A minden évben október 18-án ünneplendő Magyar Festészet Napjához, valamint az 1956-os események évfordulójához közeledve Debrecen Megyei Jogú Városa és a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. úgy határozott, hogy ezeket a jeles dátumokat nem is ünnepelhetné méltóbb módon, mint olyasvalakinek a kiállításával, akinek mindkettőhöz személyes köze van. A szervezők munkáját ez esetben nagyban segítette, hogy Debrecen és térsége egyik legmeghatározóbb festőművésze, Bíró Lajos most ünnepelné a 90. születésnapját.
E három esemény szerencsés találkozásának lehettek tanúi azok, aki 2017. október 10-én délután ellátogattak a Kölcsey Központ Bényi Árpád-termébe, a Bíró Lajos munkásságát éltető és életben tartó emlékkiállítás megnyitójára. A jeles eseményen részt vett Bíró Lajos felesége, Bíró Lajosné Szentmiklósi Éva, Bíró Erzsébet, a festő nővére, valamint a két lánya is, akikről annak idején a művész számos portrét készített, s amelyek közül néhány látható is a Bényi Árpád-terem falain.
Mielőtt a város részéről Szentei Tamás elmondta volna ünnepi köszöntőjét, Farkasvölgyi Hanna szívhez szóló fuvolajátéka már megalapozta a jelenlévők hangulatát. Szentei Tamás ezt követően a megnyitó beszédében nem véletlenül foglalta össze Bíró életének legfontosabb eseményeit: a II. világháborúban való részvételét, megsebesülését, hadifogságba kerülését, az ’56-os forradalomban játszott meghatározó szerepét, amelyért börtönbüntetés majd amnesztia járt, hiszen mindezek a történések arra sarkallhatták volna a művészt, hogy hazáját hátrahagyva máshol építse fel újra az életét. Ám Bíró Lajos e megrázkódtatások ellenére kitartott, s kitartó munkájának eredményeképp meghatározó életművet hagyott maga után. Bíró Lajosról – mondta a kulturális osztály vezetője – minden vonatkozásban a tartás szó kell, hogy eszünkbe jusson. Az az a fajta erkölcsi tartás, amely a legnehezebb időszakokban készült képeiről is árad, s amellyel egyébként súlyos örökséget hagyott hátra: hisz az őt követő képzőművész generációk nem tehetik meg, hogy ne alakítsanak ki viszonyt a képeivel, s ezáltal Bíró személyiségével. A most és itt létezőknek és döntéshozóknak pedig abban van nagy felelősségük, hogy – például ilyen kiállítások révén is – Bíró Lajos emlékét megőrizzék. Ezt is szolgálja tehát a most megnyitott tárlat.
Farkasvölgyi Hanna újabb lenyűgöző fuvolajátéka után pedig az a Tarnóczi József festőművész méltatta Bíró munkásságát, aki egyébként a kiállítás anyagát is rendezte. Az alpolgármester szavait kiegészítendő, a súlyos csapásokkal terhelt életút kapcsán Tarnóczi azt is kiemelte, hogy Bíró ezeket a történelmi eseményeket végigélve és végigküszködve sorsközösséget alkot sok más, kelet-közép-európai művésszel, akik hasonló körülmények között, az elnyomás közepette és annak ellenére próbáltak emberek maradni, s próbálták a művészetüket minél inkább kiteljesíteni. S miközben a hivatalos kultúrfelfogás a képeit a sötét tónusai miatt pesszimistának titulálta, Bíró mégiscsak a legszabadabb tevékenységet, a művészetet űzve érzésvilága összes szegmensét képes volt vászonra vinni. Belső szabadságát ebben nem korlátozta, nem korlátozhatta semmiféle államhatalom sem.
Tarnóczi a rendkívüli felkészültségről tanúbizonyságot tévő, minden részletre kiterjedő megnyitó beszédében kitért Bíró Lajos különböző alkotói korszakainak elemzésére is. Miután az Egri Főiskola Rajz Tanszékéről, ahol az 1956-os eseményekben való részvételéig oktatott, elbocsátották, családjával Nyírábrányba, kényszerlakhelyre költözött, s itt bontakozott ki művészete első etapja. Az alföldi tájat festve mindinkább a posztimpresszionistákhoz kapcsolódott, s olajpasztelljei már ekkor nagy szakmai visszhangot keltettek. Ezt követően – a tokaji művésztelepen eltöltött nyarak hatására is – új festői anyagokkal kezd kísérletezni, előbb a vastechnikát alkalmazza, majd áttér a valkid típusú fedőfesték használatára. Az ekkor festett monotípiák után, amelyeket ő „határidős automatizmusnak” hívott, következtek a legendás hófogókat és boglyákat ábrázoló mesterművei, amelyek ábrázolása az élénk színek használatát ismét háttérbe szorította a munkásságában. Művészete utolsó szakaszára pedig a tengerképek jellemzőek, amelyek megformálásakor a tagadás gesztusa válik művei meghatározójává.
Bíró Lajos –tudtuk meg a megnyitó beszédből –1961 óta élt Debrecenben. 1963-tól a Medgyessy Ferenc Képzőművész Kör meghatározó tanáregyénisége volt, s e munkakörében olyan pedagógust is tisztelhetünk benne, aki számos fiatal tehetségre figyelt fel, s indította el őket a pályájukon. Mindemellett arra is volt energiája, hogy forrásértékű tanulmányokat írjon Debrecen 20. századi képzőművészeti életéről. E dokumentumok most szintén a kiállítás tárgyát képezik. Azét a kiállításét, amely a látvány és anyag különös egységét, e kettős kötöttség specifikumát tükrözi Bíró összes alkotói korszakát láttatva. Aki kíváncsi az impozáns képekre, november 9-ig ingyen megtekintheti a tárlatot a Kölcsey Központ Bényi Árpád-termében.
Gyürky Katalin
Hozzászólások