°C
TIME DATE
Ma Erzsébet nap van.

2018-11-07 13:54:53 / Szerző: HajduPress

Utazás a kultusz körül

A nagyobb felbontású fotók megtekintéséhez kattints a képre!
A november 5-e és 7-e között megrendezett idei Debreceni Irodalmi Napok középpontjában a kultusz kérdésköre áll. A nemcsak az irodalmi, hanem más művészeti ágakat is érintő, illetve a sztárkultuszt is körüljáró programsorozat egyik legizgalmasabb állomása november 6-án az a kerekasztal-beszélgetés volt, melynek keretében az Alföld folyóirat főszerkesztője, az Irodalmi Napok kurátora, Szirák Péter a hazai és nemzetközi irodalom terén, valamint a filmes szakmában megfigyelhető kultuszról kérdezte Kukorelly Endre írót, költőt, Bódi Katalin irodalomtörténészt, valamint Sepsi László írót, kritikust.
 

Szirák Péter a kerekasztal-beszélgetést a kultusz definiálásával indította: kultusz esetében olyan speciális rítusok összességéről és összefüggéséről beszélünk, amelyek mentén egy közösség megerősíti az értékeit. Tehát a közösség megmaradását rendkívüli mértékben szolgáló, vallásos színezettel, a vallásra jellemző áhítathoz közeli érzelmekkel is felvértezett jelenségről van szó, amely rendkívül szerteágazó. Nem csak a művészetek terén hat, de a politikai, illetve vezérkultusz is a részét képezi. Ezen általános jellemzők után Szirák Péter a körében helyet foglaltaktól elsőként azt kérdezte, hogy vajon jó-e a kultusz? Jó-e „csinálni” kultuszt? Kukorelly Endre ebből a szempontból a „kétlelkűségét” fejezte ki: egyfelől – s ezt a nemrég megjelent Porcelánbolt című esszékötetében is kifejtette – „vigyorog” rajta, mert a kultusz „hülyíti” az olvasást, pontosabban: a kultikus olvasás „hülyít”, másfelől viszont a magyar zsákutcás történelem sajátszerűsége, hogy muszáj kompenzálnunk, és ennek része az is, hogy „túltoljuk” a kultuszt. Nálunk van a legtöbb köztéri szobor, nálunk van a legtöbb hős, s csak Petőfi utcából tizenhat(!) van Budapesten. Mindössze egyetlen településünk van, Kazincbarcika, ahol nincsen Petőfi utca. Persze, ennek a „túltolásnak” is van jó oldala is. Hiszen a sok Petőfi utca miatt az is tudja, hogy volt egy Petőfink, sőt, még azt is tudja, hogy költő volt, aki soha egy sort se olvasott tőle.

Bódi Katalin nem a „jó-nem jó” dichotómiája felől közelítette meg a problémát, hanem szintén kérdéseket fogalmazott meg azzal kapcsolatban, amit ő a kultuszról gondol. Például az foglalkoztatja, hogy mi tart vajon életben egy kultuszt? Az ünnepségek, a szoboravatások, az újratemetések? S vajon ez hogyan jelenik meg az irodalomban? S vajon tudja-e egy adott szerző, hogy azzal, hogy valakit szereplőjévé tesz egy-egy művének, már kultuszt gyárt köré? Az irodalomtörténész ezzel kapcsolatban Proust Eltűnt idő nyomában című regényét említette, amelyben azzal, hogy a szerző Sarah Bernhardt színművésznőt a története fontos alakjává emelte, még ismertebbé tette a nevét.

Sepsi László a filmes világ kultusztevékenységét vizsgálva szintén kérdéseket, jelenségeket fogalmazott meg. Egyfelől a filmeket befogadókra fókuszálva úgy véli, hogy amely közösség rajong egy-egy mozgóképes alkotásért, hajlamos devianciát mutatni, eltérni a normától. Például, létezik olyan jelenség, amikor Star Wars-rajongók a filmért lelkesedve képesek Darth Vedernek öltözni. Másfelől pedig, ha a textusra koncentrál, azt veszi észre, hogy szintén a deviancia a meghatározó: mondjuk, nem lehet egy filmet ötven éve beszerezni, valakinek mégis sikerül, s ezzel a „deviáns” tettel válik még inkább kultikussá a film is, de a beszerzője is.

Szirák Péter következő kérdése arra irányult, hogy vajon az irodalmi kultusz a személyre, az íróra, költőre irányul-e elsősorban? Kukorelly Endre igennel válaszolt olyan vonatkozásban, hogy a sajnos napjainkban is tapasztalható kulturkampf lényege épp az, hogy egy-egy szerzőt, ha valamely politikai irányvonal nem kívánatosnak tart, a másik oldal azonnal – kompenzációképpen – elkezdi kultiválni. S nagyon érdekes jelenség ezzel kapcsolatban az is, hogy ha valaki a felkapott, kultivált szerzőkről – például Ottlik Gézáról, Nagy Lászlóról – más véleményt mer megfogalmazni, azonnal pellengérre állítják. Kukorelly beavatta a nézőket abba, hogy az Ottlik-kultusz kapcsán ő maga is „megégette” magát, amikor az egyik szövegében úgy fogalmazott a regényíróról, hogy közben nem vette figyelembe a köré épített kultuszt. Sepsi László mindehhez azt tette hozzá, hogy nyilván működik a személyre vonatkozó kultusz az irodalomban, már csak azért is, mert a kultusz sokkal közelebb áll vallási értelemben szektás magatartáshoz, mint a hivatalos vallás szokás- és normarendszeréhez. Bódi Katalin mint a francia irodalom kutatója francia szerzőkkel kapcsolatban hozott itt fel példákat. Úgy véli, hogy igazából az az író, költő marad benne a kultuszban, akinek izgalmas a személyisége, sőt van, aki erről maga gondoskodik, hogy így legyen. Például Rousseau, aki élete végén épp a saját kultuszképzése érdekében kezdte el írni az önéletrajzát. De Diderot, Sade márki személye is ilyen értelemben bizonyos mértékig megkonstruált, ami nyilván rányomja a bélyegét az olvasásukra, az olvashatóságukra. S az is érdekes kérdés, hogy vajon nem könnyebb-e költőként, mint íróként kultikussá válni? Erre jó példa Baudelaire, aki ugyan a verseivel kultikussá válik, de közben fel is emel a költészetével maga mellé más művészeket: írókat, költőtársakat, festőművészeket.

Sepsi László azonban a beszélgetésnek ezen a pontján figyelmeztetett: ne felejtsük el, hogy a kultuszképzés kisajátítás is egyben: amikor egy közösség kultikusan érez magáénak egy-egy művészeti alkotást, azzal egyfelől a saját identitását erősíti, másfelől a sajátjának, egyedül a sajátjának érzi azt. Például az Óz, a csodák csodája című musicalt a ’50-es évek amerikai homoszexuális közössége azért sajátította ki, hogy a filmszereplők tulajdonságaiba a maga szexuális irányultságának a jellemzőit beleláthassa. S itt pedig – Kukorelly után – Sepsi hozott egy saját példát az életéből: ő maga például Csáth Gézát sajátította ki oly módon, hogy bármikor elővette az írásait, csak horrorként tudta olvasni. S ezáltal Steven King mellé helyezte…

Kukorelly Endre a személyt kultiváló folyamatnál a vallásos jellegre is ki- illetve visszatért: utalt arra, hogy amikor például Balassa Péter a Diptychon című antológiájában például Nádas Péterről és Esterházy Péterről értekezett, már a kötete címével vallásos térbe helyezte a szerzőket. Vagy gyakori az, hogy a különböző szerzőket éltető szakirodalmi munkákban az irodalomtörténészek „sarujukat levetve”, vagyis vallásos módon borulnak le egy-egy szerző előtt. Például ezt tette Ignotus Shakespeare előtt a róla szóló írásában. Szirák Péter ehhez annak a Dávidházi Péternek a munkáságát említette, aki Isten másodszülöttje című kötetében a magyarországi Shakespeare-kultusz természetrajzát taglalva szintén jelentősen hozzájárult az angol író magyarországi népszerűsítéséhez.

Szirák Péter arra is kíváncsi volt, hogy a jelenlévők vajon valaha az írásaikban beletévedtek-e a kultikus írásmódba? Tettek-e kultikus gesztusokat? Kukorelly Endre erre válaszolva elmondta: lehetetlen nem kultiválni, ez antropológiailag kódolt az emberben, ugyanakkor véleménye szerint semmi gond nincs azzal, ha valaki egy nagy mű előtt leborul. Csak az egyensúlyt kell ebben is – mint mindenben – megtalálni. Nem szabad átesni a ló túloldalára. Bódi Katalin szerint épp ezt a „tulajdonságunkat” kell egy-egy szakirodalmi szöveg megformálásakor elfojtani magunkban, épp ezért ő az egy-egy szerző iránt érzett rajongását inkább a tanítás során, a tanításban éli ki. Sepsi László pedig azt vallotta ezzel kapcsolatban, hogy számára, ha arról van szó, hogy a kultusz egyfajta áhítat, ez idegen tőle, a kultusznak ez formája számára mindig is gyanús volt. De nyilván ő is irracionális mértékben foglalkozik olyan témákkal, amelyekre esetleg más rá se hederítene…

Szirák Péter a kerekasztal-beszélgetése szándékoltan egy „bulváros” kérdéssel zárta, utalván erre a kerekasztal-beszélgetés előtti előadásra, amelyben Guld Ádám a sztárkultuszt feszegette. Az érdekelte a főszerkesztőt, hogy vannak-e sztárírók, és hogy vajon minőségi irodalmat előállító szerző vajon lehet-e sztár? Sepsi László szerint miért ne lehetne, hiszen az ismertség és a népszerűség között lehet korreláció. Bódi Katalin itt a különböző, a társadalomhoz eljutó médiumok találkozásáról beszélt: például a Nők Lapja biztosítja a szépirodalom felé való átjárást azáltal, hogy egy „köznapibb” fórumon szépírókat is szerepeltet, s ezáltal szélesebb körben ismertté teszi őket. De a mai youtoube-videók is, akár az önkultusz-építésben is nagy szerepet játszanak a szépírók körében is. Viszont talán még mindig erősen él az, hogy a szépirodalmat meg kell óvni a köztől, ami az irodalomtörténész szerint nagyon nincs rendben. Kukorelly Endre pedig arra utalt ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy az önkultusz nagyon régóta működik, egészen Petőfiig nyúlik vissza az irodalmunkban, s ez Jókai esetében is kiválóan működött. Ellenpélda Arany János és az ő visszahúzódó személyisége, azonban annak ellenére, hogy ő nem tett ennek érdekében semmit, mégis kialakult körülötte – már élete során –egyfajta kultusz. Ma pedig az internet világában az önmarketing még könnyebben megy, mehet, mint a 19. században.

A számtalan kérdést felvető és megválaszoló, izgalmas beszélgetést Szirák Péter a következő konklúzióval zárta: a kultusz lehet jó dolog, csak ne essünk a „művelése” közben túlzásokba.

Gyürky Katalin


A rovat legfrissebb cikkjei

Man Ray munkáiból nyílik kiállítás a debreceni Modemben
Páva: Majer Tamás is továbbjutó
Elhunyt William Goldman Oscar-díjas forgatókönyvíró
Amikor a komfortérzet egyetlen kábelen múlik - Az Off-line című filmről
Augusztus Oklahomában a Csokonaiban

Hozzászólások