°C
TIME DATE
Ma Endre és Elek nap van.

Úgy érzem

Kezdődik a Campus: amiről nem beszélünk

Annyi minden felvetődik, amikor óvatlanul belezúgunk a debreceni Campus Fesztivál forgatagába: kik lesznek a fellépők, ki melyik koncertre megy, milyen programok lesznek még, sikerül-e csajozni/fiúzni tisztességgel, ki tud belépőt szerezni, mennyi lesz a sör (forintban és/vagy literben), mikorra érünk be másnap dolgozni, és még sorolhatnák százezer látogatónyi hosszúsággal. Azonban egy valamiről kevesebb szó esik, mintha elsikkadni látszana, pedig. Pedig. A találkozásokról van szó. Sok fajta találkozás van: előfordul, hogy az egyik fél nem is köszön, megesik, hogy egy-egy biccentés is sok, van, hogy kötelező udvariassággal kell unalmas szócskákat váltani, ám nem ritka a mosolygós kézrázás, a felszabadult, vágymentes, tiszta ölelés, vagy a könnyes puszilkodás sem. Az öröm maga, amikor egy rég nem látott, múlt-ködbe vesző ember valós, élő, éles és tapintható-érinthető lesz. Higgyük el, sokkal több embert szeretünk-kedvelünk, mint gondolnánk. Ne kételkedjünk abban, hogy sokkal több ember szeret-kedvel minket, mint azt remélnénk. Csak hát az élet: az élet szétver, eltávolít, lehetetlenné tesz, akadályokat gördít, megnehezít. Elmaradt találkozásokból is fonódnak a napok, valahol mélyen mocorgó barátságokból, haveri kapcsolatokból, amelyek mintha már nem is léteznének, mintha már halottak lennének, holott soha nem hittük volna róluk, hogy bármikor is elmúlhatnak. És akkor jön a Campus. Mint most, kezdődik. Kiténfergünk a fesztre, aztán egyszer csak megtörténik a csoda: feltűnik az, megjelenik ez, összefutunk amazzal, koccintunk emezzel: kezet rázhatunk, odainthetünk, biccenthetünk, puszilhatunk, a halottnak vélt kapcsolatok, igen, azok a sokat vegzált, megrugdosott emberi kapcsolatok életre kelnek. És ettől jobban érezzük magunkat: na ez a fesztivál legnagyobb érdeme. És most ezért is beszéltünk róla. Tóth Csaba Zsolt

Vb-döntő: vérlázító verziók

Lassan véget ér az egy hónapos érzelemáradat, az örömhömpölygés, a dühcunami, már csak a bronzmeccs és a finálé van hátra a foci vb-ből. Persze a legtöbbeket a francia-horvát döntő foglalkoztat: nézzük a köznép álláspontjainak verziót, a tényfeltárás szándéka, de a teljesség igénye nélkül. "Hajrá, Horvátország! A mi kutyánk kölke, kis dél/közép/kelet-európai ország, kevesebben vannak, mint mi, mégis győzhetnek!" "Horvátok? Több száz évig a magyar királyi korona alá tartoztak, mégis lenéznek mindenkit, minket is. Akkor már inkább a csigazabálók!" "A horvátok nem rosszak, de a kieséses szakaszban egy meccset se nyertek meg a rendes játékidőben, akkora mázlijuk van, mint a köztársasági elnökük kebelmérete! Nagy!" "Franciák? Alig van köztük francia francia: a francba velük, nyerjenek a horvátok!" "Hajrá, Franciaország! Ők a legjobb csapat, aki egy kicsit is ért a focihoz, tudja, hogy úgy igazságos, ha ők győznek!" "Olyan jóképű az a Rui Patríció! Ők már kiestek?" "Teljesen mindegy, ki nyer, én a németeknek szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az argentinoknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én a belgáknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én az angoloknak szurkoltam." "Teljesen mindegy, ki nyer, én magyar vagyok, a magyaroknak szurkolok." T. Cs. Zs.  

Szereti, ahol él?

Amikor kisvárosi huszonéves kölyökként, fülig szerelmesen ebbe a városba kerültem, azt hittem ez a Kánaán. A Görgey utca kilencedik emeleti félszobája maga volt a menyország, az új világ, a városi élet kiteljesedésének netovábbja. Szaladgáltak általam ismeretlen (tömegközlekedési eszköznek nevezett) valamik az utcákon, én meg bármelyikre felülhettem, bárhová eljuthattam: megértettem, hogy mi az a bérlet. Amikor a végtörlesztés gyomorsavas bugyra elvitte azt a szeretett lakást, s egy Toyota Yarisban éltünk minden cuccunkkal hetekig, akkor egy kicsit nagyon kezdtem érezni, mi a kilátástalanság. Debrecenben sokat tanulhat az emberfia.   Amikor a Víztorony környékén sikerült kínkeservesen vennünk egy 18 négyzetméteres lakást, akkor elképesztően boldog voltam. Az adásvétel napján a szutykos, 40 éves panelház szürke PVC-jét „retro hypoval” felmostuk, s néhány pléden éltük át új életünk, s új otthonunk megújulásának soha vissza nem térő pillanatait. Bútor, tv sehol, a fürdőben menekültek a fény elől a csótányok, de egy csöppnyi jóakarattal pár hét alatt igazi otthont varázsoltunk belőle. Amikor drogos semmirevalók rugdosták éjszaka a bejárati ajtónkat, s használt fecskendőket, tűket kerülgettünk a lépcsőházban, akkor elkezdtük érezni, hogy nem vagyunk jó helyen, nem lesz ez jó nekünk. Villámlik, mennydörög…   Amikor egy borzasztóan lelakott, de csodás lehetőségeket rejtő, darabos utcai lakás felújításába kezdtünk, akkor azt mondtam, hogy ez a tökéletesség, innen aztán sehova tovább. Minden közel, autó nem is kell, a lakás gyönyörű, a lakók rendes emberek, a rezsi vállalható, a hentes, a piac, kocsmák, Hal köz, pizzériák, orvos, patika közel: ez az utópia. Volt pénzünk majdnem mindenre: évente 1-2 hetet mediterrán országok tengerpartjain töltöttünk úgy, hogy különösebben meg se izzadtunk érte. Aztán amikor először komolyan felvetődött a bűvös baba-kérdés, akkor rájöttünk, hogy a belvárosi gettó az nem a mi terepünk lesz. A babakocsi levitele egy negyedfokú egyenlet megoldásától is bonyolultabb volt, s ha mindez sikerült volna, akkor is a legjobb kondíció egy aszfaltozott parkoló nyújtotta kalandpark lett volna. Így tehát (az esélytelenek nyugalmával) leléptünk.   Amikor a belvárosból elköltöztünk Debrecen egyik legelhanyagoltabb szegletébe, akkor rögtön éreztük, hogy igen, most leszünk igazán OTTHON. S valahogy így is lett. Az elhanyagolt, lelakott házból lassan otthon lett és lesz. Egyről a kettőre haladva, lassan, óvatosan.   Azt szeretem ebben a környékben, hogy majdnem mindenki olyan egyszerű, mint mi. Szeretem, hogy az utcánkban mindenki az úttesten közlekedik. Számomra szép az, hogy a mi kis utcánkban élénk a babakocsi-forgalom. Jól esik az, ha a 3. szomszéd ajándékba az pár palántát. Mit tegyünk, elmondtam neki, hogy élek-halok a csípősért. Szeretem az udvaron hintáztatni a fiam.   Azt is szeretem, hogy a Zsibin minden van, még igazi miccs is, ha szépen kérem.   Jól esik a lottózóban a megszólítás: „Kedves Balázs, csak nem a szokásos lottóért jött? Hogy van a család? Épp most cseréltünk szalagot, állítólag ez a nyerő.” Megnyugtat, hogy a körülöttem lakók közül bárkinek oda merném adni a lakáskulcsot, ha mondjuk elutaznánk. Imádok újságíró kollégákkal összefutni az italboltban.   Jól esik, hogy errefelé senki nem fordítja el a fejét, hanem mosolyog és köszön. Jól esik épülő házakat látni Debrecen falujában. Merthogy a mi környékünk könnyen lehet az egyik utolsó pulzáló falu Debrecenen belül.   Szeretem azt a világot, amiben élhetek. Szeretem az utcám, a házam, az otthonom.   Ön hogy érzi? Jó helyen él?? SKB

20 sor Apák napjára

Amikor kiderült, hogy létezel odabenn, ujjongva rohantam ki a zuhany alól. Amikor először láttalak egy monitoron, akkor meghatódtam, s nagyon szorítottam neked, hogy egészséges legyél. Amikor édesanyád szenvedett, s szorítottam a kezét abban a bizonyos szobában, akkor mindkettőtökért aggódtam. Amikor megszülettél, meg sem mertelek fogni. Azt sem tudtam, hogyan szabad, hogyan kell. Amikor pár órás voltál, azért szorítottam, hogy egyél eleget, s mehessünk haza hamar a kórházból. Amikor itthon voltunk, akkor az éjszaka közepén rohantam tápszerért, mert lusta voltál szopizni. Amikor csúnyán kipirosodott a popsid, rájöttem, hogy milyen kicsi is ez a város: este 10-re szereztem be a gyógyszered. Amikor először mosolyogtál rám, akkor elolvadtam. Amikor először betaknyosodtál, és nemtetszésed ellenére kiszívtuk az orrod, akkor megszakadt a szívem. Amikor megpuszilom a kis pocakod, s kacagsz, akkor úgy érzem magam, mintha először lennék szerelmes. Amikor édesanyád karjában látlak, akkor felelősséget érzek. Amikor reggel rám nevetsz, nem cserélnék egyik milliárdossal sem. Amikor az ujjaimba kapaszkodva felülsz, eltéphetetlen köteléket, feltétlen bizalmat érzek. Amikor idegenek piszkálnak, ölni tudnék. Amikor fürdünk, cinkosnak érezlek. Amikor megütöd valamidet, s megnyugtatlak a vállamon, sikert és végtelen nyugalmat érzek. Amikor elalszol rajtam, akkor van időm gyönyörködni, s van időm gondolkodni. Amikor gondolkodom, akkor eszembe jut, hogy mennyi kaland, kirándulás, barkácsolás van még előttünk. Ballagások, érettségi, diplomaosztó: mindegyiken szeretnék koccintani veled, Fiam. Amikor gondolkodom, hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy apa lehetek, hogy érezhetem ezt, hogy felelős lehetek, hogy pusztán a neved hallatán is gombóc lehet a torkomban, s örömkönnyek a szememben. Az én szerepem egyelőre talán csak ennyi. SKB

Vagy én vagyok hülye, vagy a rendőrök

Fánkforrón friss, furcsa akciósorozatba kezdtek a debreceni rendőrök. Mostanság - például ezen esős reggelen is - háromlábú traffipaxokkal támadnak a szerv szigorú szürkeruhás szakemberei, mégpedig konkrétan reggel fél nyolc és nyolc között, a lehető legnagyobb csúcsforgalomban. A Balmazújvárosi úton, a Böszörményi úton, a Vámospércsin, mindenhol. Olyan dugó van, hogy ilyen dugó egy pornófilmben sincs: még a 30 kilométer/órás sebességet is nehéz elérni, nem hogy az 50-et, de ők mérnek serényen. A Tescótól Józsáig áll a kocsisor, de ők mérnek serényen. Három lámpaváltásnyit kell várni, hogy az ember átvergődjön egy kereszteződésen, de ők mérnek serényen. Hihetetlen. Még annak sem sikerül sebességtúllépést produkálni, aki megfogadja, hogy ma reggel akkor is bukik 30 ezret, ha agyonverik. Egyszerűen lehetetlen. Könyörgöm, valaki árulja már el, mi értelme van ennek? Mi a vastag pöcörőért kell kiállítani ilyenkor a kisrendőrt a zuhogó esőbe? A legnagyobb tisztelet mellett kérdezem: hát hülyék ezek? Persze lehet, hogy nem ők, hanem én vagyok a hülye, és ennek az egésznek valami nagyon komoly szakmai oka van.  Meg is kérdezem, ha legközelebb megfújatják velem a szondát. Tóth Csaba Zsolt

Van még emberség, Fiatalok!

A hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak... Hányszor hallom és vettem, veszem magara nézve is igazságtalannak az általánosítást: „jaj, ezek a mai fiatalok!" Bizonyára azért éreztem és érzem bántónak ezt a közhelyes, üres kijelentést, mert van benne valamiféle igazság. Tény és való, hogy sokszor elszomorító példákat látok, néha aggódom, amiatt, hogy kik képviselik majd a jövőt, kik viszik előrébb vagy taszítják sárba ezt az országot, ezt a népet. Ledöbbent az önfelismerés, amikor belegondolok, hogy a szüleim, nagyszüleim miket kibírtak, hogyan éltek, mennyiből, s hogyan keresték meg a tulajdonképpeni semmit, s hogyan csináltak abból gigászit. Puhánynak, nullának tűnhet az én nemzedékem, amikor hisztizünk a klíma nélküli buszon, a lemerült okostelefon miatt, miközben néhány évtizede még kisbabák haltak meg pusztán azért mert vagy kaja nem volt, vagy gyógyszer, vagy egyik sem: csak háború volt, meg nyomor volt, meg szegénység volt.   De a hétvégén valami olyasmi történt velem, amit egy életre megjegyeztem magamnak. Dél körül éppen hazafelé tartottam egy kölcsön kapott robogóval, ami a Budai Nagy Antal-Vámospércsi kereszteződésben a lámpához érve már egyre nehezebben vánszorgott, s majdnem a síneken teljesen meg is állt. Még nem tudom, mi baja lehet, de teljesen befogott az első fék, és sehová sem mozdult a szerkezet. Tolni nem tudtam, a kisvasút közelgett, idióta módjára minden erőmmel elkezdtem elvonszolni a 100 kilós járgányt az útból. Percenként 10 centit haladtam, tikkadt a fejem a sisakban, elkeseredésemmel és kétségbeesésemmel csak szomjúságom tudott versenybe szállni. Sziszifuszi küzdelmem már épp kezdtem feladni, amikor a semmiből odaszaladt hozzám két huszonéves srác. Szó nélkül felkapták a motort, és kitették a járdára. Kérdezték, hogy mi a baj, mondtam nekik, aztán annyit javasoltak, hogy hívjak fel valakit, aki gép előtt van, és meg tudja nézni, hogy ilyenkor mi a teendő. Aztán elnézést kértek, hogy nem tudnak többet segíteni, de siettek valahová. Teljesen megdöbbentem, szóhoz sem jutottam, piszkosul örültem nekik. Pár perc múlva visszatértek, s a következőket mondta a srác: „Figyelj, segítünk, tegyük odébb a motort a hűvösbe, gondoltuk, itt a napon megsülsz, mire segítség jön.” Megkaptuk a gépet, a már egy fa árnyéka alatt találtam magam egy működésképtelen motorral, de nagy örömmel a szívemben.   Pontosan tudtam, hogy ennek az egész útnak és rémtörténetnek egyetlen célja és értelme volt: tapasztalni egy kis emberi önzetlenséget, jóságot. Fél óra múlva kiengedett a fék, s haza tudtam tolni a motort. Kilométereken át toltam hazáig, nem volt könnyű, nem volt álom, de boldoggá tett a tudat: érdemes végigcsinálni, van még itt emberség, van még szellemi tartalék bőven, FIATALOK! SKB

Egy levél Maci Lacihoz

Kedves Mackó!   Szépséges teremtmény vagy. Édes, kedves, makacs, vad: a világ legszebb csúcsragadozói vagytok. Tisztellek benneteket, de inkább távolról. Megdögönyöznélek, de inkább csak akkor, amikor alszol. Szimpatikus vagy nekem: feltűntél Nógrádban, fenékbe lőttek Csongrádban. Nem vagy semmi! Ez az ország napok óta figyel téged, s állítom, most is neked szorít mindenki, mint annak idején a Viszkisnek. A többség vélhetőleg nem szeretne találkozni veled, mégsem akarja senki, hogy bajod essen. Most csak fotókat látok  rólad, mindegyiken alszol békésen. Filmre veszik az alvásod, fotók készülnek rólad, s szakemberek nyüzsögnek körül pusztán azért, mert engedély nélkül beléptél ebbe a bolond országba, s bár senkinek sem ártottál, amint megláttak, seggbe lőttek. Kedves Mackó! Te vagy a mi magyar medvénk, a mi ritka vendégünk. Nagyon szorítok neked, hogy megúszd ezt a furcsa magyar vendégszeretetet. Szurkolok, hogy találj haza, csinálj sok szép bocsot, s éld le életed boldogul. Addig is tarts ki! Ne idegeskedj azon, hogy bazári majomnak néznek, hogy bezárnak, hogy fogságban tartanak. Hidd el, a ti világotok sokkal szebb, tisztább és egyszerűbb, mint a mienk. Menekülj, szabadulj innen mihamarabb! Üdv., Balázs  

Nemzeti összetartozás: volt? Nincs

Ez a június 4-e egy fontos nap. Soha nem szabad megfeledkeznünk a trianoni mocsokságról, ténylegesen fontos, hogy emlékezzünk, akár a nemzeti összetartozás napja jelige ernyője alá bújva is. De. Ünnepelni ne ünnepeljünk, ugyanis nincs mit. A határon innen sem. Ez a nemzeti összetartozás elképesztően, szívrepesztően jól hangzik, nagy kár, hogy gyakorlatilag nem létezik. És most nem a határon túli tesókról van szó, hanem arról, miként él a csonka Magyarország területén a magyar a magyarral. Sz.rul él. Konfliktusban él, gonoszkodva él, a másikat eltaposva, lenyomva él. Nincs tisztelet, nincs intelligencia, nincs mértéktartás, nincs magyarok vagyunk, összetartozunk-effektus. Megkülönböztetés van helyette, disznó módú nyomakodás, szétszakadás, feloszlás, oszlásnak indulás. Túlzás? Fájdalom, de aligha. A magyarok nagy része a mindennapokban képtelen közös érdek mentén dolgozni, létezni, pulzálni, mindezeket a magánérdek nyomvonalán végzi, sokszor ráadásul ingerlően ájtatoskodva, amúgy szent dolgokat (Isten, haza, család) emlegetve. Mondják, mondjuk, hogy egy vérből valók vagyunk, ám sokan mégis úgy bánnak a másikkal, mint ha az nem is (magyar) ember, hanem valamiféle hasztalan tárgy lenne, amit ide-oda taszigálhatunk, akár szemétbe is dobhatunk. Nemzeti összetartozás: ilyenkor keblünkre öleljük a határon túliakat. Ám vélhetően ők is jobb szeretnének olyan kebelre borulni, amely nem a sunyiságtól, az akarnokságtól, meg a hazugságtól feszül. Amúgy persze: hajrá, magyarok! Tóth Csaba Zsolt

A pedagógusnapról jut eszembe

Pedagógusnap. Van. Ma. Ünnep. Szegény, szerencsétlen sorsú tancsinénik, tanárbák ünnepe. Hogy miért is szerencsétlen sorsúak? Ifjonti énemhez hasonló, kétoldali, krónikus iskolaundorral terhelt nebulók százezreit kellett, kell(ene) minimum tűrhető irányba terelnetek, saját (magán)létproblémáitokat háttérbe rugdosva, ráadásul manapság már saller és koki nélkül. Sokan irigyen legyintenek rátok, mondván, nyáron nem is kell dolgoznotok, meg amúgy is megemelték a fizut. Én ehelyett inkább azon merengek, tanárként rá tudtam volna-e bírni a 17 éves magamfajtát például matektanulásra. Egy túrót. Sansztalan volt. Így aztán az ünnep alkalmatosságából százezernyi hasonszőrű nevében kérek elnézést cseppet sem konstruktív hozzáállásunkért. Ezzel együtt azért még megjegyezném: az életbe belefáradni nemcsak tanárként lehet. Tóth Csaba Zsolt  

Szurikáta

Végre találtak maguknak véleményezni valót a magyar emberek. Úgy általában nem gondolkodnak semmin, nem érdekli őket semmit, nem néznek be senki és semmi mögé, nem állnak ki másokért, még önnön magukért sem. De végre itt a menekülőút a nihilből: Zara, a szerencsétlen szurikáta, meg az ötödikes kölyök, aki a harapás után elpusztította. Erkölcsi, etikai géniuszok országa vagyunk. Ugyan saját élete bűzlik a bűntől, de az átlagmagyar gátlástalanul elbírál: rossz gyerek, rossz igazgató, rossz szurikáta. A becsületrend lovagjaiként, a tisztaság szigorú apácáiként, a gyermeknevelés és az állatgondozás professzoraiként ítélkeznek a nép fura fantáziájú lányai és fiai, ezrek mondják meg vastagon az internetre fröccsentve, mit kellett volna csinálni akkor a szurikátával és mit kell csinálni most a gyerekkel. A semmiheznemértő zsenikórus falsul ordítja a magáét. Pedig mi történt? Baleset történt. Szerencsétlen, tragikus baleset. Ennyi, és nem több. Talán. Tóth Csaba Zsolt

Papírpohár

Állok a lámpánál. Rendszerint ugyanott, ugyanannyit. Egyre csak jönnek. Újra meg újra. Papírpohárral, gyűrött újsággal a kezükben, jönnek. Nincs vasárnap, nincs szünnap, nincs betegség, szomorúság részegség, másnaposság, félreqrás: jönnek. Látásból ismerem már mindegyiket. Intek az egyiknek, „köszönöm, nem”-et mondok a másiknak, a harmadiknak bólintok, a negyedik röhög a villogó rendőrautó mellett, a sokadikat nem értem.   A sokadik velem körülbelül egykorú. Nálam megtermettebb, szikárabb, lehet, egészségesebb is; lehet okosabb, képzettebb is. Minden piros lámpánál üres a pírpoharát szarrá szakította már a gazdag magyarok kidobandó pénze. A pirosnál állva mondja az egyik itteni rádió: szállással, teljes ellátással, nettó 570 ezres fizetéssel szakácsot, mellé kisegítőt keresnek a Balaton környékére. Benéz a vitéz papírpoharas dalia. Arca koszos, szeme zsivány, tekintete kiábrándító, zsebét leszakítja az apró. Mielőtt szólnék neki a balatoni munkáról, zöldre vált a lámpa. Mi savanyúan megyünk tovább, ő ott meg rohad el, tétlenül a pirosnál. SKB

Monda a becsületről

Egyszer volt, hol nem volt, egy nem is oly távoli falucskába keveredett tíz kicsi liba. A házban élő nagymama igen nagy szeretettel várta a kis jövevényeket. Friss vizet, ropogós zöldet adott nekik, hogy kipihenjék a hosszú utat. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy a tíz kicsi libájából kettő hiányzik. Tűvé tette értük az egész udvart, elképzelni sem tudta, hogy hová tűnhetett ily hamar a két szeretett kis jövevény. Próbálta megfejteni az eltűnés okát. „Ha róka lett volna, az mindet elviszi. Ha patkány lett volna, akkor hangosan gágogtak volna a libácskák, s azt meghallottam volna" – így törte fejét. Nagymama nem értette a helyzetet. Csak sírt, kereste őket, s még aludni sem tudott, annyira sajnálkozott utánuk. Eszébe jutott, hogy valamelyik nap két kis cigány gyermek kiabált be a kapun, orgonát szerettek volna szedni a nagymama virágoskertjéből, amit ő meg is engedett nekik, szedtek is bőven belőle. Emlékezett a pillanatra, hogy akkor még mind a 10 kisliba megvolt. Utána viszont már nem emlékezett semmire, csak arra, hogy megköszönték a gyerekek a virágot, s mentek dolgukra, észre sem vehették, hogy amíg boldogan szedték a virágot, a két kis szökevény bizony meglógott a nyitott kapun. Mire a patakhoz értek, látták, hogy ott csavarog két kicsi liba. Vígan falatoztak, iszogattak a patak vizéből, mit sem törődve nagymamával, orgonával. A gyerekek azonban felkapták a kislibákat, s bevitték őket a közeli boltba, s megkérték az eladót, hogy derítse ki, kitől szöktek meg a kis állatkák. Hamar híre is ment a becsületes tettnek a faluban, nagymama pedig futva szaladt a féltve őrzött kis szárnyasokért. Azóta is békességben, elképesztő szegénységben, de boldogan élnek egymás mellett, gyűlölet nélkül, tisztességben, tisztelettel a székely hegyeken. SKB

Szemét, Debrecen

Mit hallunk állandóan? Környezettudatosság. Rá való nevelés. Fontosság. Földünk megmentése. Szelektív hulladékgyűjtés. Ezt külön, azt külön, ezt ne a budiba, azt ne a lefolyóba. A műanyag, a papír, az üveg, a fém, a lejárt gyógyszer, az olaj. Környezet iránti aggodalom, féltés, túlélés, gyermekeink.  Divat? Igen. Félalulművelt cicamicák tekintik életcéljuknak (könyveket nyilván azért nem olvasnak, mert papírra nyomták őket), némelyikük nem is ungabungázik olyannal, aki nem szelektíve szemetezik. Menő életforma? Igen. Sokan fontosabbnak tartják, hogy ne használjanak szatyrot, mint hogy ránézzenek néha az anyjukra. Mégis, lényeges? Igen. Annyi mocsok van már a bolygón, hogy az űrkirándulók néhány év múlva már csak egy rusnya szemétkupacot fognak szemrevételezni. Az ember tehát nekidurálja magát, Debrecenben is. És örül: óje, van a közelben szelektív hulladékgyűjtő. Ezt ide, eztet oda, eztetet meg amoda. Tettünk a jövőnkért, jó érzés, így kell ezt. De jó, de jó. Aztán megy legközelebb is. Pfúj. A színes szelektív szemétkonténer környéke valamely indiai szegénynegyedet idézi: mindenhol mocsok, szemét, hulladék, rohadványok. Meg bűz. Mert hogy ugye ha a gyűjtő megtelik, akkor sokan mellé hajigálják a mocskukat. Még többen akkor is mellécseszik, ha a konténer nincs tele: úgyis szemét van itt, nem? Azok hulladékát meg, akik rendesen elsüllyesztik a lyukban, a szegény sorsú félhajléktalan szabadcsapatok tagjai bányásszák ki speciális drótjaikkal: általában sokkal több minden akad fenn, mint ami kéne, a felesleget pedig őt is szétszórják a kukakörnyéken. Amíg aztán a nagy autó nem jön üríteni, a szenny csak gyűlik, majd mindez kezdődik minden héten újra és újra. Az igazság? Amíg nem volt szelektív hulladékgyűjtő, tisztaság és rend volt. Amióta van, kosz és káosz. Jaj, de nehéz megmenteni ezt a Földet. Tóth Csaba Zsolt A kép illusztráció.

Majdnem szép, majdnem csinos, majdnem fiatal

Csaknem mindenki szép akar lenni. Csaknem mindenki csinos akar lenni. Csaknem mindenki egészséges akar lenni. Csaknem mindenki 100 évig akar élni. Éppen ezért csaknem mindenki fogyókúrázik. Éppen ezért csaknem mindenki fitneszterembe jár, kondizik, kocog, fut, rohan, ugrál. Éppen ezért csaknem mindenki mázsaszám tömi magába a kenyér, a krumpli meg a rizs helyett a rozsőrleményt, a zabőrleményt, a magőrleményt, a mirelit nyerszöldséget, meg a natúr csirkeszármazékot. Mindeközben csaknem mindenki és/vagy glutén-, laktóz-, tökömtudjamiérzékeny. Mindeközben csaknem mindenki feszült, ideges, hasfájós, hátfájós, fejfájós. Mindösszesen csaknem mindenki boldogtalan, vagy legalábbis nem boldog, vagy legalábbis folyamatos hiányérzete van. Pedig majdnem szép, pedig majdnem csinos, pedig majdnem egészséges, pedig majdnem fiatal. Akkor mi a hiba? Talán épp ez: hogy mindenki magával van elfoglalva. Egymással kellene inkább törődni: a másik szépségével, a másik egészségével, a másik 100 évével. Akkor a csaknem majdnem lenne. Tóth Csaba Zsolt

Valami nem tetszik? Olyan nincs!

Egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit!   Reggel virágzó fák illatára léptem ki a házból. Előhoztam a babakocsit, elindultam világ ledrágább kincseivel a majdani ovink felé. Az egyik utcabeli már visszafelé jött, fején Nagy-Magyarországos sapka, kérdés nélkül el is mondta, hogy kire szavazott, meg azt is, hogy ő nem akar kormányváltást. Én meg mondtam neki, hogy megyünk sétálni, s közben letudjuk a szavazást is.   S azt kell mondjam, hogy számomra tényleg ennyi súlya volt ennek az egész tegnapi cirkusznak. Már émelyegtem a sorosozástól, hánytam a migráncsozástól, bosszantott ez az értéknélküliség, a lezüllesztett közélet, hogy imádott szakmámnak erkölcsi megbecsülésétől csak az anyagi van mélyebben, az érvek, a viták, az értelem hiánya, a gyűlölet túlsúlya, a demagóg baromságok éjjel-nappal. Csodálatos volt a családommal sétálni, jó volt csavarogni a Zsibin, kacagni a fiammal, megfogni a feleségem kezét, s fürdeni a napfényben. Nem egy napig akartam ezt, hanem azt akartam, hogy ezentúl mindig így érezzem magam. Ezt akartam vasárnap, nem politikát, nem újságírást, nem hazudozást, nem elemezgetést. Egészen egyszerűen csak embernek akartam érezni magam. Este, amíg a legtöbben lerágott körmökkel várták a TV előtt a csodát, én miccset és flekkent sütöttem kertben. Társaságot is, sört is, pálinkát is kaptam a Jóistentől. Őszintén megmondva, egy kicsit sem érdekelt a választás. Reggelre viszont kénytelen voltam újra újságíró-szerűség lenni, szembesülni kellett a tényekkel. Akármit is gondolok a végeredményről, intelligens ember módjára tisztelettel el kell fogadnom azt. Meg kell értenie mindenkinek, hogy ez az egész cirkusz nem ér annyit, hogy barátságok szakadjanak meg, szerelmek menjenek a süllyesztőbe, szomszédok menjenek birokra egymással. Nem. Látják? Ma is ugyanoda megyünk be dolgozni, ugyanott vesszük a húst, ugyanúgy ragyog a nap, s mindannyian ebben az országban élünk, egy utcában lakunk a sok fideszessel, jobbikossal, szocival. És egyetlen feltétellel még a kétharmad is rendben lehet: a következő négy évben senkitől ne halljak egy pisszenést se, hogy ez se jó, az se jó, nincs pénz, jön a migráncs, megy a soros, hogy mer beszélni, nem mer beszélni, gyarapodik, vagy éhezik. Semmit. Az eredmények ismeretében egyetlen hümmögés sem férhet bele. Ezt akarta az ország, ezt kapja az ország. Kormányváltás pedig vélhetőleg akkor és csak akkor várható, amikor majd újra dinoszauruszok élnek a Földön. SKB  

Elmentek ti a főzőműsoraitokkal a p.-ba!

Volt egy kis köménymagleves-maradék a hűtőben. Még húsvét előtt főzte a feleségem, nagypénteken az volt. Meg krumplis tészta volt, mert 24 órás húsmentességre fogtuk magunkat a húsvéti dőzsölés előtt. A krumplis tészta utóját a kutya meg a macska ette meg, láthatóan ízlett nekik, nyílt örömmel böjtöltek. Vasárnap szabógallér leves volt, utána rakott hús, sajttekercs, franciasaláta, sült édesburgonya. Azért, mert ünnep volt. Még ma is ezeket ettük, holnapra viszont csináltam rakott krumplit sok sonkával, sok kolbásszal, sok piros héjú, kimaradt főtt tojással. Alig várom a holnapi ebédet. Amikor a köménymagleves legvégét vittem kifelé az álltatoknak, s a sütőben ropogó, leendő ebéd épp hatalmába kerített, megláttam a tévében egy elképesztő borzalmat.   Csináltak ezek a szakbarbárok ázsiai jellegű(!) gulyást, blanzsírozott kutyatökét, csiganyálba mártott fülzsírt, konfitált édesanyjuk valagának fűszeres, miso pasztás betonzsalut pirított hónaljszőrökkel megszórva, de előfordult ott konfitált macskahere is sáskapetével, csőben sütve.   Ha mindezek konzisztenciája nem stimmolna, akkor adjunk hozzá egy iszonyatosan irritáló zsűrit, ahol egy-két vadkan Gordon Ramsay-t próbálja iszonyat szerencsétlenül utánozni. Értsd: csak az alázás van, jópofaság nix.   Én barom, azt hittem, hogy egy olyan főzősműsornak, melyet milliónyi magyar néző vacsora idején bámul, van valamiféle értelme, hozadéka, valamit meríthetek belőle én is itthonra, elmondják, hogy a pálma-és kókuszzsír sz.r, méreg, egészségtelen. De nem. Ez azoknak szól, akik még életükben nem főztek egy jót, akik még nem ettek egy igazán jó bográcsos, csülkös körmöt savanyúsággal, fehér kenyérrel, szigorúan spiccesen. Azoknak, akik hivalkodnak azzal, hogy konfitált húst ettek, mert nem tudják, hogy az abálás, majd saját zsírban történő lesütés ugyanazt jelenti, de az ciki, ódivatú, kevésbé sznob kifejezés. Konfitálni kell, vazze, nem sütni! Mindez azoknak szól, akik rajonganak azért, ha egy látszólag kakival és/vagy férfi dezodorral kikent, óriási tányéron kapnak egy nyers kecskeherét, odaképzelt majonézzel, frissen vágott, udvari fűvel megszórva. Nincs ezzel baj, félreértés ne essék, ilyen lett a világ, erre is van kereslet. Ezen ételgyalázók pocséklásait viszont nagyanyóink legrosszabbul sikerült étele is hatszor hazavágja.   SKB

Miért szeretem a magyar fociválogatottat?

Az utóbbi idők beégései (Andorra, Luxemburg, Kazahsztán) után, az acsarkodó közhangulat közepette, a rendszerellenségek nyomakodását ellensúlyozva ideje kifejteni, miért is szerethető a magyar futballválogatott. Lám. 1. Soha nem játszik unalmas meccset, szinte mindig kap gólt. Senkit nem untat fegyelmezett, pontos játékkal, bármikor történhet végzetes labdavesztés. 2. Többnyire mindig külföldi szövetségi kapitány van a gárda mellett, ami kommunikációs varázslatot hoz: a keret nagy része magyarul se ért, nemhogy külföldiül. Imádni való nézni, ahogy a spíler bólint a kispad felé, de az arcán látszik, hogy nem ért semmit. 3. A csapat több mosolyt csal a sokat szenvedett magyar orcákra, mint egy fizetésnap. A mémek tömkelege bearanyozza a vereségek utáni napokat. 4. A magyar fiatalból általában akkor is gyenge futballista lesz, ha gyerekként külföldre megy, és akkor is, ha itthon marad. Nem kell izgulni a választott út miatt, a vége ugyanaz. Csodálatos egyértelműség. 5. Az is érzelemtolulásra készteti az embert, ahogy a fiúk a meccsek után nyilatkoznak: ekkora színészek egyetlen válogatottnál sincsenek. Előfordul Jászai Mari-díjas sírás, Kossuth-díjas drámai hangvétel, és Oscar-díjas ígérgetés is, ezt a változatosságot csak szeretni lehet. 6. A magyar válogatott minden találkozója sorsdöntő. A sok hülye más országokban azt hiszi, csak a vb- vagy az EB-döntő az. 7. Csak szeretni lehet, mekkora a csapategység: egyszerre tud mindenki sz.rul játszani, senki nem lóg ki a sorból. És az utolsó érv: ezek a fiúk nem holmi elérhetetlen szupersztárok, közülünk valók, olyanok mint mi: lassúak, bénák, de büszkék. Tóth Csaba Zsolt  

Nem lehet eléggé szeretni

Amikor Tiszabecsnél evezel egy gyors iramú, izgága folyócskán. Amikor Tiszacsegénél megpróbálod átúszni a széles folyamot. Amikor a kislányod után viszed a palackját, mert tudod, hogy szomjas lesz. Amikor lemosod magadról a nap mocskát. A lelkit is. Amikor megvan az olimpiai arany. Amikor másnaposan hozzájutsz egy kortyhoz. Amikor rájössz, hogy a világ összes italánál finomabb. Amikor a makulátlan bőrön lepereg egy cseppnyi. Amikor a feleséged megkérdezni, van-e elég az ágyad mellett éjszakára. Amikor lenézel a Lánchídról. Víz. Nem lehet eléggé szeretni. Tóth Csaba Zsolt  

Szubjektív nőnapra

A minap az egyik piaci pékség előtt álltam a sorban. Nem gondolkodtam a NŐ fogalmán, nem jutott eszembe zaklatás, mítú, nem vadásztam sztorira, egészen egyszerűen csak egy kenyérre vártam. Az előttem álló férfi fura figurának tűnt. Vékony, magas, szemüveges ötvenes. Arca beesett, tekintete üres, mint a magyar stadionok. Előre kiszámolt aprót szorongatott a markában, majd alig hallható hangon kérdezett valamit a pult mögött álló középkorú hölgytől, aki kedvesen annyit válaszolt: „sima mákos már nincs, csak meggyes-mákos van.” Mimóza sorstársam csöndesen törődött bele a helyzet drámaiságába, s remegő kezéből néhány kemény magyar forint potyogott az eladó kezébe, miközben egy igencsak szerencsétlenül sikeredett rétesre mutatott: „az a külső jó lesz ott!” Mire kettőt pislogtam, a pulton egy nejlonban a lehető legszebb meggyes-mákos vigyorgott. Olyannyira elütött attól, amit az atyafi kiszemelt magának, hogy még ő sem értette a jelenetet, s megkérdezte, hogy „ez milyen?” A műszakja végén járó hölgy pedig kedves mosollyal annyit válaszolt, hogy „ez is ugyanolyan, meggyes-mákos, csak választottam magának egy szebbet”. Az atyafi nem nagyon értette, mi történik. Zavartan, elvörösödve sietősen továbbállt, s a mozgójárdán már harapta is a csupa jószívből kapott meggyes-mákost. Megérintett a jelenet. Eszembe jutott, hogy mennyire fontos nekem egy pékségi eladó, egy orvosi asszisztens, egy rendőr, egy leány, egy asszony, egy kolléganő, egy mosolygó gyermekünket karján nyugtató feleség mosolya. Ezen mosolyok nélkül bizonyára rég nem is léteznénk.   SKB  

Levizelésre is méltatlanul

Gyerekek, ez eléggé flegma volt. Csak nézek, s kapkodom a levegőt. Szabatosan fordítva, azt mondja a csúcsminiszter a kampány kellős közepén: egy beborozós buliból hazafelé tartva azért nem hugyozott az utcán, mert túlságosan világos volt. Pontosabban: „személyesen győződött meg arról, hogy kiváló a közvilágítás Hódmezővásárhelyen, mikor is egyik éjjel egy ultipartyról ment hazafelé, és némi bor és ásványvíz elfogyasztása után vissza kellett tartania a vizelést, egyrészről, mert azt büntetik Hódmezővásárhelyen, másrészről pedig azért, mert annyira világos volt az utcán, hogy ezt nem tette meg.”   Tudom én, értem én, látom én, hogy ezen a "szinten" az ilyen megnyilvánulásokat viccnek, tréfának poénnak kell tekinteni, s elegánsan annyit illik mondani: hahaha! Kampányolni nem akarok, ellenkampányolni aztán meg nem is mernék. Észrevételem csak annyi, hogy az efféle flegma, lekezelő, cinikus kommunikációs stílus egyszer már óriási bajt okozott. Óriásit. Mindemellett felszabadít, s korlátokat dönt le e miniszteri stílus. Mindezek fényében már én is írhatom: azért nem hugyozom le a magyar politikát, mert túl sötét van hozzá. SKB Előzmény videóval ITT.

biztosúr, maga sosem volt rendőr

biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak és kizárólag reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól.   biztosúr! Szépen kérem, egyszerűen mondjon le, hagyja abba! Egyszerűen ez magának látványosan nem megy. Éreztem korábban én is, a saját bőrömön is: ez egy csodálatos hivatás, de olykor körömszaggatóan nehéz. biztosúr! Nagyon szépen kérem, mindenki érdekében szereljen le, fejezze be azt az egészet, amit elkezdett! Azért mert rengeteget árt. Ha folytatja, óriásit árt vele - szinte mindenkinek. Árt annak a rengeteg kollégájának, aki tiszta szívvel, őszinte meggyőződéssel végzi keserves munkáját, azoknak, akiknek gyermekkori álmuk vált valóra azáltal, hogy magukra ölthették ezt az oly sokszor megtépázott és leköpködött egyenruhát. Árt annak, akinek ez jelenti az életet, a karriert, az önmegvalósítást. Árt azoknak a gyerekeknek, akik Istennek nézik magukat, árt édesanyáknak, édesapáknak, testvéreknek, elöljáróknak, beosztottaknak. biztosúr! Maga nem alkalmas erre a munkára. Maga sokkal gusztustalanabbul viselkedett azoknál az állampolgároknál, akikkel szemben ön és a kollégái általában intézkedni kényszerülnek. Ez a viselkedés minősíthetetlen, alávaló, megmagyarázhatatlanul kretén. Nincs rá magyarázat, nincs az a kommunikációs tiszt, aki tisztára tudja mosni a maga becsületét. biztosúr, maga nem fog tudni sem tükörbe, sem az állampolgárok szemébe nézni többé. Nem is kell, kérem, még most hagyja abba! Egy rendőrtől teljesen mást várunk. Akár videózzák munka közben, akár nem. Egy rendőrtől határozott, tisztességes, korrekt helytállást várunk. Azt, hogy segítsen a bajbajutottakon, s csípje fülön a csirkefogókat. biztosúr! Nagyon kérem, szereljen le mihamarabb, s vigye magával a mélybe az összes olyan kollégáját, aki csak reszkető kézzel, bunyóra, agresszióra várva képes betárazni, az összes f.szfejt, aki provokátor, aki él-hal egy kis állatverésért, verekedésért, erőfitogtatásért. Az összes kollégáját beszélje rá a leszerelésre, aki zéró hivatástudattal, „valami melóra”, aztán hatalomra, aztán teljhatalomra vágyik. Ez nem erről szól, és szentül hiszem, hogy a magyar rendőrség nem ilyenekből áll, mint maga. Higgyen nekem: ebből még baj lesz, ha folytatja. Gondolja végig! Magánál eddig legalább napi 12 órán keresztül éles fegyver volt. Maga emberi életet vehetett el, s életet menthetett meg. Mégis egy macskának kinéző kutyuson adta ki a dühét… Szépen kérem, fejezze be, s ne erőltesse tovább. maga nem rendőr, sosem volt az, s már nem is lesz.     SKB Előzmény ITT.

Lukács 50: fura köszöntő

50 éve, 1968. február 19-én született Debrecenben Lukács László, a Tankcsapda együttes alapítója és énekese. Egy korábbi írásunk felelevenítésével születésnapozunk. Huszonöt évvel ezelőtt a főiskola kollégiumának folyosóján Vili haverommal komolyan hittük, hogy az élet a legjobb méreg. Bömböltettük a Tankcsapdát a leányszárnyban, mint az állat, jöttek a falusi tenyerestalpasok meg a cizellált úrilányok, visítottak, mint a disznó, hogy kapcsoljuk már ki ezt, mert nem bírják. Mondtam nekik, hogy tudok egy munkát, meg különben is, gyűrd össze a lepedőt velem. A többség nem gyűrte, de ettől még elvoltunk mi tankcsapdások ott, mint Johnny a mocsokban.   Azóta kiderült, hogy tényleg az élet a legjobb méreg, és kiderült, hogy egy rockzenekar is lehet filozofikus. Jól megöregedtünk azóta, a pisztoly még áll, de már nincs mindig csőretöltve. Az elmúlt húsz évben jöttek a férgek számolatlan, mindenfajta, féle, többféle színben, méretben. Egyikből sem lett pillangó. Azóta számtalanszor feltettük a kérdést szeretett Magyarországunk kapcsán, hogy ki csinál rendet, és egyáltalán, mi a fasz van veled. Választ nem kaptunk, de gyakran belenéztünk abba, hogy rohadt a hely. Hiába szóltam én is sokszor, hogy van ördög, van Isten, mindig csak az előbbit hallották meg. Nem, én sem vagyok szent: megrántottam a vállam, és csak annyit mondtam, akkor kapd be a horgot. Vitt előre a rock and roll rugója, érzelemtolulás is volt egy kicsikét, aztán kiderült, hogy múlik, mígnem rájöttem, mi az igazán fontos: a magzat a méhben. Néha persze azért elmereng az ember, micsoda idők voltak: fiúk ölébe lányok, szabadon, fordulj fel. Volt, hogy majdnem fel is fordultam. Néha üdvözöl a pokol most is, de most már tudom, hogy ez az a ház. A szextárgyból szerelmetes feleség lett, a fogadás ideje mindig péntek, az vagyok, akinek látsz, csak néha merül fel, hogy élni vagy égni, és bár néha be vagyok rúgva, azért most már van, ami örökké tart. Szappanopera az egész, gondolhatnánk, de nem így van: van kezdet és vég, van mennyország tourist, van föld és ég. Egyszerű dal ez, amely azért még nem lejárt lemez. Most már nem kell semmi, még egy kis orosz lány sem, de azért mégiscsak rock a nevem. Mármint ezen a földön. Tiszta fejjel a nyakamon és lopott könyvekkel az agyamban zúzom a napokat, és hallgatom Lukács Laci evangéliumát. Még mindig jönnek a tankok, az ember tervez. Adjon az ég, mindent. Aztán vigyetek haza. Addig is: számolj vissza.   Tóth Csaba Zsolt

A bunkón parkolók igaza

Védőnő után Anya beszaladt a boltba. Kértem, hogy gyors legyen, mert láttam, hogy repedezik a mécses. Anya berohant, én beültem a hátsó ülésre játszani, énekelni, ökörködni a fiammal, közös köznyugalmunk érdekében. Az egyik pillanatban megérkezett egy rozsdavert, sáros, koszos, b.zilila twingo. Amikor mellénk ért, a fiam már aludt. Meglátván a sofőrt, rossz érzésem támadt, szemet zavaróan nem fért el abban a konzervdobozban. Megérzésem igazolódott is: nyílt az ajtó, lábbal rúgta ki, a nyitás végpontja pedig szegény 10 éves, általam óriási becsben tartott autóm ajtaja volt. Amikor kiszállt, megértettem mindent: egy két lábon járó, rohadtul nagy disznó parkolt mellém. Tehetetlen voltam. Ütöttem, akár öltem is volna, rajtam alvó fiam azonban visszatartott, így beértem azzal, hogy a hájas kretén felemelte a kezét: ez valamiféle bocsánatkérés lehetett. Kicsordult a könnycsepp, fingom nem volt, hogy fekete autóm mostmár egy csíkban „b.zilila is-e”, de úgy voltam vele, hogy ez már így veszett, hagyom, hogy még több kaját vegyen magának a disznója, így legalább nem én végzek vele.       Teltek a percek, Anya sehol, a disznó viszont közelít. Jóhiszemű voltam, gondoltam, beszállásnál már óvatosabb lesz. A f.szt! Nagyobbat dübbentett, mint kiszálláskor, s már a kezét se tette fel. Gondolatban készítettem neki egy ciánteát, kevertem egy Molotovot, de álmában épp mosolygott egy szem fiam, s hagytam a disznót röfögni. Amikor kiszálltam, láttam, hogy semmi sem látszik, csakis a szívemen ejtett sebeket ez a vadállat.   Pár éve a Kishegyesin kicsit szűkebben parkolt mellém egy fekete qashqai, az érintkezési ponthoz -úriember módjára- odatettem a saját kezem, oda is csípte az ujjam az ajtónyitás, a Nissan kucsmás tulajdonosa pedig nagy anyázások közepette meg akart verni, amiért szerinte rányitottam az ajtót. Mondtam neki, hogy odatettem ujjam, csaknem eltörött, de ő azt mondta, hogy „a f.szomat tetted oda”. Ilyesmire nem emlékszem, nem tettem oda senkiét sem.   Ama régi és eme friss benyomások értékelése után kezdtem el megérteni a „bunkó parkolókat”, avagy „bunkón parkolókat”. Nyilvánvalóan nem tudok sorsközösséget vállalni a mozgássérültek, nagycsaládosok helyét arcátlanul elfoglalókkal.   DE!   Az alapvető probléma az, hogy a mostani parkolóhelyek (szinte bárhol) egy fél Trabant számára vannak méretezve. Ajtónyitásra annyi esélyed sincs, mint Salma Hayekkel vacsorázni a zsibis kínaiban. A másik gond az, hogy rosszindulatúak, előítéletesek vagyunk. Szemet szúr, telefont rántunk arra, ha egy 30 milliós Merci, BMW, Audi két helyet foglal el. Igazságérzetünk szerint az EGY hely, voltaképpen pedig egy FÉL, csak neki olyanja van, nekem meg egy 15 éves Swift, hogy rohadjon meg!   Csakhogy ez nem hozzáállás.   Ha 20-30 milliós autóval járnék, s kopasz is lennék, totál biztosan úgy parkolnék, hogy egyetlen twingós disznó se verhesse rá az autómra a rozsdás ajtaját. Tuti. Ha 20-30 milliós autóm lenne, akkor azt parkoltatnám 24 órában, aki ezeket a rohadtul kicsi helyeket kimérte. Harmadrészt pedig nem ez a fő gond a közlekedési morálunkkal: a bunkón parkolók helyett sokkal hamarabb büntetném a villogó, dudáló, szabálytalankodó, türelmetlen, agresszív barmokat. Az előbbiek csak bosszúságot okoznak. Utóbbiak viszont talán ölni is képesek lennének mérgükben.   SKB

Miért ünnepeljem a Valentin napot? Miért ne ünnepelném meg?

Sokszor hallom érvként Halloween és Valentin nap alkalmával ismerőseimtől, hogy ők nem ünneplik, nem tartják, mert nem magyar ünnep. Ühüm. Szigorúan nézve a karácsony sem az. Ebből kifolyólag a Húsvét sem. Amiből következik, hogy a Pünkösd sem és, a munka ünnepe, (ami valójában a munkások ünnepe volt, csak a volt szocialista országokban futott a munka ünnepe címmel) valamint a Mindenszentek sem (csak) magyar, tehát ne tartsuk! Illetve, miért ne tartanánk? Mindenki azt és úgy ünnepel, ahogy szeretné. A karácsony se a 130 centiméteres tévékről, a felesleges vásárlásról szól, ugye? Azaz, de. Ami szomorú a történetben, hogy mi tettük ilyenné. Ahogy mi tettük giccstengerré a Bálin napot is. Ki mondta, hogy millió rózsával, piros Mercedes ajándékozásával, plüssfigurákkal elhalmozva lehet ünnepelni a szerelmesek ünnepének kikiáltott napot? A hangsúly, mint más esetben is, a mértéken van. Nem szabad fullba nyomni a romantikát! Mert akkor giccsessé, görcsössé, szánalmassá válik. De semmi rossz nincs abban, ha a párok ezen a napon megtörik egy kicsit a szürke hétköznapok rutinját. Megfogják egymás kezét, a másik szemébe mondják – örülök, hogy vagy nekem. Sétálnak, egy cukrászdában elfogyasztanak egy krémest. Összebújva sorozatot nézni. Ilyenkor is! Ne csak erre a napra koncentrálódjanak a jó dolgok, de csak azért ne is lépjünk túl szó nélkül rajtuk, mert nem magyar ünnep! A baseball sapka, a farmernadrág és még sok minden más sem magyar, de attól még szeretjük. Nem leszel kevésbé magyar attól, ha kicsit nyitott vagy a világra. Nem kell ész nélkül mindent magunkra venni, mert elvész az egyéniség, de mindent makacsul tagadni se egészséges. Amíg a hálaadás nem kötelező minden országban, addig nincs komoly baj. Gombos Tibor

Az én kis falum: ez a ti kis falutok - kritika

Miután állítólag 2018 legnézettebb műsora a magyarországi tévék tekintetében Az én kis falum az RTL Klubon, jogosnak tűnt a felvetődés, nosza, tekintsük meg. Hát... Nem tudni, kinek a falujáról mintázták, dehogy nem lehetett könnyű gyermekkora, az biztos. Mondjuk ahhoz képest, hogy amolyan sitcom jellegű sorozat lenne ez, sikerült szinte mosoly nélkül, rezzenéstelen arccal végigszenvedni a reklámokkal 15 percenként szabdalt és lealázott epizódot, pedig nincs az a büdös bunkó a földkerekségen, aki ne szeretne nevetni, főleg, ha van rá oka. Nos, ebben Az én kis falumban nem volt min kacarászni. Pedig a színészek kiválóak (a hajdúnánási Csuja Imrét amúgy is mindig jó látni), ám barázdamély gond van azzal, hogy a koncepció szerint falun mindenki ekeegyszerűségű, primitív, szánalmasan kiszolgáltatott gyökérfajzat. Meg úgy nagyjából senki sem dolgozik, és ingyensörért az anyát is meghágná. Ez egyszerűen nem igaz, még akkor sem, ha a műfajhoz méltón felnagyítjuk a falusi lét hiányosságait. Ez akkor is egy sértő baromság. Ezt még az is tudja egyébiránt, aki mondjuk egy nagy faluban (például Debrecenben lakik), aki meg 5 percnél többet töltött valaha egy magyar községben, az saját maga tapasztalhatja: nincs arrafelé több surmó, mint Budapest bármely lelakott lakótelepén. Ez az Én is kis falum amúgy is olyan, mint egy végtelenül lebutított Üvegtigris. Csoki bácsi azt mondaná: hagyjad, leszarom. Tóth Csaba Zsolt

Irreleváns sorok egy megbolondult világból

Döbbenten írom-olvasom: csaknem 400 kamionnyi, 9300 tonnányi, 5,2 milliárd forint összértékű ételt mentett meg a kidobástól a Magyar Élelmiszerbank Egyesület tavaly (dicséretes!). Azt is írom-olvasom, hogy Franciahonban fennakadtak a -10 fok miatti hideg, illetve 10 centi hó miatt. Calais-ban pedig konténereket és két hangárt állítottak fel, ahol a Nagy-Britanniába átjutni próbáló több száz migráns töltheti az éjszakát. Székelyföldön meg huszonévesek szedtek mogyorót, s megtámadta őket egy medve, állítólag ki kéne lőni a vadállatokat, mert túl sokan vannak. "Bolond világ ez!" - mondaná nagyapám.   Nem fontos most itt a minősíthetetlenül színvonal alatti és gyűlölködő kampány kellős közepében ilyen publicisztikát karcolni, de engedtessék meg, hogy néha e bolond világ bolond dolgain olykor kiakadjon a szerkesztő is. Amikor erről a 400 kamionra való, 5,2 milliárd forint értékű élelemről olvasok, mindig eszembe jut drága nagyapám. Gyermekként sosem értettem, hogy miért nem válogat, miért eszik oly szerényen, keveset, s szinte csak abból, amit magának megtermel. Kit izgatna fel manapság a margarinos kenyér-tea „kombó”, a pörkölt után megmaradt „szaftos kenyér” medvesajttal, teával, vagy a lilahagyma szalonnával? Ott sosem volt pocséklás, ami kimaradt, megették a jószágok, a jószágokat pedig mi: csodaszép körforgás. Ha elmondhatnám neki ezeket a döbbenetes hírmorzsákat, biztosan óriásit csalódna és csodálkozna. Sosem tudnám megértetni vele, hogy miért bénulnak meg utak, autópályák, városok, országok mindössze 10 centi hóban, -10 fok hidegben. Azt sem értené, hogy miért kell határsértőknek hangárokat építeni, hogy meg ne fázzanak, hisz az ő idejében még egészen más bánásmódban részesítették az olyanokat. Nem értené azt sem, hogy miért kellene a székely medvéken bosszút állni azért, mert óvatlan emberek rosszkor merészkedtek az ő területükre. Vélhetőleg azt mondaná: ne háborgasd, hogy ne háborgasson!   Lehet, hogy túl egyszerű, "kétkezi parasztember" volt a nagyapám, az pedig biztos, hogy nem volt mindenben igaza. Abból a szempontból viszont szerencséje volt, hogy az ő világának minden nehézsége és mocskossága ellenére egy jobb korban élhetett. Mert ez a mostani nem igaz, s nem igaz embereknek való. SKB

Sz.ros havi nettó 2 millió: a lakás rezsije a fán nő?

Adott egy fiatalember, aki labdarúgó lett. A magyar átlagnál nem rosszabb vagy tehetségtelenebb, de nem is jobb. Adva van ugye egy ajánlat, egy 24 éves fiatalember számára, sz.ros nettó 2 millió forint havonta, autó használattal és lakással. A családja által kedvelt fiatalember erre az ajánlatra mondta azt, hogy – kösz, de nem, mert kevés. Hogy lehet egy ennyire tehetséges embert így megalázni? Két millió forint arra, hogy egész nap labdázzon? Mikor 40 forint alatt nincs tojás? És a kocsiba a benzint ki fizeti? A lakás rezsije a fán nő? Halkan szeretném jelezni, hogy amennyiben az ajánlat még él, én élni kívánok vele! Mit tudok kínálni cserébe? Kb. olyan rosszul játszok, mint bármelyik másik csapattag Tudok futni 40 percet egyfolytában, egy irányba, ezért vállalom azt, hogy a biztonsági őr megfordíthat és visszaküldhet a pályára, abban az esetben, ha leszaladnék róla. Nem érek a labdához. Ha kapus leszek, tudok a labdával ellentétes irányba vetődni, igaz nem túl vehemensen, mégiscsak 40 múltam. Be tudom zselézni a hajam! Jól mutatok indokolatlanul drága, nyitott prémiumautók volánja mögött. Tudok egyszerre több parkolóhelyet foglalni akár egy kerékpárral is. A gólörömben, már amennyiben szerzünk olyat valaha, kész vagyok részt venni. Tudok kifogást keresni, sőt találni is. Bármit megmagyarázok. Hülyén nézek ki rövidnadrágban 4 nyelven tudok káromkodni és verekedést provokálni. Amennyiben felkeltettem érdeklődésüket kérem, mielőbb jelezzenek, mert még a lottómat nem tettem meg, így arra fölöslegesen már nem áldoznék. Este is hívhatnak, számkijelzés nélkül, tényleg felveszem, e-mailre is válaszolok, még mielőtt megkapom. Megyek edzésre, meg minden, csak futni ne kelljen! Gombos Tibor  

Mit számít, ha egy emberrel kevesebb?

Debrecen, belváros. Hétfő, reggel. Jég, hideg. Kapualj, sarok. Boros, üveg. A földön egy hajléktalan-forma. Ember. Arra megy egy nő. Majd arra megy egy férfi. Nem kellene szólni neki? Kihűlhet - fordul a nő a férfihez. Az odamegy a hajléktalan-formához, szól neki, az üveget kidobja a kukába. Semmi. Sem. Történik. A földön fekvő földönfekvő marad. Azt mondja, hogy mit számít, ha egy emberrel kevesebb. Odamegy a nő: Keljen fel és menjen el egy melegedőbe. Adok egy szál cigit, ha feláll. A hajléktalan-forma erre feltápászkodik, úgy nyögi: Találkoztam Istennel. A nő komolyan, nagyon komolyan reagál: Elhiszem. De az nem tágít, ismétli: mit számít, ha egy emberrel kevesebb? A nő kissé megfeszül: de, igenis számít. Menjen majd be egy melegedőbe, és addig is sétáljon, hogy ne fagyjon meg. A hajléktalan-forma ember elfogadja a cigit, sőt, kap még egyet útravalóul. Hálás. Mosolyog. És elindul. Azon gondolkodik, számít-e, ha egy emberrel kevesebb. T. Cs. Zs.

Köszönjük, Anna!

Érkezett a bejelentés, miszerint Ráckevei Anna, a Csokonai Színház júliusban lejáró szerződésű igazgatónője nem pályázik a direktori posztra. Azt nem tudni, hogy a Jászai-díjas, Érdemes művészt milyen körülmények késztették erre a döntésre (ő maga azt mondta az önkormányzati hírportálnak, hogy inkább a családra és a színészi munkára akar koncentrálni), de bárhogy is van, egy szónak feltétlenül el kell hangzania: KÖSZÖNJÜK. Mint a szerelem, az élet és a halál tekintetében, úgy egy színház megítélésében is mindenkinek más és más a hozzáállása, a megítélése, így magam csak a saját véleményem tolmácsolhatom: az elmúlt 30 évben számomra a Ráckevei, Gemza-korszakban volt a leginkább élményt adó és katarzist jelentő a Csokonai Színház. Kiváló darabok tucatját lehetne egyenként felsorolni, de nem teszem, hiszen semmit és senkit nem szeretnék kihagyni. Inkább csak annyit akarok hangsúlyoztni: tiszteletteljes elismerés jár azért, hogy Ráckeveiék megcsinálták a szinte lehetetlent, vagyis megtalálták az egyensúlyt, a hajszálvékony mezsgyét a (poszt)modern és a hagyományos színház, a (poszt)modern és a hagyományos színházi nyelv között. Az előadások nem tűntek avíttnak, azonban nem zuhant le egy tonna trágya sem valamilyen rendezői rémálom miatt a színpad közepére: tisztességes és nagyon értékes színház (volt) a Csokonai az elmúlt években. A folytatás még bizonytalan, egyelőre nem tudni semmit, nem ismert, kik fognak pályázni a posztra. Egy azonban biztos: Ráckevei Annát köszönet nélkül elengedni bűn lenne. Tóth Csaba Zsolt  

Vajas-mézes, Te Drága...

Egyetlen kérdés merült fel bennem egy Facebook-poszt kapcsán, amely vélhetőleg nem tesz népszerűbbé. A DEBRECENBEN HALLOTTAM nevű csoportban megjelent pár fotó egy jó (vagy rossz) szelet vajas-mézes kenyérről, meg egy tányér ( valóban nem túl guszta) levesről a következő felütéssel: „7.osztályos lányom mai sulis menza leves adagja. És uzsi,fél kg-os kenyérből. A Káposztáskockát már fel sem teszem.”   Mindenekelőtt szögezzük le, hogy gyermekét "menzáztatós" ismerőseim többsége rendszerint elégedetlen, sőt, ki van akadva, hogy nem éppen ingyen, gyakorlatilag a moslékhoz hasonló ételeket kapnak gyermekeik. Mondok konkrét, étlapon nevesített példát is: a reszelt répával töltött répa, valóban –még hallva is- testidegen a magyar gasztronómia oly sokszor igazságtalanul szidott, ártó természetétől. Azt is elhiszem, amit a dietetikus ismerősöm mond. Eszerint nem a menzarendelet sz.r, hanem sz.rul készítik el az ételeket azok, akik megfőzik azokat. Azok, akik a menzareformot a spórolás és a meggazdagodás esthajnalcsillagjaként értelmezik az újításokat. Mindemellett azonban azt is meg kell jegyezzem, hogy gyakran tudnék itthon is olyan (néha gusztustalanul szétfőtt, nem túl étvágygerjesztő) ételfotókat készíteni, amelyekre azt mondaná Debrecen népe, hogy ez egy ehetetlen gané, közben pedig gasztronómiai orgia annak a szétfőtt kis zöldség- vagy pandúrlevesnek az elfogyasztása. De alakult már úgy is idehaza, hogy egy kicsit tovább főtt a káposztás kockának a kockája, s kiváló íze ellenére valóban nem illett volna egyetlen szakácskönyvbe sem. Tanulság: egy ételt lefotózni necces dolog: kinek így, kinek úgy. Harmadrészt ott van ennek a szerencsétlen vajas-mézes kenyérnek a kérdése. Még véletlenül sem szeretnék elveszni abban a nosztalgikus téveszmében, miszerint "mi még ilyeneket se kaptunk, s szó nélkül öblítettük le az ingyen sulitejjel a torkunkon", de azért meg kell álljak egy ásonyomnyira. Mert felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi a Jóisten haragjával kényezteti ebben a csodálatosan nyakatekert új világban a kedves szülő odahaza imádott gyermekét, ha ebédre egy húsgombócos, zöldséges ragut követő káposztáskocka sz.r, az uzsonnára tálalt vajas-mézes kenyér pedig közfelháborodást okoz? Értem én, hogy lehetne és kellene is(!) jobbat, finomabbat, többet, gusztusosabbat, egészségesebbet, de azért ne küldjük máglyára szegény vajas-mézes kenyeret! Volt ebben az országban jegyrendszer is, értek medvevadásszá főtt rizsen nevelkedett csecsemők is, s ma is kapnak anyatej vagy tápszer helyett cukros vizet az újszülött csecsemők, s olyan szintű nikotinfüggő csecsemőről is lehetett hallani, aki egészen addig nem hagyta abba a sírást, amíg anyja nem füstölte tele a szobát bagófüsttel. Ezekről még egyetlen posztot sem láttam, pedig létező jelenség valamennyi. Miért a hetedikesek elé tett vajas-mézes kenyér a közellenség? SKB