°C
TIME DATE
Ma Auguszta nap van.

Úgy érzem

Kevesebb bunkóságot, debreceniek!

Mostanában meglehetősen sok szó esik arról, hogy végre-valahára fel kellene lendíteni Debrecen turizmusát. Ez ügyben az önkormányzat is erőlködik, programszervezők, vendéglátósok agyalnak ezen folyamatosan és oly aktívan, mint átlagember a párkapcsolatán, a reptér is egyre-másra igyekszik új lehetőségeket kínálni, mégsem nagyon lepik el a cívisvárost a sok pénzt hozó turisták. Felmerül a gyanú, valami más a baj: mi vagyunk a baj. Egészen konkrét példa erre az, hogy Debrecenben a befogadó közeg megismerését és mentalitását jelölték meg fő problémaként az itt tanuló külföldi diákok (ne tessék cöncögni, évi mintegy 15 milliárdot hagynak a városban), de a saját tapasztalatainkból is kiindulhatunk egész nyugodtan. Ha az ember a Dunántúlra, vagy épp az Északi-középhegységbe vetődik, mély megdöbbenéssel tapasztalja, hogy bárhová megy, többnyire kedvesek és udvariasak vele. Benzinkútnál, étteremben, kocsmában, szállodában, boltban, mindenhol. Széles, szolgálatkész mosoly, nyílt, befogadó lélek - ez üti arcon arrafelé a cserzett homlokú debrecenit, aki meglepődik, mert nem ehhez szokott. Hogy mégis mihez szokott? Flegma, unott arckifejezéshez, a "mi a túrót keresel te itt" testtartáshoz és a "ráknak jöttél te ide" mentalitáshoz (a kivételeknek persze MAXIMÁLIS tisztelet). Még a vendég érzi magát hibásnak, hogy betért valahova, ahol költeni fog. Abban ugyebár megegyezhetünk, hogy ez a hozzáállás még ütvefúróval erőltetve sem nevezhető szolgáltatóiparnak, már pedig a turizmus, illetve annak fellendítése pontosan ezen alapszik. Mit tehetünk tehát? Fogalmazzunk úgy, kívánatos lenne, ha mi, átlagbunkó debreceni lakosok is hozzátennénk a magunk részét a "gyüttmentek" idecsalogatásához, ezzel együtt pedig Debrecen életének és gazdasági potenciáljának újrateremtéséhez. Sok minden nem kell hozzá, ráadásul ingyen van: némi kedvesség, némi nyíltság, némi segítőkészség, esetleg némi mosoly, ha kérhetnénk. Bunkóságból pedig kevesebbet kellene odaverni egymás és az ide érkezők felé is, ugyebár. Még mielőtt bárki is szóvá teszi: született debreceni vagyok, tehát a fontos dolgokban befelé élő, nem túl nyílt, sokszor fafejű és rugalmatlan faszi, aki még azokkal is képes bunkó lenni, akiket szeret, nemhogy valami elsőre antipatikus idegennel. De megfogadtam, hogy kinyitom a személyiségem ingyenboltját, és megpróbálok több kedvességet osztogatni. Tartsanak velem, debreceni polgártársak! Rajtunk ne múljon. Tóth Csaba Zsolt  

Kincsem: csodafilm a csodalóról

A nyitókép egy fán lógó akasztott szabadságharcos, debreceni bemutató március idusán, álló vastaps a teremben az alkotóknak, 3 milliárdos költségvetés, gyönyörű játék az érzelmekkel: kolosszálisan jó film a Kincsem.   Történt valami. Télen a #Sohavégetnemérős című alkotás után csapott meg először a változás szele: valami történt a magyar filmgyártással. Nem erőltetett, nem giccses, nem idétlen az a film, hanem szórakoztató és úgy jó, ahogy van. Ilyen élmények birtokában, - fenntartásokkal ugyan -, de kíváncsian vártam, hogy mit adhat nekem a Kincsem, a magyar csodalóról gigászi összegből készült (már tudom) csodafilm.   Nem nagyon merülnék el a részletekben, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rég játszott ennyire az érzelmeimmel egy film. Izgalomból mentem át kacagásba, kacagásból sírásba, s katartikus pillanatok sokasága vonul végig az egész mozin. Egyszer ettől rázott ki a hideg, pár másodperc múlva egy teljesen ellentétes érzelemtől. Zseniális. Remek képi világ, kiváló zene, ügyes színészek, drámai döntések, súlyos következmények. Finom erotika, de nem az a magyar posvány, az a ruhában lökdösődő, hervasztóan nyomasztó erotika, amit számtalan eddigi magyar filmben megjelenítettek. Valami más, valami ízléses. Ha hibát kell keresnem, akkor én rendezőként a Kincsem "betöréséről" szóló jelenetet kihagytam volna. Egyrészt azért, mert egy nagyon fontos szálat szakít el a mozzanat, másrészt pedig sem valóságalapja nincs, sem indokoltsága. Sajnálom, számomra megbocsáthatatlan bűn egy állat bántalmazása, egyszerűen ott valami összeomlott bennem. Összességében viszont rendben van. Mi több, kiváló alkotás. S ha valóban az a cél, hogy tudjunk arról a csodáról, amitől e magyar ló egyedivé tette a magyarokat, s valóban az a cél, hogy a fiatalok is tudjanak Kincsemről, akkor ez a film célba ért. Ja, hogy 3 milliárd? Tudják, azt gondolom, hogy soha rosszabb célra menjen el ennyi pénz, senki ne lopjon el ennyit, ne hazudjon, csaljon el ennyit SE, s akkor rendben leszünk. Kopányi Balázs  

Zseni van a Lokiban!

A világ legrövidebb jegyzetét szánom ide: tegnap a Loki-Diósgyőr meccsen (3-0) olyan játékost láttam a debreceni csapatban, amilyen hosszú évek óta nem volt. Nem a gólszerzőkről beszélek, hanem egy ázsiai játékosról. A dél-koreai Szuk minden labdalevétele, csele, passza élményszámba ment, túlzás nélkül felemelő volt látni, hogy van még FUTBALLISTA a kiesés ellen hadakozó csapatban. Tessenek kijönni jövő hét szombaton: a srác csak kölcsönben van, nyáron megy... T. Cs. Zs.

Szégyen

Seregnyi értelmetlen, öncélú baromságra költ minden áldatlan nap Magyarország egy nagy rakás pénzt. Az olimpia nem lett volna baromság. Zizzentnek tekinthető az, aki szerint az olimpiai pályázat visszavonásával bármire is több pénz jut majd. Nem fog. Égés, szégyen: Marokkó járvány, Líbia háború miatt szokott visszalépni például a labdarúgó Afrika Kupa rendezésétől. Nálunk mi is van? GYanúsan kevesen akadtak ki a magyar olimpiai pályázat kiherélésén: hová tűnt a lelkesedés? Netán csak művi volt? Elképesztő fővárosunk van: negyedszázadon belül sikerült lemondani egy világkiállítást és egy nyári olimpiát. Utánozhatatlan. Nemzeti ügynek mondták, most meg már pártügy. Annyi nemzeti ügyünk lett már sárba tiporva: soha többé ne használjuk ezt a kifejezést. Tóth Csaba Zsolt

Kedves Moziból Elkésők!

Rossz, esős idő volt tegnap. Olyan, ami már reggel ránehezedik az ember vállára, és minden újabb esőcsepp nyomasztja a lelket is. Habár nem tegnapi ötlet volt, hogy mozizzunk, mégis úgy éreztem, ez az élmény lesz az én napsugaram, ami erőtlenül igaz, de átjárja a szívemet. Az utóbbi időben „szoktam rá újra” a mozizásra, hiszen mégiscsak elemibb ereje van a szélesvászonnak, mint a nyugdíjasan néha felhörgő laptopomnak. Igaz, hogy magát a filmet is nagyon vártam, de talán még jobban azt a tényt, hogy belesüppedek a székbe, és csak bámulok ki a fejemből. Se nasi, se kóla, („nekem már tényleg nem kell semmi, csak hagyjatok békén lenni”) csak a film, amit az általam olvasott kritikák piedesztálra emeltek. El is foglaltuk méltó helyünket, majd ruhatár nem lévén, a klasszikus, stócoljuk fel a kabátokat egy székre módszert alkalmaztuk, aztán nosza hát! Jöjjön, aminek jönnie kell! Nagyon türelmetlen voltam, nem akartam előzeteseket sem, de ezt nem lehet megúszni, hát vártam. Majd a pillanat, amikor sötétségbe borult a terem és csak az Exit lámpa világított fényesen és zölden, felvettem a legkényelmesebb pózt. Igyekeztem befogadó szívvel átélni az eseményeket, eggyé válni a zennel. Elindult a filmzene, melynek lágy hullámán ringatóztam épp, amikor is nyílt az ajtó… és betrappoltak a késők. Már ez a tény is megzavart, de az, hogy akkurátus léptekkel elindultak a hátsó sor irányába (egyébiránt, ahol mi is ültünk), és volt po képük felállítani a sort, miközben a film legelső dialógusa kezdődött (mellesleg feliratos volt, szóval teljesen lemaradtam), nos, az kiverte a biztosítékot. Kedves Moziból Elkésők! Ha már elkésünk, ami lehet, hogy nem önhibánkból történik, ami még megbocsátható, de nem! Akkor sem keressük a helyünket vaklálva a sötétben. Nem lengedeztetjük a jegyünket bizonygatva igazunkat, némán artikulálva mellé, hogy ide szól a jegyem (itt a helyem). Nem állítunk fel egy sornyi embert. Nem takarjuk ki a képet (senki sem kíváncsi a bunkók sziluettjére). Nem adjuk át fintorok közepette a kabáthalmazt, amit uram bocsá’ a „helyükre” tettek. És nem foglalunk helyet teátrálisan, mintha az egész világ ellenünk szövetkezett volna. Ha elkésünk, már belépéskor kushadunk, és a legelső szabad helyre, a lehető legkevesebb mozdulattal és hanggal leülünk. Szerencsémre, éppen mellém ült le az elkéső pár, így bónuszként közelről lehettem részese a kabátok levételének és az összehajtogatás minden csínjának és bínjának is. Ideges voltam, de néhány perc elteltével már újra a megszokott tempóban vert a szívem, és abba is belenyugodtam, hogy a film egyik meghatározó motívumát leíró dialógusról maradtam le. De kisvártatva az ajtó újra nyílt… Tippelhettek, hol foglalt helyet az illető. Vass Kata

Tekintet nélkül

A probléma, aminek néhány mondatot szentelek, teljesen jelentéktelen. Több fontosabbnak tűnő téma is kavargott ma a fejemben, de hazafelé olyan megalázó helyzetbe kerültem, hogy az mindent felülírt. Történt ugyanis, hogy a debreceni volt Tanítóképző környékén harmadmagammal olyan adag sárlével borított be bennünket két, a zöldhöz igyekvő titán, hogy csak fejcsóválva ropogtattuk a homokot a fogaink között.   A probléma tehát nyilvánvalóan teljesen jelentéktelen, felháborodásom alaptalan: joggal mondhatja ezt a két autó sofőrjével együtt mindenki, akit nem csaptak ma össze nyakig.   Sőt! A probléma olyannyira semmis, hogy a minap azt reagálta az egyik debreceni kereskedelmi rádió „bölcs” műsorvezetője egy hasonló probléma miatt betelefonáló hallgató panaszára, hogy tél van, szerinte ez belefér, sajnos ezt el kell fogadni.   A tökömet kell elfogadni, ez baromság.   Ez szerencsére még KRESZ-szabálysértés is. 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ) 3. § (1) Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles c) úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon. Továbbá: 25. § Haladás az úton (1) Járművel a forgalmi, az időjárási és látási viszonyoknak, továbbá az útviszonyoknak (az út vonalvezetésének, az útburkolat minőségének és állapotának) megfelelően kell közlekedni; figyelemmel kell lenni a jármű sajátosságaira, az utasokra és a rakományra.   Úgy néztem ki, mint egy sáros disznó, mindenemből ömlött a sárlé, a velem összecsapott hölgyekről nem is beszélve; rettentő megalázó volt, ahogyan bámultak ránk az emberek.   Ehhez nincs joga senkinek, ez arcátlanság, gusztustalan önzés, megmagyarázhatatlan bambaság a másik, a szerencsétlen gyalogos totális semmibevétele.   Nem véletlen volt. Az ugyanis nem igaz, hogy nem látták a sorra elugráló gyalogosokat a sofőrök. Feltűnőek voltunk, de nem elég gyorsak. Az egyik egy NJT rendszámú „nem túl öreg” Merci volt, a másik egy belvárosi pizzéria üres tekintetű futára, de ez mindegy is, ne általánosítsunk!   Szerintem megfáztam a vizes nadrágban hazafelé jövet, de nyilván ez is mellékes.   A lényeg, hogy ők szárazon, a fűtött autóban odaértek a céljukhoz.   Holnap én is autóval leszek, szívesen összecsapnám őket, hogy érezzék, milyen érzés ez. Ezúttal szívesen lennék bunkó, de nem állok be a sorba. Nem arról van szó, hogy ne autózzon az autós, hanem arról, hogy ésszel éljen.   Állítólag rohan a világ. Mostanában ezzel a közhellyel leplezik az antiszociális, egymást totálisan semmibe vevő, mindenkin átgázoló, türelmetlen, aljadék megmozdulásokat.   Szerintem meg nem a világ változott meg, nem is rohan sokkal jobban. Mi változtunk meg, mi rohanunk, s csak a saját fejünkben kellene némi rendet tenni, sehol máshol. KB                 

A rusnyáját a majomnak!

Nyugalom. Kérem, próbáljunk lenyugodni egy kicsit. Pattogni nincs okunk. Emberek vagyunk, s maradjunk is emberek, viselkedjünk emberi módon! Debrecen még véletlenül sem tartozik Romániához, még folyik a csapból a forró víz, még van egy kis párizsi a hűtőben, Alföld Televízió is van, volt és lesz holnap is.   Napok óta érlelődnek bennem a gondolatok, hogy egyáltalán mit, s hogyan gondoljak arról, ami Megyeri Csilla kolléganőm kapcsán kialakult ebben a szuperértelmes, überintelligens, hibátlan emberek lakta városban, sőt, országban. Álláspontom igyekszem pontokba szedni, mely nem tekinthető a TV hivatalos álláspontjának. Sokkal inkább egy külsős munkatárs véleménye ez. Kérem, ha rusnyázni, bazári majmozni lenne kedvük, akkor ezen írás kapcsán rám vessék az első köveket, ne az említett kolléganőre: ezen sorokhoz ugyanis semmi köze nincs. Sem felkérést, sem engedélyt nem kaptam véleményem közlésére, csupán bízom a véleménynyilvánítás szent és eltiport szabadságában.   A műfaj, amit Csilla évek óta visz, nem az én műfajom, nem az én világom, stílusom. Mindezek ellenére volt már szerencsém őszinte, érdekes, meghökkentő, provokatív beszélgetésekhez a Púderben (is). Ezt a porig alázott lányt évek óta ismerem. Tudom, hogy milyen tragédiákon, örömökön ment keresztül, s azt is, hogy milyen ember, milyen kolléganő. Velem szemben jó emberként, jó, megbízható kolléganőként viselkedik, kölcsönösen becsüljük egymást. Én azért, mert képes erre a műfajra, ő meg talán azért, mert nekem más érdemeim vannak. Magánéletünkben nem járunk össze, nem iszunk, nem hányunk, s nem is hálunk együtt. Így volt ez eddig is, s alighanem így is maradunk már egymással. Az általa vezetett műsor célirányosan polgárpukkasztó, provokatív, megosztó. (Most különösen sikerült.) Biztos vagyok abban, hogy ezekkel az elhíresült, önkényesen kivágott mondatokkal nem mások megbántása volt a célja. Egyszerűen elhiszem neki ezt, ráadásul nyilvánosan bocsánatot is kért már ezen szavakért, ami ritka erény a celebek sekélyes világában. Ez az egész akkora nyilvánosságot kapott, ami teljesen indokolatlan. Mindenesetre köszönjük, sokmillióba került volna egy ilyen reklámhadjárat kidolgozása. Hangzott már el ettől sokkal gázabb megnyilvánulás is a magyar sajtóban, mégsem vergődött ekkora tömeg akkoriban. Valóban szerencsétlen, nyilvánosság előtt kerülendő megfogalmazás hangzott el a műsorban. A mai nő az egy kész fogalom. A legtökéletesebb, legsikeresebb lény e Földön.  Sérthetetlenek, hibátlanok, sikeresek, szexistenek, családanyák, intellektuális és lelki társak. Egyikük sem rusnya. (Ha valaki máshogy látja, az nyilván téved.) Valóságos csodatevők ők,  a mai nők. Aki mást mer mondani, az maga az ördög. Az újságíró alázható. Tulajdonképpen mi abból a kéjes perverzióból szereztünk főiskolai, egyetemi képzettséget, hogy nyilvánosan alázhassanak bennünket a véleményünk kifejtése miatt. (Ez a pont nem igaz.) Az, hogy egyetlen kolléganő néhány szerencsétlen megfogalmazása miatt egy egész televíziót, sok értékes ember értékes, megfeszített munkáját minősíthetetlen, gusztustalan förmedvényekkel illetik, azt határozottan kikérem magamnak és a kollégáimnak. Ezekből ugyanis olyan álságos szillogizmusok születnek, miszerint a nyúl egy szőrös állat, én is szőrös vagyok, tehát én egy nyúl vagyok. (Márpedig nem vagyok az.) Lejáratni valakit esetleges gyengeségei, hiányosságai miatt, az mindig könnyű. (Óvoda) Főleg Budapestről, két pornófilm között. Ez kisszerű. Beállni ebbe a sorba szánalmas.      15. Az egész botrányt a „sajtó” kapta föl. Fasza a viszony, szolidárisak vagyunk egymással. Szép jövőkép, jól állunk, köszi, egészségetekre!        +1. A helyi sajtó reakcióit értem meg leginkább: megmagyarázhatatlan a sikerünk, feldolgozhatatlan a létezésünk, de vagyunk. Köszi, Tesók, jól esik!         16. Nem kötelező Csillát és a műsorát nézni. Én sem követem, de néha leköt. Ha zavar a téma, akkor elkapcsolok.  Ennyi, s nem több.       17. Ne aggódjon! Ez egy magánvállalkozás. A közmédia közel évi 100 milliárdnál is többe kerül, és ön is fizet érte, én is fizetek érte. Az Alföld Televízió önnek         egy fillérjébe sem kerül. Sőt! A HajduPress sem kerül önnek semmibe. Ingyen van. Így már egészen jó, nem?       18. Ha az arányosság elve egy kicsit is érvényesült volna (pusztán emberiességből), akkor felfoghatták volna a teli torokból k…anyázók, hogy ez a gusztustalan, stílustalan anyázás nem egyenlő egy elbaltázott felkonffal, műsorajánlóval.       19. Szívből kívánom: ez legyen a legnagyobb gond, a legaljasabb tett a magyar médiában. Tartok tőle, nem ez az.       20. Olvassanak értéket, tartalmat! Ugyanis amíg önök közül sokan tajtékozva szidták Megyeri Csillát, addig számtalan értékes tartalmat mutattunk önöknek akár a televízióban, akár a hajdupress.hu-n. Figyeltük, mértük önöket: nem kellett az értékes tartalom. Kicsit sem. A mértéktelen és indokolatlan Csilla-szitkozódás kellett. És ezek is önök. Az önök szinte kizárólagos és egyértelmű, számokkal igazolható igénye egy sekélyes és rideg világban.  Kopányi Balázs

Valentin és a nyálas szerelem

Már meg már Valentin-nap van. A szerelmesek napja. Ez a Szent Valentin egyébként a lelkibetegek védőszentje is volt, de miután a szerelem könnyen okozhat komoly lelkibetegséget, igazán nincs min fennakadnunk. Áttört rajtunk ez az angolszász ünnepkör, mint fokhagyma a fokhagymatörőn. Általában kettő darab fajta megközelítés létezik minálunk. Az egyik a rebegő műszempillájú tinilányok izgatott felvetése, miszerint "Te mit kaptál Valentin-napraaaaaaaa?", a másik az ősmagyar dörmögés, hogy asszondja "Valentin-nap az nincs, csak Bálint-nap van bazzeg". Nehéz igazságot tenni, szerelmetes és gyűlölködő érvek itt is, ott is, de fussunk neki, hátha. Először is, minden nő szép. Ez persze nem igaz, csak mi állítjuk, nehogy elszárnyaljon velünk a hírnév a rusnyázás tárgykörében. Na már most ez a sok szép nő joggal várja el, hogy ha már egy ilyesmi ünnep megtelepedett Magyarország izzadtságban úszó testén, akkor kapjon is valamit, meg adhasson is valamit a kedvenc szépfiúnak (mert minden férfi is szép, ugyebár). Hogy az adok-kapokat helyenként nyáladzásba fulladó, szív alakú léggömböktől felfúvódó atmoszféra kíséri, nem igazán lehet indok a Valentin-nap eltiprására: a karácsony se sokban különbözik már, pedig az elvileg echte egyházi ünnep. A "nemcsak ilyenkor kell szeretni egymást, hanem minden áldott nap" tartalmú ellenérzések különösen rávilágítanak arra, hogy mennyire sznobok tudunk lenni: a jeles napok jó esetben nem azt jelzik, hogy csak ilyenkor szeretünk, hanem azt, hogy ilyenkor IS, és ezt ki is fejezzük. El kell persze fogadnunk, hogy nem mindenki rajong a nyálas szerelemért, de az igazság az, a szex mocskosan, a szerelem nyálasan jó. És persze sokszor tűnhet gagyinak, sőt, sokszor gagyi is: ezért keresi az emberek többsége egész életében az úgynevezett igaz szerelmet. Sokan nem Valentin-napon fogják megtalálni, de lelkibetegek attól még lehetnek. És ezen nem ez az ünnep fog segíteni. Tóth Csaba Zsolt  

Isten veled, Drága Bogi!

Nem sokkal ezelőtt csörgött a telefonom, a feleségem hívott. Hallottam, hogy valami baj van. Azt mondta szipogva, hogy megdöglött Bogi. Nem sokat beszéltünk, próbáltam vigasztalni, de biztosan hallotta, hogy az én szívem is megszakadt. Döbbenet. Tegnap még volt nála állatorvos, kapott gyógyszert, injekciót, apósom betakargatta éjszakára. Azt mondták, reggelre semmi baja nem lesz. Lett.   Nem is a mi kutyánk. Vagyis nem velünk élt, s mégis annyira fáj a nemléte. Kifacsar, összetör, lehúz a tudat, hogy nincs többé, s csak sírni tudok, semmi lehetőségem nincs a történtek megváltoztatására. Nem ismeri meg az autóm hangját kilométerekről, nem rohan reggel üdvözölni, nem bohóckodik két lábon, nem fetreng simogatás után, játék közben a fűben, nem vonyít a mentőautó szirénájára, nem adhatok neki több jutalomfalatot, s nem mondhatom el a titkaimat okos kis titoktartó szemeinek. Persze, tudom. Csak egy állat. Előfordul az ilyesmi, nem is az én kutyám volt, mégis rettenetesen fáj. Fáj, mert gazdájaként szeretett. Segítettem a fialásainál, egyetlen morgás nélkül hagyott mindent, soha, semmilyen konfliktusunk nem volt, sőt, kifejezett hálát éreztem irányából, amikor hagyta, hogy kimossam a csipáit kamillateás vattával. Nagyon fáj, hogy nincs. Legalább úgy, mintha emberről, barátról, rokonról lenne szó. Ez teljesen más. Nem is hasonlítható össze ez a kölcsönös szeretet, tisztelet egyetlen - emberek közti - érzelemmel sem. Ez valahogy egészen más. Szinte ösztönös, feltétel nélküli, s vagy az eb, vagy a gazda haláláig tart. Ember és ember között soha nem lehet ilyen. Nemcsak egy kutyát, hanem egy igaz barátot is elvesztettem ma. Isten veled, Drága Bogikám!  KB

Menetrend itt, menetrend ott, menetrend sehol

Volt ami volt, lett ami lett Debrecenben. A tömegközlekedés ügyében. Bocsánat a tévedésért: a közösségi közlekedés ügyében. Lesz, ami lesz, az viszont biztos. Azt alapból megírtuk, hogy feljelentették a Debreceni Menetrend app fejlesztőjét. Azt is megírtuk, hogy miért, s azt is, hogy kinél. Akik fel vannak háborodva ezen, azok a hozzászólók  azt írják, hogy a DKV alkalmazása egy kalap sz.r, Mi nem szeretnénk állást foglalni ebben a kérdésben.   (Itt a DKV közleménye) Más kérdésben bőven érte kritika a debreceni rendszert e portál hasábjain is, sokszor talán jogosan. Mindezek ismeretében annyi kérdés matadt bennem (valóban kis butusként érdekel), hogy esetleg a rendőrségi perlekedés helyett esetleg nem lehetne-e valami olyan megoldás irányába elmenni, elmozdulni, ami elsősorban a nem kis számú fizető utazók érdekeit szolgálja? Ugyanis véleményem szerint eddig is pont lesz..ta mindenki, hogy honnan kap valós idejű menetrend-infókat, csak kapjon, ha már borsos árat fizet a pontos közlekedésért, kiszámítható szolgáltatásért. Pont nem érdekelte a kutyát sem, hogy az a valós idejű menetrend illegális, avagy legális progin keresztül érkezik. Az utazót egy érdekli: jöjjön már valami, mert ha nem jön, akkor pénzzel a zsebében odafagy. Elnézésüket kérem a vulgáris kifejezésmódért, de úgy érzem, hogy a jelenlegi helyzetben leginkább a pontos helyzetfelismerés és az önkritika hiányzik. Értsd: bárki mondhatja azt, hogy az övé 25 centi hosszú, ha csak 12 a valós hossz. Igaz ez  az "ütközet" bármely résztvevőjére. A lényeg, hogy a fizető utas jogosan szeretne ennek a bizonyosnak inkább a toló, s nem a szívó végére állni. Nem azért, mert perverz, hanem azért, mert fizet. Kőkeményen. KB   

Mikor, miért mondjuk: köszönöm?

Bepattanunk az autóba, üvöltünk, dudálunk, türelmetlenkedünk, s nem köszönjük meg elégszer akármilyen kis autócsodánkat. A forró zuhany alatt állva sem hálálkodunk, zseniális számítógépünk elképesztő gyorsasága is lassú. Hideg a pizza, késik a busz, nincs wifi, kevés a pénz: egészségesen ezek tűnnek a legfontosabbnak, pedig valójában ezek nem is annyira fontosak.   Álljunk meg egy szóra, talán érdemes. Megfázás miatti kényszerpihenőm alatt az elmúlt pár napban olyasmi végiggondolására fordítottam sok időt, amire egészséges állapotomban csak keveset szoktam. Helytelenül. Alapesetben mindössze naponta párszor szívok egy mély levegőt, megköszönve az egészségem, a kirobbanó formám, az építő vagy romboló jellegű gondolataimat. Így vagyunk ezekkel a csodákkal a hétköznapokban. Felkapcsoljuk a villanyt, és sosem köszönjük meg, hogy van fény, hogy van elektromosság, hogy van kapcsoló. Bepattanunk az autóba, üvöltünk, dudálunk, türelmetlenkedünk, s nem köszönjük meg elégszer akármilyen kis autócsodánkat. A forró zuhany alatt állva sem hálálkodunk, zseniális számítógépünk elképesztő gyorsasága is lassú. Hideg a pizza, késik a busz, nincs wifi, kevés a pénz: egészségesen ezek tűnnek a legfontosabbnak, pedig valójában ezek nem is annyira fontosak. Legalábbis most számomra - aki itt ülök egy gépnél, napok óta itthoni ruhában, csorgó könnyel, orral, fájó torokkal, hőemelkedéssel, egészen estig teljesen egyedül -, nem igazán érdekel, hogy milliárdos leszek-e a lottón, milyen mobilom van, van-e itthon wifi, gyors-e, mennyi a fizum, ki, s mit gondol rólam, milyen az autóm, mi van a csekkekkel, stb. Egyetlen egy dolog okozna örömet számomra: ha újra egészséges lennék, ezt megköszönhetném, és újra bosszankodhatnék jelentéktelen dolgokon, s becsiccsenthetnék a névnapomon. Lehet, többször, több csodát kellett volna megköszönnöm. KB

Hányás, vizelés Debrecen belvárosában - együttérzés nélkül

Todom és értem. Bárki, bármikor kerülhet ilyen helyzetbe. De azért ez mégsem teljesen igaz. Mármint, hogy maradhat ember az embertelenségben is…   Vasárnap reggel. Főzzük az ebédet, gőzöl a szerény étek, bukóra nyitva a konyha ablaka. Felhangzik az ordítás a sokadik emeletre is: a k***a anyád, te mocskos g**i, hogy szakadt vóna a***ba a fejed, te mocskos állat, hogy a b***d szakadjon ki, hogy nem adsz még belőle… Teljesen általános. Nekünk legalábbis így telnek azon órák, amikor igazán csak ketten, meghitten, vasárnaponként együtt tudunk idehaza lenni. Ezen hangok nélkül azonban valahogy sosem telik el a vasárnap. Vagy öklendezés kíséri, vagy konkrét okádás, vagy egyezkedés arról, hogy kinél hány gramm van, s miből; de valahogy sosem nyugodt és meghitt. Valószínűleg másnak is így telik. Annak is akinek a gyermekei ezt az ocsmánykodást hallják, korhatárra és a normális életre tekintet nélkül.   Le kellett szaladnom a boltba (van ilyen), s megláttam a körülöttünk lévő vasárnapi valóságot. Elb.szott sorsú emberek részeg csoportja tobzódott azon a padon, melyeket mi szoktunk felújítani azoknak, akik tavasztól őszig szívesen üldögélnek a szabadban. Ezen a padon ültek ezek az emberek, kannás bort vedeltek, szivarkát, kukákból kipiszkált, elszívott csikkeket szívtak, trágárul beszéltek, szidták a hideget. Mentem a bolt felé, s az átjáróban az egyikőjük hányt, a másik éppen pisilt, a harmadik pedig kiabált, hogy fosnia kell.   Semmiféle sajnálatot, semmilyen együttérzést, semmiféle szolidaritást nem tudtam érezni. Sajnálom, képtelen voltam. Elnézést kérek érte. Tudom, hogy az lenne az elvárható, az illő, hogy belemélyedjek, elszörnyülködjek az ő sorsukon, de most vasárnap ez nem ment. Nem ment, mert nem láttam semmilyen emberi viselkedést, emberi megmozdulást. Olyat láttam nőtől, férfitól, amit még egy állat is visszafogottabban intéz. Felfordult a gyomrom embertársaimtól. Felfordult a gyomrom attól, hogy ez egy vasárnap délelőtt Debrecen belvárosában megengedhető. Legalábbis ha nem is támogatott, de tűrt. Vagyis ezt lehet. Legálisan. Tilosban állni, csikkeket eldobni meg nem. Vagyis éveken át senki nem tesz semmi hatékonyat az efféle minősíthetetlen viselkedés ellen.  Vagyis ez tolerálható. Vagy nem? KB    

Kritikán aluli parkolás Debrecenben

Novemberben szinte felkiabáltam, amikor azt olvastam a debreceni városi parkolókat kezelő cég honlapján, hogy már decembertől megvásárolható a lakossági parkolóbérlet 2017-re. (Tudják, ez az a szolgáltatás, amiért azt kapjuk, hogy az utcán állhat az autónk, de fizetni kell érte, ha már voltunk olyan „hülyék”, hogy fizetős övezetben telepedtünk le.) Akkor azt mondtam, ollé, győztünk, ráadásul hat havi pénzért megvettem egy évre, csodálatos, de tényleg: irónia nélkül írom.  Olvastam olyanról is novemberben, hogy lehet amolyan téli bérletet venni a Kölcsey alatti mélygarázsba, s már láttam, amint 17 éves dízelünk fedett, zárt, kulturált helyen tölti a telet. Teljesen fel voltam villanyozva e lehetőség kapcsán, s gondoltam, végre valami. Túl vagyunk azon, hogy a hőségben egy korty vízért büntetés járjon, s kezdünk túllendülni azon a megmagyarázhatatlan szemléleten, miszerint két megállóért ugyanannyit fizetünk, mint tizenkettőért. Örömöm azonban nem tartott sokáig. Nézzék, íme a hivatalos levelezésem egy részlete: Tisztelt Cím!   Ezúton érdeklődöm, hogy lakossági parkolóbérlet vásárlására lesz-e lehetőség interneten keresztül, avagy kizárólag személyesen lehet majd intézni? (Szerepelnek már a rendszerben a rendszámaink.)   Másik kérdésem az lenne, hogy olvastam a honlapjukon egy bizonyos kedvezményes téli, lakossági bérletről a Kölcsey Központban, érdeklődnék ennek áráról is.   VÁLASZ:   Tisztelt Ügyfelünk!   Tájékoztatjuk, hogy lakossági kedvezményes bérlet vásárlásra csak az ügyfélszolgálati irodában van lehetőség.   Kérjük hozza magával forgalmi engedélyét és lakcímkártyáját.   Téli bérlet vásárlásra csak  a Kölcsey mélygarázsba van lehetőség kettő havi időtartamra (2017.01.01-től 2017.02.28-ig)   A téli bérlet ára: Bruttó 15.000.- Ft   Tájékoztatjuk, hogy téli bérlet használatakor havonta maximum 4 alkalommal hagyhatja el a Kölcsey mélygarázs parkolóját.     Először is, még mindig nem értem, hogy ha és amennyiben egy autó forgalmija már szerepel a rendszerben, látják, hogy ott lakom, ahol lakom, én vagyok én, akkor mi a pöcörőért nem lehet interneten megvenni azt a nyamvadék bérletet? Beszkenneljük, feltöltjük, elutaljuk, amit kell, tart már itt a világ, úgy gondolnám. Bár ez csak hab a tortán. A lényeg, amit már tényleg nem értek: lenne egy remek lehetőség, ami mindenkinek jó (fizetünk egy helyért egy mélygarázsban, az sem üres, az autónak is van helye) havi 15 ezerért, de nem jöhetek ki onnan, csupán havi négyszer. Értik ezt? Mert én esküszöm, ha megfeszülök se értem a logikát ebben. Ki az a hülye, aki ebbe ennyiért belemegy? És különben is! Mi az, hogy havonta négyszer? És ha pont az ötödik lenne az, amikor az ügyeletre kell rohannom? Egyáltalán mi az, hogy csak négyszer? Miért nem csak kétszer? Vagy húszszor? Ha betojok se értem. Elkopik a sorompó az ötödiknél, vagy mi? Egyébként is, könyörgöm, ez csak egy parkolás, nem egy wellness-szolgáltatás luxusprostikkal. Mindemellett bármelyik parkolóházas bevásárlóközpont kínál már hasonlót, korlátlan ki- és behajtással.   Nem értem. Tényleg nem. Tényleg nem fejlődtünk. Valahogy nem megy. Valami nem megy, sehogyse megy. Kritika? Kritizálni fölösleges, ez négyszeresen is kritikán aluli. KB   (Fotónk illusztráció.)  

Tél van, meg hiszti van

Hideg van. Tél is van. Eddig kétszer két centi hó esett Debrecenben. Az igazi tél még csak ezután jön. De mi a hiszti tárgya?   Igyekszem megérteni mindenki érveit. Tudom, hogy ha nincs mit mondanunk egymásnak, akkor teljesen jó téma az időjárásra panaszkodni. Ezt a hisztit viszont nem nagyon értem. Mármint szerény véleményem szerint az totál rendben van, hogy télen havazik. Gyermekkorunkban rohantunk hóembert építeni, lestük a jó meleg lakásból ahogyan hullanak a hatalmas pelyhek, s azt vártuk, essen még vagy fél méter. A szüleink is örültek, egész nap kint rohangáltunk az udvaron, nem a nyakukon ültünk.  Volt a hóesésnek valami csendje, valahogy minden elhalkult, minden békésebb lett. A felnőttek lapátolták a havat, mi meg játszottunk, szánkóztunk, rendeztük a madáretetőket a vén diófán. Mindenki tudta, hogy most tél, van, s ilyenkor esnie kell a hónak, ropognia kell a jégnek, füstölnie a kéményeknek. Nem volt olyanunk, hogy téli gumi. Nem volt ABS se, még fűtés se nagyon a Skodánkban vagy Polskinkban, mégis szerencsésen odaértünk mindenhová. Bizonyára lassítottunk, akkor még tudtunk lassítani. Nem volt hóriadó, hőségriadó, meg hidegriadó sem. Ma már nem tudunk lassítani. Hisztizünk, mert hideg van, nyárért kiáltunk akkor, amikor a télben kellene/lehetne gyönyörködni (nyáron majd melegünk lesz). Hiszti van, mert merül a mobil, mert hideg a pizza, mert forró a tea. Ma képesek vagyunk nyilvánosan összeveszni azon, hogy miért nem „sóznak”, hogy mindenki csak tököl, anyázva üzengetünk a közútkezelőnek, reggelente karcoljuk, kaparjuk a jeget, ész nélkül fújjuk a drága löttyöket lefagyott autóinkra: ma már nincs tíz percünk egyszerűen leolvasztani szerencsétlent. Futni kell, rohanni kell, keresni kell a sok pénzt, elmenni minden érték mellett, szidni mindent, ami régen is normális jelenség volt és most is az. Pedig valójában nincs itt semmi baj. Egyszerűen tél van. Meg hiszti van. Felnőttünk? KB  

Ezerrel a csillogó semmibe

Tanultam valamit a két ünnep közt. Életről, ünnepről, értékről, mértékről, szeretetről, nyomorról, mosolyról. Ehhez persze el kellett utaznom, nem is olyan messzire. Kilométerben mérve ugyanis nincs messze ez a hely, világlátásban viszont rettenetes a távolság. A hely, amihez szépségben nincs hasonló, őszintesége megkérdőjelezhetetlen, ahol iszonyúan keserves az élet, s nehéz a megélhetés.   Ha pontosan meg kellene fogalmaznom, hogy miért szeretek annyira Székelyföldön lenni, akkor nehezen tudnék pontos választ adni. Nincs bennem semmilyen eltúlzott, ám divatos magyarkodás, nem kiáltok Trianon-tagadást sem, nem is a pálinka miatt járok oda. Egészen egyszerűen olyan, mintha lenne valami a levegőben. Valami bűbáj, ami megmelengeti szívemet-lelkemet, s mosolyt csal az arcomra. Van például sok érték arrafelé. Nem kell semmi magasztosra, teátrálisra, elvontra gondolni. Egészen egyszerűen olyan értékeket fedezek fel alkalomról-alkalomra, melyeket civilizált, hiperokos világunkban már szinte senki sem tart értéknek, sőt, ha ilyesmiről írsz, beszélsz, gondolkodsz, téged néznek hülyének, te leszel a senki, a tudatlan. Pedig örökérvényű értékekkel szembesültem ezúttal is. Ismét rájöttem, hogy azok az értékek, melyek városias, civilizált, steril világunkat, s cselekedeteinket mozgatják, valójában semmit nem érnek. Azok a problémák, melyeken mi itt naphosszat rinyálunk, ott ismeretlenek, mi több, eltörpülnek. Nem számítanak például a külsőségek. Egy nő értékét nem abban mérik, hogy mennyit szolizott, mennyire feszes segge vagy a melle, emelgeti-e órákon keresztül a súlyzókat, frankón áll-e a műszempillája, letört-e a műkörme. Arrafelé évszázadok óta egy nő legfontosabb erénye, hogy főzzön jól, legyen tiszta, pedáns, s tartson rendet a közös életben. Egyszerű, ugye? De a férfi sem attól férfi, hogy milyen ruhában jár, hogy van felnyírva a haja, BMW-je vagy Audija van-e. Arrafelé a férfi az, aki egy szál szekérrel nekivág a vaksötét erdőnek, medvék, farkasok, mindenféle vadállatok között. Arrafelé az nem probléma, hogy nincs wifi, nincs mobil, nincs térerő. Arrafelé olyasmi lehet gond, ha nincsen víz vagy fa, s egyszerűen megfagynak a hegyen, vagy ha lebetegszik a jószág vagy a gazda. Arrafelé még tudják az emberek, hogy mit ér az adott szó, milyen az érdekektől mentes szeretet, s megtanulták, hogy nem kell mindig beszélni, rinyálni, panaszkodni, hisz azt is tudják, attól nem lesz jobb életük. Mielőtt még soraimat olvasva azt mondanák, hogy költözzek akkor oda, s boldoguljak ott, ha annyira tetszik; tisztázzunk valamit. Aligha van olyan épeszű ember, aki a civilizált, városi, szinte úri élettel felhagyva erre vágyna. A mindennapos megélhetési küzdelemre, huszonezerből élni egy hónapban, kemény fizikai munkára, fatüzelésre, ganéhordásra, lavorban mosakodásra, udvari wc-re. Azonban látva mai felületes, kizárólag a külsőségek, de azok alapján súlyosan és azonnal ítélkező világlátásunkat, abban biztos vagyok, hogy sürgősen tennünk kell valamit, valami gyökereset, valami óriásit kell változtassunk. Hiába rohanunk ugyanis ezerrel a csillogó semmi felé, attól nem leszünk többek, jobbak, őszintébbek, de még szebbek se.    KB

Főszerkesztői intelmek 2017-re

Ne hidd, hogy bármi megváltozik azért, mert új év kezdődik: a naptár nem ért a konfliktusokhoz és az önértékeléshez sem. Emlékezz 2016 mosolyaira, mert lehet, hogy 2017-ben azokból kell megélned: ami meg újonnan jön, szükséges lehet a következő évre. Ha gyermeket nevelsz, az újévben se feledkezz meg a saját neveletlenségeidről. Nem biztos, hogy mindenki szeret, aki boldog új évet kíván, viszont biztos, hogy ezen az éjszakán olyannak is eszébe jutsz, aki látszólag nem is törődik veled. Aki hisz a számmisztikában, az menjen el matekversenyre a következő esztendőben is. 2017 - csakúgy, mint a megelőző évek - sok jót ígér: persze kissé hazudós lesz ez is, mint a többi. Ha rossz éved volt, vélhetően csak jobb jöhet, ha jó, akkor ezúton is gratulálunk. Ne vedd aggodalmasan komolyan, hogy egy évvel öregebb lettél: sokan vannak, akiknek ez sajnos nem sikerült. Ne cseréld le a társad csak azért, mert új évbe lépünk: a szeretet magasról tesz az időre. És végül: képzeld el, milyen jó lesz 2017-ben, mert a képzeletet szívlapáttal sem lehet agyonütni. Tóth Csaba Zsolt

29 dolog, amit 29 éves koromra megtanultam

Év vége. Születésnap. Számvetés. Sem a születésnapi gyertyák elfújása, sem a hullócsillagok, sem a levegőben elkapott szöszök, sőt még a kihullott szempilla sem teljesíti a kívánságokat. Ha el akarok valamit érni, nekem kell érte tenni. „Én ezt azért kaptam, mert elbírom.” Péterfy-Novák Éva gondolata nagyon jól leírja az élet megpróbáltatásaihoz való helyes hozzáállást. Bármilyen nehéz, és bármennyire fáj valami, több leszek általa. A veszteségtől is. Akármekkora közhely, az egészség és a család a legeslegfontosabb dolog a világon. Minden más csak utána jön. A barátaim nélkül nem lennék az, aki vagyok. Igazából nem is lennék, mert szétestem volna nélkülük. Mindenkinek köszönet és hála. Létezik játszmák nélküli, igazi bizalomra épülő párkapcsolat. Tudom, mert ilyenben élek. „Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod” – Konfuciusz is tudott valamit. Szerencsére már olyan munkát végzek, amit szeretek. Rá kellett jönnöm, a másik mondás is igaz. „Nem a hétfő szar, hanem a munkád.” És már nem utálom a hétfőket sem. (Ezt ugye a főnökeim is olvassák?) A jó bor is megárt, ha sok. A másnap kín. Öregszem. Ez van. Elengedem azokat az embereket, akiknek egyszerűen nincs helye az életemben. És nincs lelkifurdalásom miattuk. Igyekszem az élet apró örömeit észrevenni és megélni. Reggelente kifejezetten boldoggá tesz egy antikvárium kirakatában henyélő macska, de többször rajtakapom magam, hogy ujjongok, ha mosogatás közben buborékok repkednek. Szívesen fogadom az építő kritikát, és próbálom magamból kihozni a legjobbat. Már be tudom kötni a cipőfűzőmet. És magabiztosan tudok biciklizni is. A gombfelvarrásra jövőre visszatérünk. Ha várni kell valahol, pl. sokáig sorban állni, nem akadok ki. Ha esik az eső, akkor se. Amin nem tudok változtatni, igyekszem elfogadni. Van ezeknél sokkal rosszabb is. Ha kudarc ér, felállok. Megyek tovább. Mindenből lehet tanulni. (És klisét gyártani.) Egyre többször próbálom kilökni magam a komfortzónámból. Elvileg ott kezdődik az igazi élet. Gyakorlatilag még nem igazán tudom. Többször megdőltek az általánosításaim. Ezért próbálok nem előítéletes lenni. Aztán persze lehet az „utóítélet” sem pozitív, de legalább nem voltam előre szarfej. Humor nélkül lehet élni, de nem érdemes. Viccelődni jó, csipkelődni még jobb. Mondjuk az zavar, hogy néhány(!) embernek zsigerből jobb beszólásai vannak, mint nekem, de nem adom fel. A sminket tényleg jobb este lemosni, hogy elkerüljük a panda-effektust. Hasonlóan hajat mosni is. Teljesen utópisztikus gondolat reggelre halogatni az ilyesmit. Ja, és mosni sem érdemes este 8 után „majd kiteregetem” gondolattal! (Hahaha. Sose.) Nem érzem magam gyerekesnek, ha álmodozáson kapom magam. Ki tudja? Lehet, még valóra is válik néhány. Mondjuk, valószínűleg nem a Ryan Goslingos… Már nem akarok megfelelni mindenkinek, mert tudom, hogy nem is lehet. Szerelmes vagyok a kutyámba. A feltétel nélküli szeretetről tőle tanulom a legtöbbet. Nem táplálom a haragot, mert attól csak nekem rosszabb.  A halál az élet része, még ha tabutémának is számít. A pénz csak pénz. Persze, jó, ha van, de nem minden megvehető. Minden másra ott a ... Ugyanis a szeretteinkkel eltöltött időnél nincs értékesebb. Igyekszem szembenézni a félelmeimmel és felvállalni a gyengeségeimet is, mert tudom, hogy ettől erősebb leszek. Amikor önsajnálatba temetkezem (alapvetően hajlamos vagyok rá), emlékeztetem rá magam, hogy nagyon sok embernek az én helyzetemnél is rosszabb, és befejezem a hisztit. Hálát adok azért, amim van. Ma már tudom, hogy nem baj az, ha jó a kedvem. Sokáig volt bűntudatom, ha néha jól éreztem magam, annak ellenére, hogy elveszítettem anyukámat. Tudom, hogy ő se szeretné azt, hogy szomorú legyek. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus érthetetlen módon. De nem bánom. C’est la vie. Viszont elég sokan szeretnek, nekik virtuális ölelést küldök, aki tudja (és meri), személyesen is átveheti.          +1 Felesleges szálanként, tőből kihúzni az ősz hajszálaimat, mert még erősebben és látványosabban nőnek vissza. Vass Kata

Marcsika, Marcsika...

Látom, hogy mióta megkerült BókerMarcsi, azóta nyáladzva tépi a nép ezt a nőszemélyt, mint Foxi a lábtörlőt. Láthatóan mindenkit érdekel ez a Marcsi, vagy csak azért mert Marcsikának hívják, vagy azért mert nő, vagy azért, mert szép helyen bujkált vagy nem bujkált. Mindenki szolidáris azokkal, akiknek a pénze valahogyan eltűnt, nagyobb összefogást és egyetértést vélek felfedezni a BrókerMarcsi lejáratásában, mint abban, hogy a férfiaknak tökük van, a nőknek meg nincs (ideális esetben). Nem biztos, hogy helyesen járunk el, ha beállunk a szitkozódók közé. Leginkább azért nem, mert őt még senki nem ítélte el jogerősen. Csúf dolgokkal gyanúsítják, körözték, hazahozták, de semmilyen bíróság nem mondta ki bűnösnek. Van egy emberi szempont is, mely tudom, hogy a legkevésbé számít, de bennem van. A magam részéről én óriásit csalódtam, amikor megtudtam, hogy hol élt eddig, hova hozzák haza, s miért. Amcsi filmek borostás-szexisten szereplőinek szurkolunk ezerrel, hogy lopják már el végre azt a rohadt nyakéket, pénzt, bármit, és láthassuk már a koktélozó, qrvázó, napozó főszereplőket a Karib-tenger partján. Lelkileg összeomlottam a Kincs, ami nincs végén, amikor vissza kellett térnem a rögvalósághoz: pénz sehol, marad a gürizés, az ablakpucolás. Ambrus Attilának egy egész ország egy emberként szurkolt, mert volt stílusa, de nem mellesleg az emberek (bankban pihenő) pénzét nyúlta le, tegyük hozzá: áldozat nélkül járt tevékenysége. Marcsikának senki sem szurkolt. Vagy azért mert Marcsikának hívják, vagy azért mert nő, vagy azért, mert szép helyen bujkált vagy nem bujkált. Tegnap, amikor többször is megnézegettem a hazatéréséről készült képeket, akkor először nem arra gondoltam, hogy „hurrá, na, végre, elkapták ezt a bűnözőt is”, hanem egy leharcolt, megrogyott asszonyt láttam bilincsben, rendőrök kíséretében, nyári cipőben. Eszembe jutott, hogy biztosan van családja, gyermeke, akiknek totálisan mindegy, mit tett vagy nem tett Marcsika, a lényeg, hogy szeretik. Ezek után is szeretik. Még éjjel is eszembe jutott, hogy vajon hogyan lehet feldolgozni azt, hogy az egyik pillanatban a paradicsomban vagyok, a másik nap pedig egy magyar cellában rohadok megöregedve, megalázva, jövőkép nélkül. Nézzék el ezt a hozzáállást, kérem! Emberből vagyok, gyűlölöm, ha vernek egy nőt, gyűlölöm, ha egy nő kezén bilincset látok (csak gyilkosok esetében örülök ennek a látványnak). Marcsika állítólag ügyeskedett, állítólag 20 milliárd tűnt el, állítólag magamfajta emberek zsebéből. Marcsika mert nagyot álmodni, jól akart élni, jólétben akarta tudni az életüket. Könyörgöm! Mindannyian erre törekszünk egész életünk során, az eszközeink persze egészen másfélék, de a szándékot nem vitatom. Érdekes számomra az az emberi hozzáállás is, hogy valamilyen furcsa módon azokról egyetlen szó sem esik, azokat az embereket semmilyen kritika nem éri, akik 20 milliárdot bíztak erre a Marcsikára, a nagyobb haszon érdekében. Nekik vajon jelentéktelen a felelősségük abban, hogy 20 milliárdot tudott kicsalni vagy nem kicsalni tőlük ez a nő? Ugyan, kérem!  Azt gondolom, hogy akkor és csak akkor lenne a net népe korrekt, ha minden olyan emberrel szemben ilyen egységes erővel lépnének fel, mint ahogyan ezzel a nővel szemben teszik. Igen! Mindenkivel szemben ezt a szintű lejáratást kellene csinálni, minden emberi szempontra tekintet nélkül, aki ilyesmibe keveredik. A nagyobb halak esetében is. Azok esetében is, akik ennek a többszörösét is lenyúlták, lenyúlhatták már, s azok esetében is, akik csak egy csokit loptak vagy lophattak. A gyanú az gyanú, ez egy erkölcsös, szigorú ország, ahol nem lehet csak úgy lopkodni: aki mégis megteszi, annak szégyenketrec, nyilvános kövezés, népharag jár, ugye?  KB

Halál előtt, közben, s után

Épp egy 32 tekercses budipapírral a hónom alatt tartottam hazafelé, akciós is volt, meg hosszabb távra terveztem, a halál nem volt benne a pakliban.   Tegnap majdnem megöltek. De komolyan. Egy barom. A rendszámát is tudom, KJF-6**. De kit érdekel a rendszáma, amikor majdnem megölt? Ugyanis nem készültem meghalni. Főleg nem egy zebrán, egy foszöld Toyota által. Éppen szorosan próbáltam beosztani alig létező időmet: kora reggel nagy sikerrel próbáltam kiszabadítani a fagyból az autót, aggódó szemekkel indítottam útjára életem párját, s reménykedtem, hogy ugyanezzel a mosollyal várhatom haza, amivel elindult, s integetett.   Amikor majdnem megölt ez a barom, akkor épp egy 32 tekercses budipapírral a hónom alatt tartottam hazafelé, akciós is volt, meg hosszabb távra terveztem, a halál nem volt benne a pakliban. Akkor sem volt benne, amikor mosolyogva elindultam a zebrán, örültem annak, hogy szűk 3000-ből mennyi mindent vettem, s már az orromban éreztem a karácsonyfa illatát, láttam az ajándékokat a fa alatt, láttam a zöld lámpát, magam mellett egy lecsúszott asszonyt sárga camping biciklit tolva, majd hirtelen mindennél erősebben éreztem is valamit magam körül. Vélhetőleg ezt hívják a halál szelének. Kedves Olvasóm! Nem az űrben élek, tökéletesen tudom, hogy a debreceni közlekedési morál az maga a halál, s azt is, hogy a világon nincs annyi rendőr, amennyi tuskó megmozdulást nap, mint nap tapasztalunk a városban járva. Ez viszont más volt. A majdnem gyilkosom rendszámtáblája a térdemet simította, nem fájt, nem éreztem szinte semmit. Pontosabban nagyon is éreztem mindent. A halál közelségét. Amikor csak a szemünk sarkában észleljük a bajt, de időnk, s lehetőségünk sincs cselekedni, s csak erre a Jóistennek nevezett transzcendensre vagyunk bízva budipapírral, kenőmájassal, tejföllel, réteslappal együtt. Majdnem meghaltam. Éreztem. Gyorsan jött az autó, s rossz fékek esetén, most egészen biztosan nem írnék jegyzetet erről. Majdnem gyilkosommal rossz volt összenézni, mert láttam az arcán a döbbent mondatot: „basszameg, ezt majdnem kinyírtam.” S láttam a szemén azt is, hogy nem sokat ér életében az életem. Körülbelül annyit, mint számomra az övé: semennyit. Ahogy átértem a zebrán, elkezdett leperegni előttem eddigi életem filmje. Jó volt látni. 18-as karika nem árt hozzá, de jó volt. S még nálam volt a budipapír, a kenőmájas, a tejföl, a réteslap. Megtámaszkodtam egy oszlopnál, és számba vettem, hogy mi lett volna, ha egyetlen pillanat alatt élő emberből rendőrségi közleménnyé változom, s néhány sorban mutatkozik meg nemlétem, valahogy így: „halálos gyalogosgázolás történt Debrecenben. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy személygépkocsi vezetője nem adott elsőbbséget egy, az úttesten szabályosan áthaladó gyalogosnak, aki az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett, a helyszínen életét vesztette.” Ez a rémálmom, tudják? Az, hogy rendőrségi közleménnyé változom egyetlen tufa barom miatt.   Az oszlopnak támaszkodva végiggondoltam, hogy mi lett volna, ha a tepsiben, egy sz@rdarabként folytatom pályafutásom. A kollégáim talán megrettennek, páran talán meg is könnyeznek. A családom kikészül, a feleségemnek új életet kell kezdenie, édesanyám belehal a bánatba, s lehetne sorolni. Viszont az is érdekes, hogy mennyi mindenről lemaradtam volna, ha kilapítanak. Nem tudtam volna hazavinni a budipapírt, a tejfölt, a kenőmájast, a réteslapot. Nem lett volna számomra céges évzáró buli, nem tudtam volna lányokat szédíteni, fiúkkal iszogatni, vaddisznó pörköltet enni sztrapacskával, nem tudtam volna a taxiból kiszállva meghúzni a bokám. Sanszom nem lett volna arra, hogy gyönyörködjek a gyermekeimben, hogy megpuszilhassam a feleségem, hogy értelmet nyerjen az élet. Mindezt persze lehet negligálni, azt is lehet mondani, hogy „jaj, hát egy kis figyelmetlenség bármely sofőrrel előfordulhat, emberek vagyunk,” meg hasonlók. Én viszont azt mondom, hogy ha autóba ülünk, s közlekedünk, akkor legyünk ott, legyünk jelen, legyünk képben, s nem utolsó sorban legyünk emberek. Mert ott nem lehet hiba. Mert ha egy kicsit is hibázunk, az életekbe kerülhet. A feleségem már alszik. Megyek én is. KB      

Nagyképű és túlzó vágyak a debreceni Adventtel szemben

Miután mentünk még egy keveset, már annyira kellett, hogy nem is tudtam másra figyelni. Ekkor még teljesen nyugodt voltam, gondoltam, egy csodálatos városban vagyunk, ez az egész itt körülöttünk meg értünk van, így bizonyára megtalálom az erre alkalmatos helyet. Már bármivel kiegyeztem volna fékezhetetlen és egyben rém egyszerű vágyam beteljesülése érdekében: bokor, fa, kapualj, de az mégis milyen már, no meg a közter is sasol, a francnak hiányzik a büntetés, inkább kibírom…   Kicsit meghatódtam szombat este Debrecenben. Megcsapott a karácsony illata, hangulata, varázsa, jó volt a belvárosban rég nem látott ismerősökkel egy órát mászkálni, beszélgetni. Éhes nem voltam, de lett volna miből válogatni. A forralt bort viszont nagyon szeretem, s kívántam is a hidegben. Pisilnem is kellett. Miután elindultunk itthonról csak egy kicsit, mire megittam 2 deci forralt bort 400-ért, addigra már eléggé. (Tudjuk jól, ahol bevétel van, ott kiadás is lesz…) Az idegtől, vagy a hidegtől, már nem tudom, csak azt tudom, hogy egyre jobban kellett. Miután mentünk még egy keveset, már annyira kellett, hogy nem is tudtam másra figyelni. Ekkor még teljesen nyugodt voltam, gondoltam, egy csodálatos városban vagyunk, ez az egész itt körülöttünk értünk van, így bizonyára megtalálom az erre alkalmatos helyet. Már bármivel kiegyeztem volna fékezhetetlen és egyben rém egyszerű vágyam beteljesülése érdekében: bokor, fa, kapualj, de az mégis milyen már, no meg a közter is sasol, a francnak hiányzik a büntetés, inkább kibírom – gondoltam. Az egyik sor mögött megtaláltam álmaim alkalmi netovábbját, négy mobil budit, s rögtön elégedett mosoly kerekedett kipirosodott képemen: ezzazzzz, győztünk! De nem. Ugyanis mindegyiken csinos kis lakat fityegett, figyelmeztetve, hogy „nem, paraszt, ez nem miattad van itt.” A valamikori földalatti nyilvános WC-t meg se próbáltam, a társaság valamennyi tagja azt mondta, hogy az rég nem működik már. Kétségbeesetten, szélkakas módjára forogtam össze-vissza a nagy Alföld legnagyobb városában, de sajnálattal nyugtáztam, hogy a vizeletemet bizony vagy hazaviszem, vagy elmegyek a kedvenc kocsmámig (túl távolinak tűnt), vagy menten összehugyozom magam, s rám fagy a gatya hazáig.   Mivel a tűréshatárom végén jártam, berohantam egy pizzériába, ahol közöltem, hogy roppantul pofátlan kérésem van, fizetek is a mosdó használatáért, de nekem ezt most el kell intéznem, mert baj lesz. Szerencsére megengedték, fizetni sem kellett, megvolt az orgazmus, kész, vége, ezt is megoldottuk. Aztán két mondat erejéig még beszélgettünk erről a problémáról. Mármint arról, hogy bizony van még hová fejlődni. Van ugyanis itt minden, ami elvarázsol, s a pénz költésére csábít, van hangulata is a debreceni belvárosnak, de azért mégis szánalmas néhány apróság nemléte. Mármint például az, hogy egy pisilésért egy üzletbe kell berohanni, vagy egyáltalán az, hogy lakaton keresztül vezet az út egy redvás mobil WC-be. Probléma lehet az, hogy bécsi, prágai, de akár budapesti pozitív példák ellenére sincs egyetlen olyan 10-15 fokra valahogyan felfűtött terasz, fedett bármi, ahol kényelmesen meg lehetne vacsorázni anélkül, hogy a mustár az ember kezére fagyna. Egy szó, mint száz: meghatott, de le is lombozott ez az egész séta. Azt hittem ezek a dolgok magától értetődnek a 21. században, de bizonyára nekem vannak túlzó és nagyképű vágyaim.  KB

Lakótelepi ebéd miniszterelnök módra

Isten látja a lelkem, kussban akartam maradni ezzel az egész debreceni Orbán-sztorival kapcsolatban, de nem tudok.   Beleszaladtam az imént egy posztba, melyen a jelenlegi megmondónk, kicsiny országunk miniszterelnöke látható evés közben. A poszt írója úgy fogalmazott, hogy „a fegyveres erő ami (Debrecenbe – a szerk.) kísérte egy kisebb lokális háborút simán megnyerne. Még eü biztosítás is volt a konvojban, egy rohamkocsi képében. Na most ezek után teljesen életszerű, hogy hősünk megveregette a maszkos TEK es vállát és mondta neki: Te Sanyi úgy megéheztem , álljatok már meg a következő "lakótelepi" csárdában egy marhapörire…” E posztot, s az ehhez hasonlókat olvasva valahogy az az érzésem, hogy valami keveredés van, így kénytelen vagyok elkülöníteni a szilárd anyagot a folyékonytól. 2015 elején Angela Merkel és én egyszerre jártunk Budapesten. Teljesen biztos, hogy neki lövése nem volt arról, hogy én éppen biztosítási ügynöki karrierem megkezdéseként az Üllőire igyekszem, én viszont annál inkább éreztem az ő jelenlétét, s a jelenléte okozta hermetikus biztonságot. Olyan érzésem volt, hogy nincs is a Földön olyan fontos ember, aki ilyen biztosítást, mozgósítást, erőt, energiát megér. Állástalan debreceni parasztfiúként azt gondoltam, hogy mindezt csak azért látom, mert épp ugyanazon napon sodort minket Budapestre a szél: Angélát Viktorhoz, Engem meg a Biztosítóhoz. Aztán eljött a mostani péntek. Hajnalban kezdtem a rádióban, rendben ment minden, adás után viszont pillanatok alatt a merkeli látogatás emlékképe csapott meg: minden zegben-zugban párosával álltak a fagyoskodó rendőrök, a nagyobb kereszteződésekben inkább négyesével, hatosával, szirénázott itt még az ég is, s még délután is lehetett Kojak lámpás, siető autókban marcona testőröket látni Debrecen belvárosában. Így volt ez, saját szememmel láttam, semmi kétség, szent igaz. Az hogy ez túlzás vagy sem, ennek megítélésére én nem vállalkoznék, mert nem az én asztalom, nem vagyok TEK-es, de még annyira tökös sem, hogy mindezt megmondjam. Én csak annyit tudok, hogy fontos emberek voltak pénteken Debrecenben, s elég nagy kavarodást okozna, ha valami hülye bántaná őket. Bírálni, elítélni, szakmailag megítélni képtelen vagyok a védelem milyenségét. Eddig a sztori első része. A másik dolog ügyében már könnyebben tudok ítélkezni, mert az hétköznapi. Mármint az a része, hogy még a magyar miniszterelnök is megéhezik alkalomadtán. Ha Debrecenbe jön, szinte mindig harap valami finomat. Láttam már „sima” lángost harapni, láttam már a VIP-ben étkezni, s most saját Facebook oldalán jelent meg a egy fotó, melyen valami nagyon gusztusosat „tol be az arc mögé”, én marhára vagy vaddisznóra tippelnék, abból is pörkölt, jó kenyérrel, savanyúsággal, csípős paprikával, ahogy kell. Azzal meg hogy egy olvasási problémákkal küzdő Orbán-fanatikus lakótelepinek titulálja a Látóképi Csárdát, végképp nincs mit kezdeni. Ennyi az alaptörténet, akárhogy is fűzzük. Nos, azt már fentebb tisztáztuk, hogy a védett személyek 2016-ban történő biztosítási előírásaival bármennyire is szeretnénk, nem vagyunk tisztában. Az meg, hogy egy magyar miniszterelnök nem egy méregdrága belvárosi étteremben tologat egyetlen darab remek "textúrájú" és "konzisztenciájú", mozgó csigát a tányérján puszta sznobizmusból, hanem beül egy jó magyar csárdába, egy piszkosul finom pörkölt mellé, az még szimpatikus is lehet. S tudják, miért mondom ezt? Azért, mert amit ma Orbán Viktor megevett, azt megeheti szinte bármelyikünk, még a lakótelepiek is. Ugyanazt fogja kapni, amit ő kapott. Számos, sokszor teljesen jogos(!) bírálat mellett észre kell vegyük ezt is a hőbörgés előtt: ott ült, ott járt, ahol mi is járhatunk. Igaz, hogy többségünk csak ritkán, alkalomadtán, de járhatunk ott, s megehetjük ugyanezt az étket. Testőrökre meg szerencsére nincs mindenkinek szüksége. Egy szó mint száz, én azt mondom, először magunkban tegyünk rendet, teremtsünk békességet magunk körül, úgy jobban esik a pörkölt is, s a mondást is ismerik: evő, alvó (...) embert nem zavarunk. KB    

Cserbenhagyás

Cserbenhagyás. Nem valami szép jelentésű szó. Valami olyasfélét jelenthet, hogy az, akiben bízom, az nyakig hagy a pácban akkor, amikor csak rá számíthatnék.  Megtörténhet bárhol, ahol, a bizalom jelen van, teljesen mellékes a bizalom foka, teljesen mindegy a helyszín, s a körülmények sem számítanak. A cserbenhagyás rosszul esik egy baráttól, fáj a szerelemben, fáj elszenvedni a rokonainktól, kollégáinktól, de még idegenektől is. Most azt olvasom: „ismeretlen az általa vezetett személygépkocsival közlekedett a 4-es számú főúton Debrecen felől Kaba irányába. A 207. kilométerszelvényben a gépjárművezető egy vele azonos irányban közlekedő személygépkocsit előzött. Eközben szemből, Kaba felől szabályosan közlekedett egy Opel típusú gépkocsi, amelynek sofőrje úgy tudta elkerülni az ütközést az ismeretlen gépkocsival, hogy járművét jobbra kormányozta, fékezett és az árokba hajtott. A baleset következtében az Opel típusú gépkocsi vezetője könnyű sérüléseket szenvedett. Az előzést végrehajtó jármű ismeretlen vezetője a helyszínről megállás és a tőle elvárható segítségnyújtás nélkül továbbhajtott.” Bár szerencsére nem trend az ilyesmi, azért tagadhatatlan, hogy rendszeresen hallani hasonló esetekről. Amikor ilyenekről hallok, mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon létezik-e ettől aljasabb húzás ember és ember között? Hogyan tud az ilyen „ember” tükörbe nézni, lefeküdni, továbblépni azzal a tudattal, hogy valakit bajba sodortam, valaki miattam megsérült, valakinek miattam most rossz, s én még arra sem méltattam embertársamat, hogy megálljak, s megkérdezzem tőle: élsz még, Öcsém? Indok persze lehet a figyelmetlenség, a pia, a kábszi, és a közöny is. Most is érvényes tahát a mondat: egy társadalom tagjainak egymáshoz való viszonyulását tökéletesen jellemzi az, ahogyan együtt közlekednek.  Utóbbi talán azért a legrosszabb az összes közül, mert könnyen meglehet, hogy ha egy ilyen helyzetben sem segítünk a másikon (vállalva saját baromságunk következményeit), akkor záros határidőn belül többségben lesznek az utakon a tuskó szörnyetegek (máris túl sokan vannak). Ha pedig ott vannak az úton, s hagynak minket akár  megdögleni az árokban, akkor vajon mit várjunk tőlük, amikor úgy találkozunk velük össze, hogy nincs se kaszni, se öv, se légzsák, ami megvédene minket?    Előzmény ITT. KB

Király Gabinak: az elsőtől az utolsóig

Drága Gábor! Ott voltam 1998-ban, 18 évvel ezelőtt, amikor először álltál a magyar labdarúgó-válogatott kapujában: emlékszem, egy busszal zötykölődtünk el Debrecentől Bécsig, a Práterig, hogy nehogy lekéssük a magyar foci esetleges újjászületését. A magyar foci akkor nem született újjá (bár gyönyörű meccsen nyertünk 3-2-re az osztrákok ellen), de - és ez most nem felesleges-gusztustalan túlzás - megszületett egy legenda. Egy szürke mackónadrágos, nőket megrezzentő mosolyú, a munkáját komolyan vevő fiatalember állt ott, amikor a sógorok legnagyobb sztárja, Toni Polster büntetőhöz készülődött. Figyelj, Király Gabi megfogja! - böktem meg a mellettem szurkoló öcsémet. És Király Gabi megfogta. Ott őrjöngtünk vagy kétezren (ennyi magyar volt a 25 ezer nézőből), fiatalságunktól szép tekintettel felnéztünk az égre, és azt éreztük, van kapusunk. Azóta eltelt 18 esztendő, megkopaszodtál te is és én is. Mennyi minden történt, Teremtőm. Hányszor szidtalak, amikor mellétotyogtál egy könnyűnek vélt lövésnek, hányszor vertem büszkén a mellem, amikor a Bundesligában és a Premier League-ben brillíroztál, hányszor vesztem össze véresen komolyan barátokkal azon, hogy a magyar válogatottnak érdemes-e egyáltalán szurkolni. Te láthatóan mindig hittél abban, hogy egyszer még összejön valami grandiózus, különben nem védenél még 40 évesen is. Én magam is mindig hittem és hiszek abban, hogy egyszer még összejön nemzeti tizenegyünknek valami grandiózus, különben nem tudtam volna még 43 évesen is sírni amiatt, hogy a magyar válogatott kijut egy Európa-bajnokságra. Kijutott, s te úgy védtél, mint a legnagyobbak. Most, 2016 novemberében, több mint 100-szoros válogatottként, a piros-fehér-zöld nemzeti színek képviselőjeként leteszed a kesztyűt, elteszed a mackóalsót. Az elsőn ott voltam, az utolsón, ma este a svédek ellen nem tudok ott lenni. De a tévében nézni foglak: eszembe jut majd elillant fiatalságom, az állandóság fontossága és az, hogy ez az ember nekem testvérem, pedig soha nem beszéltünk. Drága Gábor! Köszönöm. Tóth Csaba Zsolt  

A minimálbér-emelés margójára

A lakosság döntő többsége támogatja a kormány minimálbér-emelési terveit - olvasom a hírt a Századvég legfrissebb közvélemény-kutatásáról, s közben eszembe jut, hogy épp a hétvégén beszélgettem egy diplomás minimálbéres ismerősömmel, akinek egyik szeme nevet, a másik pedig sír a hír hallatán. Ez az ismerősöm kiváló ember és jó szakembernek is tartom. Becsületes, nem lógja el a napot, csinálja szó nélkül napi 8 órában, amit kell. Pontosabban nem pont nyolcban, mert elég sokat túlórázik, néha szombat-vasárnap is dolgozik, hétvégi pótlék nincs, csúsztatásra meg nincs lehetőség, hisz kevesen vannak. Szereti a munkáját annak ellenére is, hogy a számlájára érkező diplomás minimálbér nem éri el a 90 ezret sem. Hogy ez most sok, vagy nem sok, döntse el mindenki maga, meglátásom szerint egy-két gyermek eltartásához, etetéséhez, iskoláztatásához, ruháztatásához szánalmasan kevés, de a nullától pontosan nyolvanegynéhánnyal több, ez is igaz. Gyarló emberi mivoltunkból adódóan egyből felmerült az emelés híre, a várt január gőzerővel közeleg, s bizony (ha minden igaz) emelik a minimálbért is, az övét is. Ennél a mondatnál úgy éreztem, hogy lapozhatunk a következő témára, ez a probléma félig ki van pipálva, jön az új év, jön az emelés, jön a kampány, jön a dőzsölés, de láttam, hogy nincs különösebben feldobva a közelgő emeléstől, így rékérdeztem, hogy mi a baj, miért nem örül.  Elmondta, hogy a munkáltatója már sajnos készül az emelésre, a cégnek nincs több pénze, viszont többet kell fizetnie az embereknek, így nagy valószínűség szerint valakinek, valakiknek menniük kell, leépítés lesz, máshogy nem tudják orvosolni e jótéteményt. Kellene még ember, de a jelenlegieket sem tudják így megtartani. Azt mondja, reméli, hogy nem ő lesz az, mert tényleg szereti a munkáját, jó a közösség, emberileg megbecsülik. Döbbenten hallgattam, s közben azon gondolkodtam, hogy vajon mennyien lehetnek még hasonló helyzetben? Mi lesz, ha tényleg kirúgják? Mi lesz azokkal, akiket kirúgnak? Ki teszi rendbe ezeket a dolgokat? KB  

Sípolók, verekedők, politikusok: ki a hunyó?

Az idei Kossuth Lajos téri állami megemlékezésen történtek mellett el lehet ugyan menni szó nélkül is, de úgy érzem, néhány sor erejéig érdemes félredobni a manapság mindent átitató közönyt, s írni róla néhány gondolatot.   Először is örülnünk kell. Gondoljunk csak bele, mekkorát léptünk előre a tíz évvel ezelőtti állapotunkhoz képest. Idén nem a no commentes híradót bámultuk, nem vágtattak lovas rendőrök az utcákon, nem dobálta kővel (meg bármivel) civil a rendőrt, nem tapostak agyon idióták egy tankkal embereket, s a rendőrök se bántottak senkit. Idén csak fütyörészés-sípolás volt, az ész és vég nélkül sípolók összecsaptak néhány idősödő emberrel. Jelentéktelen semmi az egész, mégis ettől hangos minden. Nem 1956-ról beszélünk, nem a hősökről, az áldozatokról, az emlékekről, nem a háláról szól, hanem néhány viselkedészavaros teljesen indokolatlan és értelmetlen, súlytalan vergődéséről. Az egyik orgánum mossa a sípolókat, a másik bitófára küldené őket: én egyiket sem teszem. Merthogy verekedni sem szép dolog, ugyanakkor mások emlékezését, ünnepét, programját elrontani senkinek nincs joga és felhatalmazása. Akik ugyanis Orbánra voltak kíváncsiak (tökmindegy, miért), azok vélhetőleg szerették volna meghallgatni őt, akik meg nem, azoknak semmi joguk ebbe belerondítani. Ez persze pártszimpátiától függetlenül vonatkozik arra is, aki esetleg korábban ellenzékként sípolt, fütyölt, provokált, vergődött. A demokrácia ugyanis nem erről szól, kormányt buktatni síppal, dobbal, nádi hegedűvel nem lehet. Kormányt buktatni a szavazófülkében kell. És ezt megtehetik a mindenkori sípolók is, szépen, csendben eljöhet minden sípoló ideje, de azt ki kell várni türelemmel, méltósággal. Az az alkalom majd erről fog szólni, október 23-a viszont teljesen másról kell(ene) hogy szóljon. De nem nagyon szólt másról. Budapesten legalábbis egyáltalán nem erről szólt, s ezzel az a baj, hogy egy ilyen vízfejű, Budapest-központú országban a tiszta szívvel emlékezők ünnepét is sikerült elcsúfítani. Lényegmegkerülés, belemagyarázás, aktuálpolitika, hőbörgés, bunyó: ezek azok a benyomások, melyek onnan „lejöttek” vidékre, s már oda is a tisztelet, a főhajtás, a hála, az alázat, amit e napon vidéken magunkba szívhattunk. Szóval, mielőtt kritikával illetjük akár a sípolókat, akár a görbe bottal verekedő időseket, illessük kritikával politikusainkat is, jöjjenek azok bármely oldalról. Ha pedig sípolunk, akkor sípoljon mindenki egyszerre egy politikamentes emlékezésért, egy mocskolódástól mentes nemzeti ünnepért. Megérdemelnénk. KB  

Ne legyen már mindenki TEK-es!

Bődületes baromságokat hordanak össze széles tömegek a Teréz körúti robbantás állítólagos elkövetőjének elfogásával kapcsolatban. Kénytelen vagyok idézni egy bejegyzésből.   „A TEK harminc BTR-80 típusú páncélozott szállító harcjárművel villogta és szirénázta végig az országot, hogy elfogjon egy húsz év körüli gyereket, akit - ki tudja milyen ürüggyel és kinek a felhasználásával, de -egy lakatlan terület közepére állítottak az autójával, éppen csak a célkeresztet nem rajzolták rá. A gyanúsított hozzávetőleg nyolcvan kilós, egy BTR-80 súlya tizenháromezer kiló, harminc ilyen gép úgy négyszáz tonnányi súlyt képvisel, háromszáz harcos szállítását oldva meg. Ehhez persze még adjuk hozzá a parancsnoki járműveket, a híradó-személyzetet, a parancsnoki és polgári ruhás állományt és kezdjünk el - vérmérsékletünk szerint - sírni vagy röhögni. Rendben van, az elkövető bombát robbantott, veszélyes a gyerek és kiszámíthatatlan is, ha igazak a vele kapcsolatos hírek, de azért tegyük hozzá, hogy a valóban veszélyes terroristákkal nem üres parkolókban szoktak randevúzni, előre megtervezett időpontban. Ha ehhez még hozzávesszük ezer sebből vérző legendájukat a nyomozás körülményeiről (Pintér belügyér bement anyuka cukrászdájába, ahol anyuka eladott neki egy olyan fagylaltot, melybe előzetesen belenyalt, majd az ÁNTSZ bírság fenyegetésének rémétől és a miniszter füleinek látványától megtörve részletes, feltáró jellegű vallomást tett, melynek valóságtartalmát megerősítette az azonnal elvégzett DNS-teszt. Ezt a miniszter bal felső hatosába épített nanolabor végezte el, sikeresen...), akkor azért gyanakodhatunk. Már megint egy ügy, amelyikről ordít a titkosszolgálati barkácsolás, és amelynek tárgyilagos és szakszerű kivizsgálása még érdekes eredményeket hozhat a következő kormány, vagy rendszerváltást követően. A bomba barkácsolt remekmű volt, veszélyességéből ez nem von le semmit, de egyetlen elkövető esetén be is határolja hatásának mértékét, szóval, nem egy atombombáról van szó, ami azt illeti…”   A kommenteket olvasva az az érzésem támadt, hogy hirtelen itt mindenki minimum TEK-es, de többségük olyan hitelességgel és meggyőződéssel állítja a baromságokat, hogy a sírva röhögésen túl csak arra tudok gondolni, ők nemcsak hogy TEK-esek, de simán a nemzetbiztonság legféltettebb titkainak ismerői. Emberek! Szépen kérem! Ne értsünk már mindenhez ennyire, ne legyünk már ennyire okosak és tájékozottak abban, amiről valójában lövésünk nincs. Könyörgöm! Ne akarjunk már mindenben csak rosszat látni! Baj az, ha egy veszélyes bűnöző elfogását mindenki érdekében túlbiztosítják? Nem hiszem. (Bár, egy kicsit nekem is túlzásnak tűnt ez a BTR-kiállítás, de szerencsére ilyesmit azért ritkán látunk.) Baj az, hogy van Magyarországnak egy profi eszközökkel és kiképzéssel felvértezett kommandója? Baj az, hogy elfogják az ilyen gyökereket? Vagy mégis mi kéne? Szétrohadt kipufogójú kettes Golffal, lila vízipisztollyal menjenek elfogni egy veszélyes bűnözőt? Vagy csendőr egyenruhában, kakastollas süvegben, lóháton, hátha az is elég 2016-ban? Kutyafülét!   Nagyon szépen kérem, tegyük félre a rosszindulatunkat és ne legyünk megint enyire qrva okosak! Ebben a helyzetben annyit kell mondanunk: köszönjük, fiúk; köszi, hogy egy veszélyes őrülttel kevesebb mászkál szabadon. A többit meg rá kell bízni azokra, akik értenek az ilyesmihez. KB

Ne fólj te, nem fabad befélni!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve. Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük. Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány: - Put a té, put a té! A közbülső meg mindjárt rámondja: - Ne fólj te, nem fabad befélni! De a legkisebbik se hagyja: - De drága a té, péndér addák! A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott. (Népmese, Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest - 1972)   Először is szögezzük le: nem szoktam hallgatózni, de néha van olyan szituáció, amikor akarva és akaratlan is végighallgat az ember egy beszélgetést. Így volt ez a minap is. Két fiatal csaj beszélgetett hajnalban a villamoson. Egyikőjük sem volt számomra extra, de ultragáz sem, körülbelül a négy sör esete… Beszélgetésük viszont szöget ütött a fejembe. Egyikük (a kissé pösze) randizni volt egy sráccal, vagyis „csávóval.” Állítólag iszonyat helyes volt a „csávó”, minden klappolt az alapos FB-csekkolás után is, viszont megtörtént a legnagyobb baj: a randin kinyitotta száját az ifjú, itt pedig megtört a jég, felépült a Antifaschistischer Schutzwall, vagyis vége volt mindennek. A srác állítólag iszonyatosan selypített, pösze volt, fogazata pedig tán még a Kasza Tibién is túltett. Átestek a szokásos, amcsi filmekből jól eltanult, rettenetesen kínos, erőltetett marhaságon: első vacsi. Mindegy mibe kerül, ezt akkor is így szokták; ezen giccsszagú, ám szükséges események után már az első csóknál megjósolja egy nő a kapcsolat jövőjét. Férfi kollégám legnagyobb pechje talán az volt, hogy a mondanivalónk 90%-a általában valóban nem a szánkból jön, de őszintén megvallva, nem szeretnék az okok között kutakodni. Sokkal érdekesebb volt számomra az, hogy a beszélgetés 85-90 százalékában a 'pénz' szó hangzott el. Mármint abban a vonatkozásban, hogy a „csávó” mennyire tele volt lével, csak úgy sorakoztak a húszezresek a tárcájában. Kezdtem úgy érezni, hogy a sok pénz felülírta a kezdeti gigantikus undort is. Kíváncsi lettem volna a folytatásra, de leszálltam, bőven elég volt ebből ennyi is…  KB  

Jó vagy az ágyban, de mit eszünk?

Necces kérdésbe futottam bele az imént, mutatom: „Nálatok otthon ki főz? Evidens hogy a nőnek kell főznie egy párkapcsolatban, vagy elvárható, hogy a férfi is tudjon "összeütni valamit"? Én speciel nem tudok főzni, nem is nagyon szeretek időt pazarolni ilyesmire, pláne úgy hogy utána nekem sem ízlik az általam megfőzött kotyvalék. Elvárhatom a páromtól, hogy néha ő is főzzön valamit, vagy esetleg átvállalja kompletten a főzést? (minden házimunkát szívesen megcsinálok, csak ezt utálom)... 21 éves nő.”  Ugye? Valóban necces a kérdés, de meg lehet próbálni válaszolni.   Egyre többször marad tátva a szám, amikor szép, fiatal lányok büszkeséggel(!), fennhangon kijelentik: én még egy rántottát sem... Azért fura ez, mert ha legalább nem lenne büszke valaki a bénaságára, akkor azt mondhatnánk, hogy nem baj, oké, van ilyen, majd beletanul, mire "asszony" lesz, de nem tudjuk ezt mondani. Erre valamilyen megmagyarázhatatlan okból sok lány büszke. Ugyanakkor hozzáteszik, hogy a bratyó, az ex milyen jól főzött, s milyen szorgosan takarított: na, ilyenkor marad tátva a szám, titkon kérdezve, hogy ha mindezeket Te nem csinálod, Édes, akkor vajon mi az, ami annyira jól megy, hogy kárpótol a ganés lakásért, éhes bendőért?!?!?? (Nincs olyan tehetség, véleményem szerint az ágyban sem.) S talán itt jön be az első legfontosabb kérdés: ha férfiként mindent én csinálok odahaza, akkor minek mellém a NŐ? Testi felüdülést, női ivócimborát ugyebár más jelenlétének kötelező jellegű elviselése nélkül is lehet találni. Nem, ez nem így működik. Sőt! Főzni sem kell, csak számolni kell. Egy menü Debrecenben minimum 900 forint. Ha 30 napig menün élek, akkor 27 ezer forintot költök csak menüre. Ha a kedves párom is menün él, akkor ez 54 ezer forint kiadás lesz, pusztán ebédre. Nem beszéltünk még reggeliről, vacsoráról, romantikus éttermi vacsoráról pláne nem. Így bizony drága tud lenni az élet, semmi kétség. Egy hónap alatt simán el lehet költeni nem nagy adag, napi egyszeri étkezésre 50 kiló hús árát, inkább ne is számoljunk. Ugyanakkor tudom, nincs idő ilyesmire. Mert bizony őrülten nehéz dolog összedobni 30-40 perc alatt két napra egy finom főzeléket, necces dolog 25 perc alatt készíteni egy túrós csuszát, gáz fél órát szánni kétnapi levesre, felmérhetetlen teher percek alatt teledobálni egy tepsit, majd órákra magára hagyni. Értem én, nincs erre idő, meg mosogatni is kell, meg gondolkodni is, ez így már sok. Főleg ha gyerek van. Azt a gyereket ugyebár képtelenség az ebédlőben, a konyhában, főzés közben lekötni, szórakoztatni, netalántán játékosan bevonni, megtanítani neki egy-két fogást. Nyilván kizárt. Szerencsések vagyunk a nejemmel. Minket bevontak akkoriban. Sosem vettünk menüt, mindig volt főtt étel odahaza, valahogy elkészült. Este is, fáradtan is, két kisgyerek mellett is hol apám, hol anyám főzött. Lehet, hogy két napig ettük ugyanazt(azért ki lehet bírni), de hazai volt, otthon főtt, még mi is kavargattuk néha. A feleségem 10 évesen önállóan készítette házilag a majonézt a salátákhoz, és igen, 10 évesen elmosogatott és fel is mosott odahaza. Így nevelték, Istennek hála. Aztán megtanított engem is főzni. Azt mondja, nagy sikerrel. Mi több, lassan kiszorítottam a konyhából, és főzünk. Nem mindig élvezet, de ragaszkodunk hozzá. Főzünk, mert nem akarunk az élelmiszer- és vendéglátóipar halálos áldozatai lenni. Főzünk, mert nem akarunk ennyi pénzt kiadni kis adag moslékokért, agyonlisztezett, agyoncukrozott szemetekért. Hogy ki főz? Férfi vagy nő? Ilyen kérdés nincs egy normális kapcsolatban, családban. Az főz, aki ráér, tud és akar. Ha a NŐ főz, az szívmelengető nekem, ha a FÉRFI főz, akkor meg Ő hálás, amiért mentesítettem ez alól. (Ha a bejárónők hada főz, akkor az megint más, de nincs bejárónőnk.) Nincs ebben igazság. Illetve van. Merthogy annyit valóban változott a világ, hogy nincsenek tipikus női és férfi szerepek, de évszázadok óta jól esik, és évszázadokig jól is fog esni férfinak, nőnek is a segítség mosásban, teregetésben, főzésben, mosogatásban, vasalásban, felmosásban. A "nem érdekel", a "nem tudom", a "leszarom" pedig a legrosszabb hozzáállás. Kopányi Balázs        

Miként történhet meg ez? A debreceni házomlás árnyékai

Jöttek a hírek: vasárnap hajnalban egy hatalmas munkagödörbe dőlt egy lakóépület Debrecen belvárosában, a Hunyadi utcán. A továbbiakban a katasztrófavédelem közölte, hogy hét, azaz 7(!) ember tartózkodott az épületben a katasztrófa időpontjában, akik a borzasztó robajt észlelve ki tudtak menekülni, így nem sérült meg senki. Az önkormányzat felajánlotta a segítségét a pórul jártaknak, aztán ennyi, az élet megy tovább. Hát ne menjen! Álljunk már meg egy pillanatra, és gondolkozzunk egy kicsit: mégis miként történhetett ez meg? Hogyan kerülhet veszélybe hét ember élete pusztán attól, hogy otthonában tartózkodik? Milyen építkezési kötelezettségek, szakmai alapvetések (alácölöpözés, stb.) maradtak el, hogy mindez bekövetkezhetett? Miért nem esett arról még szó, hogy ki ezért a felelős? Miért nem állt még a nyilvánosság elé a vállalkozó, aki a beruházást végzi? Miért nem mondta még senki, hogy elnézést, vagy valami? A debreceni önkormányzat egyébiránt nagyon tündéri és együttérző: a falomlással kapcsolatban azt közölte, hogy ha az ilyenkor szükséges kormányhivatali vizsgálat megállapítja, hogy az érintett lakóingatlan életveszélyessé vagy lakhatatlanná vált, akkor az önkormányzati lakásgazdálkodással foglalkozó Cívis Ház Zrt. soron kívül határozott időre, hat hónapra elhelyezést biztosít a bajba jutott családoknak, emellett a családok, ha igénylik, a rendkívüli élethelyzetükre tekintettel soron kívüli szociális támogatásban részesülhetnek, amelynek átutalásáról már a hét első napjaiban gondoskodnak. Mindez dicséretes, ám a gond az, hogy az eset nem egy önkormányzati beruházásnál történt, így a következményekért nem is az önkormányzatnak kell(ene) vállalnia a felelősséget, a segélyezést meg pláne nem. Itt egyébként is inkább a kártérítés merülhet fel, ugyebár. Az ügy komolyságát tekintve a rendőrségi álláspont is érdekes lehet (van egy-két jogi kategória, ami esetleg szóba jöhet, és akkor finoman és visszafogottan fogalmaztunk), ők egyelőre szakértők bevonásával vizsgálják a történéseket. Vagyis a lényeg: felelős egyelőre nincs, de mindenképpen meg kell találni, mert ilyen egyszerűen nem történhet meg. Csak a véletlenen és a lélekjelenléten múlhatott, hogy vasárnapra virradó éjszaka az élet ment tovább, nem halt meg senki, és most nem végzetes tragédiáról beszélünk. Persze az érintetteknek vélhetően már tragédia ez is, önmagában.

Kell nekünk demokrácia?

Őszintén megvallva, piszkosul vártam már, hogy vége legyen a kampánynak. Untam. Szájbarágósnak, túltoltnak, olykor demagógnak éreztem már. Gondoltam, a hülye is érti, hogy miről van szó, mit kell tenni, mit kell és lehet mondani. Mindannak ellenére, hogy a kampány vége felé úgy éreztem, a túllihegéssel, az agyonrágással, a csapból történő csepegéssel pontosan érdektelenséget fognak elérni (a heti hét nap rántott hús esete…); úgy éreztem, hogy rengetegen el fognak sétálni a szavazókörökbe ezen a csodálatos októberi vasárnapon. Abban biztos vagyok, hogy van olyan jobbközepes-keresztény, aki igennel szavazott, de abban is, hogy van olyan „szoci-déká-közeli Gyurcsány-fanatikus, aki nemmel. Valószínűsítem, hogy a jobbikosok többsége a Fidesz kérése szerint szavazott, és azt is, hogy vannak olyan liberális gondolkodású emberek, akik ismerik a szó filozófiai hátterét, s nemmel szavaztak. Száz szónak is egy a vége: azt gondoltam, pártállástól függetlenül mindenki számára fontos az ügy, a jövőnkről, az életünkről, a megmaradásunk, vagy épp változásunk, eltűnésünk eldöntésének lehetőségéről szól. Nem így lett. Magyarok milliói tojtak a közepébe az egésznek. Nem „jött át” az üzenet, nem kapták el a fonalat, nem értették meg a lényeget, inkább nem mentek. Vagy egyszerűen nem érdekelte őket még ez sem, zabáltak egy jót ebédre, ledőltek, aztán meg sz.rtak a világra, gondolták, „lesznek ott elegen.” Nem tudok szebb, jobb kifejezést erre: szégyen! Merthogy szégyen szándékosan nem elmenni egy népszavazásra. Lehet válaszolni a kérdésre bárhogyan. Nem az elvesztegetett nemeket vagy igeneket sajnálom, szó nincs róla. De szándékosan nem élni egy ilyen lehetőséggel, az merő szégyen. Szégyennek tartom, mert ezért a kiváltságunkért (demokrácia, népszavazás, szabad választás) őseink millióinak vére és verejtéke folyt. Elérték, elértük, tessék, itt van, itt volt egy újabb lehetőség, hogy megtorlás nélkül megmondjuk a véleményünket, erre mi történik? Tojunk a közepébe, hiszen már a saját a saját sorsunk sem érdekel bennünket. Érdektelenekké vált számunkra a saját és utódaink léte, jövője, élete, nem is kell nekünk demokrácia, meg sem érdemeljük. Legyen tele a hűtő, a bendő, a pénztárca, a gondokat meg oldja meg más. Így is lehet élni, értem én ezt, tiszteletben is tartom, de ez az érdektelenség legalább akkora rákfenéje társadalmunknak, mint a menekültválság. És a legnagyobb baj, hogy előbbi már itt van, utóbbi pedig még csak ezután jön. KB