A németek megcsinálták a maguk Love Storyját a filmvásznon – ezt is, és még sok minden mást is gondolhatunk akkor, ha megtekintjük a Tim Trachte rendezte Közel a horizonthoz című romantikus drámát. Az alkotást a debreceni Apolló mozi is a műsorára tűzte.
A film két órájának első negyede sajnos rengeteg közhelyet puffogtat, így félő, sokan elhagyják – idő előtt – a termet, ahol az alkotást vetítik. Hiszen ennyi idő alatt a filmből csak az derül ki, hogy itt és most egy „tündérmese” következik: az átlagos, még csak nagyon szépnek se mondható, a szüleivel a saját családi vállalkozásukban dolgozó tizennyolc éves lány, Jessica (Luna Wedler) megismerkedik egy topmodell és élsportoló, első látásra – legalábbis a külsejüket tekintve – egyáltalán nem hozzá illő fiúval, Dannyvel (Jannik Schümann). S igen: egymásba szeretnek, még akkor is, ha ez végtelenül hihetetlennek – s épp ezért csöpögősnek, „ilyen csak a filmekben lehetséges”-nek tűnik.
Csakhogy már ott kezdhetünk gyanakodni, hogy ez azért nem lesz mindenféle mélységtől mentes alkotás, amikor az elején közlik velünk: a történet megtörtént eseményeken, igaz történeten alapszik. Persze, még ekkor is hihetnénk azt, hogy na, igen: vannak lányok, fiúk, emberek, akiknek összejön az, amire álmukban se gondoltak volna. Mert azt Jessica se gondolta volna, hogy neki egy ilyen srác, mint Danny, összejöhet…
A „gondok” ott kezdődnek, amikor a még mindig egy közhelyszerűnek hangzó mondattal a fiú bejelenti: a lány jobb, ha menekül tőle, mert az ő élete a látszat ellenére maga a katasztrófa. Na, a romantikus történetekben ekkortól következik az, hogy a lány még inkább felvérteződve megpróbálja megfejteni a fiú mondatát, s a szerelmével megmenteni őt… Csakhogy Tim Trachte filmjében ez a mondat innentől kezdve valóban nem közhely: kiderül, hogy a fiú élete tényleg katasztrófa, amelynek a részleteibe most nyilván nem avatom be Önöket, csak annyit árulok el, hogy itt is felüti a fejét egy betegség, mint a film prototípusának érzett Love storyban, csak itt épp a fiú, és nem a lány oldaláról.
A „katasztrofális élet” részleteinek feltárulásával párhuzamosan pedig tényleg egyre komolyabbá, szívszorítóbbá, elgondolkodtatóbbá válik a film, s az első fél óra eltelte után azt érezzük: jó, hogy kitartottunk a megtekintésében. Az alkotás „komolyodását” pedig mind a fiú, mind pedig a lány részéről az élethez, egymáshoz, a nekik fontos emberekhez való hozzáállás jelenti elsősorban: az, ahogy kitartanak egymás és a barátaik mellett, példaértékű. De példaértékű Jesicca szüleinek a magatartása is, akik a fiú problémáinak és ezek Jessica sorsára való kihatásának felsejlésekor is szintén rendkívül pozitívan, tanulható módon pozitívan állnak hozzá az eseményekhez, sőt, az apa, a szűkszavú, érzelmeit láthatóan nehezen szavakba öntő apa szájából még az a rendkívül fontos mondat is elhangzik, hogy „büszke vagyok rád, lányom”.
Hát, lehet is. Ez a lány ugyanis annyira ösztönösen tudja, hogy hogyan kezelje a párjával kapcsolatos gondokat, hogy azt megint csak tanulni volna érdemes. Bár, azt gondolom, hogy ez az a dolog, ami nem tanulható: ha két ember összeillik, talán jön magától, ha nem, akkor meg úgyis mindegy. De ez a két ember – mint a film angol verziójában – a látszat ellenére nagyon is összeillik. Pontosabban, összeillene, ha az élet durva, szívszorongató módon nem szólna közbe. De közbeszól, s mint tudjuk, valóban közbeszólt, hiszen mindaz, amit ez a két fiatal átél, akármennyire hihetetlen, de megtörtént. Ami csak azért jó, hogy a film végén már ne úgy távozzunk a moziból, hogy „persze, ilyen csak a filmekben van”. Hát nem, nagyon nem.
Aki tehát jól ki akarja sírni magát, miközben tanulni is szeretne valamit abból, hogy hogyan is kéne viszonyulnunk az embertársainkhoz, az telitalálatnak érezheti ezt az alkotást. Nem nyújt felhőtlen, könnyed szórakozást, szíven ütést azonban annál inkább. Ne hagyják ki, azt javaslom.
Gyürky Katalin
Hozzászólások