°C
TIME DATE
Ma Edina nap van.

Kultúrtér

Gyász: meghalt Berek Katalin, a nemzet színésze

Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Berek Katalin érdemes és kiváló művész, a nemzet színésze - tudatta a család az MTI-vel hétfőn.     A művészt vasárnap érte a halál, temetéséről később intézkednek.    Tarlós István főpolgármester közleményben tudatta, hogy fájdalommal értesült Berek Katalin halálának híréről. Mint írta, a színésznő "több évtizedes kiemelkedő színészi munkásságáért, az új törekvéseket támogató színházszervező munkájáért, a magyar költészet népszerűsítésében vállalt elkötelezett előadási és pedagógiai tevékenységéért kapta meg 2008-ban a Budapest díszpolgára elismerést". A Fővárosi Önkormányzat Berek Katalint saját halottjának tekinti.     Berek Katalin 1930. október 7-én született szegény makói családban, a város árvaházában nőtt fel. Nyolcévesen a szegedi színházban játszott gyermekszínészként, és tizenöt évesen már tudta, hogy színésznő lesz. A Színiakadémián Gellért Endre osztályában Hacser Józsa, Horváth Teri, Psota Irén, Soós Imre, Váradi Hédi volt az osztálytársa. Diplomáját kézhez véve 1952-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, az ország első társulatának tizennyolc évig volt a tagja. Az állandó megújulásra törekvő színésznő 1970-ben egyik alapítója volt a legendás 25. Színháznak, ahol kollégáinak többsége a főiskoláról frissen kikerült fiatal színész vagy amatőr volt. Még a nevet is ő találta ki, ez volt ugyanis a huszonötödik színház Magyarországon.     Nagy lelkesedéssel vett részt a színház formai megújulásokat kereső művészi programjában, a hazai alternatív színjátszás egyik megteremtője lett. Izzó hangulatú, szinte lázas előadások részese volt, s mivel jelmezre sem volt pénzük, az előadásokon sokszor mezítláb játszottak. Itt élhette ki először rendezési vágyát is, a többi közt színpadra állította Don Quijote Gyurkó László-féle történetét. Négy év múlva, 1974-ben, amikor az amatőrök helyét szakmabeliek foglalták el, visszaszerződött a Nemzetibe. Két évig - Marton Endre igazgatása alatt - jól érezte magát, sokat játszott, utána viszont úgy érezte, mellőzik. 1985-ben Győrbe ment, ahol elhalmozták szerepekkel, minden műfajban kipróbálhatta magát. Még a Csárdáskirálynő című Kálmán Imre-operett Cecíliáját is eljátszhatta, Madách Tragédiájában nő létére ő volt Lucifer. 1991-ben a kecskeméti Katona József Színház tagja lett, ahol megkapta Orbánné parádés szerepét Örkény Macskajáték című drámájában.     Sokat dolgozott, nem kímélte magát, még akkor sem, amikor egy szívroham képében megérkezett az első figyelmeztető jel. 1993-ban nagy szerepálma, Az öreg hölgy látogatása főszerepére készült, amikor agyvérzést kapott. Nagyon súlyos állapotban került kórházba, jobb oldala teljesen lebénult, beszélni nem tudott, egy ideig nem is látott. Az orvosok nem sok jóval biztatták, azt mondták, hogy többé nem fog tudni járni, beszélni, de ő emberfeletti erőfeszítéssel mindkettőt megtanulta újra. Előbb csak magában szavalt verseket, majd hangosan olvasott, járni úgy tanult, hogy ötödik emeleti lakásából lifttel lement a földszintre, hogy gyalog visszalépcsőzzön. Fokozatosan a színpadra is visszatért: betegsége után egy évvel egy szöveg nélküli szerepben, az esztergomi várszínház A szentek kútja című előadásában néma koldusasszonyként lépett színpadra, majd Lorca Vérnász című drámájában kapott tizenöt mondatos szerepet az Új Színházban.      Legendásan szép orgánuma a pódiumon is kiválóan érvényesült, gyakran mondott verseket, legtöbbször József Attila, Nagy László és Weöres Sándor műveit. A "színészkirály" Latinovits Zoltán letérdelt és kezet csókolt neki, miután hallotta előadásában Nagy László Menyegző című költeményét. A színésznőnek irodalmi lemezei is megjelentek, a Sebő együttessel Játszani is engedd címmel közös zenei albumot adott ki, zenés-verses műsorukkal együtt járták az országot. Több mint hetven évig volt színpadon, főbb szerepei: Adela (Lorca: Bernarda Alba háza), Kata (Shakespeare: A makrancos hölgy), Elektra (Gyurkó László: Szerelmem, Elektra). 2002-ben ő is szerepelt az új Nemzeti Színház nyitóelőadásán, Madách Imre Az ember tragédiájában a Föld szellemét alakította. Ezt követően a Thália Színházban A nénikém és én című kétszemélyes színműben, majd Földessy Margit hívására A lovakat lelövik, ugye?... című darabban vállalt szerepet.     Több filmben is játszott (Kis Katalin házassága, 1950; Égi madár, 1957; Próféta voltál, szívem, 1968; Örökbefogadás, 1975). Az István, a király című rockopera bemutatóján, 1983-ban a címszereplő anyját, Saroltot alakította. Egyik utolsó filmes munkája a Sacra Corona című történelmi dráma volt 2001-ben.     Berek Kati művészete elismeréseként két alkalommal is megkapta a Jászai Mari-díjat (1957, 1963). 1973-ban a szép magyar beszédért odaítélt Kazinczy-díjjal tüntették ki. 1970-ben érdemes művész, 1988-ban kiváló művész, 2000 augusztusában a Nemzet Színésze kitüntető cím első tizenkét tulajdonosának egyike lett. 2007-ben a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja, a következő évben Budapest díszpolgára lett. Tájkép magammal címmel 2004-ben életrajzi kötete jelent meg. (MTI)

Hatalmas siker a magyar filmnek és a magyar kultúrának

Mindössze egy évnek kellett eltelnie, hogy újabb Oscar-díjas magyar filmet ünnepelhessen az ország. Óriási siker, amit a Mindenki rendezője, Deák Kristóf és a producer Udvardy Anna, valamint a film elkészítésében résztvevő valamennyi stábtag magáénak tudhat - nyilatkozta Karas Monika, az NMHH Médiatanács elnöke az MTI-nek hétfőn. A sikerhez Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap igazgatója is gratulált.     Az elnök hangsúlyozta: páratlan teljesítmény a Mindenkié, hiszen eddig magyar film a rövidfilmes kategóriában nem tudott győzedelmeskedni a filmvilág egyik legnagyobb presztízsű díjátadóján.     A rendkívüli eredményre nemcsak az alkotók, hanem egész Magyarország büszke lehet. Ezért is nagy öröm, hogy a film a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjának finanszírozásával készülhetett el: a Huszárik Zoltán-pályázaton nyolcmillió forint állami hozzájárulást kapott - közölte Karas Monika.     Azt is elmondta, hogy a tavalyi Oscar-díjas Saul fia, valamint az idei Arany Medve-díjas Testről és lélekről mellett Deák Kristóf Oscar-díja is meggyőző megerősítést jelent a magyar filmes támogatási rendszernek: jók a kitűzött célok, amelyeknek köszönhetően egyre több tehetséges magyar filmes tudja megvalósítani terveit, gyarapítani kulturális kincseinket, és amelyeket ráadásul nemzetközi versenyeken is díjaznak.     Elmondta: külön öröm, hogy a díj egyúttal azt is megmutatta, hogy a világ érzékeny a szépségre, a pozitív üzenetekre, az egymás iránti érzékenység és összefogás kifejezésére. A médiatanács elnöke szívből gratulált a Mindenki alkotóinak, a főszereplőknek és minden gyerekszereplőnek is, és előremutató inspirációkat, további sikereket kívánt a filmben részt vállaló összes munkatársnak.     A Mindenki alkotóinak Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap igazgatója is gratulált. "Nagyon örülök és büszke vagyok, hogy az Oscar-díjak átadóján két egymást követő évben is magyar alkotó van a nyertesek között. Külön öröm, hogy Deák Kristóf pályakezdő fiatal filmesként kaphatta meg az aranyszobrocskát. Szívből gratulálunk a Mindenki rendezőjének, szereplőinek és teljes stábjának!" - fogalmazott az MTI-hez eljuttatott nyilatkozatában Havas Ágnes.     A Mindenki sikerét Kollarik Tamás igazi népmesei történetnek nevezte. Mint mondta, Magyarországról gyakorlatilag elsőfilmesként ilyen sikert elérni ebben a kategóriában egészen fantasztikus.     "Érezhető volt a megelőző hetekben, hogy a filmnek nagy esélye volt az Oscar-díjra: a sajtóhírekből és a szakma számos szereplőjétől olyan jelzéseket kaptunk, ami reményre adott okot. A boríték kibontása volt a beteljesülés. Meg vagyunk hatva" - hangsúlyozta a Médiatanács tagja, a Magyar Média Mecenatúra Program Los Angelesben tartózkodó koordinátora. (MTI)

Magyar Oscar-díj! Nyert a Mindenki

Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer kapta a Mindenki című alkotásért a legjobb rövidfilmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben.     A Mindenki című alkotás az első magyar kisfilm, amely elnyerte az amerikai filmakadémia díját.     Deák Kristóf a díjat átvéve köszönetet mondott a filmakadémiának, valamint családjának és tanárainak. "Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot, a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk" - fogalmazott.     A Mindenki az Ennemis intérieurs című francia, a La femme et le TGV című svájci, a Silent Nights című dán és az El corredor című spanyol filmmel volt versenyben a legrangosabb hollywoodi elismerésért, amelyet idén 89. alkalommal osztottak ki.   A Mindenki az első magyar kisfilm, amely elnyerte az amerikai filmakadémia díját. A hollywoodi gálán résztvevő alkotói csapatnak a filmben nagy szerepet játszó Bakáts téri Ének-Zenei Általános Iskola kórusa is szurkolt Budapesten. A gyerekek és a tanárok az iskola épületében kísérték figyelemmel az Oscar-díjátadót és ünnepelték a győzelmet.     Deák Kristóf a díjat átvéve köszönetet mondott a filmakadémiának, valamint családjának és tanárainak. "Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot, a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk" - fogalmazott.     A Mindenki (angol címén Sing) a kilencvenes évek elején, iskolai környezetben játszódik, központi eleme egy rossz pedagógiai modell, egy gátlástalan tanárnő sikerhajhászása, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ.     Az összefogás erejéről szóló 25 perces film főszereplői Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya és Szamosi Zsófia, továbbá a rendező mellett Udvardy Anna producer és Csillag Mano vágó is részt vett a Los Angeles-i Dolby Színházban megrendezett Oscar-díjátadón.     "Egy emberként ugrottunk fel, iszonyatosan örülünk a díjnak, nagyon büszkék vagyunk rá" - mondta Csillag Mano vágó a Duna televízió élő közvetítésében. Elmesélte, hogy a tervek szerint a stáb együtt ünnepel a gála után, részt vesznek a kormányzói bálon, és meghívást kaptak az egyik legfontosabb afterpartira, Elton John ünnepségére, amelyet a sztár az Oscar-nyertesek számára rendez minden évben. "Egy napunk marad, hogy feldolgozzuk az örömöt, és utazunk vissza Magyarországra" - fűzte hozzá.     "Mélyebb történetről van szó, minthogy gyerekfilmnek tekintsük. Már a jelöléssel elindult az érdeklődés a nagy stúdióktól is" - mondta.     A NMHH Médiatanácsa Magyar Média Mecenatúra programjának támogatásával készült Mindenki univerzális témát tárgyal, a nemzetközi filmfesztiválok közönsége is közel érezte magához a történetet. "Viszonylag szívhez szóló, befogadható téma, de közben azért vannak olyan rétegei, amiken el is lehet gondolkodni" - mondta korábban az MTI-nek a rendező. (MTI)

Csodálatos filmek Debrecenben: kezdődik

Debrecen egyetlen art mozijában, az Apolló moziban ismét főszereplővé lépnek elő a magyar filmek, meg lehet nézni például a Berlinben Arany Medve-díjat nyert Testről és lélekről című alkotástvagy az Oscar-jelölt Mindenki című rövidfilmet:idén az Apolló mozi is részese az országos 3. Magyar Filmhét programjának. Új csemegék, és a Filmakadémia által a legjobb film díjára nominált alkotások várnak a nézőkre. A részletes program: Február 26. vasárnap 18:00 – Testről és lélekről (premier előtt)* Február 27. hétfő 19:00 - Sohavégetnemérős (A film után KÖZÖNSÉGTALÁLKOZÓ. Vendég többek között a film rendezője, Tiszeker Dániel.) Február 28. kedd 16:30 – Jutalomjáték Március 1. szerda 17:30 - A martfűi rém 20:00 - Soul Exodus (előtte kísérőfilmként a közönség láthatja az Oscar-jelölt Mindenki című rövidfilmet) Március 2. csütörtök 17:00 - Szürke senkik (előtte a közönség láthatja az Oscar-jelölt Mindenki című rövidfilmet) 19:00 - Hurok (A film után KÖZÖNSÉGTALÁLKOZÓ. Vendég a film rendezője, Madarász Isti.) Március 3. péntek 19:00 - Kút Március 4. szombat 19:00 - Tiszta szívvel Március 8. szerda* 19:00 - Testről és lélekről, díszelőadás Részt vesz Enyedi Ildikó, az Arany Medve-díjas Testről és lélekről című film rendezője! A közönségtalálkozó moderátora Váró Kata Anna filmkritikus lesz. A vetítések helyszíne a Kertész Mihály-terem. Jegyár a nagyközönségnek egységesen: 500 Ft

Debrecenbe érkezik a Hangszert a kézbe

Elindul a Hangszert a kézbe, amely a magyar zeneoktatás történetének egyik legnagyobb szabású eseménye lehet. Hét városban öt-öt napon keresztül interaktív hangszerkiállítás, hangszersimogató, rendhagyó ének- és zeneórák, minikoncertek, szakmai rendezvények várják a fiatalokat és a zenélés iránt érdeklődő idősebbeket. Több mint száz kipróbálható hangszer hangtechnikai eszköz és ministúdiók - ez a Hangszert a kézbe, amelyre március 7. és 11. között kerül sor a debreceni Belvárosi Közösségi Házban. A roadshow-t a Hangszeresek Országos Szövetsége szervezi az NKA Cseh Tamás Programja támogatásával. A sorozat fővédnöke Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.   A Hangszert a kézbe nagyszabású, országjáró könnyűzenei hangszersimogató, interaktív hangszerkiállítás, előadássorozat és oktatási bemutató 6-12. osztályos diákoknak és fiataloknak. Helyben kipróbálható, óriási hangszerparkkal, rendhagyó énekórákkal, minikoncertekkel hívja fel a gyerekek, fiatalok – és persze szüleik és tanáraik – figyelmét a zenélésre, a könnyűzene tanulásának lehetőségeire. Kéthetente más-más, összesen hét városban rendezik meg. Egy-egy városban öt napon át közel harminc program lesz. Szolnok után a második állomás Debrecen, a Belvárosi Közösségi Ház, március 7. és 11. között. További állomások: Nyíregyháza, Pécs, Szombathely, Kecskemét és Budapest. A Hangszert a kézbe sorozatot a Hangszeresek Országos Szövetsége szervezi az NKA Cseh Tamás Program támogatásával. A Hangszert a kézbe fővédnöke Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke.   A Hangszert a kézbe legfontosabb eleme egy közel 400 négyzetméteres interaktív hangszerkiállítás és hangszersimogató. Itt szakemberek közreműködésével kézbe vehető és kipróbálható több mint száz hangszer és hangtechnikai berendezés. Külön standon lehet gitárokkal és basszusgitárokkal, dobokkal, billentyűs hangszerekkel, ének- és elektronikuszenei tartozékokkal, valamint ministúdiókkal ismerkedni. A sorozat fővédnöke Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.   Délelőttönként 9-13 óráig iskolai csoportoknak szervezett rendhagyó énekórák és előadások lesznek, melyek bemutatják a könnyűzene és a könnyűzenei hangszerek fejlődésének történetét, az irányzatok és a stílusok kialakulását és sokszínűségét. Mindezt fiatal tehetségek és profi hangszeres demonstrátorok minikoncertjei egészítik ki, melyek elmélyítik a zenei emlékeket és meggyőzően bemutatják a hangszerrel élés perspektíváit. A szervezők bemutatják a könnyűzenei oktatás területén az elmúlt évtizedekben kifejlesztett jó gyakorlatokat. A Hangszert a kézbe legfontosabb célja - amellett, hogy minden látogató minél több hangszert próbálhasson ki -, hogy felkeltse az érdeklődést a könnyűzenei tanulás iránt.   Délutánonként kísérőrendezvények, minikonferenciák, lépzések, játékok kapcsolódnak a kiállításhoz. Könnyűzenei szakmai szervezetek, médiumok és zeneiskolák mutatkoznak be. Lesznek zenetörténeti előadások, szakmai beszélgetések, zeneipari képzések, illetve helyi és a Cseh Tamás Program Induló Előadói Alprogramja által támogatott zenekarok is színpadra lépnek.   A Hangszert a kézbe könnyűzenei iparág minden képviselője számára pozitív lehet, hiszen igényes és zeneértő, hangszerekkel élő, fizető rajongókat és zenefogyasztókat nevel.   A tavaszi sorozat február végétől június közepéig tart és hét városba jut el: Szolnok, Debrecen, Nyíregyháza, Kecskemét, Pécs, Szombathely, Budapest. A helyszínek jellemzően a városok Agórái vagy frekventált helyen lévő művelődési házai.   A Hangszert a kézbe programsorozatot a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Programja indítja útjára a Program Könnyűzenei Oktatási Alprogramjának részeként. A programsorozat megvalósítására az NKA Cseh Tamás program Ideiglenes Kollégiuma meghívásos pályázatot írt ki a Hangszeresek Országos Szövetségének. A programsorozatot a HANOSZ és az NKA Cseh Tamás Program közösen valósítja meg, bevonva a legfontosabb szakmai szervezeteket, legismertebb képzőhelyeket, zenetanárokat és előadóművészeket.   A Hangszert a kézbe sorozat második, debreceni állomásának programja 2017. március 7-11. Debreceni Művelődési Központ | Belvárosi Közösségi Ház (Debrecen, Kossuth utca 1.) Védnök: Facebook esemény >>>   Március 7., kedd 8:30-9:15        Hangszerekkel a világ körül - Interaktív hangszerbemutató az Ethnosound csapatával 9:45-10:15      Boomwhackers örömzene- Élő xilofon hangolt csövekkel a közönség bevonásával, az Ethnosound csapatával  10:45-11:30    Az elektromos gitár megváltoztatta a világ zenéjét - Andrásik Remo – a könnyűzene kialakulása   12:00-12:45    „Tőlük tudjuk” – sűrített rocktörténet Rozsonits Tamás előadása -- 14:00   HANGSZERSIMOGATÓ ÉS A KIÁLLÍTÁS SZAKÉRTŐINEK ELŐADÁSAI 15:00   A HANG MINTÁJA - Bakonyi Bálint elektronikus zenei szakértő előadása -- 16:00   KÖNNYŰ LEGYEN A ZENE! - Fórum könnyűzenészeknek és könnyűzenével foglalkozóknak a Cseh Tamás Programról és a zenélés helyi lehetőségeiről Moderálja Bajnai Zsolt, az NKA Cseh Tamás Program Ideiglenes Kollégium vezetője -- Március 8., szerda 8:30-9:15        INTERAKTÍV, VÉLETLEN DAL GENERÁTOR – Kékkői Zalán és Rékasi Attila rendhagyó órája 9:45-10:15      A SZAKÓCÁTÓL A KÉT LÁBDOBIG – Tóth Tamás rendhagyó órája 10:45-11:30    FÜLHEGYEZŐ – MIRE FIGYELÜNK ZENEHALLGATÁS KÖZBEN? – Gerendás Dani és Huszár Endre előadása 12:00-12:45    KIÉ A ZENE? - A ProArt Egyesület rendhagyó órája 5-12. osztályos tanulók részére -- 14:00   HANGSZERSIMOGATÓ ÉS A KIÁLLÍTÁS SZAKÉRTŐINEK ELŐADÁSAI 15:00   STÍLUSVARIÁCIÓK FEKETÉN FEHÉREN – Togyeriska Imre billentyűshangszer-szakértő előadása -- 16:00   ZENEIPARI MINIAKADÉMIA – HOGY A HÁTTÉR IS MŰKÖDJÖN... (Bihari Balázs – Majdnem hires Rocksuli) -- Március 9., csütörtök 8:30-9:15        IDŐUTAZÁS A TROMBITA HANGJÁVAL – Görögh Dani előadása 9:45-10:15      JÁTSZUNK ZENÉT – A ZENE MINT UNIVERZÁLIS NYELV - Varga Ágnes, InMusic Tréning és Terápia szakmai vezető, ELTE-BGGYK egyetemi tanár előadása 10:45-11:30    5LETSZOBRÁSZAT – A zene és a mondanivaló, avagy milyen szavakból készülnek a dalszövegek, Lombos El Márton előadása 12:00-12:45    ZenEVOLÚCIÓ – A Kőbányai Zenei Stúdió bemutató órája -- 14:00   HANGSZIGETELÉS ÉS HANGCSILLAPÍTÁS – CSENDES PÉTER ELŐADÁSA 15:00   BASSZUS A GROOVE-okban – Takács Roland basszusgitár- és Sümeghi Tamás dob szakértő előadása -- 16:00   „EZT EGY ÉLETEN ÁT KELL JÁTSZANI” – Bevezetés a magyar poptörténelembe, Jávorszky Béla Szilárd előadása -- Március 10., péntek 8:30-9:15        HANGOSFILM, ZENÉS SZÍNHÁZ – Szabó Károly és Bira Zsuzsi – a musical és a filmzene világa 10:45-11:30    ROCKZENÉT AZ ISKOLÁBA – A Rocksuli rendhagyó énekórája 12:00-12:45    GITÁRRAL SZÖRFÖZÜNK ÉVTIZEDEKEN ÁT – BEATLES-TŐL A WELLHELLO-IG – Temesi Berci és ifj. Tornóczky Ferenc előadása -- 14:00   DALELEMZŐ DOBKURZUS - Sümeghi Tamás dob szakértő előadása 15:00   A BLUESGITÁROZÁS REJTELMEI AVAGY MODERNITÁS EGY RÉGI MŰFAJBAN – Benkő Zsolt gitár szakértő előadása -- 16:00   MODERN LOBOTÓMIA – Koncert 17:00   DEEP GLAZE – Koncert -- Március 11., szombat 9:45-10:15      A HANGFELVÉTELEK TÖRTÉNETE – Turcsán András házi stúdió szakértő 10:45-11:30    LUKÁCS PETA – GITÁRKURZUS ÉS WORKSHOP 12:00-12:45    KRAJCZÁR PÉTER (NEW LEVEL EMPIRE, DENIZ) SZINTETIZÁTOR KURZUSA  – „A HANGSZÍNKÉSZÍTÉS ÉS MINTAVÉTELEZÉS FORTÉLYAI” -- 14:00   KÍSÉRLETI STÁDIUM – Koncert 15:00   BARON MANTIS – Koncert 16:00   WHAT THE HEY! – Koncert 17:00   THE LUCKIES – Koncert

Egység a sokféleségben - Interjú Pinczés István Jászai-díjas rendezővel

- 2016 végén – tizennégy év után – a Mesterkurzus című darab rendezésével tértél vissza a debreceni Csokonai Színházba, ahol a kilencvenes években és a 2000-es évek elején főrendezőként és megbízott színházigazgatóként is dolgoztál. Mielőtt azonban ennek a másodjára színre vitt darabnak az aktualitásáról kérdeznélek, a több évtizedes, igen gazdag pályádról szeretnék átfogó képet nyújtani az olvasóknak. Ha végigtekintünk a körülbelül 150(!) rendezéseden, az tűnik fel, hogy minden műfajban „kipróbáltad” már magad: rendeztél amatőr társulatot, profi színészeket, s az „emberszínház” mellett készítettél bábszínházi előadásokat is. Nyilván mindegyik műfajhoz más és más rendezői hozzáállás szükségeltetik. Beavatnád az olvasókat abba, hogy mi vonz az egyikben, s mi a másikban? - Ha a genezist nézzük, én az amatőr színjátszás világából indultam már a sárospataki gimnazista éveimben, ahol verses szerkesztett műsorok mellett két-háromfelvonásos darabokkal is előrukkoltunk. Ekkor éreztem rá, még színjátszóként, hogy mekkora különbség van a színjátszói munka életszerű játékossága és a versmondás stilizált világa között. Aztán már itt Debrecenben, egyetemistaként a Főnix Egyetemi Színpadon is jobbára szerkesztett irodalmi műsorokban játszottam, majd amikor Londonban, angol szakos hallgatóként nyelvi kurzuson járva élőben láttam Marcel Marceau-t, annyira lenyűgözött a pantomimjátéka, amely a balettnál is sokkal aprólékosabban kidolgozott mozgásművészeti elemekre épül, hogy ez nagyon intenzíven kezdett érdekelni. Regős Pali bácsi járt le hozzánk három évig Budapestről, aki akkor a pantomim nagymestere, tanítója volt itt Magyarországon, s az ő kurzusának hatására hoztam létre a Mimosz Pantomim Együttest, amellyel az 1977-es Ki mit tud?-ot is megnyertük. S mivel a verbális színháznak a pantomim épp az ellenpontja volt, már ekkor, abszolút kezdőként rögtön kétfajta színházi formanyelvvel találkoztam. Később, miután az egyetemen, az Angol Tanszéken először nem tudtam, aztán már nem is akartam bent maradni, egy amatőr rendezésemet látva meghívtak asszisztensnek a Csokonai Színházba. Itt megtanultam a világosítást, a színészek instruálásának művészetét, színpadi „mozgatását”, a zenei effektusokkal való operálást, tehát a profi színháznak minden olyan elemét, amit akkor még a színművészeti főiskolán, ma már az egyetemen oktatnak. Lengyel György akkor érkezett ide főrendezőként, s ő javasolta, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskola drámaelméleti szakára, hogy „papírom” is legyen, azaz elméleti hátterem is arról a gyakorlati tudásról, amit itt a Csokonai Színház kulisszái mögött megtanultam. Amikor pedig az asszisztenskedés után, tanári és színházi diplomával a zsebemben a Csokonai Színházban profi színházi rendezési lehetőséget is kaptam, rájöttem, hogy a verses műsorok és a mozgásszínház között van egy nagyon izgalmas terrénum, a lélektani alapozottságú színház: a hétköznapi szituációk sűrítése, tömörítése a színpadon, az „embernek ember által történő ábrázolása” jegyében. Ez valójában a Sztanyiszlavszkij-rendszerre épülő Lee Strasberg-féle „módszer” (The L. S. Method) volt. Miközben a színészekkel végzett lélektani, jellemteremtő, jellemábrázoló munka állt a rendezői érdeklődésem középpontjában, eköré nagyon izgalmas rendezői színházat próbáltam kreálni. A hús-vér színészen kívüli egyéb színházi eszközökkel: zenével, térszervezéssel, díszlettel, jelmezzel, világítással stb. olyan összetett színházi hatáselem-rendszert próbáltam mindig létrehozni, amely látszólag rendezői színház, mégis erőteljes színészcentrikus munkára épül. Tehát ekkor már nem a Meyerhold-féle biomechanikus színházhoz közeli előadási forma vonzott, ahol a színészek mintegy bábuként ide-oda ugrabugrálnak, s lélekrajz nélküli, egysíkú figuraalkotás zajlik (bár egyetemi hallgató koromban készítettem néhány ilyen „avantgárdos” előadást is), hanem az, hogy a leghagyományosabb, „muzeálisan” régimódinak tartott lélektani színházat tanuljak meg létrehozni. Aztán a sors megadta, hogy a debreceni műhelyen túl sokfelé hívtak rendezni: rengeteget dolgoztam. Idegen nyelvű előadásokban, például Finnországban, Monacóban megint másfajta színházi-rendezői tapasztalatokra tettem szert. A japán színészek alázata és munkabírása nagy iskola volt számomra, a japán színpadtechnika kipróbálásáról nem is beszélve, s ezek az élmények és hatások mind-mind arra sarkalltak, hogy igyekezzek úgy dolgozni, hogy azt a játékot szenvedélyesen élvező amatőr szellemiséget, amit a debreceni Színjátszó Stúdióval folyamatosan gyakoroltam, átvigyem a szakmát profiként művelő színészekre, az amatőröket pedig arra ösztökéljem, hogy tanulják meg a profik szakmai felkészültségét és munkabírását. - A profi és amatőr, verbális és nonverbális színházcsinálás mellett, amelyek mindegyike ezek szerint nálad nem kioltja, hanem épp ellenkezőleg: erősíti egymást, művészi sokszínűséged a Csokonai színházas ténykedésed idején is megnyilvánult. Mégpedig abban, hogy akkor itt mind a prózai, mind a zenés műfajok kedvelőinek, mind a klasszikus, mind a kortárs darabok iránt rajongóknak, mind a nagyszínpadi, mind pedig a kamara- és stúdiószínházi előadások iránt érdeklődőknek tudtatok repertoárral szolgálni. Mesélj, kérlek, ennek a korszakodnak a hihetetlen sokszínűségéről! - Itt Debrecenben rendezőként, később főrendezőként a kollégáimmal először arra döbbentünk rá, hogy az operett műfaja mellett muszáj a musical felé is nyitnunk. Rá kellett jönnünk, hogy a fiatalok színházba csalogatásához erre van szükség. A rockzene előtérbe kerülésével és térhódítása miatt a fiatalok már elfordultak a számukra avittnak tűnő operett műzenei világától, s az Amerikából, Angliából beszűrődött Jézus Krisztus Szupersztár, a Hair, vagy az ezek hatására készült István, a király friss zeneisége, természetesebb nyelve vonzza őket. Mint zeneértő, zenét tanult rendező, emiatt vállaltam be először a La Mancha lovagja rendezését, majd pedig a debreceni kezdeményezésű, Debrecenhez kötődő Légy jó mindhalálig-ot – s a Padlást, a Godspellt is ezért tűztük műsorra. Nyilas Misi története fantasztikus sikert: százhuszonöt előadást élt meg, négy évadon keresztül játszottuk. Megőriztük a klasszikus prózai előadásokat, és az opera- és operettrendezések mellé behoztuk a musical műfaját. Tisztában voltunk vele, hogy Debrecennek mint vidéki „mindenevő” színháznak tényleg mindent kell játszania, tehát a kortárs drámáknak is teret kell adnunk, s balettelőadásokkal is elő kell rukkolnunk. A színház hivatalosan egytagozatú volt, valójában háromtagozatúként működött: hiszen a prózai társulat mellett itt volt az operatagozat a maga kórusával, s hogy a balettkar se csak kiszolgáló szerepet töltsön be, a balett-együttes – nívós táncművészek szerződtetése mellett - önálló produkciókkal is színre lépett minden egyes évadban. - És itt voltak a kortárs drámák, kamara- illetve stúdiószínházi megvalósításban. - Így van, miközben azzal tisztában voltunk, hogy friss hangvételű kortárs drámákat kockázatosabb bemutatni, mint a „jól bevált” klasszikusokat. Kötelezőnek éreztük a kortárs drámák korszerű formájú bemutatását, s ehhez itt is létrehoztuk az akkor Szolnokon már működő formát, a szobaszínházat, ahol ötven-hatvan néző közelségében, azaz jóval filmesebb, realistább, őszintébb, hitelesebb eszközökkel dolgozva a színész nem használja, nem használhatja a nagyszínpadon bevett, felnagyító színészi hatáseszközöket. Nem emeli meg a beszédhangját, nem nagyítja fel a fájdalom vagy az öröm pillanatait, a párbeszéd fölött, között, mellett lévő érzelmi minőségeket, hanem „pusztán” a nézőhöz közeli színészarc árulja el az aktuális pszichés állapotokat. Ez a játékstílus tehát a színészi játék megújulását is megkövetelte. A játéktér és játékstílus kialakítása mellett pedig Dobák Lívia dramaturg volt nagy segítségemre abban, hogy évről évre nyolc-tíz izgalmas kortárs drámát a kezembe adott, amelyek közül mindig tudtunk kettőt vagy hármat választani, úgy, hogy az egymást követő darabok egymástól eltérő stílusjegyeket hordozzanak. Így vállalkoztunk például arra, hogy Parti Nagy Lajos „huszerettes” Ibusárja után jöjjön egy groteszkebb posztmodern, az Imoga Garaczi tollából, aztán legyen egy költői, Borbély Szilárd [kamera.man]-ja. Akkoriban úgy nézett ki a próbatábla, hogy egyetlen estén három előadást játszottunk: amíg a nagyszínpadon ment egy opera, a kamaraszínházban pedig egy klasszikus vígjáték, a stúdiószínházban egy kortárs magyar szerző darabját tekinthette meg a közönség. Sokféle, sokrétű nézői igényt kielégítő színházat szerettünk volna teremteni, s ennek hatására a hagyományos ízlésvilágú közönség mellett ki is nevelődött egy olyan nézői réteg, amely kifejezetten a musical előadásokra, megint más réteg a stúdiószínházi előadásokra volt kíváncsi, és nem vette meg a nagyszínházi kombinált bérletet. Ennek köszönhető, hogy volt olyan kortárs darab (Márton partjelző fázik, Fesd feketére, A Gézagyerek), amit ötvenszer, hatvanszor is játszottunk, s hazai és nemzetközi fesztiválokon nyertünk díjakat velük. - A sokrétűséged – mint említetted – a határon túli rendezéseidnek is köszönhető. Fogalmazd meg, kérlek, hogy milyen különbségeket észlelsz egy hazai és egy határon túli társulat produkciójának rendezésekor? - Amikor először hívtak Erdélybe rendezni, az vonzott, hogy előtte keveset jártam ott, s nem tudtam, hogyan élnek, gondolkodnak az ottani emberek. Nem színházi szempont, de mint nyelvészt, rendkívüli módon megfogott az ottani beszédmód: más magánhangzó-színeket hallottam a színészek szájából, s maga a szókincs, a mondathangsúlyok is egészen mások voltak. A székelyek kicsit éneklős intonációja, ahogy hirtelen leeresztik a hangmagasságot, engem egyszerűen elbűvöl. Nagyon sok szimpatikus emberrel találkoztam: Erdélyben mindig úgy érzem, mintha ötven-hatvan esztendővel visszamennék az időben, s nagymamám falujába csöppennék. Az ottani emberek viselkedése egy-egy helyzetben, egy-egy konfliktusra reagálva egészen más, mint itthon, miközben borzasztóan nehéz körülmények között kellett dolgozniuk, alkotniuk. Például Szatmárnémetiben előfordult, hogy a díszletre, jelmezre gyakorlatilag nulla forint állt rendelkezésünkre, s így kellett létrehozni a Leánykérés című darabot. Akkor az utcán építkezőktől kértünk kölcsön például oszlopokat és állványokat a díszlethez, a színészek pedig a saját ruhájukban játszottak. De nem a pénz a fontos a színházban. Jó ha van, persze, de szélsőséges esetben pénz nélkül is lehet előadást csinálni. A színházban a legfontosabb a színész. Egyébként a színházról általában véve is másként gondolkodnak a határon túl. Erdélyben egy-egy épületen belül két társulat működött: egy román és egy magyar. Egyetlen, közös gazdasági egységként, ami azt eredményezte, hogy a magyar tagozat előadásaira általában jóval kevesebb pénz jutott. Az idegennyelvi közegben a román színjátszás természetes módon erősen hatott a magyar társulatok színjátszására. A román színjátszás sokkal frissebb, korszerűbb eszközökkel dolgozik. A bukaresti főiskolán végző magyar rendezők a romániai rendezői gondolkodást elsajátítva próbálnak „vérfrissítést” hozni az erdélyi magyar nyelvű színjátszásba. Kisebb-nagyobb sikerrel, persze, hiszen a kétféle színházi kultúra találkozása nem lehet mindig sikeres, viszont egyre gyakrabban kiugróan újszerű előadások is születnek. Ugyanezt tapasztaljuk Újvidéken, ahol a szerbek a miénknél jóval szenvedélyesebb színházi nyelve hat a két magyar társulat stílusára, vagy a Felvidéken, ahol a szlovák színjátszás hatása szüremkedik be a magyarba. Többször visszahívtak Erdélybe, Felvidékre is, s a többedik visszatéréskor már segített, hogy ismertem az ottani színészeket, körülményeket, színházi felfogást. - Ha már a határon túli munkáidnál tartunk, a környező országokon s Európa különböző régióin kívül Magyarországon Te vagy az, aki a legtöbbet tettél/teszel a magyar-japán színházi kapcsolatok ápolása érdekében. Ezt a tevékenységedet nem oly rég a legmagasabb japán császári kitüntetéssel értékelték, amely elismerésedhez ezúton is gratulálok. Itt is a genezisre volnék kíváncsi: mondd, hogy jött az ötlet, hogy Japánban elsőként Örkény Tótékját rendezd meg? Mit tudott egy ennyire közép-kelet-európai emberi viszonyokat bemutató, európai gondolkodásmódhoz kötődő darab mondani az ázsiai színészeknek és nézőknek? - Nem csak az én érdemem volt, hogy a Tótékra esett a választás. A japánok ugyanis arra kértek, hogy tíz magyar dráma történetét vázoljam fel, készítsek mindegyikből egy-egy rövid szinopszist. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy ezek olyan drámák legyenek, amelyek már nemcsak Magyarországon, hanem más országban is sikert arattak. Elsőnek Szakonyi Adáshibáját írtam be a tíz közé, azt a darabot, amely életem első színházi élménye volt, amikor sárospataki gimnazistaként ezt Sátoraljaújhelyen a Miskolci Nemzeti Színház vendégjátékában megtekinthettem, s azóta szeretném megrendezni. De voltam olyan „önző”, hogy csak olyan darabokból készítettem szinopszist, amelyekhez kedvem lett volna rendezőként. S köztük volt a Tóték is. A japánok elolvasták ezeket a szüzséket, s két-három hét múlva jött is a válasz, hogy akkor ezt, vagyis a Toto famiri címűt kérik. Én magam is csodálkoztam, hogy vajon egy ennyire magyar viszonyokra épülő drámában mit láthattak meg a japánok, de aztán, amikor itt, Budapesten napokon keresztül tárgyaltunk a japán partnerekkel az előadás előkészítésén, kiderült, hogy azért választották ezt, mert ilyen őrült, despota, sérült idegrendszerű parancsnokok a II. világháborúban rengetegen voltak Japánban is, illetve a feltétel nélküli teljes engedelmeskedés a japán népnek legalább annyira sajátja, mint a magyarnak. Az egész japán társadalom oszlopa, sikeres működésének biztosítéka ma is a teljes alázat és a szinte gondolkodás nélküli engedelmesség a munkában és magánéletben egyaránt. Európai szemszögből nézve ez a hagyományokban gyökerező nagyfokú társadalmi fegyelem merevebbé teszi a természetes közlekedésmódot az európaiak közvetlen lazaságával összehasonlítva. - Milyen különbségek vannak a magyar és a japán színészek, illetve a magyar és japán színjátszás között? - Sokat szenvedtem munka közben, hiszen az ottani színészek itthoni mércével mérve nem elég kreatív alkotótársai a rendezőnek. Gyakorlatilag mindent megcsináltak, amit kértem tőlük, s az instrukciókat másnapra szinte tökéletesen rögzítették is, de nem mertek kreatívak lenni. A magyar színész nagyon nehezen, rosszul rögzít, de millió ötlete van a próbán, ám a japánoknál ez pont fordítva van. Gyerekkoruktól azt a közösségi szellemet nevelik beléjük, hogy a sorból való kilógás negatív attitűd: a lázadással vagy a stréberséggel egyenlő. Rendezés közben tapasztaltam testközelből, hogy nagyon sok mindent nem értettek, ami a magyar drámában benne van. Alapvető viselkedési-magatartási-reagálási különbségei vannak a két kultúrának. Például náluk nincs kézfogás. Meg kellett tanítanom őket kezet rázni, s még azt is el kellett magyaráznom és megtanítanom nekik, hogy az sem mindegy, milyen intenzitással, s hányszor rázza meg az egyik ember a másik embernek a kezét. Vagy például náluk nincs ajtón való kopogtatás. Ennek „betanításakor” még arra is kíváncsiak voltak, hogy hányszor kopogjanak, és melyik ujjukat kell ehhez használniuk. Vagy például borzasztóan nehéz volt a darab erotikus, szexuális jelentésrétegeit egyfelől megértetni, másfelől eljátszatni velük. Náluk hozzánk képest sokkal több a tabutéma, s ezeket sorra le kellett döntögetni. Az is probléma volt, hogy ők a színházi kultúrájuk hagyományaiból következően csak egyféle színházi hatást tudnak játszani: vagy naivat, vagy patetikusat, vagy tragikusat, vagy komikusat, vagy bájosat, de amikor többféle jelentésréteget, vegyes érzelmi minőséget kell egy örkényi mondat közben érzékeltetni, groteszk vagy abszurd hatást kellene kiváltani a nézőből, az nekik nem megy, arra nincs színészi eszközük. Az első felvonás végének tragikomikus minőségét csak úgy tudtam rendezőileg közvetíteni, hogy a halálhírt hozó postás az eldőlt biciklijével a tragédia döbbenetét, a Gyula sorsának jobbra fordulásában bízó család mosolygós fényképarca pedig a komédia derűjét fogalmazta színre – s a néző ezt a két minőséget látta együtt a színpadon, a Hova tűnt a sok virág Japánban is ismert szomorú dallamának felcsendülésekor, mikor a postás felolvasta a távirat szövegéből a „hősi halált halt” szavakat. Japán után egyébként Magyarországon több városban - Budapesten a Thália színházban – vendégszerepelt vele a Bungeiza Gekidan társulata nagy sikerrel. Itthon azt írták róla, hogy az előadás azon a határmezsgyén van, ahol az európai színházi tartalmak japán formanyelvi profizmussal társulva zseniális kombinációt hoznak létre, Japánban pedig azt méltatták, hogy egy szokatlan dramaturgiájú és stílusú magyar dráma vérfrissítést hozott a japán színház zárt világába. - Visszatérve a magyarországi, konkrétan a debreceni munkáidra, a most pár napja másodjára színre vitt Mesterkurzus című darab kapcsán az előadás 1989-es változatáról kérdeznélek. Mondd, 1989-ben a rendszerváltozás szele nagyban befolyásolta azt, hogy egy szovjet témájú, a sztálini diktatúra egyik legsötétebb szeletét felvázoló darabot vettél elő? - Mindenképpen. Egyébként az is Dobák Lívia dramaturg kolléganőm szemét, fülét, ízlését dicséri, hogy megtalálta David Pownall rádiójátékának Mesterházi Márton-féle 1983-as fordítását. Maga a mű fikció, hiszen Sosztakovicsot és Prokofjevet így soha nem hívták be a Kremlbe, de épp ez a fikciós modellhelyzet volt alkalmas arra, hogy a mindenkori hatalom és az individuum közötti szélsőséges viszonyokat, az alkotó művészember kiszolgáltatottságának abszurdba hajló helyzeteit ábrázolhassuk. 1989-ben erősen benne volt a levegőben az új világ, egy fényesebb jövő, a szabadon élő polgár és a szabadon alkotó művész életkörülményeinek megteremtési lehetősége. Úgy, hogy félig még benne voltunk a diktatúrában, félig pedig már kievickéltünk belőle: a próbafolyamat közepe körül jártunk, amikor Romániában Ceausescut kivégezték. Akkor, a darab bemutatója után Turi Gábor a kritikájában azt fejtegette, hogy mivel az utolsó kelet-közép-európai diktátor is meghalt, a darab aktualitását vesztette, mert innentől kezdve Európában már csak demokrácia lesz, s nem lesz létjogosultsága a diktatórikus viszonyok ábrázolásának. Azóta eltelt majd’ három évtized, s most, a darab újabb színpadra adaptálásának végén izgatottan várom a kritikusok és a nézők értékelését, hogy vajon igaza volt-e a huszonhét évvel ezelőtti bírálatnak. Aki kíváncsi rá, hogyan, milyen színházi eszközök segítségével szólal meg ma a mű, az tekintse meg a mostani Mesterkurzust. Gyürky Katalin Fotó: csokonaiszinhaz.hu

Szobakoncert? Ilyen se volt még Debrecenben

Koncertek terén nehéz nem észrevenni a fejlődést Debrecenben az elmúlt években, a különböző klubok és szórakozóhelyek rendszeresen elhozzák a legnépszerűbb mainstream és a feltörekvő underground zenekarokat hétről hétre. Most azonban valami igazán új dologgal rukkol elő egy újonnan alakult és nagyon lelkes szervező csapat. A Sofar Sounds nem más, mint egy szobakoncert-kezdeményezés, amely tényleg egy szobából indult, viszont napjainkban már a világ számos nagyvárosában jelen van. New York, Lisszabon, London, Bombay - csak négy abból a több mint 300 városból, ahol imádják ezeket az intim, emberközeli koncertsorozatot. Az események presztízsét jól jelzi, hogy az egyik londoni kiadáson már olyan világsztár formáció is fellépett, mint a Bastille. A Sofar Sounds lényege, hogy olyan terekben jelenik meg a zene, ahol korábban nem: bármely szoba, iroda, nappali, könyvtár vagy épp hátsó kert helye lehet a varázslatnak. És mi ebben a varázslat? Olyan különleges koncerteket kapunk, amelyek csak akkor és ott hallhatóak annak a pár embernek, aki a limitált férőhelyre befér. A belépést követően pedig átveszi az uralmat a „pure music” - nincs más, csak a hallgató és a zene. Fülelés, koncentrálás, átszellemülés. A szervező csapat garantálja, hogy a debreceniek sem fognak csalódni. Olyan fellépőkre lehet számítani, akik valóban varázsolnak a hangokkal. Lesznek ismert és még sosem látott-hallott zenészek egyaránt. A stílus mindegy, egy dolog közös: alázat a zene iránt az előadó és a hallgatóság részéről egyaránt. A Sofar Sounds titka, hogy sosem tudható előre, kit fog a közönség hallani. Az információ apránként jut el a jelentkezőkhöz, fokozva az izgalmakat. Először csak az események időpontja lát napvilágot, a helyszínről közvetlenül az esemény előtt már csak azokat értesítik, akiknek sikerült regisztrálniuk. Végül az is kiderül, hogy kiket lehet meghallgatni, de sokszor ez csak az esemény napján, esetleg a helyszínen történik meg. Debrecen egy nagyon rangos, a világ szinte összes fontos városát tömörítő nemzetközi közösséghez csatlakozik ezzel a kezdeményezéssel, ahhoz azonban, hogy a globális varázslat tartósan jelen legyen, szükségesek azok az elkötelezett zenekedvelők, akik közönségként, vagy akár a közeljövőben befogadó helyszíngazdaként jelentkeznek és életben tartják a Sofar szellemiségét a városban. Az első Sofar koncertre 2017. március 22-én, szerdán kerül sor a városban. Hogy hol lesz, és kik lépnek fel, az természetesen még nem publikus. A zeneszeretők, a potenciális fellépők és azok, akik szívesen adnák oda a szobájukat, irodájukat vagy egyéb helyszínűket egy-egy alkalomra, valamennyien a sofarsounds.com weboldalon tudnak regisztrálni és Debrecen aloldalán találják meg az aktuális információkat. A Sofar Debrecen követhető már a Facebookon és az Instagramon is. Addig is ne felejtsük el a mottót: „Bringing the magic back to live music”.

X. Református Bál: ezúttal is jó helyre megy a pénz

Idén 10. alkalommal, február 24-én rendezi meg a Tiszántúli Református Egyházkerület a Református Jótékonysági Bált. Az egyházkerületi rendezvény minden évben egy határon túli intézmény működését támogatja a teljes bevétellel. „Az éberen őrködő keresztyén élet hittel Isten felé fordul, jó cselekedeteivel pedig a másik ember felé. Hitünk félévezredes öröksége, hogy ahol igazi háládatosság van, ott nem patika-mérlegen méricskéli ki az ember a maga háláját, mert tudjuk, mi nem a magunkéból adunk. Amink csak van, azt mind Istentől kaptuk. Isten pedig a jótékonyság alkalmával bennünket használ eszközként javainak továbbadására, mint saját meghosszabbított karját a jó ügyek és a felebarát felkarolásáért. Hálásak vagyunk, hogy a jubileumi 2017. esztendőben immár tizedszer lehetünk Isten eszköze határon túli testvéreink javára.” Dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke   A támogatott intézmény a micskei Sámuel Szociális Bentlakás, amely a Királyhágómelléki Református Egyházkerület egyik intézményeként működik már 13 éve. Az intézmény jogilag az Érmelléki Református Diakóniai Alapítványhoz (ÉRDA) tartozik. Az intézmény fő célkitűzése a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek segítése és iskoláztatása. A Sámuel Szociális Bentlakás jelenleg 35 gyerekkel foglalkozik, a legfiatalabb 4, a legidősebb 18 esztendős. Működése három részterületre osztható. Egyrészről az érmelléki egyházmegye különböző gyülekezeteiből a szegény, hátrányos helyzetű gyerekek számára nyújtanak lakhatási lehetőséget és iskoláztatást a hétköznapokban. Ez abból áll, hogy minden vasárnap délután a bentlakásba, Micskére viszik őket kisbusszal, itt a helyi iskolába járnak, és délután tanítónők segítségével oldják meg a házi feladatokat és vesznek részt más nevelő, építő programokba. A bentlakásban elősegítik a szegény gyerekek anyanyelven való tanulását, valamint megakadályozzák a gyerekek kimaradását az iskolából, és azt, hogy állami gondozásba kerüljenek. A cél mindenekelőtt az, hogy keresztyén, magyar nevelésben részesüljenek. Péntek délutánonként a gyerekeket hazaszállítják hétvégére családjaikhoz, így nem sérül a szülő-gyerek kapcsolat, és a családi közösség sem bomlik meg. A munka második része a családgondozás. Különböző programokkal készülnek a családok számára, melyek segítő, nevelő, tanácsadó jellegűek. Ugyanakkor rendszeres látogatják a családokat, valamint a lehetőségekhez mérten segítik is őket. A bentlakás napközit is üzemeltet. A helyi, szegény gyerekek számára biztosítanak délutáni oktatást és felügyeletet. Ők iskola, óvoda után érkeznek meg az intézménybe, meleg ebédet kapnak, és szakember segítségével készítik el a házi feladatokat, vagy vesznek részt a foglalkozásokon. A támogatásból az épület fűtésrendszerének a felújítása, illetve – ha lehetséges – egy kisbusz vásárlása történne meg. A micskei Sámuel Szociális Bentlakást a belépőjegy megvásárlásán kívül is van lehetősége támogatni. További részletek a reformatusbal.hu-n olvasható, a Jegyinformáció menüpontban. 

A színjátszás mint küldetés - Születésnapi interjú Kubik Anna Kossuth-díjas színművésszel

- Először is engedd meg, hogy nagyon boldog születésnapot kívánjak! Készülvén a Veled való interjúra, már-már kísérteties párhuzamokat véltem felfedezni az eddig bejárt, nagy ívű pályádon belül. Ezek közül a párhuzamok közül most csak néhányat említenék meg, de biztosíthatom az olvasót, hogy számtalan ilyenre rá lehet lelni. A tizennégy éves korodban színpadon látott A kőszívű ember fiai, amely téged a hivatásod felé terelt, pár évtized múlva Baradlayné szerepének eljátszásában igazolódott vissza. Az 1986-os, kultikus jelentőségű Advent a Hargitán című előadás, amelyről akkor az állambiztonságiak felé jelentettek, egy film kapcsán tért vissza – a másik oldalt feltárva – az életedbe: Dézsy Zoltán filmjében, Az ügynökök a paradicsomba mennek címűben azt a Jolikát játszottad, aki egy beszervezett fiatalember édesanyjaként az egyik jelenetben épp azt a bizonyos Advent a Hargitánt nézi a tévében… Majd Baradlayné eljátszása után a nagyon erős, karakán nők megformálása már itt Debrecenben jelent meg újra az életedben, amikor ide szerződve Szabó Magda regényeiből hasonlóan szigorú, rigorózus asszonyokat kellett alakítanod, mint amilyen Rickl Mária vagy Emerenc. Hogyan értelmezed most, a hatvanadik életévedet betöltve, ezeket a párhuzamokat? Mit üzennek a számodra? - Nagyon érdekes felfedezés, valóban így történt, s biztos, hogy van ebben valami mélyebb értelem, amin érdemes elgondolkodni, hogy miért úgy indul, majd miért úgy folytatódik egy pálya, ahogy. Valóban elementáris erővel hatott rám A kőszívű ember fiai színpadi adaptációja, azért is, mert azelőtt a székesfehérvári előadás előtt nem is láttam színházat. De közben tudat alatt már készültem a pályára, rengeteg verset, prózát mondtam, tehát volt bennem valamiféle közlésvágy. Viszont már akkor sem öncélú magamutogatás akart lenni ez a részemről, már akkor sem ennek lehetőségét láttam a színészi munkában, hanem inkább valamiféle küldetést, társadalmat formáló erőt. Aztán úgy kerültem a Nemzetibe, hogy egy hiányzó generációt próbáltunk ott jó néhányan pótolni, illetve betölteni, s „hiánypótlóként” a magyar és világirodalom legszebb szerepeit azonnal meg is kaptam: Júliát, Melindát, Tündét. Ráadásul Vámos Lászlónak itt az volt az elve, hogy teher alatt nő a pálma, ezért rakta is ránk sorban a nehezebbnél nehezebb feladatokat. S jött az Advent a Hargitán, amelynek minden előadása tüntetéssé nemesedett: hisz végre meg merte mutatni, ki merte mondani, hogy határainkon túl is élnek magyarok. Tehát abban az időben valóban volt társadalmi küldetése is a színháznak, amit, sajnos, ma már nem érzek, mert a kereskedelmi média és a politika túlzott jelenléte, minden szférába való betolakodása teljesen más irányba vitte világunkat. De visszatérve az általad említett párhuzamokra, tényleg visszatért az életembe Baradlayné alakjának eljátszása kapcsán az A kőszívű ember fiai, amelyről annak idején fogalmazást írtam a magyar órára. Épp Balatonfüreden vendégszerepeltünk ezzel a darabbal, s valóban csodálatos volt, hogy onnan mehettem átvenni a Kossuth-díjat. Ott tényleg azt éreztem, hogy elindultam valahonnan, s épp annak a nőalaknak a megformálása közben kapom meg a legnagyobb szakmai elismerést, ahonnan a pályám eredeztethető. Soha életemben nem kértem szerepeket, amire büszke vagyok, de azt valóban sorsszerűnek érzem, hogy megtalálnak az erős női karakterek. Ez mintha úgy működne, hogy pakolják az emberre a terheket, egyre csak pakolják, s aki bírja a „pakkot”, arra még többet, meg még többet raknak, s így el is érik ezek a nagy asszonyalakok a pályáján. És tessék: Debrecenben épp ezekkel a szerepekkel fogadtak. - Miközben például Emerenc erős karaktere mögött számtalan szenzitív lelki összetevő munkál, amiket szintén érzékeltetned kell a színpadon. - Így van, sőt, Emerenc kapcsán nagy elődök nagy árnyékával is meg kell küzdenem, valamint újra kell gondolnom dolgokat, mert láttam már három olyan feldolgozást, amelyek esetén nem éreztem, hogy a legjobb, legpontosabb Emerenc-képet hordozzák. Ráadásul kiderült, hogy a darabban Szabó Magdát játszó Varga Klári férje épp abban a házban lakott, ahol Emerenc, azaz ismerte őt személyesen. S az ő elbeszéléséből az derül ki, hogy Szabó Magda is idealizálta kissé ezt az Emerenc-képet: amikor az egyébként Juliska néninek hívott asszonyt Emerencnek keresztelte, már a névadással is elemelte a tényleges tulajdonságaitól. Én szerettem volna valami „életszagúbbat” adni ebből az asszonyból, olyannak láttatni, amilyen valójában volt. Adorján Beáta dramaturg s a rendezőnk, Naszlady Éva partner volt ehhez, nagyon jól ráérzett, hogy hogyan lehet Emerenc „pokrócságát” is megmutatni a színpadon. Plusz azt is fontosnak éreztem, hogy a humorából is megcsillantsunk valamit, épp annyit, amennyi a jelleméből fakad. S amint mondtad, valóban nagyon fontos volt, hogy az érzéketlensége mögött meg tudjam mutatni azokat a lelki sebeket, amiket épp a látszólagos érzéketlenségével akar takarni, titkolni. - Rickl Mária esetében pedig a családtörténeti vonatkozások teszik nagyon sokrétűvé a szerepet. - Nagyon szerettem ezt a szerepet is, főleg amiatt, mert volt alkalmam különböző irodalmi beszélgetések keretében diákokkal találkozni, amelyek során azt tapasztaltam, hogy a tizenévesekben ennek az előadásnak a láttán alakult ki az az igény, hogy odamenjenek a nagyszüleikhez, s elkezdjenek kérdezősködni a családfájukról. Mert nagyon fontos tudni, hogy honnan jöttünk, milyen őseink vannak, miért alakul úgy a családunk sorsa, ahogy. Az én szüleim például amatőr módon színészkedtek, mert a háború után tanulniuk ezt a szakmát nem lehetett, s a színpadon ismerkedtek össze. Lehetséges, hogy az álmukat ily módon én teljesítettem be. Rickl Máriában szintén az izgatott, hogy általában egyoldalúan ábrázolják, csak a kemény nőt látják benne, pedig volt ő másmilyen is, például szerette a költészetet. De egyszer csak a család élére kellett állnia, a férje helyett férfiként helyt állnia, tehát egy csomó mindent fel kellett áldoznia „eredeti” énjéből. Ennek a sokrétűségnek a felmutatására Csikos Sándor kiváló rendezése alkalmat is adott, amiért a mai napig hálás vagyok. Remélem, hogy lesz még lehetőség folytatni Sándorral a közös munkát. - Nem oly rég volt is példa erre: az ősszel bemutatott Szélfútta levélben rendezett Téged Sándor, ahol Tolnay Klárit alakítottad. S ismét elképesztő párhuzam, hogy ennek a darabnak a próbafolyamata közben, Tolnay Klári szerepébe bújva kaptad meg a Tolnay Klári Művészeti Díjat. - Sőt, ez annyira misztikus párhuzam, hogy a példány épp a kezemben volt, tanultam Tolnay Klári interjúiban elhangzott mondatait, mikor telefonon közölték velem: megkaptam a Tolnay Klári-díjat. - Ha már a díjaknál tartunk: számtalan kitüntetésed van, s ezek között nyilván a Kossuth-díj a legkedvesebb, a legfontosabb. Mégis érdekelne, hogy milyen a viszonyod a díjaidhoz, s van-e közöttük olyan, amely különös melegséggel tölti el a szívedet? - Nem tudok közöttük különbséget tenni. Persze, a Kossuth-díj óriási megtiszteltetés, s szívszorító élmény volt a Parlamentben lenni, ott átvenni a díjat. De minden díjamról azt gondolom, hogy egyfajta visszacsatolásként van jelen az életemben: ezek jeleznek vissza nekem, hogy még úton vagyok, s talán jó úton… Ezért olyan kedvesek számomra. Mert azt is megfigyeltem már, hogy amikor elkezdek kicsit nem a szakmámra koncentrálni, ha épp a családi életemet akarom élni, a magánéletemre akarok fókuszálni, akkor a Jóisten mindig a „fejemre koppint”. S muszáj ezeket a jeleket egy idő után komolyan venni. Ezek a kitüntetések azt mutatják, hogy ez az én feladatom, ha bírom, ha nem. Mert bizony sokszor érzi azt az ember, hogy nem bírja tovább: fizikailag vagy szellemileg oly mértékben kimerül, elhasználódik, hogy úgy érzi, elveszti önmagát. - Aztán a hivatástudat úgyis továbblendíti az embert, gondolom. - Így van. Például, a Ruminit a Magyar Színházban hatodik évada játszom, s amikor azt érzem, fel se bírok menni a színpadra, az első gyerekkacajnál… - Szárnyakat kapsz… - Szó szerint. Tudom, hogy ezt képletesen mondtad, de ebbe most „beletrafáltál”, hiszen abban az előadásban diktatórikus hajlamú Molylepke-királynőként valóban szárnyaim vannak… Szóval, mindenféle ki- és elfáradás ellenére nagyon szép hivatás ez. Ezzel kapcsolatban mindig Ady Endre egyik verse jut eszembe, a Jóság síró vágya: „Még az álmokat se hazudni, / Mégis víg hitet adni másnak, / Kisérő sírást a sírásnak.” Úgy gondolom, ez a pár sor mindent összefoglal a pályámról: azért csinálom, hogy hitet adjak, vidámságot, erőt, vagy épp megríkassak valakit egy olyan pillanatban, amikor sírnia kellene, de magától nem tud. -E zzel megint azt erősítetted meg, amiről az elején beszéltél, hogy számodra a színészet küldetés, a közönség felé tett szolgálat. - Így van. Próbálom távol tartani magam a bulvárvilágtól, vagy olyan műsoroktól, ahol leginkább magamról kellene beszélnem, mert ezek engem nem érdekelnek. S valahol ez a magatartás engem igazol. Érzek némi tiszteletet emiatt, talán, mert nem „használódtam el” a bulvármédiának „köszönhetően”. - Említetted, hogy amikor elfáradsz, van olyan, hogy úgy érzed, egy szó nem sok, annyi se megy bele a fejedbe. Egy helyütt azt olvastam, hogy Molnár György filmjében, A vörös vurstliban, ahol halnőt játszottál, nagyon jól érezted magad, mert csak tátognod kellett. Ebből arra következtetek, hogy a szövegtanulással nem vagy túl jó viszonyban. Mesélnél arról, hogy ez hogyan történik Nálad? - Azért nem szeretem a szövegtanulást, mert amíg nincs pontról pontra a fejemben, az az időszak rettenetesen aggasztó számomra, borzasztóan idegesít. Szeretnék haladni, de nem tudok, mert még nem állt össze a fejemben a kép. Az egészet úgy képzelem el, mint egy nyomozati anyagot: ki kell nyomozni, hogy az illető, akit megpróbálok felvázolni, hogyan jár, hogyan öltözködik, gondolkodik, beszél, reagál, s ez a teljes szöveg birtoklása nélkül nehezen megy. Százharminc körüli az eddig eljátszott szerepeim száma, s egyik szövegkönyvem se volt kevesebb hetven-nyolcvan oldalnál, sőt, volt olyan, ami száznegyven oldalas volt. De nem a mennyiség miatt nem szeretem ezt a fázisát a munkámnak, hanem az említett ok miatt… Addig például a próbán se tudok jó lenni, s ez ingerültté tesz. De egyébként nagyon szeretem az anyanyelvemet, boldoggá tesz naponta, hogy ezen a gyönyörű és bonyolult nyelven játszhatok. Most rendkívüli öröm számomra, hogy az M5 csatornán Pölcz Ádám nyelvésszel minden héten alkalmunk van egy rövid nyelvművelő műsorral jelentkezni, ahol azt „játszom”, hogy egy-egy nyelvi problémával nem tudok mit kezdeni, s ezért azt a nyelvész elmagyarázza, helyre teszi. Szerencsére népszerű, egyre népszerűbb ez a sorozatunk. - Ha már a nyelvművelést, illetve az anyanyelv szeretetét említetted, az köztudott Rólad, hogy a verseken, a szavalataidon keresztül is ápolod a nyelvünket, s ezzel a líra szeretetét is – szintén misszióként – belecsöpögteted a fiatalabb nemzedékekbe. A kedvenc verseid közül Reményik Sándor Kegyelme kapcsán érdekelne, hogy ismerted-e már ezt a költeményt, s annak az utolsó sorát a személyes tragédiáid megélésekor? Vagyis tudott-e eleve mankóként szolgálni ez a vers, amely a gyászélmény fázisait érzékeltetve megmutatja, hogy hogyan jutunk/juthatunk el a kegyelmi állapotig, vagy esetleg épp valamely fázis átélésekor került a kezedbe a költemény? - Ismertem Reményik Sándor összes költeményét nagyon régóta, a tragédiák bekövetkeztéig már mindegyiket olvastam, még azokat is, amelyeket álnéven közölt. De nem értettem meg mindent belőlük. Ám egyszer csak eljön az ember életében egy pont, sajnos, nálam is eljött, amikor már minden világossá válik, már minden sor a helyére kerül. A Kegyelem című versben felvázolt stációkat számtalanszor átéltem: barátom, szerelmem, pályatársaim elvesztésekor, vagy édesapám és édesanyám halálakor. Édesanyám halálát éltem meg a legnehezebben. Ez már a debreceni működésem során történt, amikor Mészáros Tibor darabjából ki is kellett kérnem magam, mert úgy éreztem, édesanyám mellett a helyem élete utolsó napjaiban. Már nem nagyon mondom ezt a verset, mert akkora hatással van rám, amit már nem akarok a közönség elé tárni. Egy művésznek fegyelmezettnek kell lennie, fel kell mutatni érzelmeket, de a saját, személyes fájdalmainkat transzformálnunk kell. Készítettem egy verses CD-t, ahol különböző női szerzők költeményein keresztül az én életem íve épül fel. Gyönyörű lett a CD, de mégsem vittem körbe az országban, mert a saját sorsomat nem akarom kiárusítani. Viszont ha valaki ezt az összeállítást meghallgatja, annak adott esetben segíthetek ezeken a verseken keresztül. Gyürky Katalin

Sikerfilmek: Saul fia, Kaliforniai álom

A Saul fia nyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó elismerést a Brit Film- és Televíziós Művészeti Akadémia (BAFTA) vasárnap esti londoni díjkiosztóján. A többi kategóriában a Kaliforniai álom (La La Land) vitte el a fődíjak zömét.     Nemes Jeles László Oscar-díjas alkotása a Dheepan - Egy menekült történte című francia filmdrámával, Pedro Almodóvar Julieta című filmjével, a Mustang című francia-német-török drámával és a Toni Erdmann című német-osztrák vígjátékkal volt versenyben az e kategóriában odaítélt BAFTA-díjért.     A díjat a legpatinásabb londoni rendezvénycsarnokban, a Royal Albert Hallban adták át a hétfő hajnalba nyúló többórás gálán, Vilmos herceg, a brit trón várományosa és felesége, Katalin hercegnő jelenlétében.     Nemes Jeles László rövid időn belül másodszor részesült magas brit filmművészeti elismerésben: január végén a Londoni Kritikusok Köre neki ítélte a legjobb rendező díját a holokausztdrámáért.     A BAFTA-díjakat a szakma általában jó Oscar-előrejelzőnek tekinti, ám a Saul fia esetében fordított a sorrend, a film ugyanis már tavaly Oscar-díjas lett.      Nemes Jeles László a BAFTA-díj átvétele után rövid beszédben mondott köszönetet Röhrig Gézának, a film főszereplőjének, a Brit Film- és Televíziós Művészeti Akadémiának, és kijelentette: a díjátadó gála is nagyszerű alkalmat nyújtott arra, hogy az alkotók ismét találkozhassanak a brit közönséggel.     A filmet tavaly tavasszal mutatták be az Egyesült Királyságban.     A vasárnap esti BAFTA-díjátadó fő nyertese a Kaliforniai álom című musical volt. A Ryan Gosling és Emma Stone főszereplésével készült alkotást 11 kategóriában jelölték, és ezek közül el is nyerte a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek (Damien Chazelle), a legjobb női főszereplőnek (Emma Stone), a legjobb eredeti filmzenének (Justin Hurwitz) és a legjobb fényképezésnek (Linus Sandgren) járó elismerést.     A legjobb filmnek járó idei BAFTA-díjért az alkotás az Én, Daniel Blake című drámával, valamint A régi város, az Érkezés és a Holdfény című filmekkel volt versenyben.     A Kaliforniai álom a legjobb férfi főszereplő díjáért is versengett, ám ebben a kategóriában Ryan Gosling helyett Casey Afflecket szólították a pódiumra A régi város (Manchester by the Sea) című alkotásban nyújtott alakításáért.     A Kaliforniai álom a múlt havi hollywoodi Golden Globe-díjátadón mind a hét jelölését megnyerte, ezzel rekordot ért el. (MTI)

Boldog születésnapot, Kubik Anna!

Kubik Annát köszöntötte hatvanadik születésnapján a tegnap esti Nyolc nő című előadás után a Csokonai Színház társulata és Debrecen város önkormányzata. A Jászai- és Kossuth-díjas színésznő, aki gyakran látogatja a Szent Anna Székesegyházat, László Ákos egyik, a székesegyházat ábrázoló grafikáját kapta ajándékul Ráckevei Anna igazgatótól és Komolay Szabolcs alpolgármestertől. A művésznő tegnap este Esztergályos Cecíliától vette át és játszotta nagy sikerrel Mamy szerepét a francia vígjátékban. A Fejér megyei Ősiben született Kubik Anna, az 1977-es KI MIT TUD sikeres versmondója 1981-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kazimír Károly és Iglódi István tanítványaként. Diplomaszerzését követően a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1991-től a Budapesti Kamaraszínház, majd a Művész Színház, azután pedig a Thália Színház művésze volt. 1999-től ismét a Nemzeti Színház, illetve a 2000-ben bekövetkezett névváltoztatást követően egészen 2013-ig a Magyar Színház társulatának tagja. Vendégművészként játszott az új Nemzeti Színház, a kecskeméti Katona József Színház, a Soproni Petőfi Színház és a székesfehérvári Vörösmaty Színház előadásaiban is. 2013-tól a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tagja. A cívisváros színházlátogató közönsége Rickl Máriaként (Szabó Magda: Régimódi történet), majd Gizellaként (Ratkó József: Segítsd a királyt!) ismerkedhetett meg vele. A 2015/2016-os évadban leginkább Emerencként volt látható a Szabó Magda regényéből készült, Az ajtó című színpadi adaptációban, idén pedig az 1956-os forradalom 60. évfordulójára készített Szélfútta levél című produkcióban tűnt fel Tolnay Klári szerepében. A költészet szerelmese, számos rendezvényen, jótékonysági eseményen szavalja költőink műveit. Kubik Anna egyik frissen készült interjújában így vélekedik a debreceni társulati létről: „Keressük azt a közeget, amely inspirál, erőt ad, szeretetet sugároz! Ülhettem volna életem végéig Budapesten, egy társulatban, senki nem kényszerített, hogy 480 kilométert utazzak egy-egy előadásért oda-vissza, »lepukkant«, málló vakolatú öltözőért, siralmas állapotú színészlakásért, ahol vagy ötvenéves csövek rozsdállnak a kivájt falú fürdőben. De engem a szeretetteljes közeg éltetett mindig is, s itt Debrecenben nagyszerű emberek és kollégák vesznek körül. Szeretem nagyon ezt a társulatot, sok tehetség gyűlt itt össze!” Kubik Anna 1986-ban Jászai-díjat kapott, 2002-ben Érdemes Művész lett, 2007-ben Kazinczy-díjjal, 2009-ben Alternatív Kossuth-díjjal, majd 2011-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. A debreceni közönség szeretetét mi sem mutatja kifejezőbben, mint hogy a Hajdú-bihari Napló évenkénti szavazásán már két alkalommal nyerte el az Év Színésze kitüntetést.

Az őrület válfajai - A Hamlet élő közvetítése az Apolló moziban

„Nagyon fáradt vagyok és éhes” – közölte egy, a Barbican Színház Hamlet című előadása előtt készített interjújában a magyar közönség számára a Kódjátszmából, a Scherlock című sorozatból és a Doctor Strange-ből ismert Benedict Cumberbatch, amikor arról faggatták, mit érez, amikor egy adott este túl van a több mint három órás Shakespeare-adaptáció főszerepének eljátszásán. A debreceni közönségnek két este, február 7-én és 8-án volt alkalma élő közvetítésben, Arany János fordítását felhasználva magyar felirattal követni az angol színház produkcióját, s az, hogy mindkét este teltház volt a debreceni Apollóban, a főszereplő hazánkban való ismertségének és népszerűségének is nyilván köszönhető. A teltház azonban minden bizonnyal nemcsak a főszereplő személye miatt „jött létre”, hanem nyilván a több mint négyszáz éve játszott, s a világon a Shakespeare-darabok közül a legtöbbször színre vitt és feldolgozott Hamlet miatt is. A darab el nem évülésére, ma is aktuális jellegére itt a rendező, Lyndsey Turner kiválóan „rájátszik”, amikor a szereplőket nem négyszáz évvel ezelőtti „kosztümökbe”, hanem mai ruhákba bújtatja: sem a királyi pár, Claudius (Ciarán Hinds) és Gertrud (Anastasia Hille) nincs ebben a feldolgozásban palástba öltöztetve, sem a többi szereplő az akkori rangjaiknak megfelelő maskarába bújtatva. Hamlet például végig farmert, laza dzsekit vagy zakót visel, s szerelme, Ophelia (Sian Brooke) sem átall kinyúlt pulóverben megjelenni. A rendező lazának tűnő „jelmezkoncepciója” azonban egyetlen helyen mégis kötött, amellyel a mondanivalót remekül alátámasztja: az első felvonásban, amikor kiderül, hogy az alig két hónapja elhunyt dán királyt csak a fia, Hamlet gyászolja, s anyja máris „összebújt” néhai férje bátyjával, a keserv semmiféle jelét sem mutatva, a Hamletet alakító színész van egyedül feketében. Mindenki más fehér(!) ruhában jelenik meg egy közös vacsorát elköltendő. A darab aktuálissá tétele azonban nemcsak a jelmezekben érhető tetten. A kiváló színpadtechnikának és világításnak köszönhetően, amilyenről, jelzem, mi, magyarok, csak álmodozhatunk, néhány jelenet olyan hatást kelt, mintha nem is színházi előadást, hanem egy 21. századi filmet látnák. Amikor Hamlet számára megjelenik apja szelleme, az horrorfilmbe illő, illetve, amikor időnként a norvég katonák, akik királyuk ösztönzésére Dánia elfoglalására indulnak, megjelennek a színen, akciófilmhez hasonló jelenetsor tárul elénk. Az aktualizálás mint rendezői koncepció az őrület, azaz a darab központi motívuma kapcsán is tetten érhető. Lyndsey Turner tökéletesen érzékelteti a szereplőin keresztül, hogy Hamlet állítólagos megőrülése mennyire viszonylagos. A számtalan adaptációban tényként kezelt motívumot „bolondítja meg” azzal, hogy nagyon hangsúlyossá teszi Hamlet egy mondatát: „Csak addig tesztek bolonddá, amíg kedvem tartja”, azaz ezzel végképp Hamlet irányításába csúsztatja át az események formálását. Abba a Hamletébe, aki más adaptációkban az események áldozataként, a történések következtében sodródó alakként áll előttünk. S Benedict Cumberbatch kiváló színészi képességeit mutatja, hogy mennyiféle, épp az adott helyzetnek megfelelő „őrületet” tud produkálni a több mint három óra alatt. Az ő „helyzethez illeszkedő” őrületéhez képest nagyon erős Ophelia tényleges őrülete, aki valóban megháborodik, előbb Hamlet furcsa viselkedése, majd apja, Polonius Hamlet okozta halála miatt. Sian Brooke feledhetetlenül zseniálisan ábrázolja a teljes értékben megtébolyodott, magát öngyilkosságba hajszoló nőalakot. Az előadás szó szerint végigmegy a drámán, így a magyar nézők az angol szöveg gyönyörű prozódiájával is megismerkedhetnek a vetítés során. Talán ezért sem véletlen, hogy rengeteg fiatal nézte végig az angol színpadi adaptációt, hiszen egy ilyen este a nyelvtanulásra is tökéletes alkalom. Ahogy az empátiás képességünk fejlesztésére is: az előadás végén ugyanis Cumberbatch nemcsak az angol közönséghez, hanem a világ összes részén őket mozi formában nézőkhöz is szólt: a menekültek megsegítésére szolgáló savethechildren.org.uk/hamlet portált hirdetve arra szólított fel mindenkit, hogy ha módjában áll, adományozzon némi pénzt azon gyerekek számára, akiket azért tesznek be a csónakba, mert a föld, ahol élnek, sokkal kevésbé biztonságos, mint a víz. Gyürky Katalin

Minden, ami Kállay Bori közelgő jubileumi estjén várható

Dédelgetett álmaim címmel, 2017. február 26-án lesz látható Kállay Bori jubileumi estje, amely a művésznő ötven éves pályafutásának összegzéseként is felfogható. Minderről a produkciót kézben tartó Gag Management Produkciós Iroda, élén Szabó Bélával, a koncert szervezőjével február 7-én sajtótájékoztatót tartott Debrecenben. A sajtótájékoztatóra nem is kerülhetett volna máshol sor, mint a Csokonai Színházban – tudtuk meg Ráckevei Annától, a színház igazgatójától és az esemény háziasszonyától. Hiszen ez esetben a teátrum szimbolikus helyszínként szolgál: Kállay Bori pályája jelentős részét, két évtizedet e falak között töltött, itt játszott jobbnál jobb szerepeket. Ezért rögtön adódott is Kállay Bori felé a kérdés: Mit, mi mindent jelentett neki Debrecen? A művésznő a válaszában mind a magánéletére, mind a szakmájára nézve meghatározó városként aposztrofálta Debrecent, amely, mint mondta, a mai napig a szíve csücske. Hiszen itt vált felnőtt emberré, itt ment férjhez, itt lett belőle színész, itt tanulta meg a szakma csínját-bínját a különböző zenés játékokon, vígjátékokon és drámai szerepeken keresztül. Innen, Debrecenből eredeztethető, hogy soha nem kellett szomorú színésznőnek lennie: ha valamilyen szerepet nem kapott meg, azt bizonyos „fondorlatokkal” elérte, hogy mégis megkapja. Hogy hogyan? Nos, a titka ennek abban rejlett – tudtuk meg a még mindig irigylésre méltóan friss és derűs művésztől –, hogy minden egyes próbán jelen volt, azoknál a daraboknál is, amelyekben nem játszott. Azoknak is elkérte a szövegkönyvét, és tanulta a szerepeit. Aztán, egy arra érett pillanatban felment a titkárságra, s közölte: ha véletlenül valamelyik szereplővel valami baj történne, s be kell helyette ugrani, ő szívesen megteszi, mert tudja a szövegét és a szerepét… S mint mondja, minden egyes szerepbe be is ugratták… Ráckevei Anna mindezek után arra is kíváncsi volt, hogy kik, mely pályatársak lesznek jelen február végén a jubileumi esten mint meghívott vendégek? Kállay Boritól megtudtuk, hogy ez esetben is ragaszkodik az állandó partnereihez: azokhoz, akikkel tíz, húsz, harminc éve együtt játszik. Ezért itt lesz négy állandó táncos-komikus partnere: Heller Tamás, Böröndi Tamás, Csere László és Csutka István, valamint Berkes János, akivel huszonöt éve, amióta elkerült Debrecenből, együtt énekel. De láthatjuk majd a lányával, Fonyó Barbarával is egy duettet énekelni. Az est műfaji jellege is vegyes képet fog mutatni: Kállay Bori a szakma minden olyan válfaját megmutatja majd ezen a jubileumi ünnepen, amelyet volt alkalma gyakorolni pályája fél évszázada alatt. Fog prózát és verset is mondani, és természetesen énekel: operettet, operát és musicalt egyaránt. Az egész estet ő találta ki, s végtelenül boldog, hogy Budapest után, ahol a Pesti Vigadóban már bemutatták, kedvenc városába, Debrecenbe is elhozhatja a produkciót. Ebből adódott a kérdés Ráckevei Anna számára, hogy vajon Budapest és Debrecen után lesz-e lehetőség az ország más tájaira is elvinni az előadást? Erre azonban már nem a művésznő, hanem dr. Vadász Dániel, Kállay Bori producere válaszolt. Véleménye szerint már az is csoda, hogy Debrecenben létrejöhet a bemutató, hiszen a számtalan szereplő miatt rendkívül nehéz olyan estét találni, amikor mindenki ráér. De mivel a csillagok szerencsés állása ezt most lehetővé tette, innentől bízik benne, hogy máskor és máshol is bemutathatják a jubileumi estet. Ez azért is nagyon lényeges – fűzte mindehhez hozzá Szabó Béla – mert a Produkciós Irodájuk egyik fontos küldetése épp az, hogy a nívós produkciókat ne csak a főváros közönsége láthassa, hanem azok minél több vidéki helyszínre és közönséghez is eljuthassanak. Ugyanakkor – s ezt Vadász Béla rendkívül fontosnak tartotta hangsúlyozni – azt mindenképp tudni kell, hogy a február végi esemény nem egy olyan jubileumi koncert lesz, amely arról szól, hogy egykor milyen jó volt… Hanem arról, hogy Kállay Bori ma is ugyanúgy, vagy még jobban játszik és énekel, s továbbra is ugyanolyan töretlen lendülettel van jelen a színházban, a szakmában —egyáltalán, az életben. A jubileumi eseménynek a Kölcsey Központ ad otthont február 26-án, este 18 órai kezdettel, melyre a szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak. Gyürky Katalin Fotók: Pénzes László

Véráztatta föld - A Kojot című filmről

Országos szinten is figyelmet érdemlő eseménnyel zárult az Apolló moziban 2017. február 6-án este a II. Magyar Filmszüret. A Kojot című, egyébként majd a hónap közepén mozikba kerülő film közönségtalálkozóval egybekötött ősbemutatóját tekinthette meg a debreceni közönség. A rendező, Kostyál Márk, aki sikeres reklámfilmesként most először vállalkozott nagyjátékfilm készítésére, nem titkoltan önéletrajzi tényekből merített ihletet a történethez. Jó tíz évvel ezelőtt megörökölt egy földterületet Pilismaróton, ahol építkezésbe kezdett, ám a helyi „hatalmasságokkal” ugyanolyan jogi vitákba bonyolódott, mint mostani filmje főhőse, a Budapestről Tűzkőre költöző, s ott a nagyapjától megörökölt telken lévő házát újjáépíteni kívánó Bicsérdi Misi (Mészáros András). Az építkezhet-e vagy sem problematikája, az övé-e a földterület, vagy a magát Tűzkő kiskirályának képzelő, minden ingóságra és ingatlanra jogot formáló Szojka Pál ügyvédé-e kérdése egy modernkori Döbrögi-történet parafrázisát kínálja a nézőnek, azzal az egyáltalán nem lényegtelen „szépséghibával”, hogy amíg a mesében Lúdas Matyi a felette hatalmaskodó Döbrögin „háromszor veri vissza” az igazságot, addig itt mindez fordítva történik. Misit és a bandáját, azaz a háza felépítésében segédkező kétkezi munkásokat verik folyamatosan agyba-főbe Szojka emberei, egészen addig, amíg Misi kénytelen aláírni a papírokat, azaz eladni az öröklött földjét, a készülő házát, azaz kénytelen meghátrálni, feladni a harcot… S ha már a harcnál, a küzdelemnél tartunk: ez a modern „mese” valószínűleg korántsem lenne annyira véres, mint amennyire az, ha Misi hamarabb „beadná a derekát”. Ennek a western műfaját keleti módra, ízlésesen parodizáló eastern drámának azonban épp a farkasvilágból kölcsönvett „kojotság” a lényege: a prérifarkasokhoz hasonló ragadozóvá kell válnod ahhoz, hogy megvédd, ami a számodra fontos, különben eltaposnak. Az életben nem lehetsz folyton folyvást menekülő állat – sugallja a film. Abban viszont, hogy Misi ezt a szerepet magára vállalja, már vajmi kevés köze van a megtartandó földdarabnak: a film „mesén” túlmutató, következő rétege már Misi személyiségébe, illetve az őt körülvevők tulajdonságaiba engedi belelátni a nézőt. Misi egy harmincas éveiben járó, sodródó „kortünet”, aki az életével nem igazán tud mit kezdeni. Amikor örököl, céltalan életének ez a földdarab, s a rajta lévő ház megvédése lesz az értelme. S ennek veszélybe kerülése valóban „kihozza belőle az állatot”. A fővárosi puhány kölyök itt az igazáért úgy tör-zúz, úgy megy neki Szojkának (Kovács Frigyes) és a fiának, Kispalinak (Mátray László) mint egy dúvad, azaz itt, ezekben a véres szituációkban lesz igazán ember, ahogy azt az egyik, az építkezésben segédkező munkás, Lajos (Bocsárszky Attila) megfogalmazza. Csakhogy indulatai azt sejtetik velünk, hogy nem más, mint az évek, évtizedek folytán felgyülemlett feszültség, stressz, céltalanságból fakadó feleslegesség-érzet robban itt, amikor jó ürügyet talál arra, hogy végre robbanjon. Ettől kezdve a nézőket már nem is igazán az foglalkoztatja, hogy mi lesz a föld és a ház sorsa, hanem az, hogy ez a fékeveszett indulat, amely úgy repül, mint valami nehéz kő, vajon hol áll meg? Szép dolog a „beleállás”, a makacs, minden áron való kitartás, de meddig? A halálig? Hiszen Misit ekkorra már annyiszor szétverik Szojkáék, hogy abba bármikor bele is halhat. Ám nem ő hal meg. S itt az újabb, ha lehet, még az eddigieknél is elgondolkodtatóbb rétege a filmnek. Az ádáz küzdelmek közepette ugyanis nem Misi, hanem az idősebb Szojka távozik az élők sorából. Valamint majdnem meghal Misi apja is. A halálát lelő és a halálközeli állapotban lévő apák azért fontosak, mert létük és elmúlásuk a fiaikkal való, mélyen rejtező, s nyilván a fékeveszett indulatokért is „felelős” konfliktusaikat is kendőzetlenül elénk tárja. Amelyek jól láthatóan ugyanúgy megoldatlanok, mint a mélyre ásott családi titkokból adódó problémák. S bár a film többi rétege is a magyar rögvalóságról rántja le a leplet, de az apák és fiúk közötti generációs problémák megragadása azért is szíven ütő, mert konfliktusok ide vagy oda, a fiúk végül mégis ott izgulnak a kórházban, vagy épp elsiratják az apjukat. Annak eldöntéséhez, hogy képmutatás vagy valódi érzelem húzódik-e meg emögött, ahhoz javaslom, mindenki nézzen magába… A mégis-érzet azonban nemcsak az apákkal kapcsolatban kerül elő a filmben. Misi nem egyedül költözik Tűzkőre, hanem a párjával, azzal az Eszterrel (Dobra Mara), aki leköltözésük előtt pár nappal tudta meg, hogy magzatának nincsen szívhangja, s abortálni kell. A traumatikus élmény mellé Eszter Tűzkőn megkapja a másik, számára szintén traumatikus „élménycsokrot”, hiszen ő nem akar, nem tud farkasként harcolni az igazáért, s épp ezért nem is érti Misit. Konfliktusuk egyre mélyül, mígnem Eszter elköltözik. Egészen addig, amíg hírt nem kap Misi utolsó „majdnemagyonveretéséről”. Ekkor meglátogatja a kórházban, visszatér hozzá. Azaz megint itt van a mégis… A mégis szeretlek állapota és érzése… A megdöbbentő és elgondolkodtató film után a rendezővel, valamint a két főszereplővel is alkalmunk nyílott beszélgetni. Azt gondolom, nem véletlen, hogy a beszélgetés egyik fő témája az volt, hogy színészként lelkileg és fizikailag hogyan lehetett bírni a forgatást. Mészáros Andrástól és Dobra Marától megtudtuk, hogy a csonttöréseken, izomhúzódásokon túl az anya legnagyobb fájdalmának, azaz a gyermeke elvesztésének az ábrázolása, valamint az apákhoz-anyákhoz fűződő viszony újbóli, vagy esetleg mélyebb megélése rendesen próbára tette a színészek idegrendszerét. Azokét a színészekét, akiknek legtöbbje határon túli, erdélyi, vajdasági, felvidéki társulati tagként, a rendezőhöz hasonlóan szintén „elsőfilmesként” izgulta most végig a produkciója azt gondolom, feledhetetlen ősbemutatóját, ahol nívós magyar mozi született.   Gyürky Katalin

A bűnösség rendszerfüggetlen - A martfűi rém című filmről

„Jó szórakozás” helyett „erős élményt” kívánt A martfűi rém című film közönségtalálkozóval egybekötött vetítése előtt az alkotás rendezője, Sopsits Árpád. Nem véletlenül. A debreceni Apolló moziban január 31-e és február 6-a között megrendezett II. Magyar Filmszüret vetítései közül az egyik legmegrázóbb élményt egyértelműen az 1950-es ’60-as évek Magyarországának sorozatgyilkosáról forgatott mozi okozza. A Szolnok megyei kisvárost tíz éven át rettegésben tartó, végül a nőket kéjvágyból elkövetett erőszak és gyilkosság vádjával halálra ítélt Kovács Péter, a martfűi rém (akit a filmben Hajduk Károly alakít) esete azért különösen érdekes, mert olyan korban ment végbe, amikor a rendszer magabiztosan állította: Magyarországon nem léteznek sorozatgyilkosok. Ez a Sopsits Árpád filmjében is elhangzó mondat az egyik olyan motívum, amely az 1956 utáni Magyarország diktatórikus viszonyainak visszásságaira mutat rá, azaz amely igazán rendszerkritikussá teszi a filmet. A karrierjük építésével foglalkozó ügyészek és főügyészek nem engedhették meg maguknak, pontosabban a rendszer nem engedte meg nekik, hogy valamire majd tíz éven keresztül ne tudjanak fényt deríteni, illetve, amikor mégis megtalálják a gyilkost, azt, hogy a teljes igazságot a nyilvánosság elé tárják. Azért nem, mert ők is hibáztak akkor, amikor az első, 1957-ben elkövetett kéjgyilkosságot egy ártatlan férfi, a filmben egy bizonyos Réti (Jászberényi Gábor) nevű, egyébként valójában Kirják János nevet viselő ember nyakába varrták, s nyolc éven keresztül ülni hagyták. Csak és kizárólag azért, mert a filmbéli főügyésznek, Katona Gábornak, akit Trill Zsolt alakít fenomenálisan, muszáj volt valakiből gyilkost kreálnia, hogy a kisvárosból mihamarabb a megyéhez kerülhessen. Az ügyészség által elkövetett hibák ugyanakkor kortalanná is teszik, azaz nem feltétlenül a diktatúra idejére érvényes motívumokkal is megtelítik a filmet. Erre már a film megtekintése után a rendező mutatott rá, amikor közönségtalálkozó keretében közölte a jelenlévőkkel: lett légyen egy rendszer diktatúra vagy demokrácia, az ember nagyon nehezen tud felülemelkedni az érdekszféráján. Nagyon nehezen képes az igazság bajnoka lenni. Épp ezért minden korszakban az igazság kapcsán számos anomália vesz körül bennünket: ha egy ügy kapcsán ki is derül, hogy mi is történt valójában, a bűnös és az ártatlan, a bűnös és az áldozati mivolt között – még ha első hallásra ez furcsán hangzik is – nagyon kicsi az átmenet. S Sopsits ezeket a metszéspontokat kívánta ábrázolni a filmjében akkor, amikor a sorozatgyilkos bűnössége mellett, aki valójában a saját betegsége áldozata, a felelősséget az első elítéltre szintúgy „rápakolja”, mint az ügyészség képviselőire. Hiszen Réti - még ha kényszer hatása alatt is – de magára vállalta az 1957-es első gyilkosság elkövetését, s ezzel lehetőséget adott az igazi kéjgyilkosnak, hogy szabadlábon maradva tovább szedje az áldozatait. Tehát az ügyészség jogi hibája, mely ilyen értelemben felér egy bűnnel, Réti „közreműködése”, ha úgy tetszik, „bűnrészessége” nélkül nem következhetett volna be. (A bűnös és az áldozat „összekeverhetőségét” a Rétit és Kovácsot játszó két színművész hasonlóságával, sok esetben majdhogynem felcserélhetőségével is kiválóan érzékelteti a rendező.) Sopsits filmje megdöbbentő hitelességgel ábrázolja a tehetetlen, s tehetetlenségében az alkoholhoz nyúló Bóta nyomozónak (Anger Zsolt) a fennálló rendszerhez való korrupt viszonyát, s a helyszínre kiküldött új, fiatal, s agilis nyomozó (Bárnai Péter) rendszerrel szembeni tehetetlenségét. A besúgások, az urambátyám viszonyok, az elhallgattatások és megfélemlítések világát. Mindazt a tényezőt, amely az ideológia fenntartásához, mely szerint Magyarországon nem léteznek sorozatgyilkosok, hozzátartozik. Ugyanakkor ismét csak kortól független, kortalan tényező a filmben a nők helyzete. Az, ahogyan intuitíve megérzik, hogy a közeledik feléjük a gyilkos: minden egyes brutális jelenet előtt, ismét csak a kiváló színészi játéknak köszönhetően, látjuk, ahogy a fiatal nőknél „bekapcsol” az a bizonyos hatodik érzék, s ösztönösen menekülőre fogják, de legtöbbször már későn, mert a gyilkos lesújt. A tettes egy alkalommal kénytelen „dolgavégezetlen” távozni, s ez a jelenet a film talán legsikerültebb része: Kovács, aki egyébként „tisztes családapaként” éli az életét, egyik este az épp parókát viselő feleségét akarja megtámadni. Nem ismer rá a fiatal nőre, s le is üti, de valaki észreveszi őket, így kénytelen elrohanni a helyszínről. A támadás után a kórházban lábadozó feleség persze kezdetben mit sem sejt arról, hogy a férje a martfűi rém, s hogy őt is ő ütötte le, ám a következő intim együttlétükkor rájön: a férfi lihegését újra hallva ösztönszerűen érzi meg, hogy kivel is él valójában együtt. A feleséget alakító Balsai Móni kiválóan érzékelteti velünk a tényekre rádöbbenő asszony lelki összeomlását. A kiváló jelenetek ugyanakkor óriási lélekjelenlétet követelnek tőlünk, nézőktől. A film 2016 novemberi forgalmazása óta többen felvetették, hogy a brutális erőszakjelenetek miatt a film elé a 18-as helyett a nem létező 21-es karikát kéne kitenni: huszonegy éves kor alatt nem ajánlott. Én viszont azt gondolom, hogy legyen valakinek akár gyengébb, akár erősebb az idegzete, 18 év fölött érdemes végignézni ezt a filmet. Mert a valóban vérfagyasztó történései ellenére rengeteg mindenre rávilágít az ember természetrajzát illetően. Gyürky Katalin

Több száz program, több száz helyszín, 3 nap: Kultúrházak Éjjel-Nappal

Néhány nap múlva ismét a művelődési házaké lesz a főszerep Magyarországon, így Debrecenben és a megyében is. A február 10. és 12. között immár tizenegyedik alkalommal megvalósuló Kultúrházak éjjel-nappal rendezvénysorozat az ország számos művelődési házának részvételével zajlik majd, farsang utolsó hétvégéjén. Ebben az évben a Mindennapi hagyományaink tematikával ösztönzik a szervezők a résztvevő intézményeket, hogy minél színesebb kínálattal készüljenek. A www. kulturhazak.hu oldalon, az esemény hivatalos weboldalán folyamatosan regisztrálják 2017-es programjaikat a művelődési házak. A rendezvénysorozat fővédnöke Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, védnöke pedig Novák Péter, zenész, színész, rendező. A Kultúrházak éjjel-nappal fő támogatója – a korábbi évekhez hasonlóan - az Emberi Erőforrások Minisztériuma – mondta el dr. Hoppál Péter, ez EMMI kultúráért felelős államtitkára a budapesti Vigyázó Sándor Művelődési Házban megrendezett sajtótájékoztatón.   Az eseményen az idei év védnöke, Novák Péter, zenész, színész, rendező elmondta, hogy művelődési házakban nőtt föl, és minden, amivel máig is foglalkozik - a néptánctól kezdve, a színházon át, egészen a rockzenéig – ennek, és az ott tevékenykedő lelkes népművelőknek köszönhető. Egy titkos vágyát megosztva a közönséggel elárulta, hogy egész életében egy művelődési háznak az igazgatója szeretett volna lenni, ami a lehetőségek hiányában sajnos nem valósult meg, ezért alapították meg kilenc éve a Kultúrpart Csoportot, ami mintegy virtuális művelődési házként üzemel. Ezen minőségében is kedves kötelességének érezte, hogy eleget tegyen a felkérésnek, és személyén keresztül tolmácsolja megannyi kulturális intézmény közös vágyát: közönséget minden épületbe!   Bordás István, a Magyar Népművelők Egyesületének elnöke kiemelte, hogy az idén azért is választották mottóul a „Mindennapi hagyományaink” szlogent, hogy ráirányítsák a figyelmet a művelődési intézmények mindennapi életünkben, hagyományaink továbbéltetésében, újragondolásában, új hagyományok kialakításában betöltött meghatározó szerepére. Az idei programokból ízelítőt adva, elmondta: az idei kínálatban a hagyományos farsangi mulatságok, disznótoros és fánksütő programok mellett egyéb különleges programok is várják az érdeklődőket. Kiskunhalason családi jelmezes futóverseny, míg Debrecenben festmény, csipke és fotókiállítások, gyermek sakkverseny és legó-robot programozás várja a látogatókat.   Klein Marianna, a sajtótájékoztatónak helyet adó Vigyázó Sándor Művelődési Ház igazgatója hozzászólásában kiemelte: a művelődési ház korábbi években is aktív részese volt a Kultúrházak éjjel-nappal rendezvénysorozatnak, ebben az évben is változatos kínálattal készülnek. Mesemondó estet szerveznek felnőttek számára, lesz táncház, filmvetítés, de nosztalgia táncpartin is részt vehetnek a látogatók, mindennapi hagyományaink jegyében. Hangsúlyozta, hogy a közművelődési intézményeknek a kultúraközvetítés mellett  közösségfejlesztő szerepük is jelentős. Fontosnak tartja az intézmények értékteremtő és értékközvetítő szerepét, hagyományaink őrzését, továbbadását. Rákosmentén ez példaértékűen valósul meg.   Néhány érdekesség az idei esemény színes kavalkádjából: az egykor ózdi munkások számára épült Olvasó Egylet Székházában a kulisszajárástól, a gyermekrajz kiállításon, a kicsik táncházán és a télvégi cserdítésen át a Viseletek báljáig ível a program. Sajókazán a nyilvános színházi próba, újragondolt palóc ételek, valamint közös, több fordulós play station játék, és LAN party csábítja a helyieket. A fővárosban az újpesti Ady Endre Művelődési Ház különleges drámapedagógia foglalkozásán drámajáték segítségével tanulhatunk konfliktuskezelést és kommunikációt. A Pestszentimrei Közösségi Házban terepasztalos stratégiai játék bemutatót tartanak, majd a kíváncsibbak ki is próbálhatják ezt a kombinatív készséget, gyors helyzetelemzést és döntéshozást fejlesztő hobbit. Deszken a helyi szerb közösség ünnepe, St. Trifun napja és a hozzá kapcsolódó szőlőszentelési szokás köré szerveződik a program, melyben ízelítőt adnak a helyi borok és a szerb gasztronómia jellegzetességeiből – lesz bor- és ételkóstoló, valamint fellépnek a helyi magyar és szerb táncegyüttesek, zenekarok, énekesek. A farsangi programok egyik legérdekesebb színfoltjának ígérkezik az esztergomi Kocsonya szépségverseny. Féja Géza Közösségi Ház a mindennapi hagyományaink szlogen jegyében rendezett eseményével arra irányítja rá a figyelmet, hogy miként őrizhetjük meg a hagyományos magyar konyha téli ízeit.   A rendezvénysorozat keretében a szervezők 3 pályázatot is meghirdettek. Az Így újítunk mi innovációs pályázat a közművelődés hagyományteremtő és hagyományőrző szerepét erősítő módszereinek, formáinak, folyamatainak és jó gyakorlatainak bemutatására ad lehetőséget. A Plakátok viadala közművelődési plakátpályázatra a szervezetek programjait, munkáját népszerűsítő plakátokat várják a szervezők. A Zoom a helyre! fotópályázat pedig az intézmények mellett a nagyközönségnek is szól, és a közművelődési intézmények rendezvényein készült fotókkal pályázhatnak az érdeklődők. A pályázati kiírások az esemény hivatalos honlapján, a www.kulturhazak.hu oldalon olvashatók. Emellett a rendezvény facebook-oldalán (facebook.com/kulturhazak) szelfi-versenyt hirdettek a szervezők, amely már most nagy népszerűségnek örvend. A látogatóknak a kedvenc művelődési házuk előtt készült szelfijüket kell feltölteniük az oldalra.   A Kultúrházak éjjel-nappal a Magyar Népművelők Egyesülete szervezésében, a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Kulturális Központok Országos Szövetsége, a Nemzeti Művelődési Intézet, a Hagyományok Háza, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége partnerségével, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jön létre. Az esemény fő médiapartnere az M5 televízió csatorna.   A programhoz február ötödikéig csatlakozhatnak a hazai és a határon túli művelődési intézmények is. A kulturális központok folyamatosan regisztrálnak és töltik fel a programjaikat, ezért még az eseményt megelőzően is érdemes figyelni a www.kulturhazak. hu weboldalt, a rendezvény hivatalos honlapját. http://www.kulturhazak.hu/rendezvenyek2017/?megye=&varos=Debrecen http://www.kulturhazak.hu/rendezvenyek2017/?megye=&varos=Debrecen-J%C3%B3zsa http://www.kulturhazak.hu/rendezvenyek2017/?megye=&varos=Debrecen-Kismacs http://www.kulturhazak.hu/rendezvenyek2017/?megye=&varos=Debrecen-Nagymacs  

Zenés sorsdráma a színpadon - A Pólika című előadás a Víg Kamaraszínházban

2017. január 30-án Rusz Márk Milán rendezésében és Varga Klári előadásában nem először láthattunk olyan zenés estet, amely valamely híresség életét dolgozza fel. Az Edith Piafot és Karády Katalint megidéző produkciók után most a Kossuth-díjas, de élete végén igencsak méltatlan helyzetbe kerülő, szeretetotthonban élni kénytelen, roma származású népdalénekesnő, Kovács Apollónia „elevenedett meg” a színpadon a már jól összeszokott alkotótársak jóvoltából.   A Cigány sorsdráma – zenés vándorlás alcímmel meghirdetett program valóban vándorlásra, több vonatkozásban is utazásra készteti a nézőt. Egyfelől Varga Klári sajátos időutazásra invitálja a nézőt akkor, amikor a szeretetotthonban magányosan éldegélő, a férje után csak Grabócznénak szólított idős Kovács Apollóniaként lép színre, hogy azután gondolatban, s időskori gönceit fehér, fiatalos ruhára cserélve visszafiatalodjék, s elkezdje születésétől kezdve mesélni az élete történetét. Ehhez azonnal segítségül hívja zenésztársait: a tangóharmonikán őt kísérő Rusz Márk Milánon kívül, aki itt Zsigát testesíti meg, Romugrót és Sárközit, azaz Suki Istvánt és Gyorgyev Bránimírt. Ezzel veszi kezdetét az a prózában elmondott életrajz, amely a művésznő életének minden fontos állomásán „megpihen”, hogy ott egy, a zenésztársak kísérte zenei betéttel is bővüljön. Ezen az időutazáson jut tudomásunkra Kovács Apollónia cigány származása mellett az erdélyi mivolta is, ahol a kislány a nagymamája meséin felnőve a cigányság szabadságvágyát, „repülni tudását” szívta magába. Egészen 1944. augusztus 2-áig tartott ez a szabadság, amikor a nácik „több ezer romát ültettek Illés tüzes szekerére”, azaz vittek Auschwitzba, s az akkor még kislány Kovács Apollónia itt lett a testvéreivel együtt árva, hisz a németek nemcsak az apját és az anyját, de még a nagymamáját sem hagyták életben. Az auschwitzi megrázó élmény után a kislány nevelőszülőkhöz, majd nevelőotthonba került, mígnem az egyik pártfunkcionárius felfedezi a tehetségét, s elkezdődhet a karrierje. Először színházi szerepeket kap, majd pedig – miután megjelenik az első nagylemeze – már nemcsak országszerte, hanem világszerte híressé válik, s önálló estjei mellett már nem kell a színházban játszania. S utazni ekkor már nem a nagymamája mesélte madárszárnyakon, hanem repülőn utazik, mind az öt kontinenst bejárva. Az életút időutazás keretében történő felvázolása azonban csak az egyik része ennek az egy estés vándorlásnak. Az életrajz hallgatása közben a zenében is nagy utat járhatunk be a művészekkel együtt: képet kapunk arról, hogy a színpadon megszólaltatott roma népdalok mellett a hányatott életútja során ennek a művésznek még hányféle zenei műfajban kellett megszólalnia. A nevelőotthonban például a Rákosi- vagy a Kádár-rendszert éltető indulókat, a színházban pedig operetteket énekeltettek vele, s azt, hogy ő minden műfajban otthonosan mozgott, most Varga Klári hiteles előadása is bizonyítja a számunkra. A zenei műfajok közötti kalandozás mellett azonban van egy, még az eddigieknél is szimbolikusabb vándorlásjellege az előadásnak. Mintha Kovács Apollónia, mindenki Pólikája itt visszavándorolna, vissza tudna vándorolni a közönségéhez, azaz az egyetlen, számára éltető közeghez. „Hát mégis eljöttetek” – hangzik többször is az előadás során a mondat. A közönség többszöri megszólaltatásával, sőt, megénekeltetésével, a velük folytatott párbeszédekkel itt olyan szituációt teremtenek az alkotók, mintha a művésznőt mégis meglátogatnák az otthonban, mégis emlékeznének rá, mégis vágynának a hangjára. Ennek a helyzetnek a színpadi megképzése az alkotók részéről, azt gondolom, tudatos cáfolata, el nem fogadása, megtagadása annak a ténynek, hogy egy Kossuth-díjjal kitüntetett alkotóművésznek az ismeretlenség homályába veszve, magányosan, a közönsége által is elhagyatottan, egy személytelen, mindenféle humánumot nélkülöző otthonban, a művészetéről tudomást sem véve kell végeznie. Véleményem szerint az előadás, amely a másik két vándorlásmotívumával is méltó emléket állít a népdalénekesnek, ezzel a „gesztusával” teszi a legtöbbet annak érdekében, hogy ha csak posztumusz is, de mégis tisztázódjék, mekkora helyet foglalt el a magyar s a roma művészetben egyaránt Kovács Apollónia. Köszönet mindezért a zenészeknek, a rendezőnek, s annak a Varga Klárinak, akinek, akár prózában, akár dalban nyilvánuljon is meg, ezen az estén elhittük: ő Polika, személyesen. Gyürky Katalin

Rendkívül értékes tárlat: Az én Székelyföldem

Az Erdélyt Járók Közhasznú Egyesület (EJKE) Az én Székelyföldem című fotókiállítása 2017. február 4-én, szombaton 15 órakor nyílik az Élettudományi Galériában. Megnyitja: Csíki András, az EJKE elnöke. Közreműködik a Debreceni Egyetem Monteverdi Kórusa, vezényel Takács Ildikó és Pazár István. A kiállítás megtekinthető: 2017. február 4-től február 24-ig, naponta 8-20 óráig. Cím: Debrecen, Egyetem tér 1. (az egyetem és Botanikus Kert között).

Bethlen Gábor fejedelemről nyílt kiállítás Debrecenben

Bethlen Gábor fejedelem, Debrecen patrónusa címmel nyitottak meg kiállítást a Magyar Református Egyház jubileumi emlékéve keretében kedden a helyi Déri Múzeumban.     Papp László (Fidesz-KDNP), Debrecen polgármestere megemlékezésében kiemelte: Bethlen Gábor fejedelem többször járt Debrecenben, több alkalommal erősítette meg a város kiváltságait, s a tűzvészben leégett András templom újjáépítése érdekében lemondott a város egy évi hűbéri díjáról, s az építkezést saját vagyonából is támogatta.     Fekete Károly tiszántúli református püspök arról a hármas örökségről beszélt, amelyet a debreceni reformátusok köszönhetnek Bethlen Gábornak.     Ő rendelte el a debreceni kollégiumi diákok tógaviseletét, amellyel "Erdély színeibe öltöztetett bennünket" - mondta a püspök hozzátéve: útmutatásával pedig - tudománnyal és fegyverrel harcolunk -, "belső, lelki öltözetet adott" a lelkipásztoroknak.     Végezetül megörökölték Bethlen híres mondatát, amelyet a halálos ágyán vetett papírra: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?".     Kató Béla erdélyi református püspök a kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott, hogy "Bethlen Gábor fejedelem nélkül ez az ötszáz év nem volna igazán ünnepelhető".     Az erélyi fejedelem, bár maga a református értékek szerint vezette Erdélyt, megkövetelte a vallási türelmet, a szabad vallásgyakorlást, elsődlegesnek mindig a haza, azaz Erdély értékeit tekintette - mondta.     Kató Béla felidézte a protestánsok összefogása mellett Bethlen Gábor a katolikusokat, de még a román ortodox egyházat is támogatta. Nevéhez fűződik a gyulafehérvári román főiskola alapítása és a biblia román nyelvű fordítása is.     Az erdélyi püspök végezetül megjegyezte: Bethlen Gábornak "a különböző vallások, etnikai népcsoportok iránt tanúsított türelmét a mai politikusok is példának tekinthetnék".     A debreceni Déri Múzeum kupolatermében rendezett kamaratárlaton Bethlen-karbeli erdélyi relikviákat, pénzérméket, írásos dokumentumokat tekinthetnek meg az érdeklődők február 26-ig.     Luther Márton Ágoston-rendi német szerzetes, teológus 1517. október 31-én függesztette ki az egyházi megújulást követelő reformtéziseit a wittenbergi vártemplom kapujára, ettől a naptól számítjuk a reformáció kezdetét. A reformáció emlékévében csaknem négyszáz programot tartanak szerte a Kárpát-medencében. Freskókat és domborműveket is avattak a reformáció 500 éves jubileuma, a Tiszántúli Református Egyházkerület fennállásának 450. évfordulója alkalmából kedden Debrecenben, a Református Kollégium általános iskolájának épületében.     A freskókat az egykori református főgimnázium - ma általános iskola - közelmúltban felújított épületének belső falaira Kustár Gábor művésztanár készítette.     Fekete Károly tiszántúli református püspök szavai szerint a művésztanár alkotásaival házi feladatot adott a diákoknak, akik "az épület boltívei alatt járva találgathatják a reformáció örökségét".     A püspök a freskókon olvasható latin feliratokat és magyar idézeteket "vallásórán kívüli tananyagnak" nevezte.     Megemlítette, hogy a Református Kollégiumban mindig kitüntetett hely jutott a művészeteknek. Kustár Gábor művésztanár méltó követője a képzőművészetek terén új fejezetet nyitó egykori rézmetsző diákoknak vagy Gáborjáni Szabó Kálmán és Félegyházi László 20. századi művésztanárok iskolateremtő munkásságának.     A debreceni református általános iskola falfestményei a bibliai üzenetek mellett emléket állítanak a reformáció kiemelkedő személyiségeinek, köztük Luther Mártonnak, Kálvin Jánosnak, Méliusz Juhász Péternek, Huszár Gálnak, Bocskai Istvánnak, és Szenci (Szenczi) Molnár Albertnek     Luther Márton Ágoston-rendi német szerzetes, teológus 1517. október 31-én függesztette ki az egyházi megújulást követelő reformtéziseit a wittenbergi vártemplom kapujára, ettől a naptól számítjuk a reformáció kezdetét. A reformáció emlékévében csaknem négyszáz programot tartanak szerte a Kárpát-medencében. (MTI)

Elhunyt Erkel Tibor zongoraművész, egykori debreceni diák

Elhunyt 83 éves korában Erkel Tibor zongoraművész, zenei rendező, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára - közölte a család az MTI-vel. Csökmőről, majd Debrecenből indult.     Erkel Tibor 1934 januárjában született Csökmőn. Erkel Ferenc leszármazottjaként tanulmányait fiatal korától meghatározták a család zenei hagyományai. A debreceni Piarista Gimnáziumban töltött évei után az Erkel Ferenc Zenei Gimnázium és Kollégium (a mai Bartók Béla Kollégium), majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongoraszakos hallgatója volt, Wehner Tibor tanítványaként.     Zongoraművészi fellépései mellett pályafutását a szegedi konzervatóriumban kezdte zongora- és kamarazene-oktatással. 1964-től 50 éven át a Zeneakadémián tanított, 1969-től tanszékvezető egyetemi tanárként. Tanítványai közül számos nemzetközi rangú karmester, fúvós- és egyéb hangszeren játszó művész került ki. Erkel Tibor fia, László is művész lett, Kentaur néven ismert zenész, énekes, díszlet- és jelmeztervező.     Erkel Tibor Lendvai Ernő Bartók-kutató hívására 1963-ban a Magyar Rádióhoz került, amelynek előbb zenei rendezője lett, majd 1992-ig zenei főosztályvezetője volt.      Több rangos díjat elnyerő lemez- és rádiófelvétel fűződik nevéhez, melyeken számos hazai és nemzetközi hírességgel dolgozott együtt. Fontos szerepet töltött be a Dolby Surround rendszerek elődjéül szolgáló kvadrofon technológia kidolgozásában a Magyar Rádiónál. Az így készült felvételek nyugaton is nagy sikert hoztak a magyar rádiózás számára a hetvenes-nyolcvanas években.     Erkel Tibor 1979-től 1983-ig a Művelődési Minisztérium Színház-, Zene- és Táncművészeti osztályának vezetője volt, majd 1992-től két éven át a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban töltött be hasonló posztot.     1996-tól a MIÉP színeiben politizált, 1998 és 2002 között mint országgyűlési képviselő, majd 2002 és 2006 között a Fővárosi Közgyűlés tagjaként.     Munkásságát 1986-ban Erkel-díjjal, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével ismerték el. Ugyanabban az évben Újpest díszpolgára lett. Az Erkel Ferenc Társaság alapító tagja, alelnöke volt, majd örökös tiszteletbeli alelnöke lett.

Szájjal festve: az élet szép

Teveliné Szilágyi Anita gyermekkora óta kerekesszékes. Ritka betegségére 5 éves korában lettek figyelmesek szülei, s a sors keserű játéka folytán három évvel idősebb nővérét is ugyanezzel a kórral kezelik. A történtek ellenére Anita megtalálta azt, amiben kiteljesedhet, a szájjal festést. Tehetségét és alkotásait pedig a debreceni közönség is megcsodálhatja január 27-től, a Debreceni Ifjúsági Házban. - Ki is az Teveliné Szilágyi Anita? - 36 éves vagyok, Debrecentől 28 km-re lakom, Újlétán. A Debreceni Egyetem másodéves passzív szociológus hallgatója vagyok. Sajnos az infrastruktúra miatt nem tudtam megoldani a nap mint napi bejárást az egyetemre, de az ápolásom, a kezelésekre való eljutás is sokszor nehézséget okoz a közlekedés terén. Elhivatott tagja vagyok a Társaság a Szabadságjogokért Egyesületnek (TASZ), ahol egy javaslatcsomagon dolgozunk. Ennek részeként az ún. SNI, azaz a sajátos nevelési igényű gyermekeknek szeretnénk megmutatni, hogyan tudják a jogaikat érvényesíteni. A saját és a nővérem tapasztalatai is inspirálnak ebben a munkában. A másik szenvedélyem pedig a szájjal festés. - Mióta vagy kerekesszékben? - Egy genetikai betegséget hordozok, név szerint mozgató- és érző idegbántalom bénulás. Ez azt jelenti, hogy a mozgató idegek, vagyis a központi idegrendszerben található mozgatóideg sorvad. Úgy tudnám összefoglalni, mintegy folyamatos leépülést: először a lábaimat, aztán a kezeimet és az egyensúlyérzékemet érintette, halláscsökkenéssel is jár. Igazából minden szervemet, részemet érinti. A nővérem is ebben a betegségben szenved. Mikor megszülettünk, nem látszódott semmi rajtunk. Az élet furcsa „játéka”, hogy nővéremen – aki egyébként nem ikertestvérem, három év van közöttünk – és rajtam egyszerre kezdtek megmutatkozni a rendellenességek, elsősorban a láb deformitása. Az első vizsgálatnál megállapították a bajt és az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem operálhatnak meg, nem tehetnek semmit, mert a bénulás kockázata csak fokozódott volna. A szüleim teljesen belepusztultak ebbe a helyzetbe, de az orvosok megnyugtatták őket, amennyire ez persze annak tekinthető, hogy akár száz évig is élhetünk kerekesszékben. Az új élethelyzetünk feldolgozásában, mind a szüleimnek és nekünk a református gyülekezet adott útmutatást, megnyugvást. - A vallás, a hit mennyire játszik fontos szerepet az életedben? - Nekem a vallás a pszichológusom, a kapaszkodóm. A hit által tisztázódott, rendeződött le bennem mindaz, ami fiatalon ért, és egy életen át velem marad: a folyamatosan romló egészségi állapotom. Elfogadás – ezt kaptam a hitemből. Sohasem azt kértem Istentől, hogy vegye el tőlem a próbatételt, hisz hogyan is vehetne ki ebből? Nem kimenekít a próbából, hanem erőt ad hozzá. - Említetted az elfogadást. Téged és az állapotodat mennyire fogadták el az emberek? Gondolok itt az gyermekkori, kisiskolás, egyetemi évekre és a mindennapokra. - A kérdésed eszembe juttatta a középiskolás éveimet. Annak idején igazi meglepetésként érkeztem a középiskolába. Utólag visszagondolva sajnálom is őket, hogy nem lettek felkészítve arra, hogy egy kerekesszékes osztálytársuk lesz. Nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Én mindig is egy dolgot szerettem volna: lássák, tudják azt az emberek, hogy én nem vagyok más, illetve más vagyok, de mégsem. Annyi különbség van köztem és mások között, hogy egy kerekesszék „alám van tolva”, ami miatt pár száz kilóval nehezebb vagyok, és csak ülve tudok közlekedni, no meg persze nehézkesen. Jó lenne, ha fejben és lélekben történne meg elsőként az akadálymentesítés és csak utána fizikális formában. - Miért pont a szociológia szakra jelentkeztél? - A történet ott kezdődik, hogy amikor még kislány voltam, sok-sok kezelésre kellett járnunk a Klinikákra. Sokszor elhaladtunk az egyetem főépülete előtt és én akkor már eldöntöttem, és édesanyámnak is mondtam, hogy én ide fogok járni! Persze ő csak erre mosolygott, nem mondott rá többet. És tessék, most egyetemista vagyok, sőt még a gólyatáborba is elmentem, ahová édesanyám is elkísért. Óriási élmény volt, jó lenne, ha már a középiskolában is lennének hasonló ismerkedési lehetőségek, még a sulikezdés előtt. Talán jobban felkészülnének a fogyatékkal élők és egészséges társaik egymás elfogadására. Szeretek emberekkel foglalkozni, segíteni másoknak: ha valaki, én tudom, mennyire nagy kincs a segítség. - Hogy és mikor találtál rá a szájjal-festés művészetére? Jobban mondva arra, hogy te is ezzel szeretnél foglalkozni? - Mindig is szerettem volna besegíteni a családi kasszába. A Jóistenhez fordultam, hogy mutassa meg nekem, hogy mi az, amivel hozzá tudok tenni a jövedelmünkhöz. Ha már nem tudok főzni, mosni, takarítani, kértem, hogy vezessen rá arra, hogyan tudok segíteni a családomnak. Emlékszem, hogy annyira imádkoztam, hogy sírtam is és elaludtam. Mikor pedig felébredtem, felültem az ágyra és kijelentettem, hogy szájjal fogok festeni. Azt hiszem, ezt hívják isteni sugallatnak, segítségnek. Korábban már láttam szájjal festést, de még nem próbáltam azelőtt. 2010-2011 derekán kísérleteztem először egy kézműves csoportban. Kérték, hogy kézzel rajzoljak, de nem sikerült, mert esetlenek a kezeim. A többiek nagy meglepetésére, fogtam magam és a számba vettem az ecsetet. 2015 óta már otthon, magamnak készítem a festményeket. A férjem segít a festékek, eszközök beszerzésében. - Milyen anyaggal dolgozol? - Üvegfestékkel készítem a képeimet. Hiába zsibbad a szám, a nyelvem, mindenem, egyszerűen ha elkap az ihlet nem tudom letenni az ecsetet, ha kell órákon át dolgozom az alkotáson. Már van egy művészi „sérülésem” is, az elülső fogaim a szájjal festés miatt kicsit kiállnak, persze ez nem látványos, de én érzem. A szájjal festés számomra kiteljesedés. Nem tartom magam egy nagy művésznek, nincsenek szuper-hiper eszközeim. Élvezem és ennyi. - Korábban is érezted magadban a művészi hajlamot? - Édesapám nagyon ért a színekhez, nagyon jó ízlése van, harmonikus. Én a színek látványát egyszerűen imádom. Kísérletezni velük pedig külön örömöt jelent. Díszítgetni, szépítgetni, a minták, a formák – ezekben lelem a boldogságot. - Hogyan valósult meg a január 27-én kezdődő önálló kiállításod? - A Lépéselőny Egyesületet kerestem meg az ötletemmel, Dr. Gesztelyi Tamás, pszichológus, egyetemi oktató közvetítésével. Egy készülék beszerzéséhez, az ún. Motomed Viva 2-re lenne szükségem. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy szobabiciklit, csak nem kell felmászni rá, ugye nem is lennék erre képes, megtartani se tudom magam. Egyszerűen csak elé kell állni a tolókocsival és kézzel-lábbal lehet hajtani, a gyakorlat erősíti az izmaimat. Ez az egyetlen eszköz, ami nekem és a nővérem számára segítséget jelent és szükségünk is van erre az állapotunk szinten tartásához. Sajnos nagyon drága gépről beszélünk, mi több a festékek beszerzésében is anyagi támogatásra van szükségem, ezért egy adománygyűjtő kiállítás keretében tekinthetőek meg a műveim január 27-től a Debreceni Ifjúsági Házban. - Milyen céljaid vannak a szájjal festéssel? - Ez a kiállítás egy mérföldkőnek számít. Jó lenne kijutni a műveimmel külföldre, megmutatni azokat az ottani fogyatékkal élőknek. Sőt, szeretnék tanulni másoktól, akik jobbak nálam, tapasztalatcsere gyanánt. Nagy élmény lenne az biztos. - Mi a kiállításod üzenete? - Ébredjenek rá az emberek, hogy itt nincsenek korlátok, itt nincs olyan, hogy tökéletes, nincs rossz, nincs jó. Ha a teljes lelked beleadod a dologba, örömöd van benne, sőt, ha még ezzel másoknak is adsz egy löketet, akkor szárnyakat adtál magadnak. Úgy érzem, a rajzaimmal, műveimmel adhatok valamit az embereknek, egy nagyon tömör üzenetet. Szinte sugárzik a képekből, amit mondani, mutatni szeretnék: vegyük észre, hogy mennyire szép az élet.   Hajdú Orsolya Judit

Hobó: A Gulag virágai

A debreceni Csokonai Színház 2016/17-es évadának egyik sorozata, a Nemzeti Pódium-estek keretében Földes László Hobó zenés dokumentum-drámáját, A Gulag virágait tekinthették meg az érdeklődők január 24-én a Horváth Árpád Stúdiószínházban. A szovjet lágerekben tartózkodók életét feldolgozó előadás azt a hiányt kívánja pótolni, amely a történelemnek ezzel a szegmensével kapcsolatban mind a mai napig fennáll. Amíg a náci haláltáborokban történteket és az 1956-os eseményeket jó néhányan feldolgozták, a szerző véleménye szerint a politikai megtorlásnak ezzel a válfajával kapcsolatban jócskán akad még tennivaló. Hobót a múlt e szegmensének minél szélesebb körű feltárására egy, az előadásban elhangzó orosz közmondás is buzdítja: „Ki a régit emlegeti, fusson ki a fél szeme, aki pedig elfelejti, annak mind a kettő”. A minél tényszerűbb és élethűbb feldolgozás érdekében a szerző és előadóművész pár évvel ezelőtt személyesen is ellátogatott a lágerrendszer egyik helyszínére, a Perm melletti 36-os táborba. A Perm-36-ban átélt élmények közül talán a legmeghatározóbb az alkotóművész számára az volt, hogy a borzalmas körülmények, a hó, fagy, hideg, a kevés élelmiszer, az aranybányában kemény munkával töltött hosszú napok, hetek, hónapok ellenére, vagy tán épp ezek miatt a lágerben virágzott a művészet. Versek, dalok, történetek százai-ezrei keletkeztek, s sokszor csodával határos módon jutottak ki a táborokból, s maradtak fenn az utókor számára a leghitelesebb dokumentumokként: „a vers volt az az éltető erő, ami életben tartotta az odahurcoltakat”. Ezért nyilván nem véletlen, hogy Hobó ebben az előadásban szintén egy költőt testesít meg. Azt a Vladiszlav Hobót, aki árvagyerekként nőtt fel, intézetben nevelkedett, majd Moszkvába kerülve elvégezte a színművészeti főiskolát. Az 1960-as években járunk, a Brezsnyev-érában, amikor ezt a költő-színészt az egyik moszkvai metrómegállónál letartóztatják, s így kerül az egész Szovjetuniót behálózó lágerrendszer Perm mellett található táborába. Az előadás kezdetén a költő-színművész már a táborban tartózkodik. Itt meséli el, hogyan lett a szovjet rendszernek ő is az áldozatává. A hol prózában, hol dalban, hol pedig versben előadott, teljes mértékben valóságosnak ható élettörténetet a hangulatában nagyon is hozzáillő tangóharmonika kíséri. (Pál Lajos a harmonikájával végig jelen van a színen, s játszik, rendületlenül.) Vidnyánszky Attila rendezése egyik fő érdemének éppen azt tartom, hogy a teljesen élethű körülményeket sugalló díszlet: a kaszárnya, a priccsek, a félhomály, a földön szétszórt, rokonoknak küldendő levelek, valamint a különböző hangeffektusok: a hátborzongató hatású kutyaugatás, a géppuskarecsegés, és a rabokat ideszállító vonat zakatolásának fel-felmorajlása ellenére a darab mégis egyre abszurdabbá válik, a léthelyzet abszurditását egyre erőteljesebben képes a tudtunkra adni. Miközben minden továbbra is a valós, megtörtént tényeken alapul. A valóságost az abszurditással ötvöző eljárást pedig az előadás szüzséjének zsenialitása adja: a magasságával és énekhangjával a többiek közül kiemelkedő bárdot a lágerparancsnok kulturális felelőssé teszi, s megbízza a november 7-ei ünnepség műsorának összeállításával. Azaz olyan abszurd feladat elé állítja, melyben az őt és a rabtársait elítélő rendszert kell, egy kultúrműsor keretében, éltetnie. A kultúrfelelős így hozzákezd a lehetséges szereplők válogatásához, illetve „bekéri” azokat a szövegeket, verseket, amiket a rabtársai a fogságban alkotnak. Így kerülnek elő azok a Hobó által a Gulag virágaiként aposztrofált művek, amelyeket azonban már nem a kultúrfelelőst megtestesítő Hobó, hanem színésztársa, Rácz József fog elénk tárni. A valóságos és az abszurd sajátságos keverékének köszönhetően a szövegek, amelyeket a színművész elmond, elszaval, elénekel, vagy épp tánccal is illusztrál, egytől-egyig valóságos, a lágerből kikerült, kulturális örökséget képező emlékek és kordokumentumok. S az előadásnak ezen a pontján szembesülünk azzal, hogy a lágerrendszernek nem kevés, mintegy 800 000 magyar fogvatartottja is volt, s bizony őközülük is sokan fogtak tollat a túlélés, a megmaradás érdekében. Nagy Jenő Fekete patak, vagy Dr. Szőlősi Tibor: Kárpátaljai miatyánk valószínűleg eddig sokunk számára teljesen ismeretlen versei mellett Eörsi István versidézetei is helyet kapnak az előadásbéli „szövegválogatás” során, hogy azután a lágert járt nagy orosz szerzők, Vaszilij Grosszman vagy Varlam Salamov egy-egy szövegrészlete is el- illetve felhangozzék. S ha eddig a valóságos, és dokumentumként is szolgáló szövegek által a lágerlét valóságának abszurd bemutatásában volt részünk, a kultúrműsor készítésének következő fázisában már teljesen átcsúszunk az abszurditásba. Mind a szüzsé, mind pedig a színpadi megformálás és jelenlét tekintetében. Az ünnepség előkészületei közben ugyanis egyszer csak ki más léphetne színre, mint „Lenin elvtárs személyesen”. Rácz József lebilincselő játékának köszönhetően pedig már nem tudjuk eldönteni: még mindig a lágerben fogvatartottak közötti szereplőválogatáson tartózkodunk, amelynek során valaki Leninnek öltözik, s őt akarja eljátszani, vagy a vezér tényleg visszajön kísérteni a lágerbe, amikor bebalzsamozott állapotban, egyenesen a mauzóleumából, az átlátszó üvegkoporsójából lép elénk. A színművész itt eléri, hogy az érzékelés határai a nézőkben teljesen elmosódnak: hol Lenint látjuk, aki még csokoládét is oszt az őt hallgató „népének”, hol egy szerencsétlen alakot, aki lehet Lenin is a maga raccsolásával és csetlés-botlásaival, de lehet az a színészi képességek híján lévő fogvatartott is, aki őt akarja eljátszani. Rácz Józsefnek ebben a jelenetsorban nyújtott fergeteges alakítása, azt hiszem, a színházi szakma teljes odafigyelésére számot kéne, hogy tartson. S ha a valósból, a valóságosból indultunk, s csaptunk át az abszurdba, az előadás végén - Vidnyánszky kiváló arányérzékének köszönhetően - ismét visszacsúszunk a valóságba, a valóságosba. A költő lágerbéli halálával ugyanis még nincs vége a produkciónak. Hobó visszatér, s elmondja a lágerrendszer egyik központját képező térségben, Kolimában termő vörösfenyő ágának a történetét. Amelyet valaki légipostával a lágerből Moszkvába küldött, ahol az, miután vízbe tették, újjáéledt. Azaz ez a fenyőág Moszkvába „befutva” a rengeteg haláleset és a borzalmak utáni továbbélést, a továbbélés lehetőségét szimbolizálja. Ahogy a Hobó szerezte és Vidnyánszky rendezte est is eléri a célját: az emlékezés többé meg nem kérdőjelezhető jogosságára és létjogosultságára, valamint a múltbéli események feldolgozására, mint túlélési, továbbélési lehetőségre mindenképp felhívja a figyelmet.   Gyürky Katalin

Oscar-díjra jelöltek egy magyar rövidfilmet

Oscar-díjra jelölte Deák Kristóf Mindenki című alkotását a rövidfilmek kategóriájában az amerikai filmakadémia, amely kedden hozta nyilvánosságra a legrangosabb hollywoodi elismerés jelöltjeit - tudósít az MTI. Ebben a kategóriában magyar alkotást először 1963-ban jelöltek, a Szabó István rendezte Koncert producere az amerikai Ezra Baker volt. A rövidfilmek között több mint fél évszázad után került ismét a végső győzelemre esélyes öt film közé magyar mű.      A Mindenki (angol címén Sing) a kilencvenes évek elején játszódik, iskolai környezetben vizsgálja a hatalmi viszonyokat gyerekek és egy gátlástalan tanárnő történetén keresztül. A 25 perces film főszereplői Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya és Szamosi Zsófia. Producere a rendező mellett Udvardy Anna volt.      A 89. Oscar-díjátadó gálát február 26-án tartják a hollywoodi Dolby Színházban.  

A magyarországi mélyszegénység a színpadon - A Szociopoly a Csokonai Színházban

Az országszerte mintegy nyolcvan alkalommal játszott, a Mentőcsónak Egység és a Gyereksegély Egyesület közös produkciójaként létrejött Szociopoly című előadásnak 2017. január 23-án Debrecenben a Horváth Árpád Stúdiószínház is otthon adott. Az interaktív színházi társasjátékként aposztrofált darab a nézőit s egyben „játszótársait” egy észak-kelet-magyarországi mélyszegénységben élő kis faluba kalauzolja, s (legalább) három óra hosszára mélyen elgondolkodtatja: hogyan lehet ennyi pénzből kijönni, ilyesfajta nyomorban élni? A „játszótárs” nézők négy csoportja a közel három órás előadás idejére egy-egy szegény, segélyből, családi pótlékból s gyesből élő, néha közmunkához, néha pedig alkalmi, fekete munkához jutó családdá alakul. A feltételek nagyjából minden családnál ugyanazok: van egy iskolás gyermek és egy csecsemő a családban, az anya otthon van a kicsivel, az apa próbál munkához jutni. A postás minden pénteken érkezik hozzájuk: a hónap első péntekjén hozza a segélyeket és szociális juttatásokat, ami összesen hetvennégy ezer forint, s, ha van, akkor a közmunkáért járó heti tizenötezer forintot, viszont a hónap egyik péntekén oda kell neki adni a rezsire harmincezret. A játék szabályaihoz tartozik, hogy hetente egyszer a családnak a helyi kisboltban be kell vásárolnia, alkalmanként huszonkétezer forintért. A boltos ad hitelre is árut, de a tartozást hó végén könyörtelenül behajtja… Ilyen feltételekkel fogunk neki a „játéknak”, s a négy család négy hetén, azaz egy hónapján keresztül, a napok és a hetek múltával egyre inkább érezzük, hogy lehetetlen ennyi pénzből, ilyen feltételek mellett megélni. A feltételeket ugyanis cseppet sem könnyítik meg a falubéli politikai viszonyok, s azokat fenntartó személyek: a korrupt polgármester, a nem kevésbé korrupt rendőr, a minden hájjal megkent boltos, az iszákos vállalkozó, a kocsmáros, na meg Jenő, az uzsorás, aki persze azonnal kisegít minden családot, hogy azután az átadott összeg dupláját követelje vissza… A Bass László szociológus, „civilben” egyetemi oktató vezette interaktív társasjáték komoly szociológiai tanulmányokon alapszik. Az alkotók – a játékvezetőn kívül az író-rendező Fábián Gábor – alapos tényfeltáró munka után, a mélyszegénységben tapasztaltak alapján hozták létre a produkciójukat, amely nem születhetett volna meg a három kiváló, a darabban végig a falu lakóit megtestesítő színművész nélkül. Hay Anna hol a postás, hol a kocsmáros, hol a tanítónő, hol pedig a védőnő szerepébe bújik, Herczeg Tamás alakítja a polgármestert és a boltost, Jaskó Bálint pedig hol a falu lakóinak feketemunkát „biztosító” vállalkozóként, hol Jenőként, hol pedig maga is kiszolgáltatott, mélyszegénységben élő lakosként lép elénk. A szerepeikre azért is van szükség, mert valamely figura bőrébe bújva ők azok, akik folyamatosan, a hét minden napján „meglepik” a családokat, s legtöbbször nem pozitív értelemben. A védőnő tápszert írat fel az egyik család csecsemőjének, heti ötezer forintért, hisz az anya annyira alultáplált, hogy elapad a teje, s nem tud szoptatni. Egy másik család gyermekének szemüveget ajánl, amit nyolcezer forintért meg is lehet venni. A tanítónő osztálykirándulást szervez a családok gyermekeinek, háromezer forintért. Vagy épp egy cipőt visz, négyezer forintért, hisz anélkül a gyerek nem járhat iskolába. Mind-mind egy-egy döntéshelyzet, amelyben a darabban részt vevő „családok” legtöbbször kénytelenek – a gyermekük miatt – újabb kiadásokba verni magukat. S még nem beszéltünk a korrupt rendőrről, aki könyörtelenül büntet, ha valaki nem a gyalogátkelőhelyen megy át az út túloldalára, s persze a tízezres büntetésnek csak a felét számolja fel, ha nem kell róla papírt kiállítania… Tehát, gyakorlatilag a semmiből, a családokat folyamatos plusz költségek is terhelik. Mert a vállalkozó ugyan megjelenik néha, s heti tízezerért, vagy feketén heti húszezerért ajánl ugyan munkát a családfőnek, de a húszezerből jó esetben, ha tizenöt ezret odaad a végén. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között, ha valakinek lehetősége van szerencsejátékhoz folyamodni, azonnal kipróbálja, hátha azzal könnyíthet a családja helyzetén. De a legtöbb esetben Jenő marad a „megoldás”, aki, amikor a pénz behajtásáról van szó, nem ismer se istent, se embert. Ahogy a Hernád folyó sem: könyörtelenül kiönt, s elárasztja a lakóházakat, már nemcsak mélyszegénnyé, hanem hajléktalanná is téve a családokat. Kemény. Nagyon kemény. De a legszörnyűbb az, hogy ez az interaktív társasjáték a valóságot, a rögvalóságot ábrázolja: itt tart Magyarország, Európa közepén, a 21. század első harmadában. Gyürky Katalin

Jó szereposztás, jó kis darab a Csokonaiban

Szarvas Józseffel a címszerepben, január 27-én mutatja be Molière darabját, a Dandin György, avagy a megcsúfolt férj című vígjátékot a Csokonai Színház. Moliere 1668-ban bemutatott - máig népszerű - színműve a társadalmi rang iránti vágy szatírája és a félresiklott házasságok görbe tükre is egyben. A darabot Árkosi Árpád állította színpadra. A díszleteket Antal Csaba, a jelmezeket Kiss Beatrix tervezte. Dandin György minden igyekezete hiábavaló, nem tudja bizonyítani fiatal felesége hűtlenségét. Anyagi érdekből kötött házasságot, de féltékenysége, igazságérzete azt követeli, hogy mentse férji becsületét. Molière vígjátékának címszereplője pontosan tudja, hogy Angélique, a felesége megcsalja őt. Ám az „ellenfél”, aki tudomást szerez szándékáról, legalább oly ravasz, mint ő, és mindig egy lépéssel előtte jár. A jó Dandin minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyul, és újra meg újra neki kell megkövetnie a megvádolt asszonyt és sértett rokonságát. A rendező, Árkosi Árpád szerint „Dandin nem ártatlan, hisz pénzért próbál – egy házasság révén – nemesi címhez jutni. Minden életnek, minden emberi döntésnek vannak drámai és komikus következményei. Molière-nél mindig ott van az éppen kinevetni vágyott figurának a másik oldala is, a meghasonlás, az esendőség. Hogy valaki mikor ébred rá, vagy a környezete mikor ébreszti rá döntése helytelenségére, az minden embernél más és más. Az igazi „főszereplő” Angélique, az ő bezártsága, illetve az az elkeserítő állapot, amelybe a házasság révén a szülei kényszerítik. Egy sűrű, egynapos történetről van szó. Ezen idő alatt történik meg Dandin teljes kifosztása és felébredése.” A címszerepre Szarvas Józsefet kérte fel a Csokonai Színház. A színész szerint „Dandin szerencsétlensége az, hogy nem elégszik meg a pénzzel, rangot is szeretne. Talál hát egy lezüllött nemesi családot, ahol csak a rang adott. Az érdektörténet egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy közben ott van egy kislány: egy Júlia. Csakhogy Dandin nem egy Rómeó. Szó nincs szerelemről, szó nincs arról, hogy két ember hirtelen egymásra néz és szövetséget köt.” (Fotó: Máthé András) Szereposztás Fordította: Réz Pál George Dandin Szarvas József m. v. Jászai-díjas, Érdemes Művész Angélique, a felesége Szakács Hajnalka Monsieur de Sotenville Garay Nagy Tamás Madame de Sotenville Majzik Edit Jászai-díjas Clitandre, Angelique udvarlója Janka Barnabás Claudine Edelényi Vivien Lubin Kránicz Richárd e. h. Colin, Dandin legénye Kovács András e. h. Dandin háznépe Bíró Panna, Gáll Kitti, Kovács Nikolett, Pusztai Gábor, Sefkovits Ágnes, Tisza Lajos, Váradi Norbert   A hangfelvétel zenei közreműködői Albert Sándor Szilárd hegedű, Pusker János cselló, Madarassy Rita fuvola és a Csokonai Színház Énekkara   Koreográfus Katona Gábor Koreográfus asszisztens Laczó Zsuzsa Díszlettervező Antal Csaba Jelmeztervező Kiss Beatrix Ügyelő Kató Anikó Súgó Menich Éva Rendezőasszisztens Sóvágó Csaba Zeneszerző Könczei Árpád m.v.   Rendező Árkosi Árpád m. v. Jászai-díjas   Bemutató időpontja: 2017. január 27.  

Impozáns programsorozat a magyar kultúra napján a Csokonai Színházban

1989 óta minden évben a Himnusz születésének napján, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját. A debreceni Csokonai Színház idén több, egymást követő megható eseménnyel várta a januári délutánon és estén a kultúra szerelmeseit. A tavaly nyáron elhunyt Tréfás György operaénekesnek a posztumusz szeptemberi születésnapi gálaműsorán hangzott el mind a város, mind pedig a teátrum részéről az az ígéret, hogy a Liszt Ferenc-díjas művész színpadon töltött ötven évéről egy kiállítást fognak rendezni a magyar kultúra napján. Az ígéret valóra vált: január 22-én 17 órakor nyitotta meg Ráckevei Anna, a Csokonai Színház igazgatója azt a tárlatot, amelyen – tudtuk meg a teátrum sajtórefenresétől, Vajland Judittól – huszonhat tabló és mintegy háromszáz fotó örökíti meg a művész színpadon töltött fél évszázadát, ezen kívül pedig még huszonöt tabló a relikviáit és a szerepeit láttató színházi plakátokat őrzi. Ráckevei Anna a megnyitó beszédében köszönetét fejezte ki Tréfás György özvegyének, Katalin asszonynak, aki a kiállítás számára átadta az értékes dokumentumokat, valamint Máthé András fotóművésznek, aki a kiállítás fotóinak jó részét készítette. Komolay Szabolcs, Debrecen városa kultúráért felelős alpolgármestere a köszöntőbeszédében már a magyar kultúra napjával is összekötötte a kiállítás megnyitóját. Minden kulturális közegnek, így egy városnak is megvannak az ikonikus alakjai, akik egy-egy korszak meghatározói is egyben – mondta az alpolgármester. Debrecennek, és a 20. század második, valamint a21. század első felének ilyen kultúrát meghatározó és formáló alakja volt Tréfás György, akinek a kiállításon látható fotói a művészete egy-egy pillanatát ragadják meg, ám, ha végignézzük a fotókat, ez a „sok pillanat” összeadódik, s a művész teljes életútját, teljes művészi pályáját kiteszi. A tévéfelvételekkel – a Tréfás György 65. születésnapját ünneplő gála bejátszásával, valamint a Don Carlos egyik részletével – gazdagított kiállítás-megnyitó után 18 órakor vette kezdetét a színház magyar kultúra napját ünneplő programsorozatának következő állomása: az a gálaműsorral egybekötött díjátadó ünnepség, amelyen a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány – immár hagyományaihoz híven - átadta a kulturális szférában tevékenykedő, látványos sikereket elért embereknek a díjait. Papp László, Debrecen polgármestere a díjátadót felvezető ünnepi beszédében hangsúlyozta: a magyar kultúra napja azért fontos esemény, mert ezen a napon mindenki elgondolkodhat nemzeti kultúránk örökségén, amely összeköt bennünket, védőbástyát képez, s túlmutat mindenféle materiális, anyagi tényezőn. Papp László kitért arra is, hogy 2017 mennyire fontos év lesz Debrecen kulturális életében, hisz ötszörös jubileumot ünnepelhetünk idén. A reformáció 500., a debreceni presbiteriánus zsinat 450., Arany János születésének 200., Kodály Zoltán születésének 125., Szabó Magda világra jöttének pedig 100. évfordulójáról emlékezik meg 2017-ben a cívisváros. A Szabó Magda-évfordulóval kapcsolatban a polgármester azt is elmondta, hogy október 5-én, az írónő születésnapján szobrot is fognak avatni, illetve állandó kiállítást is nyitnak az írónő emlékére, s ezekkel a megemlékezési formákkal a város az országos Szabó Magda-emlékévhez is kapcsolódik. Papp László ezt követően Duffek Mihállyal, a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány elnökével együtt átadta az idei kultúráért járó díjakat. Öt pályázó alkotói ösztöndíjban részesült az Alapítvány döntése értelmében: ily módon támogatták Juha Richárd képzőművészt, Kathona Mónika néprajzkutatót, népdalénekest, benyújtott pályázatáért ösztöndíjat vehetett át Pless Attila zongoraművész, a Siketek és Nagyothallók Hajdú-Bihari Egyesülete, valamint Varga József grafikusművész. Debrecen Kultúrájáért Díjban két alkotó részesült: Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója, és Gáborjáni Szabó Botond, a Tiszántúli Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár gyűjteményi igazgatója. A díjátadót Ráckevei Anna bevezető szavaival a programsorozat következő részeként az ünnepi gála követte. A színházigazgató a magyar kultúra kincseiből ígért válogatást az est további részére, amely kincseket ez esetben főleg a magyar líra gyöngyszemei jelentették. A verses estet azonban – az idén száz éves Szabó Magda emlékére – az írónő drámáiból készített színpadi adaptációkból készült összefoglaló nyitotta meg. Ezt követően Kiss Tamás, Tóth Árpád, Kányádi Sándor költeményein át egészen a Bereményi Géza-Cseh Tamás alkotópáros verseiig hallgattunk valóban kincseket a színpadon, a debreceni színművészek és a meghívott előadók szavalatain és zenés feldolgozásain keresztül. A versmondások sorát természetesen Kölcsey Ferenc Himnusza nyitotta meg, Csikos Sándor előadásában. De rendkívül megható szavalatot hallhattunk Kubik Annától, aki Tóth Árpád: Álarcosan című költeményét adta elő, Kovács Andrástól, aki Juhász Ferenc: Huszonhat évesen című költeményével lépett színpadra, vagy Szarvas Józseftől, aki Kányádi Sándor egyik leghíresebb versét, a Fekete-pirost adta elő. Zenés feldolgozást hallhattunk Újhelyi Kingától, Varga Kláritól, vagy az egész este zenei aláfestését is biztosító Dargó Gergelytől. Papp István színművész tolmácsolásában a Bereményi-Cseh alkotópáros Antoine és Desiréjének a felidézése pedig feledhetetlen perceket okozott. Az igen színvonalas programsorozatával a Csokonai Színház az országosan megtartott magyar kultúra napi rendezvények sorába illeszkedett be. Gyürky Katalin

Mire is szomjazunk? - Az E-Mancik Színházi Manufaktúra előadása a Csokonai Színházban

Megdöbbentő szórakozás. Tömören és velősen így tudnám összefoglalni az E-Mancik Színházi Manufaktúra Szomjas férfiak sört isznak helyettem című debreceni, Csokonai Színházas vendégelőadásának hangulatát. A darab nyújtotta szórakozás azért megdöbbentő, mert sűrítve, „röpke” egy órában tárja elénk azokat a férfi-nő, sőt nő és nő között feszülő kapcsolati anomáliákat, amelyeknek különböző szegmenseiről tudunk ugyan, de amikor a négy előadó mindezt egybegyűjtve vágja az arcunkba, igencsak „mellbevágó” élményben van részünk. A „mellbevágó” szót nem véletlenül tettem idézőjelbe. A négy E-Manci, Dobra Mária, Sárközi-Nagy Ilona, Tarr Judit és az előadás szövegírójaként is jelen lévő Szirmai Melinda produkciója a testiség, így például a női mellek, combok, fenekek stb. körüli összes „kálváriát” is érinti akkor, amikor a – többnyire nem működő – párkapcsolatokról beszél. Mert vegyük bármelyik életkort, tulajdonképpen kamaszkortól kezdve gyakorlatilag a halálunkig mindig „van egy férfi”, aki így vagy úgy befolyásolja a nő életét, és fordítva. S a színésznők azt járják körbe, hogy ez a befolyásolás meddig jut el: a szimpla érdeklődésen át az együtt italozgatáson és bulizáson keresztül a felmegyek a lakásodba és megnézem a hálószobádat, vagyis hagyom, hogy a befolyásolás a behatolásig menjen – a paletta végtelen. Bármely fázisban van azonban a kapcsolat, a színésznők monológjai azt sugallják: valami miatt egyik sem sikerül. Az előadás nagy érdeme, hogy ezek a színművészek kellő öniróniával végig azt érzékeltetik: nem csak a férfiak miatt nem sikerül. Mi, nők, legalább annyira hibásak vagyunk abban, ha egy, akár szépnek, jónak induló kapcsolat valahol megreked, s nem folytatható tovább. A lehetőségek száma itt végtelen: hol a férfi testszaga a probléma, hol a nő aszexualitása vagy épp túlfűtöttsége, amivel a férfi nem tud mit kezdeni, hol mindkét fél részéről a túl sok alkohol elfogyasztása, hol a férfi lakásának faláról figyelő Krisztus a kereszten, akinek a társaságában nem megy a szex, hol a férfi potenciája, pontosabban impotenciája. Hol pedig – s talán ez a legszórakoztatóbb része a produkciónak – a női hormonális ciklus aktuális állása. A nők itt egymást faggatják egy-egy interjúnak álcázott jelenet erejéig, hogy a ciklus 3. és 10., 11. és 16., 17. és 22., valamint 23. és 2. napja között hogy érzik magukat,és mi a véleményük az aktuális politikai helyzetről. A válaszok pedig kiválóan tükrözik a ciklus végefelé haladva a nők „befeszülését”, amikor a 23. és 2. nap között arra a kérdésre, hogy „hogy vagy?”, általában a nő ezt válaszolja: „arra vágyom, hogy valaki megkérdezze, hogy hogy vagyok, csak hogy ráb…ssam az ajtót”. De hogy mindehhez ketten kellünk, jó esetben egy nő és egy férfi, a premenstruációs szindróma összes jegyének érzékeltetése után, a hangulatváltozások hormonális hátterének felvázolása után elhangzik ez a kérdés is: „Csak tudnám, hogy a férfiak mitől hülyék?” Annyira „hülyék” – s ez a legérzelmesebb, s azt gondolom, mindenféle iróniától és öniróniától mentes része a darabnak –, hogy amikor egy nő tényleg szerelmes, azt faképnél hagyják. Óriási sebet ütve a szívén. Sárközi-Nagy Ilona ezt az élethelyzetet teljes sötétségben, egy elemlámpával csak az arcát megvilágítva meséli el, s monológja végén egy olyan megdöbbentő mondat hangzik el, amelyet mindenki pontosan ért, akit valaha már hagyott el az igazán nagy szerelme: „Nem értem, hogy tagadhatja meg tőlem valaki magát, aki az enyém?” A fájdalmas jelenet pedig arra is rávilágít, hogy persze, szórakozhatunk mi az elbaltázott kapcsolatainkon, csakhogy minden egyes ilyen „van egy férfi” végül összeadódik, s vagy teljesen elveszi a kedvünket egy újabb „van egy férfitől”, vagy az is előfordul, hogy bizonyos nők esetleg a saját nemüknél keresnek vigasztalódást. Itt jön tehát a képbe a „van egy nő, szeret” mondat, s itt kerülnek elő az efféle kapcsolatokban szintén benne rejlő anomáliák: „Magam szeretem ebben a nőben. Általa engem. Nárcizmus, nem szerelem.” S ha már a „van egy férfi”, s „van egy nő” mondatoknál tartunk: az köztudott, hogy Esterházy Péter még a pályája elején Egy nő címmel megírta a „van egy nő” történetek sokaságát és lehetőségeit egy kisregényben. S nagyon is rendben lévőnek találom, sőt, az azóta sajnos elhunyt szerző előtti tisztelgésnek, hogy a „van egy nő” mondat elhangzásakor Sárközi-Nagy Ilona reflektál is Esterházy Péter történeteire: „Nem a koppintás miatt mondom, bocs, E. P.” Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy azóta Egy férfi címmel a brünni származású Dora Kaplárová megírta ennek a történetfolyamnak a női változatát, Válasz Esterházy Péternek alcímmel. A könyv ismeretében, s most már a darab láttán azonban bizton állíthatom: azon túl, hogy a „van egy férfi” mondat azonos a színdarabban is és a Kaprálová-kisregényben is, a mondatok folytatásai teljesen mások, s Szirmai Melinda szövege egyértelműen élvezhetőbb. Nyilván a színpadi adaptáció, a szituációk eljátszása miatt is. Az egymástól karakterében, hajszínében, magasságában és testalkatában is teljesen különböző, de épp a különbözőségeik miatt egymást jól kiegészítő színésznők profizmusa miatt is. Na meg a zenés részletek miatt: amikor ugyanis a négy művész Nyitrai László zongorakísérete mellett dalra fakad, azt kell mondjam, énekhangjuk még bizarabbá teszi az amúgy is hátborzongató módon elrontott és összekuszálódott kapcsolataink működésképtelenségének érzékeltetését.   Gyürky Katalin

Ma van a magyar kultúra napja

Ma van a magyar kultúra napja, ebből az alkalomból országszerte számos helyen rendeznek ünnepséget, díjakat adnak át, kiállításokat nyitnak. Ezen a napon tartják az Együtt szaval a nemzet című rendezvényt és a Magyar Drámaíró Verseny döntőjét is. Debreceni diákok is fellépnek.     A magyar kultúra napját 1989 óta ünneplik január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt.     A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen ökumenikus istentiszteletet tartanak a református templomban. A megemlékezésen beszédet mond Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező, a műsorban - a hagyományoknak megfelelően - Csikos Sándor színművész szavalja el a Himnuszt, majd a Debreceni Ady Endre Gimnázium Leánykarának műsorát hallgathatják meg a résztvevők. Az eseményen átadják a Kölcsey-emlékplakettet: az elismerést az a magyar művésztársadalom azon képviselői kaphatják meg, akik életművükkel és tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához. Az ünnepség folytatásaként koszorúzást tartanak a szatmárcsekei református temetőben Kölcsey Ferenc síremlékénél.     Az Együtt szaval a nemzet című rendezvénynek idén a ceglédi Református Nagytemplom, valamint a város főtere ad helyet. A program idén is a Himnusz versszakaival indul, majd a reformáció évéhez kapcsolódva Füle Lajos Tégy, Uram, engem áldássá című versével, valamint a Kossuth-nótával folytatódik. A rendezvényt rendhagyó módon Kossuth Lajos 1848. szeptember 24-én elmondott híres ceglédi toborzó beszéde zárja. A szavalatokat 2017-ban is Jordán Tamás színművész és rendező vezényli, a rendezvény a Youtube videómegosztó portálon, valamint a közmédiában is követhető.     A Magyar Drámaíró Verseny eredményét is vasárnap hirdetik ki Budaörsön, a Latinovits Színházban. Szombat este sorsolták ki az idei verseny témáját: Az igazságügyi rovartan című cikk alapján ír vasárnap reggel 8 óráig Mezey Katalin, Pataki Éva és Szabó T. Anna. A próbák vasárnap 10 órakor kezdődnek, a darabokat 19 órakor láthatják a nézők a Budaörsi Latinovits Színházban. A verseny különlegessége a nyilvánosság: az érdeklődők a próbafolyamatot is végigkövethetik. A legjobb előadásról a közönség szavazatai döntenek.     Budapesten a Fővárosi Nagycirkuszban díszelőadással, a Pesti Vigadóban pedig díjátadással ünneplik a magyar kultúra napját. Beszédet mond Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár és Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke. Átadják a Csokonai Vitéz Mihály- és a Márai Sándor-díjat, a Minősített Közművelődési Intézmény Címet, a Könyvtári Minőségi Díjat, valamint a Minősített Könyvtár Címet.     Szegeden a Besenyi Ferenc Művészeti Díjakat, Debrecenben Debrecen Kultúrájáért Alapítvány elismeréseit adják át. Ezen a helyszínen és Székesfehérváron kiállítások is nyílnak. (MTI)

Elhunyt Takács Klára operaénekes

Elhunyt Takács Klára operaénekes szombaton hajnalban - tájékoztatta családja az MTI-t.      A Kossuth-, Liszt Ferenc- és Prima díjas, mezzoszoprán énekes 1945-ben született a Somogy megyei Lengyeltótiban.       1973-ban végzett a Zeneművészeti Főiskola ének-opera szakán, akkortól 1989-ig az Operaház egyik vezető mezzoszopránja volt.       A világ 45 nagyvárosában léett föl, a többi között a New York-i Metropolitenben, a Bécsi Staatsoper-ben, a Velencei La Fenice-ben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a Londoni Carnegi Hall-ban, Tokióban, Argentinában.       Opera, oratórium és dallemezei közül 8 nemzetközi nagydíjat kapott. Önálló lemezein Verdi-, Schumann- és Strauss-dalokat, valamint francia operaáriákat és operaduetteket énekel. A Vivaldi munkáit felfedező lemezek állandó szólistája volt.       Főbb szerepei között tartják számon Adalgisát a Normából, Juditot A kékszakállú herceg várából, Júliát Bellini Rómeó és Júliájából, Cherubint a Figaro  házasságából, Marinát a Borisz Godunovból, Erdát A Rajna kincséből.      Számos oratórium- és operalemez közreműködője volt.        1979-ben Liszt Ferenc-díjjal jutalmazták. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2011-ben Prima díjas lett. A Kossuth-díjat 2014 márciusában vehette át. (MTI)

„Kétszer töltöttek, hét percig tartott” - A Nincs kegyelem című film debreceni díszelőadásáról

Az Apolló mozi adott otthont az 1956-os események legvéresebbikének tartott salgótarjáni sortüzet feldolgozó Nincs kegyelem című film debreceni bemutatójának. Az 1956. december 8-án bekövetkezett történés hátteréről - amelyről mind a mai napig rengeteg a találgatás, s még azt sem lehet tudni pontosan, hogy összesen hányan haltak meg az „akcióban” – a film elején több történész is közli a kutatásai eredményét. Ezért amikor a mintegy száz perces alkotás első harmadát főleg Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor vagy Békés Csaba beszámolói teszik ki, a néző azt gondolhatná, hogy dokumentumfilmet jött megnézni. Csakhogy már a történészek felszólalásai között is látunk olyan snitteket, amelyek az akkori Salgótarjánra és környékére, s korabeli ruhákba öltöztetett színészek játszotta események közé kalauzolják a nézőt. A film elején kissé „soknak” tűnő dokumentumhalmaz így szinte észrevétlenül csúszik át a salgótarjáni események „eljátszásába”, fikciós felelevenítésébe. A szovjet hatalommal kollaboráló pufajkás Balla Pityu (Szakács Tibor) és családja történetébe csöppenünk bele, aki a Salgótarján melletti kis faluból épp a városba készül, ahol „lesz valami akció”. Ezt a jelenetet látva már végképp érthetővé válik a történészek film eleji mondanivalójának fontossága: az ő elbeszéléseiket fogják a fikciós részletek követni, hiszen, ahogy azt az egyik történésztől megtudjuk, decemberre, amikor már ismét Kádár és a szovjetbarát erők vannak hatalmon, igen sajátos helyzet alakul ki Magyarországon. November 4-e után Kádár konszolidációra törekszik – mondja a történész –, ezért folyamatosan tárgyal a még mindig Nagy Imrét és elképzeléseit pártoló munkástanácsokkal, Salgótarjánban is. Csakhogy nem tudnak megegyezni, s akkor jön a „felsőbb” döntés, hogy „akkor bizony lövetünk.” S az az akció, amire Balla Pityu elindul, tulajdonképpen egy provokáció: a december 8-ára virradó éjszaka bevisznek a salgótarjáni őrsre két ártatlan embert, mert tudják, hogy emiatt másnap az emberek utcára fognak vonulni, tüntetni. Így is történik, s ekkor dördülnek el a szovjet és magyar gépfegyverek, ahol ártatlan emberek tucatjai halnak meg, s rengeteg a sebesült. Matúz Gábor filmje azonban megmutatja az ellenoldalt is: Pityu és családja története mellett látjuk annak az orvos házaspárnak a tragédiáját is, amelyik a kórházban a sortűz után a sebesülteket ápolja, s a fiatal orvosnő (Kántor-Müller Zsófia) épp akkor tudja meg, hogy babát vár. Ám várandósan is fontosnak tartja, hogy dokumentálja az eseményeket, ezért fog egy fényképezőgépet, és kimegy a halottak közé. Pityu rajtakapja a fotózáson, de ekkor még – egy szovjet tiszt utasítására – nem veri meg az asszonyt, csak elveszi tőle a fényképezőgépet. A verés később következik be: utánaoson a nőnek az orvosi szobába, és széjjelrugdossa. A nő ugyan nem hal meg, de azt lehet sejteni, hogy a magzatát elveszíti. Az orvos férj (Balogh János), amikor meglátja a feleségét, utánamegy a pufajkásnak, ráveti magát, mire Pityu „lazán” meghúzza a ravaszt, s a doktor holtan esik össze. Ez a jelenet két szempontból is rendkívül a fontos a filmben. Egyfelől a meghiúsult dokumentálás miatt. A film utáni közönségtalálkozón, amelyen részt vett a rendező, Matúz Gábor is, kiderült, hogy a magyar levéltárakban rendkívül kevés dokumentum áll rendelkezésre erről az eseményről. Nyilván a szovjetek is, és a szovjetbarát vezetés is igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni ezután a tette után. Fotó pedig egyáltalán nem maradt meg 1956. december 8-áról. Azaz, ez a filmbéli jelenet a dokumentumok megsemmisítésének „parancsát” tárja elénk fikciós formában. S ami rendkívül érdekes – tudtuk meg a rendezőtől -, hogy az orosz levéltárak sem bővelkednek jelentésekkel és dokumentumokkal erről a napról, de ami fennmaradt, még azt a keveset sem engedik kutatni. Mind a mai napig nem. Ezért fedi ekkora homály ennek a véres napnak az eseményeit, amikor „mindössze” kétszer töltötték meg a fegyvereket, és „mindössze” hét percig lövöldöztek. Az orvos házaspárral történtek azonban egy másik aspektusból is jelentősek. A doktornő terhességéhez ugyanis látjuk az „odavezető utat” is. Egy szexjelenet formájában. Ezzel párhuzamosan belenézhetünk Balla Pityu és szerelme, Terka (Libor Laura) hálószobatitkaiba is. Valamint az egyik egyetemista fiú, egy későbbi áldozat barátnőjével töltött éjszakájába is bepillantást nyerünk. Felmerül a kérdés – s ezen a ponton szokta a filmet a legtöbb kritika érni -, hogy vajon miért van szükség ennyi szexjelenetre. Erre a beszélgetés során Matúz Gábor azt a magyarázatot adta, hogy a film tulajdonképpen a testről szól: az emberi testről, amelyet szeretünk, amellyel szeretkezünk és amellyel gyermeket nemzünk, és a testről, amit utálunk, ezért lelőjük. Ugyanakkor – teszem én hozzá – arról sem feledkezhetünk meg, hogy a doktornő elveszíti a magzatát, Terka viszont, a pufajkás kedvese, a film végén egészséges gyermeknek ad életet. Tehát az is kiderül, hogy melyik politikai vonulat utódai maradnak életben 1956 után… A film, amely kiváló színészgárda, többek között a debreceniek számára oly kedves Ráckevei Anna és Kubik Anna közreműködésével készült, megdöbbentő alkotás. „Nehéz” történet, amely után rendkívül nehéz megszólalni, de amely után – a sok feltáratlan részlet ellenére – nem csak a salgótarjáni sortűzből értünk meg sokkal többet, hanem 1956 egészére is másképp, jóval tájékozottabban tekinthetünk. Gyürky Katalin