Annyi minden felvetődik, amikor óvatlanul belezúgunk a debreceni Campus Fesztivál forgatagába: kik lesznek a fellépők, ki melyik koncertre megy, milyen programok lesznek még, sikerül-e csajozni/fiúzni tisztességgel, ki tud belépőt szerezni, mennyi lesz a sör (forintban és/vagy literben), mikorra érünk be másnap dolgozni, és még sorolhatnák százezer látogatónyi hosszúsággal. Azonban egy valamiről kevesebb szó esik, mintha elsikkadni látszana, pedig. Pedig. A találkozásokról van szó.
Sok fajta találkozás van: előfordul, hogy az egyik fél nem is köszön, megesik, hogy egy-egy biccentés is sok, van, hogy kötelező udvariassággal kell unalmas szócskákat váltani, ám nem ritka a mosolygós kézrázás, a felszabadult, vágymentes, tiszta ölelés, vagy a könnyes puszilkodás sem. Az öröm maga, amikor egy rég nem látott, múlt-ködbe vesző ember valós, élő, éles és tapintható-érinthető lesz.
Higgyük el, sokkal több embert szeretünk-kedvelünk, mint gondolnánk. Ne kételkedjünk abban, hogy sokkal több ember szeret-kedvel minket, mint azt remélnénk. Csak hát az élet: az élet szétver, eltávolít, lehetetlenné tesz, akadályokat gördít, megnehezít. Elmaradt találkozásokból is fonódnak a napok, valahol mélyen mocorgó barátságokból, haveri kapcsolatokból, amelyek mintha már nem is léteznének, mintha már halottak lennének, holott soha nem hittük volna róluk, hogy bármikor is elmúlhatnak.
És akkor jön a Campus. Mint most, kezdődik. Kiténfergünk a fesztre, aztán egyszer csak megtörténik a csoda: feltűnik az, megjelenik ez, összefutunk amazzal, koccintunk emezzel: kezet rázhatunk, odainthetünk, biccenthetünk, puszilhatunk, a halottnak vélt kapcsolatok, igen, azok a sokat vegzált, megrugdosott emberi kapcsolatok életre kelnek. És ettől jobban érezzük magunkat: na ez a fesztivál legnagyobb érdeme. És most ezért is beszéltünk róla.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások