°C
TIME DATE
Ma Lenke nap van.

Úgy érzem

A fesztiválozók tízparancsolata: kezdődik a Campus

Szerdán kezdődik a debreceni Campus fesztivál (a tavalyit így köszöntöttük), ideje, hogy összeállítsuk a fesztiválozók hozzávetőleges tízparancsolatát. 1. Ez egy fesztivál, mindenki a barátod. 2. Ez egy fesztivál, nyilván nem mindenki a barátod. 3. Az összes lány/fiú elképesztően jól néz ki. 4. Nem néz ki jól az összes lány/fiú, csak mindenki az utóbbi 1 év legjobb formáját hozza. Legközelebb 1 év múlva fog így mutatni. 5. Rossz felismerés, hogy van elég sör. Mert nincs. 6. Rossz felismerés, hogy nincs elég sör. Mert van. 7. Ha végigőrjöngted a Tankcsapda-koncertet, aztán kiderül, hogy az amúgy a Prodigy volt, akkor tudd, hogy a kettőt még csak nem is ugyanazon a napon rendezték. És ne igyál többet. 8. Ha szerelmed elkeveredik, nem kell féltékenynek lenned. Csak dolga van. 9. Ha szerelmed elkeveredik, indokolt féltékenynek lenned. Valószínűleg mással van dolga. 10. Ha vasárnap hajnalra megmarad az első napi vitalitásod 10-12 százaléka, akkor téged a Jóisten is fesztiválozónak teremtett. T. Cs. Zs.

Ez egy büdös lóf.sz volt: Loki-Kövesd 1-2

Végignéztem az évad első Loki-bajnokiját, a DVSC-Mezőkövesd focimeccset. Annyit állapítanék meg, hogy bár még ősi barátom is van olyan, aki ez előző idénybeli kínlódásért a portugál Pontes edzőt tette felelőssé (mármint hogy az úgynevezett vesszőfutásért), kénytelen leszek vele összeveszni: Pontesnél jobb volt a játék, legalább erőltette a csapat az egyérintőt, még ha nem is ment. Most már az se volt. Nem volt semmi. Mindezt úgy állítom, hogy mélységesen tisztelem és kedvelem Herczeg András trénert. Mindezt úgy mondom, hogy 38 éve járok Loki-meccsre. Mindezt úgy mondom, hogy az egész második félidőt emberelőnyben játszotta a Loki, mégis beégett. Mindezt úgy mondom, hogy kérem, mindenki jöjjön ki a következő hazai meccsre is. De hogy Sándor Tomi 40-en túl is beférne, az biztos... T. Cs. Zs. A tények A Mezőkövesd Zsóry FC emberhátrányban küzdve hosszabbításban szerzett góllal 2-1-re győzött a Debreceni VSC vendégeként a labdarúgó OTP Bank Liga 2017/18-as szezonjának szombati nyitányán.     OTP Bank Liga, 1. forduló: Debreceni VSC-Mezőkövesd Zsóry FC 1-2 (0-0) ------------------------------------------- Nagyerdei Stadion, 4200 néző, v.: Pintér     gólszerzők: Ferenczi (76.), illetve Gohér (63.), Hudák (93.)     piros lap: Tóth B. (45.)     sárga lap: Tóth B. (37., 45.), Tujvel (83.)     Debreceni VSC:     -------------- Nagy S. - Kuti (Mengolo, 70.), Szatmári, Mészáros, Ferenczi - Filip (Tisza, 64.) - Jovanovic, Tőzsér, Holman, Sós - Takács T. (Könyves, 19.)     Mezőkövesd Zsóry FC:     -------------------- Tujvel - Farkas D., Hudák, Pillár, Gohér - Keita, Tóth B. - Csirmaz, Strestik (Veselinovic, 87.), Cseri (Baracskai, 72.) - Novák (Szeles, 68.)  

Oké, hogy buzzancs vagy, csak ne reklámozd!

Az elmúlt napokat beragyogták a szivárvány színei. Többen önfeledten rózsaszín mámorban úsztak, mások szelíden és szótlanul reagáltak, akár a reggelenként beszűrődő sárga napsugár, a narancssárga tömegek gyűlölködést skandáltak, néhányan zöldet hánytak, és bőven akadtak olyanok is, akik piros és tajtékzó fejjel konstatálták a Pride körüli eseményeket. Egy biztos: számomra most is kiderült, hogy az ember a legnagyobb állat. Persze élen járnak azok a fotelharcosok, akik otthon pöffeszkedve fröcskölik mérgüket egy-egy poszt alá. Pedig csak elvétve olvastam néhányat. Egyiknek az volt a fő mondanivalója, miszerint, oké, hogy buzzancs valaki, de igazán ne reklámozza. Mondjuk, ő ezzel azt reklámozta, hogy paraszt, de ez már más kérdés. Bár ez még amúgy egy kedvesebb hozzászólásnak számított. Kíváncsi vagyok, a gyűlölködő, szitkokat szóró tömegből hányan tudnak olyan konkrét példát mondani, hogy miért utálják a melegeket, mert úgy veszem észre, ezek mögött többnyire csak egy „csak” vert gyökeret. Persze, lehet valaki bunkó és meleg is egyszerre, ugyanúgy, ahogy lehet kva jó fej is. De sokan úgy vélik, hogy mégis milyen dolog ez, és hogy képzelik, meg akkor menjenek szobára, de igazából arról se tudjunk. Ez egészségtelen, ez Isten-ellenes, ez undorító, ez nem normális, ez minden, csak nem elfogadható. Nem ismerek bűnügyi statisztikákat, de kétlem, hogy a melegek lennének világunk fő megrontói. Van egy naiv elképzelésem, miszerint az embert önmaga határozza meg. Nem az, hogy milyen kocsija van, mennyi pénz van a bankszámláján, hogy azonos neműt szeret-e, de az igen, hogy üti-e az asszonyt, megaláz-e másokat, vagy mennyit gürizik, hogy legyen betevő, vagy éppenséggel, ha egy beteg gyereket nevel teljes odaadással, stb. Úgy gondolom, mindenkiben az EMBERT kell keresni. A homofóbok szerint a meleg párok nem csinálhatnak olyan programokat, mint bárki más. Nem mehetnek el étterembe, nem mehetnek moziba, nem válthatnak jegyet egy kiállításra, nem tehetnek ki közös képet, nem nézhetnek mélyen egymás szemébe, és uram bocsá’, ha meg mernék fogni egymás kezét, meg egyáltalán minek születtek meg? De ha már megszülettek, hát kérem, szégyelljék el magukat, vonuljanak vissza, és ha mégsem, viseljék az ellenszenvet, ha már kivívták maguk ellen a sorsot! Zavar? Akkor nem kell nézni. Ez nem fertőző, nem kell karantén, hogy el ne kapjuk. Habár jómagam nem végeztem tanulmányt az üggyel kapcsolatban, így lehet tévesek a meglátásaim, de nem gondolnám, hogy bárki önszántából dönt a meleg kérdést illetően. Gondolom, csak jön az érzés… gondolom. Nem úgy van, hogy unatkozom, akkor meleg leszek. Ma már egyre több sorozatban, filmben is szándékoltan vannak meleg karakterek, például a Modern családban két férfi nevel gyereket, a Visszatérők hős amazonja pedig hölgyekkel bújik ágyba. És akkor mi van? A valóságban is megesik. Sokan azzal is vádaskodnak most, hogy micsoda demagóg dolog ez a Pride, mert divatba hozza, hogy meleg legyél. Hát, ne kövesse a divatot, akinek nem tetszik! Láthatjuk, ma is vannak, akik zoknit húznak a szandálhoz… Vass Kata

Én, a konyha és Flórián

Urbán Flórián volt futballista kijelentésétől hangos a sajtó, miszerint a nőnek a konyhában a helye, főznie, mosnia takarítania kell, ez a dolga. Valószínűleg nők ezrei lettek vérig sértve, és ragadtak fakanalat kardot, hogy Hattori Hanzót megszégyenítő, gyors és határozott mozdulattal nyisszantsák le Flórián fejét. Én konkrétan azt se tudtam ki ő, de hát mire találták fel a Wikipédiát, ha nem erre. Személy szerint nem érzem dühösnek magam Flórián kijelentésén, nem buzog bennem a tettvágy, hogy eltorzult arccal csatát kiáltva támadjak rá harcos szüfrazsettként. Annak idején Ákos kijelentésén sem akadtam fenn, igaz Németh Szilárd „szüljük tele a világot” világmegváltó gondolatának hallatán először az anyukáját minősítettem. Persze mindez az én alaptermészetemből fakad, hiszen inkább vagyok csendes megfigyelő, mintsem vehemens amazon. Valahogy a nőkben az ilyen kijelentések után túlpezseg az érzelmi szappanbuborék, úgy, hogy a feminizmus hab már a fülükön folyik ki, és durvábban ütik a húst klopfoláskor, mint Rocky Balboa, hogy kiszabadítsák magukból a felgyülemlett haragot. De mivel most általánosítottam, Flórián kapcsán pedig azt kell leszögeznem, hogy a focistákat sem az eszükért szeretjük (ha szeretjük egyáltalán). Egyébként köszönöm, én egész jól érzem magam a konyhában. Kifejezetten szeretek sütni, főzni, bár valószínűleg alkalmanként Mary Berry a sütijeim láttán inkább forgatná a szemét, mintsem a szájában a falatot, és az is egészen biztos, hogy nem török Gordon Ramsey nyomdokaiba se. (Hmmm. Utóbbira azért még ne fogadjatok.) Ám ha ízlik az embereknek az étel, amit készítek, az igazán simogatja a bennem rejtőző konyhaművész egóját. De ha csak a nőknek van a konyhában a helye, hogyan lennének Széll Tamásaink és Fördős Zéink? Ugye Flórián? Nem érzem magam kevesebbnek attól, hogy ételt készítek, ne adjisten, ételt csomagolok és odakészítek, nem alantas számomra, hogy a serpenyő mellett kell állnom, nehogy odaégjen a kaja. Persze jócskán akadnak olyan napok is, amikor játszi könnyedséggel kattintok a Rendelés gombra, szerencsére ekkor sem néznek úgy rám, mint egy gyerekgyilkosra. A takarítást illetően valószínűleg hamarabb észreveszem, hogy csíkokban lehetne felszippantani a port a szekrényről, és hamarabb ragadok Viledát a kézbe, mint kedves férfitársam, de még ettől eddig nem dőlt össze a világ. Háztartást vezetni egyébként nagyon nem könnyű, szóval, azoknak a nőknek, akiknek „csak” ennyi dolguk van, igazán jár a tisztelet. Na és persze azok, akik még karriert is építenek mindezek mellett, és mondjuk még anyák is, megérdemlik a fényes koronát. Most nem viccelek. Nyilván az sem véletlen, hogy a nők találták fel a mosogatógépet vagy az eldobható pelenkát, de ne feledkezzünk meg Joyról sem, aki a kicsavarható felmosójával tört babérokra. Halkan azért hozzáteszem, hogy egyébként a szalagfűrész és a golyóálló mellény is női találmány, nem baj azért, hogy ők nem csak főztek, mostak és takarítottak. Az Újpest címer miatt pedig igazán felesleges hímsoviniszta mondatokat prédikálni, attól még nem lesz jobb. Persze, van az úgy is, hogy a nőnek másként van a konyhában a helye: borral a kezében az asztalnál ülve, miközben nézi, ahogyan a férfi mosogat. Nos, ezzel sem szeretnék vitába szállni. Vass Kata

Aki nem szereti a Despacitót és a Búzadarát

Számítok arra, hogy most megutálnak. El tudom képzelni, hogy pocskondiázni is fognak. Szinte biztosra veszem, hogy ezek után szavam se lehet. Ki tudja, még a nyaram is odaveszhet. Ezzel együtt bevallom és kijelentem: se a Despacitót, se a Búzadarát nem szeretem. Sőt, irritálónak tartom. Sőt, sokkot kapok tőlük. Mindez csak azért fontos, hogy esetleg gondolkodjunk el: mit hordoznak ezek a dalocskák, amiért ily népszerűek. Fontos mondanivalót? Az átlagtól eltérő ritmust? Újfajta zenei megoldást? Páratlanul sokat üzenő szöveget? Vagy épp ez a lényeg? Hogy nem kell semmi extra? Vagy hogy a fülbemászás és a nyelvtörés bája a nyerő? Vagy minden mindegy amúgy is? Segítsenek, mert nem értem. Aki tudja, magyarázza meg nekem a siker titkát, akár kommentben, akár e-mailben (toth.csaba@hajdupress.hu). Előre is köszönöm, nem leszek hálátlan. Küldök majd búzadarát. De csak lassan. T. Cs. Zs.

Börtönkórház: követendő minta Berettyóújfaluból

Már az országos sajtó ingerküszöbét is elérte, sőt az Országgyűlésig jutott az én kis városomban, Berettyóújfaluban épülő vagy nem épülő börtönkórház ügye. Merthogy jelenleg annyi biztos, hogy vagy megépül, vagy nem épül meg. Ezen nem mellékes alapkérdésen túl a hétfő esti lakossági fórumon történt valami egyedi, valami új, valami lebilincselő, valami tipikus, cinikus, és utolérhetetlen.   Amióta újságírással próbálom keresni a kenyerem, a vélemények rovatában mindig is igyekeztem határozottan kiállni valami mellett vagy ellen. Talán ez az első írásom, amelyben szakítok ezzel a hagyománnyal. Eszem ágában sincs ugyanis állást foglalni az alapkérdésben, több okból sem szeretnék ebbe belemászni.   A hétfő esti –témával kapcsolatos- lakossági fórum kaotikus-forradalmi hangulata viszont megihletett.  Az alaptörténetről ITT már írtunk, nem rabolnám az idejüket fölöslegesen. A lényeg, hogy a berettyóújfalui képviselő-testület május végi ülésén egyhangú (hol volt az ellenzék?) határozatot hozott  arról, hogy az építkezéshez a Gróf Tisza István Kórház melletti mintegy 0,8 hektáros területet ingyen átadja az államnak. A döntést a helyiek közül sokan ellenzik, nemtetszésüknek pedig hangot is adtak a hétfői fórumon. A lakossági fórumot hallva viszont az az érzésem támadt, hogy Berettyóújfaluban nem hétköznapi dolog történt a minap.     Játék nevekkel Csiba Gábor miniszteri biztos szerint a börtönkórház valójában nem börtönkórház, hanem „fogvatartottak egészségügyi központja”. Tudja a fene, én személy szerint nehezen tudok különbséget tenni fütyi és f.sz között, de az is igaz, hogy nem vagyok miniszteri biztos. Tököl helyett?   Csóti András, volt országos BV-parancsnok (aki évekig volt a szegedi Csillag vezetője is) azt mondja, a tököli kórház nem működik megfelelően, ezért kell működő kórház mellé egy ilyen intézmény. Azt is mondta, hogy Szegedet sosem titulálták a Csillag miatt börtönvárosnak, sokkal inkább egyetemvárosként tartják számon.   Jó is lehet   A támogatók oldaláról elhangzott az is, hogy ez a lépés az intézmény megmaradásának záloga. Új munkahelyek, új gépek, nagy fejlesztések. Javulhat a kórház műszerezettsége, így a polgári lakosság ellátásnak színvonala is.   Rossz is lehet   Zákány Zsolt szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvos a nézők soraiból ellenérveit fogalmazta meg. Kérdésként vetette fel, hogy valóban ez lenne-e a berettyóújfalui kórház ideális jövőképe, illetve, hogy a börtönkórház létrejötte esetén hogyan zajlik majd akár egy szülés a rács nélküli szülőszobán. Felvetette azt is, hogy Tökölön sok a fertőző beteg, hepatitisesek, TBC-sek, adott esetben aktív AIDS-es betegek. Így vetődött fel az izoláció kérdése is.   ***   Sok tehát az érv pro és kontra. Az ellenzők köréből főként a látogatás, ordibálás az utcáról (börtönök környékén abszolút tipikus), a hozzátartozók jelenléte, a rendelési idők, várólisták, a keveredés a rabokkal, a közbiztonság, a kórház-környéki ingatlanok árának esetleges csökkenése…   Egy azonban minden érvtől függetlenül biztos: Berettyóújfaluban történt valami hétfő este. Volt érv, volt vélemény. A polgármester, a kórházi főigazgató, országgyűlési képviselők, a miniszteri biztos, a volt BV-parancsnok megtisztelte érveivel, jelenlétével ezeket az embereket. A főorvos ellent mert mondani a kórház főigazgatójának, a "kisember" is mert fújolni, kiabálni, csápolni, tiltakozni. Sajnos volt cinizmus, szerencsére volt ész, értő figyelem, volt indulat, volt tűz, olykor nevetés is. Száz százalékos igaza bizonyára nem volt senkinek, de legalább mertek nyíltan beszélni egymással. Ez óriási eredmény.  Így kellene ezt csinálni máskor is, máshol is, mással is, gyakrabban, ha zavar bennünket valami, vagy nem értünk egyet valamivel; netán cinikus, nyegle, lenéző kommunikációt érzünk.   Berettyóújfaluban megértették a vezetők (is) ennek jelentőségét, népszavazást tartanak az ügyben, főleg ezért indokolatlan nekem véleményt formálnom. Debreceni lakosként semmi alapom nincs is erre.   Újra kiderült, hogy a hajdú-bihari kistelepülés embere egyáltalán nem hülye, s nem is illik annak nézni. Kiderült, hogy van önálló véleménye, van hangja, van akarata, s döntéseinek érvényt is szerezhet egy szabad népszavazáson. Ezért is állítom: hétfőn felelős felnőttként viselkedett, történelmet írt Berettyóújfalu. KB                

A busz természetrajza

A busz egy csodás miliő, amely megannyi állatfajnak nyújt ideiglenes élőhelyet. Habár a mindennapjaimnak már nem képezi szerves részét a buszozás, a mintegy tízévnyi Hajdúsámson-Debrecen szakaszon való oda-vissza ingázás sok fajjal megismertetett. Hangya: Ő az a személy, aki általában a nagy bevásárlást követően vetődik fel a buszra, testsúlyának akár ötvenszeresét is képes magával cipelni. Nem okoz gondot neki egy komplett lakás felszerelésének vitele, legyen szó akár LCD tévéről, lapjára szedett komódról vagy matracról. Megjelenése feltűnő, életvitele kisebb-nagyobb sérüléseket okoz utazótársainak. Hörcsög: Hasonlóan a hangyához, ő is hatalmas pakkokkal a kezében lép fel a busz burjánzó sűrűjébe. Két kezére legalább négy-öt, élelmiszerrel telepakolt szatyor jut. Szinte egész évben gyűjtöget, folyamatosan viszi haza az eleséget. Ő az, akihez egy lehetséges világvége alkalmával bátran betársulhatunk, hiszen évekig el tudja látni saját magát és környezetét. Hiénák: Ez a csoport többnyire fiatal lányokból verbuválódik össze. Megjelenésükre jellemző, hogy egyik kezük mobiltelefonban végződik, amire általában több szem fókuszál egyszerre. Némi csend után hirtelen fülsüketítő vihogásban törnek ki, amit a Messengerük folyamatos pittyegése sem képes elnyomni. Kék bálnák: A kék bálnák a hiénák férfi megfelelői: akár 155 és 188 decibeles hangtartományban is képesek beszélgetni. Életmódjukra jellemző, hogy bár másoknak halláskárosodást okoznak, ők kifejezetten igényesek saját fülükre és annak higiéniájára. Éppen ezért nem hajlandók fülhallgatót használni, de legalább hangosan hallgatják a menő slágereknek hitt, ám sosem volt jó zenéket. Testalkatukat divatosnak ható, szinte teljesen egyforma ruhával hangsúlyozzák, miközben a metakommunikációjuk erőteljes „egyedi vagyok" pszeudo érzéseket közvetít a külvilág felé. Alfahímek révén nem átallják egymást néha nyakba/vállba/bármibe verni, miközben ordas röhögést hallatnak. Poloska: A poloska szürkületkor és napnyugtakor használja a buszt, hogy igénybe vegye az élő- és munkahelye közötti ingázásra. A napot többnyire pálinkás jó reggelt-el indítja, így nem meglepő, hogy előfordulása még a kocsmákban figyelhető meg. Általában erőteljesen szaglik, a helyszín elhagyása után is sokáig érezhető az alkohollal és dohánnyal átszőtt jellegzetes bukéja. Vakond: Ez az a jószág, aki ha felmerészkedik a buszra, sokaknak okoz kellemetlen pillanatokat. Mivel nem lát, de túr a busz belsejében, általában rálép valakire, vagy nekimegy másoknak. Egy olyan eleme a kollektív egésznek, aki sehogy sem passzol, mint az idegesítő "Z" alak a tetrisz játékban. Akadnak olyan agresszív példányok is közöttük, akik akár fel is dönthetik azt, aki óvatlan. Anyatigris: Gyakori jelenség a buszokon, aki általában reggelente és a délutáni órákban tűnik fel kicsinyével (kicsinyeivel). Kölykét a környezettől bármi áron óvja, védelmezi. Senki nem szólhat rá utódjára, legyen az bármennyire is zabolátlan. Ellenben ő, bármikor, ha kívánja, sakált megszégyenítő üvöltéssel megspékelve kaphatja el annak grabancát. Molylepke: Megjelenése szürke, semmilyen. Rendszerint egy könyvbe mélyedve buszozik, megszűnik számára a külvilág. Csak akkor tűnne fel neki bármilyen történés – buszkatasztrófa –, ha épp egy fejezet legvégén járna. Magányos életmódot él. Papagáj: A papagáj általában az a már hatvanon túli személy, aki olyan sokat leélt már az életéből, hogy annak tartalmát mindenáron meg szeretné másokkal osztani. Jellemzően monológokban beszél, partnerének csak hümmögést és néhány bólintást engedélyez. Társas lény, ha egyedül száll fel, akkor is megtalálja azt az embert, akire rááraszthatja a szívében cunamivá gerjedt emlékképeket. A repertoár széles, háborús emlékektől a paprikás csirke tökéletes receptjéig bármiről képes beszédet tartani. Macska: Általában olyan nyugdíjas, akinek semmi sem jó, illetve, aki mindent megtesz saját kényelméért. Ha kell, erőszakkal veszi el a helyet, és nem rest mások intim szférájába sem pofátlanul beékelődni. Létezik belőle kedves egyed is, de ez a faj már kihalóban van, csupán néhány kóricál. Páva: Ő az az utazó, aki habár felületesen végigpásztázza szemével a többieket, érdekes módon mindig ugyanarra az egy pontra kúszik vissza a tekintete: a saját tükörképére. Általában ablakon át bámulást színlel, valójában azonban csordultig van saját gyönyörűségével. Néha elveszti a térérzékelést, megfeledkezik arról, hol van épp, és még illegeti-billegeti is magát (saját magának). Birkanyáj: Életmódjára jellemző a gyakori szaporodás. A nőstény rövid időn belül minél több utódnak ad életet. Előfordulása az ajtók környékén a legvalószínűbb, ugyanis babakocsival képtelen máshol lecövekelni. Csak csoportosan mozog. Majom: Hiperaktív, folyamatosan ugráló életmódot folytató faj. Leginkább kapaszkodókon csüng, vagy az ülések között ugrál. Utódai hasonlóak hozzá, akik kontrollálatlanul másokra is ráugrálnak koszos kis lábaikkal. Cápa: A legveszélyesebb faj, tőle mindenki fél. Ha bizonyosan tudnák, hogy felbukkan rejtekhelyéről, nem mernének beúszni a mélyvízbe. Sunyi, alattomos életmódot folytat, jellemző rá a hatalmaskodási vágy. Álcázza magát, többnyire a semmiből csap le az áldozatára, majd megszólal: „Jegyeket, bérleteket!” Vass Kata

Prodigy, gyász, rémhír: ki halt meg?

Ma körülbelül jó sokan fogadták azzal közeledésem, hogy meghalt Prodigy, mi lesz a debreceni Campus fesztivállal, merthogy a sztárfellépő elhunyt. A félinformációk pestisszerű terjedése persze általános jelenség, azonban ez konkrétan akkora baromság, hogy kénytelenek vagyunk szólásra emelkedni. Akkor tisztázzuk: 42 éves korában, egy rosszullétet követően a Mobb Deep hiphopduó egyik tagja hunyt el, akit történetesen Prodigy-nak hívtak. Szegény amerikai rapsztár vérszegénységgel küzdött születése óta. A The Prodigy viszont egy elektronikus zenét játszó brit együttes, jelenlegi tagjai: Keith Flint (frontember, énekes), Maxim Reality (énekes, MC) és Liam Howlett (zeneszerző, billentyűs). Ők nem haltak meg, sőt, fellépnek Debrecenben. A Campus fesztivál meg nagyon király lesz. T. Cs. Zs.  

Tibi atya, f.szfejek

Atyám, ki vagy. Ez aztán jó móka volt, le lettek szívatva a f.szfejek. Szó se róla, vagyon igazság borgőzös szavaidban, meg vagyon is van a f.szfejek közül p.nabubusként kiemelkedő jelenséged áldásos működésben. Ezúton is grat, tényleg. Van azonban néhány tévedésed, avagy a szószékről is lehet baromságot beszélni. Mert bár ugyan kétségkívül vérfontos az iskolák, a kórházak, az éhezők, a mélyszegénységben élők, no meg a korrupciós próbálkozások ügye, az egyszerűen nem igaz, hogy oldalad eltüntetése egy teljesen jelentéktelen dolog. Korántsem az. Akkor sem, ha a te hazugságodon alapul, akkor sem, ha majd más hazugságán fog (mert nem kizárt, hidd el). A te "piás, suttyó oldalad" millónyi követőjével NAGYON is jelentékeny tényező, pláne oly korban, amelyben a magyar emberek 90 százaléka dezinformációk alapján alakítja ki véleményét és építi fel az életét. Ezeket a dezinformációkat pedig - mint azt te a pálinka átütő erejével megérezted - a nép az internetről szerzi be, és sörhabként nyalogatja minden általad is áldott nap. Tehát: nem mindegy, mit csinálsz. Nem jelentéktelen, ha eltűnsz, nem jelentéktelen, ha visszajössz. Nyilván ezt te is tudod, csak kissé túltoltad a példabeszédet. Az is borbiztos, hogy te éreznéd magad a legsz.rabbul, atyám, ha mindenki f.sna rád, és senkit sem érdekelne, mi a lóf.szt művelsz. Úgyhogy miután felismerted és kihasználtad a rendszer lényegét, ne tégy úgy, mintha nem lennél a része. Felelősséged van, bármilyen kellemetlenül is érzi magát e szó hallatán az ember a kocsmában. Amúgy meg inkább igyunk valamit, dicsértessék. Tóth Csaba Zsolt

Loki-jövő: változzon vagy maradjon minden?

Kezdek aggódni a DVSC általam egyébként hőn szeretett labdarúgócsapatáért. Körülbelül egy hét múlva kezdődne a felkészülés, azonban jelenleg se edző, se csapat nincs. Mondjuk tulajdonos az van, de épp itt kaphat szimatot a klub jövőjét kutató virtuális véreb. A cívisváros szinte befeszült a találgatások és pletykák garmadájától, miközben úgy tűnik, mindössze két opció van. Bár hivatalosan nem közölte senki (a Loki kommunikációja pontosan olyan, mint az előző bajnokságban a csapat teljesítménye: szerény), tudni lehet, hogy a görög Olimpiakosz és az angol Nottingham hajómágnás tulajdonosa befektetne a Lokiba pár (sok) milliárdocskát, ám az üzlet (bár még nem futott zátonyra) kimenetele elég kérdéses, aminek vélhetően köze van a jelenlegi tulajdonos szándékaihoz is. Mert hogy éppen ez a másik opció: minden marad a régiben, kőbe vésődhet a jelenlegi struktúra. A kedves szurkoló tehát eldöntheti, mit szeretne jobban: sok-sok pénzt és új menedzsmentet, ami nyilvánvalóan járhat némi kockázattal, avagy azt a rendszert, amelyben az elmúlt pár évben működött a klub. Miután ezt hívhatjuk kaszinó-szisztémának is, ez nyilvánvalóan szintén jár némi kockázattal. Persze kockáztatás nélkül nincs siker, mint ahogy sok pénz, szakmai koncepció, profi hozzáállás, gondolkodó és konstruktív szemlélet nélkül sincs. Egyelőre egyik se nagyon van. Csak tulajdonos van, és más semmi. Tóth Csaba Zsolt

Az emberi hülyeség határkövei

Egyszer egy elismert rendőri vezető szájából azt a bölcs kijelentést hallottam, miszerint a személyi sérüléssel járó közlekedési balesetek legfőbb okozója a tulajdonképpeni emberi felelőtlenség. Sokan elindulnak rossz állapotú járgányokkal, kopott fékkel, kopott gumikkal, kialvatlanul, ittasan, drogosan. Nem adunk elsőbbséget, tiltott helyen szaladunk át az úttesten, mert arra rövidebb, aztán meg örülünk, ha egyszer még sikerül egyáltalán lábra állnunk. Hiszek neki. Most pedig kiderült, hogy nem egészen fél óra alatt elfogytak a jegyek Ariana Grande vasárnapi manchesteri koncertjére, amelyet az amerikai énekesnő a múlt havi manchesteri fellépése végén elkövetett öngyilkos merénylet áldozatainak emlékére és a sérültek megsegítésére szervezett, világsztárokkal összefogva. Utóbbi tábort meg nagyon próbálom megérteni.   Először is tisztázzuk: vitathatatlanul nemes a gesztus, kész csoda, hogy ez a fiatal lány ugyanott, ilyen rövid idő elteltével képes színpadra állni, s énekelni. Elsősorban tiszteletet érzek, másodsorban f.szságnak tartom még az ötletet is.   Pár éve felelőtlen voltam, gyújtósnak való fa vágása közben úgy elcsaptam a kezem, hogy szereztem magamnak egy piciny, de egész hátralévő életemet végigkísérő heget. Azóta nem próbálkoztam a gyújtóssal… Amikor az egyik nyáron fagyiárus voltam, szinte csak fagyin éltem. Sok volt, azóta sem ettem fagyit, csak jégkrémet. Ha forró a kása, akkor legközelebb legtöbbünk óvatosan közelít. Szép vagy nem túl szép szempillájú lányok is bele vannak b.zulva ebbe az átkozott műszempillába, pedig nem egy ismerősömnek gyulladt be emiatt olyan szinten a szeme, hogy vaksággal fenyegetőzött az orvos. Nincs mese, meg kell értsem, hogy ma már nincs forró kása, nincs félelem, nincs tanulság. Tudjuk azt is, hogy mikor, s mi történt Manchesterben, talán még össze sem takarították a borzalmat, s mégis kísértjük a sorsot. Tudjuk, hogy egyszer már majdnem elvesztettük szemünk világát egy teljesen fölösleges hóbort miatt, pár hét múlva újra bevállaljuk a kockázatot, mert ez fontos(?). Hülyének érzem magam, amiért ebben az illabilis világban a saját udvaromon megfőzött bográcsos pörkölt, és az óvatosan felvágott gyújtós füstje a legmerészebb vágyam. Mások meg máshogy gondolják. Nincs is baj ezzel, csak ne legyen újabb baj. Csak legyen határa az emberi hülyeségnek.   KB        

Debrecen DKV-hőse: a buszsofőr

Amikor az ember foghúzásra igyekszik, hajlamos arra, hogy sajnálja magát. Hogy neki milyen rossz, meg hogy mennyire fog fájni. Az ember ilyenkor önnönmagát féltve hajlamos lehet némi érzéketlenséget is mutatni a külvilág történései iránt. Így aztán az ember a buszon ülve nem rendül meg különösebben, amikor a Klinikánál lévő megállóban azt észleli, hogy egy tolókocsis öreg az út közvetlen közelében lévő, hatalmas kukához hajt, és elkezd benne turkálni. Van ilyen, sajnos, gondolja az ember, biztos a Klinikáról lépett ki a szerencsétlen. A tolószékben ülve az öregnek pont jó magasságban van a kuka nagy oldalsó szája, belelát, bele is tud nyúlni. A roncsok fogorvosa, a mocsok, a szemét szájsebésze, mondhatnánk. A tolószékes talál is egy joghurtitalos flakont, még van az alján valamennyi, mohón kiissza. A busz áll a megállóban, az ember meg csak nézi a jelenetet. Aztán egyszer csak a buszsofőr felugrik, és a nyitott ajtón át átnyújt az öregnek egy ötszázast. Aztán máris visszaül, zár, indulás tovább. Végzi a munkáját. Az ember azt gondolja, elképesztő, micsoda HATALMAS lélekkel tudnak élni közöttünk néhányan. Az ember kicsit szégyelli, hogy az adott pillanatban nem tartozott közéjük. De az ember boldog, hogy ebben a szuvas világban is vannak, akik betömik az érzéketlenség hatalmas, rothadó odvait. T.Cs.Zs.

Eltipró tisztelet

Őszinte leszek: felháborító, ám gondolatébresztő jelenetnek voltam szemtanúja a minap egy pékségben.    Állt egy kisebb sor az icipici üzletben. Néhány öregasszony az oldalsó székeken tette a törvényt, fene se tudta eldönteni, hogy azok vásárolni jöttek oda, vagy pletykálni. Az ácsorgás közepette 8:30 környékén belibbent az üzletbe egy fiatal hölgy, jól láthatóan áldott állapotban. Ezt a hölgyet kiszúrta a sorban jóval előrébb álló másik fiatal hölgy (nevezzük őt egyszerűen B-nek), aki mosolyogva integetett, odahívta magához a kismamát. Alig váltottak pár szót, mire a várandós fiatalasszony karját erősen, két csrepes újjával elkezdte bökdösni egy ellenszenves vénember, majd közölte a kismamával, hogy nem itt van a sor vége, s hogy menjen ki az üzletből. A kismama persze higgadtan közölte, hogy semmiképp sem megy ki a boltból (miért is tenné???), majd B, a barátnője (aki már épp következett volna) kikérte azt az előre bezacskózott félkilós kenyeret, amiért a kismama munka előtt még beszaladt. A vénember legfeljebb 5 másodperccel várt többet, a kismama örült, a sor haladt, s még B is be tudott vásárolni azon túl, hogy segített várandós barátnőjén. A sorban álló idősek, a vének tanácsa viszont nem kegyelmezett, nem voltak cukik, nem volta elnézők: drákói szigorral estek neki a két fiatalnak. A konkrét kifejezéseket nem idézném szó szerint, de a legenyhébb minőségjelző az volt, hogy „Jaj Istenem, olyan pofátlanok ezek a mai fiatalok.” (Mindezt persze azon öregasszonyok jegyezték meg, akik nem is álltak sorba, tudják, akik csak ülni ültek be a pékségbe.) Nagyon helyesen szemberöhögték a sok károgót a hölgyek, majd távoztak, s ment minden a maga rendjén. Ez a a mondat, miszerint „olyan pofátlanok a mai fiatalok”, szöget ütött a fejembe. Simán lehet ez a mondat igaz, sok esetben meg is állja a helyét. Ebben a szituációban viszont a vének viselkedtek minősíthetetlenül. Érthetetlen ugyanis ez az irányukból érkező, mindent letaroló, nap mint nap megfigyelhető őrült sietség. Hova a picsába sietnek annyira, hogy alkalomadtán a 60 feletti édesanyámmal együtt úgy vágnak elénk a sorban, úgy hajítanak félre minket, mint mozdony a Trabantot. Hol marad ilyenkor az általuk olyannyira elvárt és hiányolt türelem? Miért kell ilyen csúf módon viselkedni 5-10 másodperc plusz várakozás miatt? Hol marad a hölgyek, főleg a kismamák iránti férfiúi tisztelet, az udvariasság halovány nyoma? Vagy az csak fiatalon kötelező? Kinek és milyen alapon jár ki a tisztelet? A hőbörgő véneknek, és/vagy a dolgozni kényszerülő kismamának? Valóban megváltozott a világ. Az öregeink is. (Kivételek persze mindkét táborban akadnak...) KB

Vér, takony, nyakon b.szás, kommunikáció

Úgy fel van bolydulva a magyar közélet, mint a csirkeól, mikor bezúzunk egy dinnyehéjat a baromfik közé. Van itt minden: az egyik a taknyán, vérén vonszolná ki, a másik nyakon b.szná, a harmadik öléssel fenyegetőzik. Beszállt már a ringbe fideszes, jobbikos, emeszpés, szuperbalnagyonlibsis, féldemokrata és féldiktátor egyaránt, pattognak a politikusok, az újságírók és a Facebook-huszárok is. Szép. Mindeközben maga az újból beiktatott köztársasági elnök int visszafogottságra, kulturált hangnemre, az indulatok fékezésére, már-már kiegyezést emlegetve. Szavainak súlya jól mérhető a napi hírekben, hatása pontosan ugyanakkora lesz, mint szoruláskor egy újabb kávénak: valami megindul, de a dicső áttörés nem történik meg. Közben a sok bazzegolás közepette minden oldalról mindenki szerzetesként aggódik, hogy minő durvaság van itt, micsoda mán a hangnem, meg hogy mi lesz a rovott múltú és jelenű magyar parlamenti fílinggel és berendezkedéssel. Mást javaslunk. Engedjétek el magatokat, fiúk, férfiak, hölgyek, urak. Elég a megjátszásból, a félremagyarázásból, a füllentésből, a csúsztatásból, a fojtogató "demegmondanámnekikdenemtehetem"-érzésből. Jó ez az út, csak így tovább. Vágjátok a szeme közé a senkiháziaknak (kilétük nyilván változó és attól függ), hogy mekkora idióták, hogy legszívesebben mit csinálnátok velük, hogy milyen egy szemét világ ez, hogy ezek az azok össze-vissza pofázhatnak hülyeségeket, hogy tolatna ki az agyuk a koponyájuk védett garázsából. Kertelés nélkül mondjátok meg azokoknak meg ezekeknek a véleményeteket, ne hagyjátok magatokat, ne csináljátok össze magatokat egy kamerától, ne sunnyogjatok el feszülten dühöngve, adjátok ki magatokból az érzést, úgyis csak egyszer élünk. Előtte azért lenne egy kisebb kérésünk: menjetek el egy olcsóbb kommunikációs tanfolyamra. Ott nagyon okos dolgokat hall ám az ember. Tóth Csaba Zsolt

Túlélhető hülyeség

Bizonyára egészségesnek mondható előrefelé való szerény törekvésünk, ezzel rendben lehetünk. Tesszük mindezt (politikai pártok és nyugati /normális/ világban élő, dúsgazdag rokonok bármiféle támogatása nélkül) a szakmaiság és a becsület szinte járhatatlanul rögös útját járva. Indíttatásunk igaz magyarként a következő: itt és most minden sz.r és szánalmasan kevés, ami az ölembe hullik, iszonyatos leterheltség, áááá, ezt nem is bírom tovább, lépni kell, mégpedig nagyot, s előre!   Derült égből jön a lehetőség, csörög a telefon, egyszerre(!) kb. négy különböző helyről, különböző bizsergető lehetőségekkel. Győztünk! Most kitörünk! Most úgy odab.szunk, hogy a fal adja a másikat! Már-már Gázszerelői magasságokba törünk, lepipálunk mindenkit, ömlik a zsé, teljes az élvezet, hízik a máj (a sok piától főleg).   Aztán hirtelen, ezen a szekérvágta dűlőn járva rájössz, hogy nem vagy Gázszerelő L., nincsenek külföldi rokonaid, s hogy a többért olyan irreálisan sokat kell izzadni, hogy már időd sincs élvezni a meggazdagodást. Dolgozol állat módjára, leginkább mások kényelméért. Ők azt mondják: álom meló, a világegyetem legjobb munkahelye. Te meg egyre biztosabb vagy abban, hogy mindezt azért mondják, mert az ő dolgukat is te végzed el. Azt is mondják, hogy azért ez önmagában szánalmasan kevés lóvé, csinálni kell mellette valamit, mert ebből nem lehet megélni, gyerekeket nevelni, családot alapítani. Azt is mondják, hogy másoknak is belefér mellette más, de te inkább csak ezt csináld, ne vállalj mást, mert ez teljes embert kíván. Égess fel mindent magad mögött! Hűséget, elköteleződést, ragaszkodást, kitartást, lojalitást, barátságot, mindent, ami eddig neked a legfontosabb volt. Aztán elkezd hányingered lenni. Durván. Alig pár nap után elkezd hiányozni a régi, a korábban sz.r, az "ex". Rájössz, hogy szegényebbnek, de boldogabbnak lenni érték. Hogy a kevesebb megint több. Rájössz újra, hogy nincs külföldi rokon, nem vagy Gázszerelő sem,  Lőrinc sem vagy, gazdag sem; így be kell érni azzal az óriási ajándékkal, hogy azt csinálhatja az ember, amiben évekig lubickolt. Sőt! Ezért hálát is kell mondani. Milliószor. Ez a legnagyobb ajándék az élettől. Az "én időm", az én lubickolásom, az én megbecsülésem, az én mosolyom, az én utam, az én göröngyeim, az én csalódásaim. az én ráncaim. Kevesebbért is. Akár szegény maradsz, akár hülyének tartanak. A szegénység és a hülyeség ugyanis túlélhető. S a többi?   KB

Húsvét MOST

Vasárnap reggel megkérdezte a feleségem, hogy gyermekkoromban hogyan ünnepeltük a húsvétot, mentünk-e locsolni, hogyan, kikhez, mikor. Kicsit meglepődtem a kérdésen, mivel eddig ez valahogy nem jött szóba közöttünk. Ez volt ugyanis 10 év alatt az első olyan húsvét, amit az otthonunkban töltöttünk. (Nem azért, mert szombatra belázasodtam, és rám tört valami kórság, amúgy sem terveztünk semmi kirándulást idénre.)   A kérdés meglepett, de szívesen emlékeztem vissza. Meséltem neki arról, hogy a bátyám már (a nagy korkülönbség miatt) nem nagyon tartott velünk, de mi -  Anya megöntözése után - Apámmal felkerekedtünk kora reggel. Indulás előtt összeszedtem az udvarunkról, a fák tövéből a csokikat, nyuszikat, egy-egy apró ajándékot, majd 2-3 csodás verssel a fejemben, szép ruhába öltöztetve nekiindultunk a locsolásnak. Elsétáltunk Magdi néniékhez, náluk kezdtünk. Locsoltunk mindketten. Én verset, verseket is mondtam. Apám kisebb pohárból kapott „üdítőket”, én nagyobb pohárból valami szénsavas üdítőt. Voltak sültek, rántottak, saláták, pogácsák, csodás sütemények, pénzecske, tojáska és beszélgetés. Rácz papa általában ott ért utol minket, így áhítattal nézhettem végig, hogy hogyan locsol drága jó nagyapám legkevesebb fél deci százéves, büdös, román kölnit Magdi néni koponyájára, aki szemmel láthatóan - derék meny létére - örömmel, tisztelettel fogadta az öreg öntözését. Bárcsak locsolhatna még az a dolgos, kérges kéz… Miután Magdi néniék elegendő kis- és nagyobb pohár ürült ki, apámmal megindultunk a következő állomás felé: Rácz mama. Gyors locsolás, velük mindennapos volt a kapcsolat, ráadásul húsvét hétfőnként hagyományosan nála gyűlt össze mindenki ebédre, szóval nem toltuk túl: locsoltunk Apával. Ő kisebb, én nagyobb pohárból ittam, volt zserbó, „barna süti”, pénz, tojás, oszt irány tovább.   A belváros felé vezető úton a keresztszüleim következtek. Gyönyörű ház, rend, tisztaság, millió étel, sütemények, üdítők. Fater kisebb pohár, nekem nagyobb pohár. Vers, locsolás pénz, tojás, beszélgetés kb. fél órában. Aztán haladtunk tovább a mi kis férfias túránkon. Kezdtem fáradni, de lelkesített a tudat, miszerint ez nekünk férfiúi kötelességünk, különben elhervadnak, elsorvadnak a mi gyönyörű hölgyeink, anyáink, nagymamáink, kedveseink. A következő állomás Kopányi mamáék vezetett, ahol székely nagyapám, vajdasági származású nagyanyám, illetve szerelmük 1/3 gyümölcse, Ildikó élt egy panel lakásban. Meglocsoltunk mindenkit, nagyanyám lerohant minket utánozhatatlan töltött és rántott finomságaival, apámnak kisebb, nekem nagyobb kristálypoharak tartalma jutott, polgárias eleganciával szívott cigaretták, pipák, kávék füstjével-gőzével tüdőmben, számos színes tojással, gyereknek nem kevés locsolópénzzel tarsolyomban indultunk el gyalog a családi ebéd felé, a város peremére, vissza Rácz mamáék. (Kopányi mamáék hagyományosan vasárnap tudtuk le az ebédet. Gondolom, így volt szent a béke…) Mondtam a feleségemnek, hogy nekem ez így nagyon tetszett, szívesen emlékezem vissza. Megkérdeztem tőle, hogy náluk falun, Gáborjánban ez hogy volt, Azt mesélte, hogy elképesztő készülődés előzte meg az ünnepet. Sütöttek, főztek, tojást festettek, kiöltöztek, várták a locsolókat az ajtóban. Délutánra émelyítően büdösek voltak, de sokan eljöttek, s szépek is lettek, nem hagyták elhervadni őket a falubeli legények. Mára mindez csak visszaemlékezés. Én sem járok locsolni. A feleségemet, édesanyámat, anyósomat, a sógornőmet meglocsolom, ha kijön rá a lépés, leginkább, ha ők jönnek hozzánk. De én már nem megyek senkihez, mert általában ilyenkor mindenki elutazik messzire. Apámmal sem találkoztam hosszú évek óta. Mint írtam, 10 év alatt ez volt az első húsvétunk itthon. Sütöttünk, főztünk, készültünk egy vendégseregre, de csak Édesanyám jött át, mert aggódott a lázam miatt. Egyedül Feri barátom jött volna meglocsolni a feleségem, de mondtam neki, hogy beteg vagyok, inkább nem adnám tovább a kórt, így ő sem jött.   Furcsa ünnep lett néhány év alatt a húsvét. Kapuk bezárva, lányok bezárkózva, tojások festetlenek, pénzt adni ciki, családok elutazva. Nem mondom, hogy rossz ez így, mondom, mi is elutaztunk 10 éven keresztül mindig, s valószínűleg tesszük majd ezt eztán is. De az is biztos és vitathatatlan, hogy mindenféle külső kényszer nélkül mi magunk változtattuk meg, tettük ilyenné ezt a ünnepet. Eldobtunk egy olyan évszázados szokásrendet, ami embereket hozott közelebb egymáshoz. Nem árt, nem bánt, csak segít. Ez viszont nem biztos, hogy jó. Mármint az elzárkózás helyett az elszigetelődést választani. KB

És ti még nem akartok összeházasodni?

„És ti még nem akartok összeházasodni?” Avagy kérdések, amik a könyökömön jönnek ki. Sokan teszik fel nekem ezt a kérdést a mögöttem lévő kvázi hosszú (öt éve tartó) párkapcsolatra utalva. Van, aki finomkodik, van, aki élből rákérdez, sőt olyan is van, aki magát helyezi előtérbe (vagyis nem titkolja, hogy enne és inna már egy jót). Nagy kedvencem, aki a fenti kérdésre adott „nem” válaszom után elmerengve csóválja a fejét, mintha végtelen hosszú bűnlajstrom lenne mögöttem, ami alól csak a házassággal nyerhetek feloldozást. Néhány mondat, amiket az elmúlt időkben nekem szegeztek: „Összeházasodhatnátok már. Jó lenne elmenni egy jó kis lagziba.” (Persze, azt fogom előtérbe helyezni, hogy neked mi lenne jó.) „Amikor én annyi idős voltam, mint te, már gyerekeim is voltak." (Igen, közvetlenül a kerék feltalálása után.) „És még nem tervezitek az esküvőt? Mióta is vagytok együtt már?” (Épp elég ideje ahhoz, hogy tudjuk, mikor kellene terveznünk.) „Nem értem, mire vártok még.” (Tapsra, b.meg. Mire?) „Hát igen, nehéz most a fiataloknak, de…” (De még nehezebb ezeket a hülyeségeket hallgatni.) „Nem hiszel a házasságban?” (Inkább azt hiszem, hogy ezt a beszélgetést most fejezzük be.) „És hogy fogsz akkor szülni?” (Valószínűleg nagy fájdalmak közepette, miért?) „És ti még mindig nem házasodtatok össze?” ­(Huh, ki is ment a fejünkből, köszi, hogy szóltál.) „A munka mindenekelőtt? Ki fogtok futni az időből. ” (Azért a fizetés nem jön rosszul.) „De te azért szeretnéd már, igaz?” (Persze, csak lelki terrorban vagyok tartva, és nem beszélhetek róla.) „De a szerelmet meg kell pecsételni hivatalosan is.” (Bőven elég az egyéb hivatalos ügyeim intézése is, kösz.) „Azért nem házasodtok meg, mert nem vagytok jól?” (Hát, beletrafáltál, mostanában nem aludtam eleget, és ez a cipő is szorít.) „Mondjuk, lehet jobb is, amúgy is sok a válás.” (Köszönjük a bizalmat!) És, aki még nem mert rákérdezni, és őszinte választ szeretne, hogy miért is nem csillan a gyűrű az ujjainkon? Akkor ezúton közlöm: csak! Vass Kata

Jaaaj! Szerinted szexista ez a majonéz?

Újabb elképesztő magasságokba és/vagy mélységekbe jutott az egyenjogúságért folytatott nemtudomicsoda Magyarországon. Az Index, meg jó pár magyar netező teljességgel kiakadt azon, hogy az Univer majonézek dobozára új típusú feliratok kerültek. Ilyenek: "Egy jó feleség mindig kedves, ettől lesz a férj is rendes." "Rendes asszony gondja, a szép tiszta konyha." "Az én konyhám azért fényes, mert az uram nagyon kényes." "Asszony nélkül a konyha, kulcs nélküli lakatka!" "Férjemuram ne jöjjön a konyhába. Várja meg az ebédet a szobában." "Ne járjon a férj a konyhába, ne szóljon az asszony dolgába!" "Szakácsné légy mindig ébren, az étel oda ne égjen." Az Index szerint az Univer valamiért összekeverte a nosztalgiát a szexizmussal, és ez szomorú. Azt írják, mindez sértő a nőkre nézve, mert a nosztalgikus, falvédős dizájnú feliratok szerint "a nő helye a konyhában van, a nő dolga a főzés, a nő dolga a takarítás, a nő dolga, hogy kiszolgálja a férjét." Kedves hölgyek, drága olvasóink: ez tényleg szexista és sértő? Vitaindítóként: szerintem NEM. T. Cs. Zs.  

Facebook-együttérzők: az orosz ember nem ember?

Csak röviden, lényegre törően: emlékezhetünk, a párizsi és brüsszeli terrorista cselekmények, mocskos merényletek után a fél magyar Facebook-felhasználó társadalom francia, illetve belga zászlóval látta el profilját, mondhatni divatba jött az együttérzés, menő volt érzékenynek lenni és figyelni más nemzetek, Európa problémáira. Hétfőn Oroszországban, Szentpéterváron pokolgépet robbantottak a metróban. 14 ember meghalt, félszáz sérült van, közülük 12-en válságos állapotban vannak. Eltelt majd 24 óra a merénylet óta, de még egyetlen orosz zászlós profilképet sem láttunk a népszerű közösségi portálon, de mély olyat sem észleltünk, aki arra utal, hogy látott ilyet. Valaki magyarázza már el, mi ebben a logika? Egyszer van együttérzés, egyszer nincs? Nyugatra szolidárisnak lenni menő, Keletre nem divatos? Az orosz ember nem ember? Vagy mi van itt? Jómagam egyébként egyik esetben sem változtattam a profilbeállításomon. De legalább van bennem együttérzés. A szentpétervári áldozatok és az orosz nemzet iránt is. Tóth Csaba Zsolt

Pocsaj és Esztár gigászit tett az országért

Félve nyúlok a témához, mert nem akarok bunkónak, köcsögnek, gyökérnek tűnni. Sőt, ha józanul végiggondolom, büszke hajdú-bihari lény vagyok, s örülök annak, hogy valami jó az országban elsőként az én megyémben, az én szülőföldemen történik meg.   Mint megírtuk, az országban elsőként a vasúti peron mellé építették a buszmegállót a Pocsaj-Esztár vasútállomáson. Bravó, csúcs, katartikus, hogy 2017-re eljutott valakinek az agyáig, hogy ez csakis így működik jól, s felemelő, hogy ez a forradalmi áttörés az ország egyik legszegényebb szegletében valósult meg. Isten látja a lelkem, semmi rosszindulat nincs bennem. Sőt! A helyszíni fotók azonban mindent elárulnak, fölösleges szavakat gépelnem hozzájuk. Emberek állnak a peronon, az új térkövön, hangulatos növények közelében. Férfi cigarettával, lemoshatatlanul beletörődött, megedződött bihari arccal, zokni+szandál kombóban a vonat mellett, mögötte tizenévesek is készülnek rágyújtani, az egyik kreol tinilány (cigivel a szájában) pedig vélhetőleg áldott állapotban van. Kolosszális, mindent magába foglaló, drámaian és kíméletlenül őszinte magyar jelenkép. Igen. Itt, s így élünk mi együtt errefelé. S majdnem tökéletesen jól is van ez így, pontosan úgy, ahogy van: keményen, csórón, büszkén, s magyarosan. KB

Bács Zoltán jegyzete - Portungária: a portugál-magyar meccs margójára

2016 nyarán a szeretett labdarúgás által sok tízezer magyar szerzett helyszíni, életre szóló pozitív élményeket az Európa-bajnokságon, amikor világversenyen 30 év után játszott újra a magyar válogatott. Azóta is szebbé teszi napjainkat a közelmúlt emléke, de az élet megy tovább, új és új kihívásoknak kell megfelelni. Bács Zoltán jegyzete.     2017. március 25-én Portugália-Magyarország VB-selejtezőt rendeztek Lisszabonban. A két válogatott az EB egyik legjobb meccsét játszotta az akkori 3-3-mal. Így sok honfitársunk kelt útra a mediterrán országba márciusban, hogy a kontinens egyik legtávolabbi részén buzdítsa a magyar csapatot, és egyben szét is nézzen azon a vidéken. Közel háromezer futballszerető magyar jelent meg Lisszabonban, nem kis tortúrát vállalva a jegyhez jutást, a stadionba való bejutást és az onnan való kijutást tekintve, de erről majd később. A mérkőzés a várost látszólag egyáltalán nem hozta lázba, a legtöbb helyen nem is tudtak róla, hogy VB-selejtező lesz a magyarok ellen, inkább a svájciak elleni meccsre készültek, a TV-ben is azt hirdették. A főváros, Lisszabon lakossága negyede Budapestének, kb. 500 ezer fő, de az ország GDP-jének közel 40%-át itt és a város vonzáskörzetében állítják elő. Lisszabon rendkívül élénk turizmussal rendelkezik: szállodák tömege, vendéglátóhelyek, városnéző buszok sora, tuk-tuk autók kavalkádja mutatja az ezekre mutatkozó igényt. Nagy kultusza van a csempéknek, a házak sokszor kívül-belül csempézettek, a gyalogjárdák macskakövesek, a tisztaság nem svájci szintű.   A Barrio Alto nevű belvárosi negyed a romkocsmákra és a fiatalok éjszakai bulizására rendezkedett be, használaton kívüli, sokszor bedeszkázott ablakú régi házak sokasága várja itt a kalandra éhes fiatalokat.  A Pink Street rózsaszínre festett aszfaltjával kultikus hely a turisták számára is, szakadó esőben is tömegek keresik fel bárjait, vendéglátóhelyeit, diszkóit főleg pénteki és szombati napokon, de a város diáksága hét közben is előszeretettel látogatja.   Nem messze innen Time Out néven egy egész piaccsarnokot is átalakítottak az oly' népszerű street food ételek hódolói számra, láthatóan elég nagy sikerrel. Itt már déltől kitartás kell az asztalfoglaláshoz, és egészen kora estig alig van hely. Különleges és szokványos ételek, italok, édességek, minden megtalálható, és a hangulata is egészen kiváló. A közönség a turista helyeknek megfelelő, de azért a hazaiak vannak többségben.   Március 25-én, szombaton a meccs napján napsütéses, de szeles idő volt. A város utcáin, közlekedési eszközein elég gyakran lehetett magyar mezes, sálas emberekkel találkozni, akik ismeretlenül is köszöntötték egymást. Tulajdonképpen a belvárosban sok helyen többségben voltak a magyarok. Jól ment az üzlet a portugál-magyar meccssálat áruló neppereknek, talán jobban, mint aznap az utcai dílereknek.   A magyar szurkolók sokasága háborgott azon, hogy a városnézést - jó magyar módra - meg kell szakítani néhány órás ügyintézéssel. Aki ugyanis nem tudta a jegyét felvenni még Budapesten személyesen, annak útra kellett kelni egy helyi külvárosi szállodába, ahol némi sorállás, az igazolvány felmutatása és az egyidejű face-control után kaphatta meg a meccsre szóló belépőjegyét.   A helyi személyzet hiába igyekezett, hogy gyorsan haladjon az ügyintézés. Arra nem tudtak válaszolni, hogy miért kaptak egymással ellentétes információt a jegyvásárlók otthon: e-mailben egyszer azt olvashatták, hogy közvetlen belépésre jogosító jegyet vásároltak, egyszer azt, hogy az egy voucher, amit be kell váltani. Várakozás közben is sokan feltették a kérdést: miért nem adták ki a jegyet Budapesten még ügyvédi meghatalmazással sem a voucher ellenében, miért egy pénztáros azonosítja a jegytulajdonost, amikor a megvásárolt szolgáltatás nem a pénztárban van, hanem a stadionban és az azonosság ott ellenőrizendő. Vagy: miért egyenlő 15 euró 5000 Ft-al, miért írtak 20.45 órás kezdési időt a voucherre, amikor a meccs 19.45-kor kezdődik, és még sorolhatnánk. Ingerült viták alakultak ki, de a személyzet felkészült. Na nem elnézés kéréssel, vagy konkrét szakmai válaszokkal, hanem indignált, arrogáns hozzáállással, amiből persze a másik oldalon sem volt hiány. Ez a kötelező turisztikai programpont kb. két órát vett igénybe oda és visszaúttal, metróval, villamossal, könyörtelenül minden egyes voucher tulajdonos számára, köztük nők és gyerekes családok is voltak szép számmal. Ez is mutatja, hogy a futball nem játék, más minőség, mint a kultúra, a színház, egy koncert, vagy más sportágak, ezt a légiközlekedés és a nemzetközi határok átlépésének komolyságával kell viselni. Bár nem mindig és mindenhol, mert az EB-n nem így volt, sőt a legtöbb esetben nem ilyen véresen komoly a helyzet, a biztonság nem mindenhol egyenlő a túlzásokkal. A Barca, Real, Bayern vagy egyéb hasonló meccsre interneten lehet jegyet venni, kinyomtatni, és helyszíni átvizsgálás után be is lehet menni vele, sőt még udvariasak is a szolgáltatók a fogyasztókkal, személyazonosítás pedig nincs! Ki lehet próbálni! Az a szerencse, hogy itthon néha még mindig sokan vállalták, vállalják a kellemetlenségeket a kedvenceikért, mert jobban szeretik a futballt, mint amennyire utálják a részvételhez szükséges feltételeket, körülményeket.   Estig maradt még egy kis idő nézelődni, enni, inni, élvezni a napsütést, majd megközelíteni a stadiont. Voltak akik ezt együtt, 1500-as tömegben felvonulva tették meg, mások külön-külön barátaikkal, családjaikkal érkezve. A bejutás újabb tortúra, komoly motozással, ruházat- és csomag-átvizsgálással, marcona rendezőkkel és rendőrökkel. Ha valaki fényképezett a várakozás során, akkor a mobiltelefonok fotóalbumait is átvizsgálták, az érintett fényképeket töröltették, de szerencsére a családi képek maradhattak! Kb. 70 perc szélfúvással színezett esőben töltött várakozás, és már benn is voltunk. Ahhoz képest, hogy nem látszott a fővároson, mégis 58 ezer néző jelent meg az 500 ezres városban egészen jó hangulatot varázsolva a stadionba, amihez nagyban hozzájárult a jelenlévő 3 ezer magyar szurkoló. Mellékesen jegyzem meg, hogy a La Luz nevű 65 ezres Benfica stadiontól pár kilométerre 50 ezer nézőt tud fogadni a Sporting stadionja is.   A mérkőzésen a realitás győzött. A futballt 90 perc alatt kell bemutatni, de az ahhoz vezető út sokkal hosszabb. Tehetség, gyakorlás, tanulás, felkészülés, rendszerszemlélet, következetesség, szervezettség – ez mind része a hosszú évekig tartó felkészülésnek. A pályán mindkét csapat tisztességgel tette a dolgát, mindkettő megmutatta az erényeit, lelkesedését. Az egyikben egy szupertehetségű szuper világsztár és leendő szupersztárok, a másikban hazai sikerű sztárok, akikre nem lehetett panasz, megtették, amit tudtak. Az ennyire volt elég, az eredmény az ismert 3-0, ami belefér egy ilyen ellenfél ellen. Nem lehet mindig azt várni, hogy csoda történik, és a kevésbé felkészült legyőzi a jobbikat, és itt felkészülés alatt nem az adott meccsre való felkészülést kell érteni. Az egy-egy esetben előfordulhat, hogy Dávid legyőzi Góliátot, néha többször is összejöhet, de hosszú távon a stabil, megalapozott tudás megkerülhetetlen. Bízunk benne, hogy pár év múlva már mi is jobban állunk majd ebben is!    A bejutás kellemetlenségei után ismét nem várt fordulatot jelentett, hogy a lefújást követően hosszú ideig nem engedték ki a magyar szurkolókat a stadionból. Majdnem az összes hazai néző távozott, kivéve a 30-40 fős maroknyi portugál B-közepet, akik messziről mutogatva próbálták hergelni a magyarokat mintegy 30-40 percen át, amikor végre kikísérték őket. Aztán távoztak a biztonsági őrök, a pályamunkások, meg mindenki, amikor végre elindulhatott a magyar közönség is.   Sokan gondoltak a megváltó mosdóra, de hiába, mert oda a rend őrei már nem engedték be az embereket, sőt a metróig hajtották őket. Ott bevagonírozták a magyarokat és 10-11 megállón keresztül, de megállás nélkül a város másik végébe szállították őket, függetlenül attól, hogy ki hova szeretett volna eljutni. Az a zsúfolásig megtelt szerelvény, amelyben mi voltunk, az utolsó két megálló között egyszercsak megállt. Hosszú, 15-20 perc bezárt és tétova várakozás után többen rosszul lettek a levegőtlen metróban, fóbiák és légzési nehézségek jöttek elő, gyerekeknek potyogtak a könnyei, a megfélemlítésre biztosan jobban felkészült rendőrök pedig tanácstalanul vonogatták a vállukat a kétségbeesett segítségkérésekre reagálva. Végül a botrányhoz közelítő állapotban az utolsó ajtót felfeszítve a tömeg fellélegezve távozhatott! Ilyen mennyiségű embert szándékosan így kezelni több mint felelőtlenség! Megállapítottuk: ha a fociban jobbak is, a portugálok szervezőtehetsége sem makulátlan.   Csak bízni tudunk benne, hogy a magyar közönséget a magyar oldali biztonsági felelősök legközelebb sajátjaiknak tekintve óvják, védik és szolgálják ki még idegenben is, operatív módon tartják a kapcsolatot a helyi biztonságiakkal, nem érzi magát mindenki potenciális bűnözőnek, nem érzi magát elhagyatottnak, aki a vendégszektorba megy és vállalja hovatartozását! Most is ott lehetett volna lenni a hazai szektorokban, ahogy sok honfitársunk ott is volt, ahova a meccs előtti napokban is 50%-os kedvezménnyel kínálták a belépőket egy szupermarket kedvezménykártyás ügyfeleinek! E mellett a hazai szurkolókat nemigen motozhatták oly nagyon, mert a portugál gólok után különféle színű füstbombák gyúltak a stadionban!   Nem csüggedhetünk, mert mi magyar fociszeretők is emberek vagyunk! Kalandvágyból vagy őrültségből, szerelemből vagy elszántságból, de a magyar futballt szeretni kell, ki kell tartani, még ha vannak is körülmények, őrültségek, amik ezt néha megnehezítik! Mi kitartunk!   Hajrá Magyarország!   Bács Zoltán  

Hogyan lesz így Debrecen okos város?

Tarlós István vélhetőleg megértett valamit. Azt mondta, hogy felülvizsgálná a kerületi közterület-felügyeleteket, mert valami nem stimmel a szellemiségükkel és a helyzetükkel. Kimondta a lényeget is: „nem az a feladatuk, hogy az autósokat üldözve „szabályos pénzbehajtásnak látszó akciókat bonyolítsanak le”. Ahogy ezt olvasom, az a benyomásom, hogy ez a fickó korát megelőzve megértette a probléma súlyát és lényegét.   Debrecenben ugyanis bőrünkön érezhetjük a sok hasznos cselekedet mellett ennek a „szakmának” a sötétebbik oldalát is. Írtunk már erről számtalanszor, mégsem történt lényegi változás. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt 40 fok körüli lázzal rohantam este az autómhoz, de nem volt sehol. Azt se tudtam, hogy megbolondultam, vagy ellopták szerény kis autókámat a Csokonairól. Nem zavart ő senkit előtte sem, akkor sem, pusztán „véletlenül” kikerült pár vadiúj „Megállni tilos!” jól megszokott kis utcámba, aztán nyilván annyira akadályoztam a forgalmat egy Yarissal (és sok más tudatlan társammal), hogy azonnal el kellett onnan vinni szegénykét (is). S bizony hónap végén, kölcsönpénzből rohanhattam lázasan az autóm után. Félreértés ne essék! Még így is elismertem volna, hogy hibáztam, de azt nem fogadom el, hogy bárki is hozzányúljon, emelgesse, pakolja az autómat a jelenlétem, engedélyem nélkül. Én sem nyúlok a máséhoz, kocc az enyémtől is. Ez emberi, a tulajdonhoz való jog aggályos pontja.   Emlékszem, amikor az egyetem környékére érkező büszke családok autóit cseszték végig (láthatóan készülve a nagy fogásra) a szemem láttára. Mit mondjak, felfordult a gyomrom.   A minap pedig egyik ismerősöm mesélte, hogy belvárosi irodájuk ablakából nézte végig a jelenetet, melynek főszereplője egy kétgyermekes anyuka volt a szakadó esőben. Állítólag ott állt a két hisztiző gyermekkel, s könyörgött a felügyelőknek, hogy ne vigyék el az autójukat. Állítólag azt is mondta, hogy elismeri, ha hibázott, azonnal kifizeti a büntetést, csak ne vigyék el az autót. Vérlázító, de elvitték. (Nem állítom, hogy ez igaz, de azt sem, hogy az ismerősöm hazudik.) Nem túl rég pedig egy kocsma teraszának pontos lemérése után, bizonyára rendkívül fontos volt egy melós brigádot elzavarni a belvárosból: valóban nagyot hibáztak: javították egy századforduló előtti építmény homlokzatát, hogy szép maradjon még sokáig. Tették mindezt egy asztalnyi állványon, egy lelket sem zavarva. Ugyanezen ismerősöm azt is mondta, hogy gyakran leanyázzák a köztereseket azon a környéken, minden különösebb ok nélkül, csak véleménynyilvánítás gyanánt. Elgondolkodtató. Elgondolkodtató, hogy hogyan érte el a rendőrség azt, hogy a közteresekhez képest kifejezetten megkedveljék jelenlétüket a városlakók? Hogy miért engedik ezen emberek formaruházatban való legalizált zsarnokoskodását a városban? A legfontosabb kérdés: mikor lép a legapróbb emberség az embertelenség helylébe? Mindenesetre így sosem lesz Debrecen smart city, de még okos okos város sem. Mindez még Bunkófalvára is kevés, vagyis sok(k). KB      

Kevesebb bunkóságot, debreceniek!

Mostanában meglehetősen sok szó esik arról, hogy végre-valahára fel kellene lendíteni Debrecen turizmusát. Ez ügyben az önkormányzat is erőlködik, programszervezők, vendéglátósok agyalnak ezen folyamatosan és oly aktívan, mint átlagember a párkapcsolatán, a reptér is egyre-másra igyekszik új lehetőségeket kínálni, mégsem nagyon lepik el a cívisvárost a sok pénzt hozó turisták. Felmerül a gyanú, valami más a baj: mi vagyunk a baj. Egészen konkrét példa erre az, hogy Debrecenben a befogadó közeg megismerését és mentalitását jelölték meg fő problémaként az itt tanuló külföldi diákok (ne tessék cöncögni, évi mintegy 15 milliárdot hagynak a városban), de a saját tapasztalatainkból is kiindulhatunk egész nyugodtan. Ha az ember a Dunántúlra, vagy épp az Északi-középhegységbe vetődik, mély megdöbbenéssel tapasztalja, hogy bárhová megy, többnyire kedvesek és udvariasak vele. Benzinkútnál, étteremben, kocsmában, szállodában, boltban, mindenhol. Széles, szolgálatkész mosoly, nyílt, befogadó lélek - ez üti arcon arrafelé a cserzett homlokú debrecenit, aki meglepődik, mert nem ehhez szokott. Hogy mégis mihez szokott? Flegma, unott arckifejezéshez, a "mi a túrót keresel te itt" testtartáshoz és a "ráknak jöttél te ide" mentalitáshoz (a kivételeknek persze MAXIMÁLIS tisztelet). Még a vendég érzi magát hibásnak, hogy betért valahova, ahol költeni fog. Abban ugyebár megegyezhetünk, hogy ez a hozzáállás még ütvefúróval erőltetve sem nevezhető szolgáltatóiparnak, már pedig a turizmus, illetve annak fellendítése pontosan ezen alapszik. Mit tehetünk tehát? Fogalmazzunk úgy, kívánatos lenne, ha mi, átlagbunkó debreceni lakosok is hozzátennénk a magunk részét a "gyüttmentek" idecsalogatásához, ezzel együtt pedig Debrecen életének és gazdasági potenciáljának újrateremtéséhez. Sok minden nem kell hozzá, ráadásul ingyen van: némi kedvesség, némi nyíltság, némi segítőkészség, esetleg némi mosoly, ha kérhetnénk. Bunkóságból pedig kevesebbet kellene odaverni egymás és az ide érkezők felé is, ugyebár. Még mielőtt bárki is szóvá teszi: született debreceni vagyok, tehát a fontos dolgokban befelé élő, nem túl nyílt, sokszor fafejű és rugalmatlan faszi, aki még azokkal is képes bunkó lenni, akiket szeret, nemhogy valami elsőre antipatikus idegennel. De megfogadtam, hogy kinyitom a személyiségem ingyenboltját, és megpróbálok több kedvességet osztogatni. Tartsanak velem, debreceni polgártársak! Rajtunk ne múljon. Tóth Csaba Zsolt  

Kincsem: csodafilm a csodalóról

A nyitókép egy fán lógó akasztott szabadságharcos, debreceni bemutató március idusán, álló vastaps a teremben az alkotóknak, 3 milliárdos költségvetés, gyönyörű játék az érzelmekkel: kolosszálisan jó film a Kincsem.   Történt valami. Télen a #Sohavégetnemérős című alkotás után csapott meg először a változás szele: valami történt a magyar filmgyártással. Nem erőltetett, nem giccses, nem idétlen az a film, hanem szórakoztató és úgy jó, ahogy van. Ilyen élmények birtokában, - fenntartásokkal ugyan -, de kíváncsian vártam, hogy mit adhat nekem a Kincsem, a magyar csodalóról gigászi összegből készült (már tudom) csodafilm.   Nem nagyon merülnék el a részletekben, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rég játszott ennyire az érzelmeimmel egy film. Izgalomból mentem át kacagásba, kacagásból sírásba, s katartikus pillanatok sokasága vonul végig az egész mozin. Egyszer ettől rázott ki a hideg, pár másodperc múlva egy teljesen ellentétes érzelemtől. Zseniális. Remek képi világ, kiváló zene, ügyes színészek, drámai döntések, súlyos következmények. Finom erotika, de nem az a magyar posvány, az a ruhában lökdösődő, hervasztóan nyomasztó erotika, amit számtalan eddigi magyar filmben megjelenítettek. Valami más, valami ízléses. Ha hibát kell keresnem, akkor én rendezőként a Kincsem "betöréséről" szóló jelenetet kihagytam volna. Egyrészt azért, mert egy nagyon fontos szálat szakít el a mozzanat, másrészt pedig sem valóságalapja nincs, sem indokoltsága. Sajnálom, számomra megbocsáthatatlan bűn egy állat bántalmazása, egyszerűen ott valami összeomlott bennem. Összességében viszont rendben van. Mi több, kiváló alkotás. S ha valóban az a cél, hogy tudjunk arról a csodáról, amitől e magyar ló egyedivé tette a magyarokat, s valóban az a cél, hogy a fiatalok is tudjanak Kincsemről, akkor ez a film célba ért. Ja, hogy 3 milliárd? Tudják, azt gondolom, hogy soha rosszabb célra menjen el ennyi pénz, senki ne lopjon el ennyit, ne hazudjon, csaljon el ennyit SE, s akkor rendben leszünk. Kopányi Balázs  

Zseni van a Lokiban!

A világ legrövidebb jegyzetét szánom ide: tegnap a Loki-Diósgyőr meccsen (3-0) olyan játékost láttam a debreceni csapatban, amilyen hosszú évek óta nem volt. Nem a gólszerzőkről beszélek, hanem egy ázsiai játékosról. A dél-koreai Szuk minden labdalevétele, csele, passza élményszámba ment, túlzás nélkül felemelő volt látni, hogy van még FUTBALLISTA a kiesés ellen hadakozó csapatban. Tessenek kijönni jövő hét szombaton: a srác csak kölcsönben van, nyáron megy... T. Cs. Zs.

Szégyen

Seregnyi értelmetlen, öncélú baromságra költ minden áldatlan nap Magyarország egy nagy rakás pénzt. Az olimpia nem lett volna baromság. Zizzentnek tekinthető az, aki szerint az olimpiai pályázat visszavonásával bármire is több pénz jut majd. Nem fog. Égés, szégyen: Marokkó járvány, Líbia háború miatt szokott visszalépni például a labdarúgó Afrika Kupa rendezésétől. Nálunk mi is van? GYanúsan kevesen akadtak ki a magyar olimpiai pályázat kiherélésén: hová tűnt a lelkesedés? Netán csak művi volt? Elképesztő fővárosunk van: negyedszázadon belül sikerült lemondani egy világkiállítást és egy nyári olimpiát. Utánozhatatlan. Nemzeti ügynek mondták, most meg már pártügy. Annyi nemzeti ügyünk lett már sárba tiporva: soha többé ne használjuk ezt a kifejezést. Tóth Csaba Zsolt

Kedves Moziból Elkésők!

Rossz, esős idő volt tegnap. Olyan, ami már reggel ránehezedik az ember vállára, és minden újabb esőcsepp nyomasztja a lelket is. Habár nem tegnapi ötlet volt, hogy mozizzunk, mégis úgy éreztem, ez az élmény lesz az én napsugaram, ami erőtlenül igaz, de átjárja a szívemet. Az utóbbi időben „szoktam rá újra” a mozizásra, hiszen mégiscsak elemibb ereje van a szélesvászonnak, mint a nyugdíjasan néha felhörgő laptopomnak. Igaz, hogy magát a filmet is nagyon vártam, de talán még jobban azt a tényt, hogy belesüppedek a székbe, és csak bámulok ki a fejemből. Se nasi, se kóla, („nekem már tényleg nem kell semmi, csak hagyjatok békén lenni”) csak a film, amit az általam olvasott kritikák piedesztálra emeltek. El is foglaltuk méltó helyünket, majd ruhatár nem lévén, a klasszikus, stócoljuk fel a kabátokat egy székre módszert alkalmaztuk, aztán nosza hát! Jöjjön, aminek jönnie kell! Nagyon türelmetlen voltam, nem akartam előzeteseket sem, de ezt nem lehet megúszni, hát vártam. Majd a pillanat, amikor sötétségbe borult a terem és csak az Exit lámpa világított fényesen és zölden, felvettem a legkényelmesebb pózt. Igyekeztem befogadó szívvel átélni az eseményeket, eggyé válni a zennel. Elindult a filmzene, melynek lágy hullámán ringatóztam épp, amikor is nyílt az ajtó… és betrappoltak a késők. Már ez a tény is megzavart, de az, hogy akkurátus léptekkel elindultak a hátsó sor irányába (egyébiránt, ahol mi is ültünk), és volt po képük felállítani a sort, miközben a film legelső dialógusa kezdődött (mellesleg feliratos volt, szóval teljesen lemaradtam), nos, az kiverte a biztosítékot. Kedves Moziból Elkésők! Ha már elkésünk, ami lehet, hogy nem önhibánkból történik, ami még megbocsátható, de nem! Akkor sem keressük a helyünket vaklálva a sötétben. Nem lengedeztetjük a jegyünket bizonygatva igazunkat, némán artikulálva mellé, hogy ide szól a jegyem (itt a helyem). Nem állítunk fel egy sornyi embert. Nem takarjuk ki a képet (senki sem kíváncsi a bunkók sziluettjére). Nem adjuk át fintorok közepette a kabáthalmazt, amit uram bocsá’ a „helyükre” tettek. És nem foglalunk helyet teátrálisan, mintha az egész világ ellenünk szövetkezett volna. Ha elkésünk, már belépéskor kushadunk, és a legelső szabad helyre, a lehető legkevesebb mozdulattal és hanggal leülünk. Szerencsémre, éppen mellém ült le az elkéső pár, így bónuszként közelről lehettem részese a kabátok levételének és az összehajtogatás minden csínjának és bínjának is. Ideges voltam, de néhány perc elteltével már újra a megszokott tempóban vert a szívem, és abba is belenyugodtam, hogy a film egyik meghatározó motívumát leíró dialógusról maradtam le. De kisvártatva az ajtó újra nyílt… Tippelhettek, hol foglalt helyet az illető. Vass Kata

Tekintet nélkül

A probléma, aminek néhány mondatot szentelek, teljesen jelentéktelen. Több fontosabbnak tűnő téma is kavargott ma a fejemben, de hazafelé olyan megalázó helyzetbe kerültem, hogy az mindent felülírt. Történt ugyanis, hogy a debreceni volt Tanítóképző környékén harmadmagammal olyan adag sárlével borított be bennünket két, a zöldhöz igyekvő titán, hogy csak fejcsóválva ropogtattuk a homokot a fogaink között.   A probléma tehát nyilvánvalóan teljesen jelentéktelen, felháborodásom alaptalan: joggal mondhatja ezt a két autó sofőrjével együtt mindenki, akit nem csaptak ma össze nyakig.   Sőt! A probléma olyannyira semmis, hogy a minap azt reagálta az egyik debreceni kereskedelmi rádió „bölcs” műsorvezetője egy hasonló probléma miatt betelefonáló hallgató panaszára, hogy tél van, szerinte ez belefér, sajnos ezt el kell fogadni.   A tökömet kell elfogadni, ez baromság.   Ez szerencsére még KRESZ-szabálysértés is. 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ) 3. § (1) Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles c) úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon. Továbbá: 25. § Haladás az úton (1) Járművel a forgalmi, az időjárási és látási viszonyoknak, továbbá az útviszonyoknak (az út vonalvezetésének, az útburkolat minőségének és állapotának) megfelelően kell közlekedni; figyelemmel kell lenni a jármű sajátosságaira, az utasokra és a rakományra.   Úgy néztem ki, mint egy sáros disznó, mindenemből ömlött a sárlé, a velem összecsapott hölgyekről nem is beszélve; rettentő megalázó volt, ahogyan bámultak ránk az emberek.   Ehhez nincs joga senkinek, ez arcátlanság, gusztustalan önzés, megmagyarázhatatlan bambaság a másik, a szerencsétlen gyalogos totális semmibevétele.   Nem véletlen volt. Az ugyanis nem igaz, hogy nem látták a sorra elugráló gyalogosokat a sofőrök. Feltűnőek voltunk, de nem elég gyorsak. Az egyik egy NJT rendszámú „nem túl öreg” Merci volt, a másik egy belvárosi pizzéria üres tekintetű futára, de ez mindegy is, ne általánosítsunk!   Szerintem megfáztam a vizes nadrágban hazafelé jövet, de nyilván ez is mellékes.   A lényeg, hogy ők szárazon, a fűtött autóban odaértek a céljukhoz.   Holnap én is autóval leszek, szívesen összecsapnám őket, hogy érezzék, milyen érzés ez. Ezúttal szívesen lennék bunkó, de nem állok be a sorba. Nem arról van szó, hogy ne autózzon az autós, hanem arról, hogy ésszel éljen.   Állítólag rohan a világ. Mostanában ezzel a közhellyel leplezik az antiszociális, egymást totálisan semmibe vevő, mindenkin átgázoló, türelmetlen, aljadék megmozdulásokat.   Szerintem meg nem a világ változott meg, nem is rohan sokkal jobban. Mi változtunk meg, mi rohanunk, s csak a saját fejünkben kellene némi rendet tenni, sehol máshol. KB                 

A rusnyáját a majomnak!

Nyugalom. Kérem, próbáljunk lenyugodni egy kicsit. Pattogni nincs okunk. Emberek vagyunk, s maradjunk is emberek, viselkedjünk emberi módon! Debrecen még véletlenül sem tartozik Romániához, még folyik a csapból a forró víz, még van egy kis párizsi a hűtőben, Alföld Televízió is van, volt és lesz holnap is.   Napok óta érlelődnek bennem a gondolatok, hogy egyáltalán mit, s hogyan gondoljak arról, ami Megyeri Csilla kolléganőm kapcsán kialakult ebben a szuperértelmes, überintelligens, hibátlan emberek lakta városban, sőt, országban. Álláspontom igyekszem pontokba szedni, mely nem tekinthető a TV hivatalos álláspontjának. Sokkal inkább egy külsős munkatárs véleménye ez. Kérem, ha rusnyázni, bazári majmozni lenne kedvük, akkor ezen írás kapcsán rám vessék az első köveket, ne az említett kolléganőre: ezen sorokhoz ugyanis semmi köze nincs. Sem felkérést, sem engedélyt nem kaptam véleményem közlésére, csupán bízom a véleménynyilvánítás szent és eltiport szabadságában.   A műfaj, amit Csilla évek óta visz, nem az én műfajom, nem az én világom, stílusom. Mindezek ellenére volt már szerencsém őszinte, érdekes, meghökkentő, provokatív beszélgetésekhez a Púderben (is). Ezt a porig alázott lányt évek óta ismerem. Tudom, hogy milyen tragédiákon, örömökön ment keresztül, s azt is, hogy milyen ember, milyen kolléganő. Velem szemben jó emberként, jó, megbízható kolléganőként viselkedik, kölcsönösen becsüljük egymást. Én azért, mert képes erre a műfajra, ő meg talán azért, mert nekem más érdemeim vannak. Magánéletünkben nem járunk össze, nem iszunk, nem hányunk, s nem is hálunk együtt. Így volt ez eddig is, s alighanem így is maradunk már egymással. Az általa vezetett műsor célirányosan polgárpukkasztó, provokatív, megosztó. (Most különösen sikerült.) Biztos vagyok abban, hogy ezekkel az elhíresült, önkényesen kivágott mondatokkal nem mások megbántása volt a célja. Egyszerűen elhiszem neki ezt, ráadásul nyilvánosan bocsánatot is kért már ezen szavakért, ami ritka erény a celebek sekélyes világában. Ez az egész akkora nyilvánosságot kapott, ami teljesen indokolatlan. Mindenesetre köszönjük, sokmillióba került volna egy ilyen reklámhadjárat kidolgozása. Hangzott már el ettől sokkal gázabb megnyilvánulás is a magyar sajtóban, mégsem vergődött ekkora tömeg akkoriban. Valóban szerencsétlen, nyilvánosság előtt kerülendő megfogalmazás hangzott el a műsorban. A mai nő az egy kész fogalom. A legtökéletesebb, legsikeresebb lény e Földön.  Sérthetetlenek, hibátlanok, sikeresek, szexistenek, családanyák, intellektuális és lelki társak. Egyikük sem rusnya. (Ha valaki máshogy látja, az nyilván téved.) Valóságos csodatevők ők,  a mai nők. Aki mást mer mondani, az maga az ördög. Az újságíró alázható. Tulajdonképpen mi abból a kéjes perverzióból szereztünk főiskolai, egyetemi képzettséget, hogy nyilvánosan alázhassanak bennünket a véleményünk kifejtése miatt. (Ez a pont nem igaz.) Az, hogy egyetlen kolléganő néhány szerencsétlen megfogalmazása miatt egy egész televíziót, sok értékes ember értékes, megfeszített munkáját minősíthetetlen, gusztustalan förmedvényekkel illetik, azt határozottan kikérem magamnak és a kollégáimnak. Ezekből ugyanis olyan álságos szillogizmusok születnek, miszerint a nyúl egy szőrös állat, én is szőrös vagyok, tehát én egy nyúl vagyok. (Márpedig nem vagyok az.) Lejáratni valakit esetleges gyengeségei, hiányosságai miatt, az mindig könnyű. (Óvoda) Főleg Budapestről, két pornófilm között. Ez kisszerű. Beállni ebbe a sorba szánalmas.      15. Az egész botrányt a „sajtó” kapta föl. Fasza a viszony, szolidárisak vagyunk egymással. Szép jövőkép, jól állunk, köszi, egészségetekre!        +1. A helyi sajtó reakcióit értem meg leginkább: megmagyarázhatatlan a sikerünk, feldolgozhatatlan a létezésünk, de vagyunk. Köszi, Tesók, jól esik!         16. Nem kötelező Csillát és a műsorát nézni. Én sem követem, de néha leköt. Ha zavar a téma, akkor elkapcsolok.  Ennyi, s nem több.       17. Ne aggódjon! Ez egy magánvállalkozás. A közmédia közel évi 100 milliárdnál is többe kerül, és ön is fizet érte, én is fizetek érte. Az Alföld Televízió önnek         egy fillérjébe sem kerül. Sőt! A HajduPress sem kerül önnek semmibe. Ingyen van. Így már egészen jó, nem?       18. Ha az arányosság elve egy kicsit is érvényesült volna (pusztán emberiességből), akkor felfoghatták volna a teli torokból k…anyázók, hogy ez a gusztustalan, stílustalan anyázás nem egyenlő egy elbaltázott felkonffal, műsorajánlóval.       19. Szívből kívánom: ez legyen a legnagyobb gond, a legaljasabb tett a magyar médiában. Tartok tőle, nem ez az.       20. Olvassanak értéket, tartalmat! Ugyanis amíg önök közül sokan tajtékozva szidták Megyeri Csillát, addig számtalan értékes tartalmat mutattunk önöknek akár a televízióban, akár a hajdupress.hu-n. Figyeltük, mértük önöket: nem kellett az értékes tartalom. Kicsit sem. A mértéktelen és indokolatlan Csilla-szitkozódás kellett. És ezek is önök. Az önök szinte kizárólagos és egyértelmű, számokkal igazolható igénye egy sekélyes és rideg világban.  Kopányi Balázs

Valentin és a nyálas szerelem

Már meg már Valentin-nap van. A szerelmesek napja. Ez a Szent Valentin egyébként a lelkibetegek védőszentje is volt, de miután a szerelem könnyen okozhat komoly lelkibetegséget, igazán nincs min fennakadnunk. Áttört rajtunk ez az angolszász ünnepkör, mint fokhagyma a fokhagymatörőn. Általában kettő darab fajta megközelítés létezik minálunk. Az egyik a rebegő műszempillájú tinilányok izgatott felvetése, miszerint "Te mit kaptál Valentin-napraaaaaaaa?", a másik az ősmagyar dörmögés, hogy asszondja "Valentin-nap az nincs, csak Bálint-nap van bazzeg". Nehéz igazságot tenni, szerelmetes és gyűlölködő érvek itt is, ott is, de fussunk neki, hátha. Először is, minden nő szép. Ez persze nem igaz, csak mi állítjuk, nehogy elszárnyaljon velünk a hírnév a rusnyázás tárgykörében. Na már most ez a sok szép nő joggal várja el, hogy ha már egy ilyesmi ünnep megtelepedett Magyarország izzadtságban úszó testén, akkor kapjon is valamit, meg adhasson is valamit a kedvenc szépfiúnak (mert minden férfi is szép, ugyebár). Hogy az adok-kapokat helyenként nyáladzásba fulladó, szív alakú léggömböktől felfúvódó atmoszféra kíséri, nem igazán lehet indok a Valentin-nap eltiprására: a karácsony se sokban különbözik már, pedig az elvileg echte egyházi ünnep. A "nemcsak ilyenkor kell szeretni egymást, hanem minden áldott nap" tartalmú ellenérzések különösen rávilágítanak arra, hogy mennyire sznobok tudunk lenni: a jeles napok jó esetben nem azt jelzik, hogy csak ilyenkor szeretünk, hanem azt, hogy ilyenkor IS, és ezt ki is fejezzük. El kell persze fogadnunk, hogy nem mindenki rajong a nyálas szerelemért, de az igazság az, a szex mocskosan, a szerelem nyálasan jó. És persze sokszor tűnhet gagyinak, sőt, sokszor gagyi is: ezért keresi az emberek többsége egész életében az úgynevezett igaz szerelmet. Sokan nem Valentin-napon fogják megtalálni, de lelkibetegek attól még lehetnek. És ezen nem ez az ünnep fog segíteni. Tóth Csaba Zsolt