Íme a teljes írás:
"Hol ér véget a családi magánügy, s hol kezdődik a közösségi ügy?
Nem fogom búcsúztatni Szilágyi Istvánt. Nem fogom, mert sokan megtették előttem és helyettem. Nem megyek bele, hogy micsoda életútja volt, vagy abba, hogy újabb színészlegendát vesztettünk. Nem sorolom érdemeit, nem mélázok el azon, hogy mennyire fog hiányozni a mi Lópici Gáspárunk! Ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak most csak a szívemben hagyok helyet, mert a sok részvét és elcsukló hangú méltatás között valahogy arról senki nem beszél, hogy mennyire igazságtalan és elcseszett ez az egész helyzet! Vagy arról, hogy milyen borzalmas az, hogy amikor a színészlegenda megöregedett az utolsó éveit a színtiszta nyomor és a családon belüli erőszak poklában kellett eltöltenie. Szóval engedjétek meg, hogy most egy pillanatra a dühömnek és elkeseredésemnek adjak hangot, s a magam furcsa módján, egy komoly társadalmi problémára rávilágítva köszönjek el Pityi Bácsitól!n Mi itt Magyarországon még mindig olyan nagyon tapintatosak, sőt már-már viráglelkűek vagyunk, ha más ember konfliktusával szembesülünk. Szeretjük biztonságos távolságból megvizsgálni, megcsámcsogni és bírálni az adott helyzetet, majd elfordulni és lopakodva elvonulni, ha forrósodik a talaj. Igazából ez nem kritika, nem haragszok érte senkire, mert a „nem hall, nem lát, nem beszél” elvek szinte az anyatejjel kerültek betáplálásra a szervezetünkbe. Hányszor hallottuk gyermekként: „ne nézz oda”, „fordulj el”, „nem a te dolgod”, „az ő bajuk”, „ez családi ügy”, „nincs közünk hozzá”, „ne is beszélj róla”?
Így lehet az, hogy nálunk a legtöbb mocsok belefér a családi magánügy kategóriájába. Pedig kellene, hogy legyen egy éles határvonal a magánügy és a közösség ügye között. Magánügy lehet a testi és lelki bántalmazás nélküli konfliktus, az apró viták, a civakodás, vagy az, amikor a szülő emberi felelőssége teljes tudatában józan módon neveli a gyermekét. Abban a pillanatban viszont, amikor a konfliktus bántalmazást, terrort, elnyomást szül, akkor szerintem meg kellene szűnnie a magánügy, vagy családi ügy státuszának. A közösségnek pedig eszközt és lehetőséget kellene teremteni rá, hogy ha kell közbeléphessen és külső kontrollt gyakorolva véget vessen a nyilvánvaló bántalmazásoknak.
Mindehhez megfelelő nevelésre, áldozat szimpatizáns jogrendszer és egy roppant erős szociális hálóra lenne szükség. Ennek hiányában számtalan Pityi Bácsihoz hasonló öreg mama és papa, rossz kapcsolatban rekedt fiatal édesanya, és védekezésre képtelen gyermek kerül majd feláldozásra a „családi magánügy” szennyes oltárán. Szilágyi István halála után a barátok, ismerősök, a volt kollégák és a segélyszervezetek munkatársai is elkezdtek beszélni. Azt mondták, hogy a tragédia ott lógott a levegőben, sőt kiderült, hogy mindenki tudott Pityi Bácsi és felesége állandó bántalmazásáról. A két kis öreg folyton kék-zöld foltokkal járt. Pityi Bácsi persze védte a fiát. Mindig azt mondta: elestem. Ezt mondta néhány évvel ezelőtt is, amikor kórházi következményekkel járt egy félresiklott „családi ügyük”, sőt hiszem, hogy ezt mondta volna a mostani eset után is, ha annak nem lett volna halálos végkimenetele. Sokan látták előre a tragédiát, de csak álltak a partvonalon és várták, hogy megtörténjen az „elkerülhetetlen”. És megtörtént. Szilágyi Istvánt, a nemzet szeretett színészét egy kalapáccsal verte halálra bántalmazó fia. Neki már nem fáj. Az ő küzdelme véget ért. De vajon, hány embertársunk ég ma a családi magánügy poklában? S vajon hányan nézik karba tett kézzel a szenvedésüket?
Egyetlen magyar sincs egyedül? Dehogynem. Mi vagyunk a magányos bántalmazottak országa."
Felföldi József
Hozzászólások