyönyörű gólt vert a válogatott Dibusz Dénesnek. Ott a helyszínen, a B-középben abban a pillanatban mindenkinek elmentek otthonról: ismeretlenek ölelték egymást, mindenki mindenki nyakába ugrott, mámorító, felethetetlen pillanatok voltak.  Ma estére kiderülhet, hogy sportörténelmiek is. Magyar focista még soha nem kapott Puskás-díjat, Zsóri hétfőn Milánóban kaphat. Van egy Messi nevű vetélytársa is, azonban a magyar lobbi vélhetően elég erős a nemzetközi szövetségben ahhoz, hogy - egyébiránt megérdemelten - Zsórié legyen az elismerés. Ezt a gólt egyébként a DVSC játékosa rúgta, a debreceni stadionban, Loki-mezben, de a Székesfehérvár játékosa nyerheti meg, öltönyben. Ellopják a debreceni Puskás-díjat? Van egy ilyen érzés, ami nem tágít. És még a disznótorba se mentem vissza. Tóth Csaba Zsolt

A polgármester, a gyerek, meg az elitsuli

Sajtóvihart, mi több, véleménycunamit okozott a hír, miszerint Papp László polgármester az új, több milliós tandíjú debreceni nemzetközi iskolában taníttatja gyermekét. Sőt, az önkormányzat környékéről állítólag mások is. Engedjenek meg egy szélsőségesnek tűnő álláspontot: mindez nagyon is helyénvaló. Az a helyzet ugyanis, hogy a nemzetközi iskola több milliárdért már felépült Pallagon. Az a helyzet ugyanis, hogy az intézmény fenntartása - évekig, amíg a gyermeklétszám el nem éri a maximumot - esztendőnként százmilliókba kerül a debreceni önkormányzatnak, közvetve az adófizetőknek. Anyagias létérdek tehát, hogy legyenek nebulók az iskolában, minél több. Minél hamarabb. Igenis írassa be oda a gyermekét mindenki, akinek erre módja van, legyen az polgármester, valamely külhoni multi ide kinevezett vezetője, vagy éppen gazdag válllalkozó. Minél inkább prosperál a suli, annál kevesebbet kell rá közpénzből költeni: gondoljunk erre, mielőtt az irigység letipor minket a sárga földig.  Olyan ez, mintha valaki azért szorítana izzadva, hogy mindig legyen töküres a Nagyerdei Stadion, a Sportuszoda, a Kölcsey Központ, a Modem, vagy a Főnix Csarnok. Épeszű ember tudja, hogy ez bukta, ez nem jó senkinek. Így van ez a nemzetközi iskolával is: már megvan, már átadák, már üzemel. Hát akkor legyen a falai közt gyermek is: azt sem baj, ha a polgármesteré. Tóth Csaba Zsolt

10 alapvetés a magyar-szlovák elé

Azt mondják, az év meccse a hétfő esti magyar-szlovák labdarúgó EB-selejtező. Ez nem igaz: ez az évtized meccse, ugyanis jövőre Budapest is helyszín lesz az Európa-bajnokságon. Hazai vb-n vagy EB-n soha egyetlen felnőtt magyar játékosnak sem tapsolhatott a magyar ember: se Puskásnak, se Albertnek, se Törőcsiknek, se Dárdainak. Dzsudzsákéknak itt a lehetőség. Jöjjenek az alapvetések. 1. A szlovák csapat egyénileg képzettebb játékosokból áll. 2. Éppen ezért a mieink csak csapatként győzhetnek. "Ha sikerül, megmaradunk, mint csapat. Ha nem, végünk." (Al Pacino a Minden héten háború című filmben.) 3. A hazai pálya mellettünk szól. Szinte sehol Európában nincs ilyen hangulat. 4. Egy ilyen meccs előtt nagy a nyomás a játékosokon. Igen, ez a sport. Aki ezt nem bírja, menjen el taxizni. 5. Teljesen mindegy, milyen lesz a játék színvonala. Nyerni kell és kész. 6. Ha nem tudunk győzni, tartani kell a döntetlent. A kvalifikáció szempontjából (is) sorsdöntő, hogy a szlovákok NE nyerjenek Magyarországon. 7. Hétfőn nem csatolják vissza a Felvidéket. Akkor sem, ha 5-0-ra kiütjük a riválist. 8. Rendes magyar szurkoló ilyenkor már alig-alig tud másra gondolni, csak a meccsre. Annyi baj van az életünkben: ne csapjatok be minket, fiúk! 9. Rossi, az olasz szövetségi kapitányunk alkalmas arra, hogy győzelemre vezesse a gárdát. Érdemes lenne betartani, amit kér. 10. Mindörökre: hajrá, magyarok! Akkor is, ha kikapunk. Tóth Csaba Zsolt

A budipapír és a nemzetközi suli esete

Meglehetős gerjedelmet, vitacunamit és hovatovább felháborodást lehet tapasztalni a debreceni és nem debreceni lakosság körében a frissen avatott nemzetközi iskola kapcsán.  Leginkább az iskola létrehozására, illetve fenntartására költött több milliárdnyi állami és önkormányzati adóforint, valamint például az óvodásokra vonatkozó évi 2,5 milliós, illetve az elsősökre értelmezendő évi 3 millás tandíj okozott heveny vértolulást és indulatkezelési problémákat a széles néptömegek egy részében. Mégis, megkockáztathatjuk, hogy dőreség lenne a fejlődés útjába állni. Butaság lenne tiltakozni az új debreceni prémiummárka megalkotása miatt. Talán nem is lenne jogos megkérdőjelezni ezen iskola gazdaságfejlesztési, feltételteremtő jellemzőit. A színvonalnak különben is ára van, ezt még egy közhasznú munkás is tudja. Szóval virágozzék minden virág, miért ne legyen ilyen is, tegyük ki a büszkeségtablóra, amit csak lehet. DE. Jó lenne, ha az "átlagos-mezei" helyi iskolákban lenne wc-papír, esetleg valami szappanszerűség. Remek lenne, ha nem a szülőknek kellene kifizetni a sötétítő függöny árát. Kívánatos lenne, ha nem kellene az oskolának pénzt kunyerálni egy terem kimázolására. Kiválónak bizonyulna, ha nem lenne kóros és égető tanárhiány. Biztatónak tetszene, ha a tanárhiány miatt főszerephez jutó gyengébb képességű és/vagy életunt tanárok kevesebb lehetőséghez jutnának. Parádés lenne, ha nem közel fél évszázados berendezési tárgyakat kellene használniuk a nebulóknak. Ésatöbbi, ésatöbbi. Hogy mindez évi hány millióba kerülne, azt lehet bőszen számolgatni. Talán a nemzetközi iskolában végzettek meg is teszik majd. Tóth Csaba Zsolt  

Szertartás van a Loki játékostemetőjében?

Ez a székesfehérvári labdarúgóklub (Videoton, Vidi, Mol Vidi, Mol Fehérvár, Fehérvár FC, ki tudja, éppen hogy hívják) mintha állandó vásárlója, és egyben sírásója lenne a DVSC jobb futballistáinak. Nem egyszer, nem kétszer, évek óta tart a tendencia. Varga Józsit elvitték - aztán nem játszatták, kölcsönadták, nem kellett. Sós Bencét elvitték - aztán nem játszatták, kölcsönadták, nem kellett. Bódi Ádámot elvitték - aztán nem játszatták, kölcsönadták, nem kellett. Ezen a kánikulai, döglesztő szeptemberi vasárnapon a Puskás-díjra jelölt Zsóri Dánielre csapott le a fehérvári légió: elvitték - aztán nem játszatják, kölcsönadják, nem kell majd? Imádkozzunk, hogy ne legyen újabb szertartás a Loki székesfehérvári játékostemetőjében. T. Cs, Zs.

Eltévedve Amazónia lángoló erdeiben

Segítsen eligazodni, aki tud. Itt vagyok az amazóniai esőerdő mélyén, körülöttem lángok, füst, a kénköves pokol. Nem látok semmit. Nem látom, hogy miként kell viseltetni a tűzzel. Megvakultam, csak süketelést hallok. Vagy nem? Adakozzak, mert itt a világvége? Sápadjak zöldre, a klímaváltozás halálos csapásáról rebegve? Legyintsek, hogy uraim, csak a szokásos, nincs itt semmi látnivaló? Cristiano Ronaldót minősítsem így vagy úgy, mert repülőgépeket küld az oltáshoz? Hülyézzem, avagy ne a brazil elnököt? Jogosnak ítéljem a hisztériát, esetleg okoljam a rusnya ellenséget? Egyáltalán: mi ez, politikai kérdés? Természetvédelmi ügy? Klímaváltozás tagadás-állítás? Aknamunka?  Talán nem is az erdőtűzben formálódunk tudatlan-ostobára. Inkább az érdekek füstjében-lángjában. Tóth Csaba Zsolt

Lealázták a Fradit: szabad-e örülni?

Több ismerősöm meglehetősen kéjes vigyorral kérdezte: láttad a Fradi-Dinamót? Láttam, hát. A zágrábiak ugyebár a Groupamában szívatták szét a Ferencvárost, úgy nyertek 4-0-ra, hogy még egy 11-est is elarcoskodtak. Az alapvető kérdés az, hogy megteheti-e egy debreceni (nyíregyházi, győri, szombathelyi, újpesti, stb.) focidrukker azt, hogy kárörömöt érez a Fradi csúfos, egyes médiumok fényesre rejszolt lelkesedése és elfogultsága által felvezetett bukása láttán, vagyis lehet-e a lokálpatriotizmus erősebb érzés annál, hogy egy magyar magyarországi csapat a nemzetközi porondon képviseli hazánkat? Van, aki azt mondja: NEM. Nem lehet. Egy a nemzet, ilyenkor félre kell tenni például a debreceniséget, és nemzettagadó-áruló-senkiházi az, aki kárörvend az FTC BL-búcsúja kapcsán. Más azt mondja, már miért ne lehetne? Amikor a Loki 3-0-ra és 4-1-re kikapott a Torinótól, néhány netes bugyorban a fradisták úgy élvezkedtek az olaszok nyomasztó fölényén és játszi könnyedséggel elért góljain, mintha azokat pont a Ferencváros rúgta volna a Debrecennek. Pedig nem az rúgta. Akkor meg egy vidéki miért nem vigyoroghat a fővárosi zöld-fehérek csúfságán? Most tehát itt a kisszerű(?) bosszú: kéjes vigyor, gúnyos mosoly. Persze mindezt megkönnyíti a tény, hogy az FTC csupán 2-3 magyar játékost vonultat fel a pályán, s lassan több ukrán van a 9. kerben, mint Kijevben.  Persze ettől még a Fradi Magyarországot képviseli. Jómagam egyébként szurkoltam a Ferencvárosnak a Dinamo ellen: a tudásbeli különbséget látva sem kéjt nem éreztem, sem vigyorogni nem volt kedvem. Inkább voltam szomorú: fájdalmas, hogy ennyi pénzből ilyen teljesítmény realizálódik. Ki az a hülye, aki örül ennek? Tóth Csaba Zsolt

Egy. Üdülés. Rövid. Krónikája

50 hét. Ledolgozott. Most végre. Szabadság. Ára van. Indulás. Összepak. Biciklihordozó felhelyezése. Kerékpárok felhelyezése a biciklihordozóra. Feleség segít. Tündér. Szomszéd segít. Rendes. Órák kérdése. Na most akkor. Irány. Tisza. Nem fog a fék. Illetve. Egy kicsit. Mégis. Megállás, érkezés. Kerékpárok lehelyezése. Siker. Boldogság. Fellélegzés. Sunshine. Na persze. Vihar. Nagy vihar. Brutális. Vízszolgáltatás off. Aztán on. Áramszolgáltatás off. Még mindig off. Két napig off. Se hűtő, se mikro, se tv, se telefon, se internet, se melegvíz. Se, se. De. Család, beszélgetés, veledmivan, temilennél, hanagyleszel, hogymivolt, amikormég. Gyertya. Bor. Jó. Veletek. Van értelme. Szeretet. Meg még. Szúnyog, szúnyog, szúnyog, szúgyog. Csípés, csípés, vakarás, vakarás. Új napra. Virrad. Csillagtúra-szerűen. Gyalogláb, bicóval. Faluba be. Faluból ki. Egy strand. Két strand. Három strand. Vendégeskedés. Jó emberek. Értékmentén, szőrmentén. Sör. Evezés. A Tisza. Nem játék. A szabadság. Ábrándja. Autójavíttatás. Hogy fogjon a fék. A szomszéd. Finom pogácsája. Négy strand. Gofri. 850. Forint. 1 db. De ízletes. Ami még jobb. Hogy együtt. Fontos. De kár. Vége. Főcím. Ledolgozandó. 50 hét. Tóth Csaba Zsolt

Totál betépve Debrecenben - a jogtúladagolás szemléletes példája

Az életben nem gondoltam volna, hogy bármikor is a kábítószeresek, drogosok problémája egy mondatba kerül a debreceni Vágóhíd uta-Biharikert környékével, de legnagyobb bánatomra ez a kontextus ma elengedhetetlen.   Nem volt ez jellemző erre a városrészre, a mi környékünket leginkább a „falu a nagyvárosban” - jelzővel illettem volna eddig. Szeretem az itt élőket, szeretem, hogy jóindulatúak, befogadók, barátságosak, türelmesek. Olykor a szegénység is tetszik, mert szerénységgel, alázattal párosul, ami ritka erény ebben a grandomániás világban. Nálunk valóban alföldi zene szól: nincsen semmilyen hegy, itt az indulj el úgy van, hogy öcsém eredj, oszt ha bármi kell, hát szerezz magadnak, pofonon kívül itt ingyen nem adnak mást... Az elmúlt pár hétben/hónapban viszont akkora pofont kapott ez a kissé méltatlanul elfeledett környék, hogy a fal adta a másikat az itt élőknek: a Bihari utca és Sipos utcai buszváró környékén napi szinten belőtt, szétcsúszott –vélhetőleg- drogos csapatba lehet botlani.   A helyzet vitathatatlanul egészségtelen, mondhatni tűrhetetlen. Tűrhetetlen a Sipos utcán lévő óvoda közvetlen közelsége miatt, tűrhetetlen az itt játszó-totyogó gyerekek miatt, bosszantó az itt élő becsületes emberek számára: nem akarják, hogy ilyen legyen, hogy „elvaduljon” ez a környék.   Most álljunk meg, de azonnal! Ebből kérem, ne legyen politika, mert akkor nem lesz megoldás, csak csatazaj. Legyen inkább közügy ez a probléma!   Megoldás? Olajozatlanul csikorog. Kihívják a rendőrt, villog az autó, eltűnik az autó, marad a banda. Kijön a rendőr, kijön a mentő. Másnap, harmadnap ismétlődik a folyamat. Töketlen jogszabályok kötnek mindenkit, mindenkinek joga van mindenhez, gyakorlatilag a rendőr keze van bilincsben: megnyugtató megoldás hónapok óta nincs: keresik a zugokat, elbújnak ide-oda, lebegnek egyet, aztán vagy bejelenti őket valaki, vagy még azt sem. Valahol egy kicsit mindenki töketlen ebben az ügyben.   Van néhány tökös is, ők önszervező módon azt mondják, hogy mivel mindenki bénázik, majd ők (ha kell) ököllel rendet tesznek, amint meglátják őket. Ezt semmiképp sem javaslom. Gyermekkoromból rémlik, hogy „annak idején” Sanyibá, a falusi KMB-s kutyalánccal verte végig a főúton a helyi vagányt, "csak" azért, mert vasárnap délben túl hangosan üvöltette a vállán lévő recsegős magnót. Akkor Sanyibá ezt az egész falu kollektív elismerésére simán megtehette, ma ennek töredékét sem szabad (hivatalosan). Merthogy ma már ilyen esetekben mindenkinek annyiféle joga van, hogy lassan túl is adagoljuk magunkat, aztán az is lebeg, aki nem akar. SKB Fotók: Facebook

Néhány mondat a Torino-Lokiról

Sokat és erőteljesen törtem a fejem, vajh mit lehetne írni a Torino-Loki 3-0 után. Aztán beötlött: magyar megyei futballedzők korábbi nyilatkozatait hívom segítségül, mert ezekben a mondatokban parádésan benne foglaltatnak a lényegi elemek. Íme: Tettük a dolgunkat, de nem találtuk az ellenfél stílusa elleni megfelelő ellenszert. Vártuk már a végét. Szó szerint fejetlenek és töketlenek voltunk. Soha nem szoktam bántani senkit, inkább nem mondok semmit. Katasztrofálisan játszottunk, ellenben a csapatkép sikerült. Minimális ellenállást tanúsítottunk, asszisztáltunk az ellenfél játékához. Bárcsak a túledzettség lenne az oka. A végére sajnos szétestünk, mint Lagzi Lajcsinál a villanyóra. Egyedül a labdakihozatalt sikerült megvalósítanunk, igaz, azt is csak a saját hálónkból. Valaki szerint a kudarc jellemet nevel, a hibákból pedig tanulni lehet. Inkább lennék jellemtelen és hülye. A nagy akarásnak semmi a vége. T. Cs. Zs. (Forrás: beol.hu, szon.hu, boon.hu)  

Azoknak, akik nem szeretik a Campust

Az elmúlt években többször is voltam bátor méltatni a debreceni Campus fesztivál erényeit. Szó esett a Nagy Találkozásokról, internetre vetettem a buli hihetetlen fejlődéstörténetét, miközben egy elenyésző számú, ám ilyentájt, a fesztivál rendezésének környékén néha hangos kisebbség azon fortyog, miért nem beszél senki az úgynevezett hátulütőkról. Na, akkor gyerünk. Itt van például rögtön a zaj, ami ugyebár tényleg van, tekintve, hogy ez elsősorban nem némafilm, hanem zenei fesztivál. Minden együttérzésem az idősotthon lakóié és a klinika betegeié, azonban meg kell jegyezni, hogy a szervezők már-már brutális szigorral igyekeznek betartani a vonatkozó előírásokat, mind a zaj mértékét, mind keletkezésének időpontját illetően. Olyannyira, hogy rockerként néha szinte zavart egy-egy koncert hangereje: jobban esett volna hangosabban, de nyilvánvaló, hogy a közösség érdekei előbbre valók. Aztán a higiénia, a budik. Való igaz, a mobilvécékbe mondjuk sötétedés után bemenni elképesztő merészségre vall, de aki volt már bármilyen másik fesztiválon az országban, azt tudja, hogy messze a Campuson a legjobb a helyzet, többek között a stadion (a Hall, stb.) adta infrastruktúrának hála. Nem kerülheti el az ember szemét a szemét, a Nagyerdő védelme: ahhoz képest, amit ilyen tekintetben művel a 100 ezres tömeg, igen elismerendő, ahogy mondjuk 2 nappal a fesztivál után kinéz a környék. Konkrétan rá lehet ismerni. A szemetet rendesen eltakarítják, a szervezők pedig a kötelezően használandó újrahasznosítottból készült  pohárral ténylegesen is tesznek azért, hogy a műanyag ne zabálja fel az erdőt.  A tömeg. A terület nem hortobágynyi, a Campus népszerűsége elvitathatatlan, éppen ezért valóban tumultuózus jelenetek zajlanak a bulin, leülni, beszélgetni sokszor szinte lehetetlen, ételhez, sörhöz jutni félórás-órás vállalás, ha ugyan nem több. De: ezt szeretik az emberek. Igen, tényleg, nem hülyültem meg. A debreceni focimeccseken többnyire azért nincsenek sokan, mert nincsenek sokan. Ha sokan lennének, sokkal többen kimennének a stadionba. Miután a Campus fesztiválon sokan vannak, sokan is (még többen) kilátogatnak, ez a népszerűség, a brandvonzás és a menőség alapvetése, működési elve, jellege. És ez jól is van így, lásd a piac törvényei és társai. Az árak. Erről nem kell sokat vitatkozni, ahhoz képest, hogy mennyi fellépőt láthat-hallhat a fesztiválozó, sem a bérlet, sem a napijegy ára nem mondható borsosnak. Korábban felmerült, hogy míg a kis pénzű diákok kuporgatnak a Campusra, addig az elit ingyen bulizik a VIP-ben, ám idéntől már ezt sem érdemes felvetni: a VIP-fogadásra minimum 10 ezer forintnyi támogatói pénzzel lehet bejutni, a teljes összeget pedig jótékony célra, az idősotthonra fordítják. Ezek után ebben a tekintetben nincs miről beszélni. És végül: a felhozatal. Évek óta vissztérő vád, hogy a Campus fesztiválon minden évben ugyanazok lépnek fel, meg hogy nincsenek igazi sztárok. Minden nézőpont, érdek, és ízlés kérdése, azonban annyit érdemes megjegyezni, hogy a közelmúlt bulijaira ez már biztosan nem igaz. Megjelentek olyan alternatív fellépők, akik korábban szóba sem jöttek, nem minden évben ugyanazok a hazai nagyvadak zajolnak, ráadásként pedig egyre inkább sikerül a nemzetközi sztárvilágból is hozni színpadmestert: a Limp Bizkit például már igazi fenevadnak számít. Szóval így állunk a hátulütőkkel. Vitatkozni lehet és kell is persze, de hogy a Campust lehet szeretni, az biztos. És a legtöbben szeretik is. Tóth Csaba Zsolt  

Debreceni szürreál

Teljesen szürreális az az élményadag, ami a napokban a debreceni tömegközlekedéssel kapcsolatban ért. Tegnap hajnalban egy idős asszonyra rázárta a sofőr az ajtót, elég nagy volt a pánik, de senkinek nem lett baja az incidensből. Ma tündéri gyerekekkel utaztam a Pálmától a Kávinig, akik oly gyönyörűen énekeltek, hogy könny szökött a szemembe. Délután sokadmagammal vártam a 15-ös buszt, de a sofőr valószínűleg elvétette az útirányt, lekanyarodott a Csapó utcára, mi meg csak lestünk, mint Rozi a moziban. Ez a város egy csoda. De komolyan. SKB

Amikor fel se köszöntenek...

Nemrég volt Csaba nap. Engem speciel Csabának hívnak. Szeretem ezt a nevet. Régi is, magyar is, pásztort, kóborlót jelent, meg újabb értelmezések szerint ajándékot is, bár erről szerintem koránt sincs minden ismerősöm meggyőződve. Ezen bizonyos Csaba nap tájékán sokan megköszöntöttek így-úgy, olyanok is, akiktől nem is vártam. Mindenközben olyanok NEM köszöntöttek meg, akiktől valamelyest vártam volna, akikről úgy véltem (vélem?), hogy kedvelnek/szeretnek. Persze voltak hátráltató tényezők, például hogy szombatra esett, meg hogy a Facebook külön nem jelzi, stb, stb. De akkor is: mindenki lelkét megsimogatja, ha ilyenkor gondolnak rá, pláne, ha az illető nárcisztikusabb a kelleténél és a sokéves átlagnál. Szóval a meg nem köszöntött egyént ilyenkor rossz érzés keríti hatalmába, olyasmi, aminek köze van az ostoba sértődöttséghez. Magam sem viselkedtem másképp: bár fennhangon nem elégedetlenkedtem, belül azt tapintottam, hogy Ettől meg például  Amattól azért jólesett volna, ha esetleg periférikusan eszébe ötlök. Már-már komolyan elkezdett foglalkoztatni milétem pehelysemmi súlya (lásd még az élet elviselhetetlen könnyűségét Kundera bácsitól), amikor az egyik remek cimborám véletlenszerű találkozásunkkor jól hallhatóan szememre vetette, hogy azért annyit mondhattam/írhattam volna neki László napon, hogy b.szódj meg, vagy valami. Messzemenőkig igaza volt: teljesen elfelejtettem, pedig nagyon kedvelem azt az embert.  Olybá tűnik tehát, László napon érzéketlen bamba vagyok, Csaba napon meg érzékeny szenzorközpont. Ne essenek ebbe a hibába: érjük be annyival, amennyit kapunk, s adjunk annyit, amennyit csak bírunk. Névnap meg lesz jövőre is. Tóth Csaba Zsolt

A hőség egyik ritkán emlegetett tünete Debrecenben

A hetek óta tartó, hirtelen érkezett hőség földi halandókra gyakorolt hatásairól mostanában sokat lehet hallani. Álmunkból felkeltve is tudjuk az alapszabályokat: sok folyadék (újabb adekvát források szerint elegendő alkohol…), sok árnyék, könnyű kaják, tűző nap elől való menekülés. Ma este azonban a hőség egy teljesen érthető, ám kevésbé emlegetett hatásával találtam szemben magam.   Estefelé átszaladtam a közeli boltba, ilyentájt még lehet friss kenyeret találni. A kenyérvadászat közben (őszintén bevallom) a csemegepultnál egy pillanatra megakadt a szemem, egy teremtésen, nyugtáztam is magamban, hogy vélhetőleg ez a 20-23 körüli kiscsaj nagyon forró nadrágjában egészen biztosan a kissé lekoszlott boltocska jelenlegi egyetlen ékessége, aki éppen egy jó adag lecsókolbász lemérésére vár. Becsületes családapa létemre higgadtan nyugtáztam a csemegepultban álló férfitársaim nem éppen visszafogott vágyakozását a karnyújtásnyira izzó, illatozó, elérhetetlen javak iránt, majd mosollyal az arcomon a város egyik legfinomabb kovászos kenyeréért nyúltam.    Valami isteni csoda folytán a leányka elém került a pénztárnál veszteglő hosszú sorban, s lám, a fiúk óriási udvarlásuk közepette sertéskaraj áron adták a lánynak a méretes lecsókolbászokat. A rutinos pénztáros észleli a hibát, hátra szalad, új vonalkódot kér, majd fennhangon hallja az indoklást: a hosszúcombú „kislány” teljesen összezavarta, leamortizálta a férfiak társaságát. Nem tudták, hogy mit, de nyomtak (volna). A sorban ácsorgó férfiak és nők ismeretlenül is összenevetnek: látják a csajszit, egyértelmű a kizökkenés oka.   A sztori rém egyszerű.  A szándékos átverési szándékot kizárnám. Egyszerűen rohadt meleg van, meló van, a fizu 3-án még necces, meg ugyebár forrónadrág is van. Debreceni boltosok, melósok, az erő legyen veletek! SKB    

A kapitány lánya - síró embereket akarunk nézni?

Napok óta nagyon nehezen emésztem meg a látottakat. Azt az interjút, melyben a május végén elsüllyedt Hableány kapitányának lánya nyilatkozik. Mindent értek, próbálom nem belehelyezni magam az ő helyzetébe, mégis gombóc szorítja el a torkom, s könny szökik a szemembe: én is apa vagyok. Egy fontos kérdést viszont képtelen vagyok megválaszolni: mi szükség erre a mai magyar sajtóban?   Máris elnézésüket kérem, amiért sajtóetikai kérdéseket a nyilvánosság elé akarok tárni. Ugyanakkor határozott meggyőződésem, hogy igenis fontos kérdéseket vet fel ez a rövid interjú (is).   A legfontosabb kérdés számomra az, hogy szükség van-e erre, etikus, korrekt-e megtennie egy szerkesztőnek, riporternek, újságírónak azt, hogy egy iszonyatos tragédia áldozatának hozzátartozóját felkutatja, megszólaltatva a könnyeivel küszködő fiatalt?   Őszinte leszek, magam is dolgoztam egy időben országos kereskedelmi televíziónak, s ottani pályafutásom lezárásához pontosan ezek az aljas, mocskos, embertelen, sikerhajhász szerkesztői és szerkesztőségi(!) elvárások járultak hozzá leginkább.   Voltam családi tragédiánál, láttam üvöltő menyasszonyt, aki összeégett vőlegényét siratta, láttam (pillanatok alatt) fiú és férj nélkül maradt édesanyát. Láttam diszkóbalesetes fiatal áldozatokat roncsokban, jártam tűznél, árvíznél, láttam vízihullákat, s megégett embereket, menthetetlenül beteg gyermekeket is. Valamennyiükre emlékszem, még évek múltán is. Megpróbáltam azt az elvet követni, hogy én a munkámat végezni vagyok itt, nem sírni, nem őrjöngeni, nem megundorodni. Azért vagyok itt, amiért a búvárok, a mentősök, a tűzoltók, a rendőrök: tenni a dolgomat a lehető legnagyobb szakmai alázattal. Megpróbáltam kívül állni.   Másnap azonban rendszerint megkaptam a szerkesztői utasítást: „folytatni kellene a sztorit!” Ez az utasítás volt a legborzalmasabb számomra. Ez azt jelentette, hogy be kell csengetnem abba a házba, ahol a tragédia történt, meg kell mutatnunk hátborzongató nyomokat, emlékeket, vérző szívű, tragédiát elszenvedő, gyászoló szeretteket. Mindegy, hogy hogyan csináljuk, csak üssön az anyag, sírjon mindenki!   Volt olyan kollégám, aki imádta ezt, én meg inkább feladtam, képtelen voltam és vagyok az ilyesmire. Ebből a szempontból nem is vagyok alkalmas a tudósítói munkára. Ez az egyik örök dilemma a mai magyar sajtóban: nézőt-reklámpénzt akarsz, vagy korrektül tudósítani? Nehéz ügy, nincs is rá jó és rövid válasz.   Minden egyes ilyen utasításnál megfogalmazódott bennem a kérdés: kell ez? Kinek? Ki örül ennek? Ki nézi ezt szívesen? Ki kíváncsi erre?   S tudják, az igazán szomorú az, hogy az említett interjú kapcsán szégyellnem kell, hogy én is ehhez a „szakmai” közösséghez tartozom, én is pondró, pióca – akarom mondani – újságíró vagyok. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, alig merek válaszolni a kérdésre. Nem magam miatt. A sok embertelen kutya miatt. SKB  

Ki irt? Szúnyogtámadás Debrecen ellen

Tudják melyek (voltak) az utóbbi hetek legmeghatározóbb közéleti témái Debrecenben? NEM. Nem politika, nem foci, nem szex.  Az egyik a rémforgalmas, ütőérszerű Böszörményi út közlekedési rendjének (lámpabeállításának) a Mihály napi vásár utáni szétcseszése volt, amely (tíz)ezrek mindennapi életét nehezítette meg totál bután és feleslegesen. A katasztrófahelyzetet több heti, teljesen érthetetlen tökölődés után végül sikerült elhárítani, ráadásul az iskolának is vége, úgyhogy győzelem, most egy ideig remélhetőleg nem lesz baj. A másik problematika ennél kiterjedtebb, bonyolultabb és viszketőbb gondcsomó. A parazita szúnyogokról van szó: a vérszívó kisasszonyok ellepték Debrecent és környékét is, olyan léptékben, amely túlmegy a "zavaró" kitételen, inkább az "elviselhetetlen" kifejezéssel jellemezhető. Persze mindenki tudja, hogy a drágalátos szunyik milyen fontos szerepet töltenek be a táplálékláncban, de ez senkit nem vigasztal: anyukák, gyerekek, de még életerős férfiak is arról panaszkodnak-beszélnek, hogy alig lehet létezni a városban, a Vidámparktól a Ligetig, a Határ úttól a Köztemetőig mindenki szenved, vakarózik, átkozódik. Igen, erről diskurál Debrecen népe. De ki ezért a felelős? Nyilván elsősorban az ijesztően fura időjárás, amely nem átallotta gyakorlatilag az egész májust özönvízzé kreálni, kedvezve ezzel a lárvák fejlődésének. Erről ugye senki nem tehet, illetve igen, de hagyjuk most a klímaváltozás vaskos problémahalmazát. Lényegibb momentum, hogy szúnyogot nem simogatni, becézgetni szokták, hanem IRTANI. Igen ám, de Debrecenben az a szokás, hogy csak az úgynevezett nagyrendezvények (talán Campus, de inkább Virágkarnevál) előtt mennek neki a szúnyoghadaknak, amivel a legtöbb évben nincs is túl nagy baj. Ha ennyi pénz van, ennyi pénz van. De ez most nem az az év.  Ez most a vérszívás éve. Ezrek által kéretik, hogy szálljanak fel azok a szúnyogirtó repgépek, és támadjanak, mert ha nem, véresre vakarva megyünk a Campusra. A Virágkarnevál idejére meg már rég elveszítjük a háborút. T. Cs. Zs.  

Debreceni patkány(ok)

Hibázni ugyebár emberi dolog. Legalábbis nekem ezt tanították. Meg azt is, hogy katonásan vállalni kell érte a felelősséget. Mert az úgy korrekt, az úgy emberi. De ne innen induljunk, mert ez sokaknak magas.  Induljunk onnan, hogy van egy féltve őrzött, gyönyörű autód, ami épp eladó. Lemosva, megtakarítva eladásra kínálod Debrecennek egy olyan szegletében, ahol biztonságban van, mégis sokan láthatják: hátha beleszeret valaki.   Reggel még gyönyörködsz benne, ahogy megcsillan a verda a napsütésben, kicsit eljátszol a gondolattal, hogy „milyen jól jár, aki megveszi”, „lehet, el sem kéne adnom”, „jaj… milyen szép helyekre elvitt bennünket az évek alatt”.   Délután meglátod a viharfelhőket, szaladsz érte, meg ne ázzon, jobb neki a garázsban.   Jön a döbbenet: valaki bizony csúnyán, reccsenősen, aljasul lezúzta a te féltve őrzött egyik kincsedet. Földbe gyökerezik a lábad, iszonyatos tanácstalanság, elkeseredettség, düh, megalázottság.   Betyárbecsületben bízva keresel egy cetlit, egy telefonszámot, bármit. Abban bízol, hogy mindenki olyan, mint te. Hogy más is katonásan vállalja a felelősséget: DE NEM.   Nincs cetli, nincs rendszám, csak a sérült autód. Tanú nem sok, a kiérkező rendőr sem nagyon biztat, a költség a tiéd. A büdös, mocskos, patkány polgártársad meg éli világát, lehet, le is sz.rja magasból a történteket. Vagy ami még rosszabb: fel se tűnt neki. Az egyszerűbb és költséghatékonyabb megoldást választotta: sunyiban meglépett.   Több szempontból is felháborít ez az eset. Egyrészt azért, mert elszomorító képet fest az emberek egymáshoz való viszonyulásáról. Elszomorító közlekedésbiztonsági szempontból is. A legdurvább viszont az, hogy manapság bárki összetörheti bárkinek az autóját, bármilyen következmény nélkül. Csak ügyesen kell csinálni, úgy, hogy ne lássa senki, úgy, hogy ne tűnjön fel. Rettegnek az emberek a következményektől, a megemelkedő kötelezőtől, a rendőrségi eljárástól, úgyhogy inkább menekülő patkányként gyorsan elhagyják a süllyedő hajót. Így lesz az emberből alávaló patkány, aki odujából figyel, nehogy lecsapjanak reá.   Megj.: a debreceni Bihari utcán szombaton történt (aljas) közlekedési baleset helyszínén természetesen rendőri intézkedés történt, ismeretlen tettes ellen megindult az eljárás.   SKB  

Egy cikk az év edzőjéról: Debrecen Herczege

A Loki labdarúgócsapatának trénere, Herczeg András lett az Év edzője Magyarországon. Ilyenkor alapvetően illendő, sőt, egy jó újságírónak szinte kötelező egy méltató cikket írni a kitüntettetről, a DVSC Herczeg Bandijáról. Neki is fogtam az anyagnak, amikor rádöbbentem, hogy én ezt az írást már elkövettem. Csaknem 3 esztendeje, amikor Herczeg András 60 éves lett. Itt van. Most sem gondolom másképp, sőt. "Az úgy volt, hogy kábé bő 20 évvel ezelőtt fiatal újságíróként arra az elhatározásra jutottam (értsd: azt mondták, ezt kell csinálnom), hogy nagyinterjút készítek az Év utánpótlásedzőjével, aki nem mellesleg debreceni. Nem ismertem személyesen az illetőt (bár azt tudtam, hogy korábban remek futballista volt), ennek megfelelően igyekeztem mindenfajta előítélet nélkül várni a találkozást a szerkesztőségben. Ezzel együtt felsejlett bennem, hogy nem-e a megszokott formula, karakter, embertípus jut nekem erre a napra: magyarul a klasszikusan surmó, husángegyszerű, viszont legalább nagyképű és flegma MAGYAR UTÁNPÓTLÁSEDZŐ. Mert kábé ez volt a prototípus. Aztán megjött az illető, én meg rácsodálkoztam arra a megdöbbentő, de örömteli tényre, hogy ilyen is van: hosszan és nagyon jót beszélgettünk egy nagyon értelmes, tisztafejű, korrekt és szabatosan fogalmazó, fiatalnak számító magyar trénerrel, aki olyan dolgokat mondott a magyar labdarúgásról, hogy ha Bernd Storck szövkapként már akkor itt van és hallja, már az 1998-as vébére kijutottunk volna. Szinte lelkes lettem: írtam egy egész oldalas interjút, mert úgy éreztem, ebben az emberben, ebben a témában igenis van ennyi. Illetve jóval több is. Bő évtizeddel később álltam a Puskás lelátója alatt, üvöltöttem boldogságomban és közben sírtam. Az én csapatom, debreceniként a gyermekkorom mindene, a DVSC, a Loki, a Lokika a Levszki legyőzésével kvalifikálta magát a Bajnokok Ligája főtáblájára, történetében először, a magyar futball történetében 14 év szünet után másodszor. "Nagyon meghatottan érzem magam és talán ez látszik is rajtam" - nyilatkozta az egykori utánpótlásszakember, immár a Debrecen sikercsapatának vezetőedzőjeként. Hiteles volt, ez a legkevesebb, amit állíthatok. Sajtómunkás éveim alatt mintegy tucatnyi magyar futballedzővel volt szerencsém, illetőleg balszerencsém együtt dolgozni. Igen, együtt dolgozni, mert szinte napi kapcsolat ez: tudják, meccsfelvezető írások, a találkozók utáni interjúk, mélyebb értékelések, stb., hetente többször is beszélni kell. Hősünkkel is sokat kellett beszélnem klubmenedzseri évei alatt (illetve neki kellett szegénynek velem sokat), és mindig, de tényleg mindig türelmes volt: nem bunkózott, nem flegmázott, bármit is érzett, moderálta magát, fegyelmezetten, úriemberesen válaszolt. Nomen est omen, ugyebár, és tényleg: bár akik ismerik, tudják, hogy nagyon is tépelődő típus, árad belőle valami hercegi harmónia. Mert róla van szó, igen: Herczeg Andrásról, aki ma 60 éves. Elszaladt ez a bő húsz év, Bandi. Az Isten éltessen sokáig, hogy a következő húsz is legalább ilyen szép emlékeket hagyva zúgjon el felettünk." Tóth Csaba Zsolt  

Ember - embertelen

Megy a vadiúj autópálya felé tizensokéves autójával a szerencsétlen halandó. Forgalom nulla, a kerítés lévén kutya, vadállat átszaladása szinte kizárva. Megy a szerencsétlen 90 helyett magabiztos 110-el. Nyomul mögötte egy vadiúj Merci, piócaként rátapad, majd a fehér autó hirtelen kékké változik: fizethet a szerencsétlen 30 ezret, de csak akkor, ha nem hőbörög. Ha hőbörög, akkor többel köti be.   Nem biztos, hogy jól van ez így. Mármint az elv. Vagy a helyszín és a módszer.  Azt kell mondjam, hogy néhány év alatt irtózatosan embertelen és pénzhajhász lett az egész rendszer. Gigantikus bírságok bérből, fizetésből élő embereknek, akik velőig ható szúrásként élnek meg 30 ezer forint mínuszt egy adott hónapban. Sokuk egy örök életre tanulna egy 5-10 ezres büntiből, ne adj’ Isten egy ingyenes dorgálásból.   Persze a hivatkozási alap mindig ugyanaz: sok a halál, sok a tapló, sok a felelőtlen. Nap mint nap levillognak, ledudálnak, leanyáznak, ha megállok a STOP-nál. Ha előrelátóan nem rohanok a piroshoz, akkor is. Ha előékeny vagyok, jön az előzetlen előző. Tudjuk, látjuk, érezzük a taplókat az utakon.   Tanuló rendőrként egyszer tényleg majdnem megszakadt a szívem. Zsigulival trafiztuk le a családot, 30 helyett mentek vagy negyvenvalahánnyal. Abban az időben még 5-10 ezer forintos csekkek voltak „divatban”, kaptak is egy ilyet a „szabálysértők”. Három maszatos arcú gyermek ült a rozsdásodó Ladában, ijedten figyelték az eseményeket, s közben veszekedtek egy száraz kiflin. Velőig hatolt a szánalom-fájdalom, pontosan tudtam, hogy ezzel a csekkel ennek a három gyermeknek sokat ártunk. Tudtam azt is, hogy a magyar közlekedési morálnak ez sz.rt sem jelent. Pontosan tudtam, hogy nem azon csattan az ostor, akin kellene. És azt is tudtam, hogy az a rohadt kamera mindent felvett, ezért büntetnünk kell.   Csak azt nem tudtam, hogy miért vagyok ebben partner, miért vagyok én ott, s miért kell elszednem a mások keservesen megkeresett pénzét. Mára viszont megértettem, hogy miért ez volt azon pályafutásom egyik fontos végpontja: már akkor is gyűlöltem az embertelenséget.   SKB