Az úgy volt, hogy kábé kerek 20 évvel ezelőtt fiatal újságíróként arra az elhatározásra jutottam (értsd: azt mondták, ezt kell csinálnom), hogy nagyinterjút készítek az Év utánpótlásedzőjével, aki nem mellesleg debreceni. Nem ismertem személyesen az illetőt (bár azt tudtam, hogy korábban remek futballista volt), ennek megfelelően igyekeztem mindenfajta előítélet nélkül várni a találkozást a szerkesztőségben. Ezzel együtt felsejlett bennem, hogy nem-e a megszokott formula, karakter, embertípus jut nekem erre a napra: magyarul a klasszikusan surmó, husángegyszerű, viszont legalább nagyképű és flegma MAGYAR UTÁNPÓTLÁSEDZŐ. Mert kábé ez volt a prototípus.
Aztán megjött az illető, én meg rácsodálkoztam arra a megdöbbentő, de örömteli tényre, hogy ilyen is van: hosszan és nagyon jót beszélgettünk egy nagyon értelmes, tisztafejű, korrekt és szabatosan fogalmazó, fiatalnak számító magyar trénerrel, aki olyan dolgokat mondott a magyar labdarúgásról, hogy ha Bernd Storck szövkapként már akkor itt van és hallja, már az 1998-as vébére kijutottunk volna. Szinte lelkes lettem: írtam egy egész oldalas interjút, mert úgy éreztem, ebben az emberben, ebben a témában igenis van ennyi. Illetve jóval több is.
Majdnem másfél évtizeddel később álltam a Puskás lelátója alatt, üvöltöttem boldogságomban és közben sírtam. Az én csapatom, debreceniként a gyermekkorom mindene, a DVSC, a Loki, a Lokika a Levszki legyőzésével kvalifikálta magát a Bajnokok Ligája főtáblájára, történetében először, a magyar futball történetében 14 év szünet után másodszor. "Nagyon meghatottan érzem magam és talán ez látszik is rajtam" – nyilatkozta az egykori utánpótlásszakember, immár a Debrecen sikercsapatának vezetőedzőjeként. Hiteles volt, ez a legkevesebb, amit állíthatok.
Sajtómunkás éveim alatt mintegy tucatnyi magyar futballedzővel volt szerencsém, illetőleg balszerencsém együtt dolgozni. Igen, együtt dolgozni, mert szinte napi kapcsolat ez: tudják, meccsfelvezető írások, a találkozók utáni interjúk, mélyebb értékelések, stb., hetente többször is beszélni kell. Hősünkkel is sokat kellett beszélnem klubmenedzseri évei alatt (illetve neki kellett szegénynek velem sokat), és mindig, de tényleg mindig türelmes volt: nem bunkózott, nem flegmázott, bármit is érzett, moderálta magát, fegyelmezetten, úriemberesen válaszolt.
Nomen est omen, ugyebár, és tényleg: bár akik ismerik, tudják, hogy ez az azóta ismét az utánpótlásért dolgozó edző nagyon is tépelődő típus, árad belőle valami hercegi harmónia. Mert róla van szó, igen: Herczeg Andrásról, aki ma 60 éves.
Elszaladt ez a húsz év, Bandi. Az Isten éltessen sokáig, hogy a következő húsz is legalább ilyen szép emlékeket hagyva zúgjon el felettünk.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások