Az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából a debreceni közönség ismét minden vonatkozásban magas színvonalú előadást láthatott a Kölcsey Központban március 21-én. Gerlóczy Márton nagysikerű regényéből, A csemegepultos naplójából készült színpadi változat az alkotóknak és Ötvös Andrásnak, azaz a regény hősét, Márczy Lajost másfél órában megtestesítő színművésznek köszönhetően a prózai mű különleges dimenzióit tárja elénk.
Olyan aspektusokra világít rá, amelyeket a regényt olvasva nem, vagy nem így képzelünk magunk elé. A főhős, a szépírásban épp megfeneklett, a párkapcsolataiból kiábrándult fiatalember elhatározza: „száműzi” magát a társadalomba, azaz fél évre beáll a Nagyvásárcsarnokba csemegepultosnak, hogy felfedezze az élet mindeddig számára ismeretlen szegmenseit. „Egyedülálló leszek és csemegepultos leszek” – határozza tehát el, s innentől kezdve a piacon töltött munkaórái alatt az oda járó társadalommal, esténként egy kocsmában a legkülönfélébb lányokkal ismerkedik, hogy aztán a csehóból hazaérve a társasház lakóinak életével is mindinkább tisztában legyen. Ám amíg a társadalomrajznak is felfogható regényt olvasva a Lajost körülvevő alakokat hús-vér emberekként képzeljük magunk elé, addig a Lőkös Ildikó dramaturgnak és Göttinger Pál rendezőnek köszönhető, regényből kivonatolt színpadi szövegnek, az egyszemélyes produkciónak, valamint az előadás során használt díszletnek és tárgyaknak köszönhetően mindez sajátos transzformáción megy keresztül bennünk.
A csemegepulthoz érkező vásárlókat, a csemegepultban dolgozó Joli nevű munkatársat, a különböző lányokat és a Lajos lakhelyén élőket itt – Schneider Jankó debreceni bábművész ötleteinek és munkájának köszönhetően – egy-egy tárgy testesíti meg. Így fogja a Lajos felett lakó idős asszonyt, akit a fiatalember csak Köntösnek hív, egy rongy szimbolizálni, Jolit egy papírból megformált arc, az egyik potenciális partnerjelöltet, Hannát pedig egy fehér kapucnis felső. A csemegepultba érkező német vásárlókat két konzerv jelzi, a törzsvásárlót egy üveg ketchup, míg az egész nap „toppon lévő” topmenedzsert a mobiltelefonja.
Ráadásul a Lajost játszó Ötvös András első munkanapjai egyikén közli velünk: „minden tárgyat megszólítok: sonkát, kolbászt, kést, villát, hurkát” – vagyis amíg az őket körülvevő embereket a tárgyak segítségével elszemélyteleníti, az élettelen környezettel épp az ellenkezőjét teszi: megszemélyesíti, antropomorfizálja azt.
A személyek eltárgyiasítása, élettelenné tétele pedig azt eredményezi, hogy – szemben a sokszereplős Gerlóczy-regénnyel – a monodráma formájú előadás sokkal erősebb társadalomkritikát fogalmaz meg. Pontosabban: ez az eljárás felerősíti a regény szociológiai aspektusait. Az elszemélytelenedést a kapcsolataink működésképtelenségének okaként láttatja.
A komoly és korántsem szívderítő mondanivaló – és ebben azonos a regény és a színdarab – mégis humoros formában tárul elénk. Ötvös András ugyanis nemcsak arra képes, hogy az embereket jelölő tárgyakkal játsszék, hanem arra is, hogy mindegyiknek ő maga adjon hangot. Minden egyes tárgyat más, a tárgyba beleképzelt személy hangján szólaltat meg, ha kell, németül beszél, ha kell, hadar, ha kell, egy, a villamoson vele utazó sznob értelmiségi affektáló hangját érzékelteti. Mondhatnánk: a hangokkal lehel mégis némi életet az őt körülvevőkbe, ám a hangok, azáltal, hogy mindegyik egy-egy paródiával ér fel, azaz kifigurázza a „hordozóját”, megint nem a normális emberi kommunikációra, hanem annak hiányára utalnak.
A társadalom minden egyes szegmensére jellemző elszemélytelenedést a díszlet, annak változásai és változatai is remekül alátámasztják: egy forgatható, állványokkal körülhatárolt „kalitkát” látunk magunk előtt, amelynek különböző, másképp berendezett oldalai – legalábbis kezdetben – Lajos életének különböző helyszíneit tükrözik: az egyik oldal a csemegepultot, a másik Lajos lakását, a harmadik pedig a kocsma belsejét szimbolizálja. Lajos „terepeit” szintén Ötvös András változtatja: ő forgatja el a nézők felé a „kalitkát” az épp aktuális működési terület irányába. Csakhogy az előadásnak körülbelül a felétől, ahogy az emberek, úgy a helyszínek is kezdenek összemosódni: például a budai lakásnak, ahová Lajos egy Kinga nevű lányhoz elvileg hegedűórát venni érkezik, már a csemegepult ad helyszínt, ahol Kingát egy kolbász, a szüleit pedig egy-egy szalámi jelképezi. Illetve, a mindenkit bedaráló, elvileg a szeretet jegyében zajló karácsonyi vásár idején már a „kalitkának” egyik oldala sincs egyértelműen felénk forgatva, hanem annak csak az egyik sarkát látjuk.
Az emberek elszemélytelenedése, a helyszínek összemosódása és Lajos társadalomba való, önkéntes száműzetésének egyre inkább ámokfutásra hasonlító jellege – amit Ötvös András egész előadás alatti hihetetlen fizikai erőbedobása, állandó mozgásban levése is érzékeltet – az egyre gyorsuló, sokakat, szinte mindenkit „bedaráló” életünkre utal. S hogy mennyire nincs ebből az életmódból kiszállás, azt az utolsó jelenetek tükrözik: a forgatható, s addig Ötvös András „kezelte” és „irányította” díszlet már nem forog, hanem „pörög”, s pörgeti magával a rajta ülő hőst is. A csemegepultost, aki nagyon be akart ebbe a ringlispílbe szállni, s aki még magányosabbnak érzi magát a társadalomba való „alászállása”, önkéntes „száműzetése” következtében. Mindaddig, amíg be nem csönget hozzá az alatta lakó Hanna…
Gyürky Katalin
Hozzászólások